Új Szó, 1988. augusztus (41. évfolyam, 179-205. szám)

1988-08-03 / 181. szám, szerda

A TUDOMÁNY MŰHELYEIBŐL Fémalkatrészek - „porból“... A nyolcvanas évek elején Euró­pában már 130-150 ezer tonna vas­port és 70 ezer tonna porkohászati terméket gyártottak. Az Egyesült Ál­lamok és Kanada ekkor már elérte a 200 ezer tonnán felüli határt, s ter­mék is több mint 150 ezer tonna készült náluk ezzel a technológiával. A japán arányok 80 ezer és 50 ezer tonna voltak, s ekkor a Szovjetunió is már 250-280 ezer tonna vasport gyártott a porkohászat céljaira. Ez­zel összehasonlítva a mi 2 ezer tonnás termelésünk nem tűnik bi­zony soknak, s még inkább nem, ha a gépipari termékeinkkel megtartani és esetleg javítani szeretnénk világ­piaci pozícióinkat. Létezik ugyan modern porkohá­szati üzemünk a csehországi Šum- perkban, de a hazai porkohászat nagyobb része megújulásra vár, az iparág egésze pedig fellendülésre. Sokat tehet a fellendülés érdekében a Szlovák Tudományos Akadémia kassai (Košice) Metallurgiai Kutató- intézete. A következőkben Miroslav Šlesárral az intézet igazgatójával beszélgetünk a témáról. • Mit is kell értenünk tulajdon­képpen a porkohászati kifejezés alatt?- Ez a fémporokból való alkat­részgyártás módszere, mégpedig olyan módon, hogy azokat a gyártás során nem olvasztják egybe, hanem összesajtolják és zsugorítják. Ennek előnyei szinte azonnal szembeötle­nek: az elérhető pontosság, s az energiamegtakarítás. • Már régen is olvashattunk erről a módszerről, sőt a gépipari techno­lógiai tananyagokban is szerepelt, de mindig valahogy jövő időben, mint a jövő technológiája. Miközben máshol a világon előre léptek, ná­lunk talán hiányzott a kellő felké­szültség?- Ami a tudományos megalapo­zottságod illeti, az valóban a gyakor­lati eredmények után jött. De évtize­dekkel ezelőtt már én is voltam egy szovjetunióbeli tanácskozáson, amelyen a titán porkohászata volt a téma, és magas szintű elméleti előadások is elhangzottak ezzel kapcsolatban. Egy másik hasonlóan jól kidolgozott terület, a keményfé­mek, például a kobalttal kötött wolf- rámkarbidok előállítása, amely a vá­gószerszámok alapanyagát képezi. Az acélok és a színesfémek porko­hászata ugyan évekig csak a gya­korlati eredményekre támaszkodva fejlődött, de ma már ezek is komoly elmélettel rendelkező tudományok. Ez nagy előrelépés, ha figyelembe vesszük, hogy a hatvanas években még, az akadémián is vitatkoztak, hogyha a porkohászat száz éve lé­tezik már mint gyártási eljárás, ak­kor miért volna tudomány? S hogy valóban az, arra példa, hogy a tudo­mányos kutatások eredményeire tá­maszkodva létrehozták a műgyé­mántot ezzel a módszerrel - Cseh­szlovákia a világon hatodikként. De itt már az elméletből következett a gyakorlat. Ez nemcsak mint gyár­tási eljárás nagy eredmény, hanem azért is, mert például drága és ritka - de az iparban köszörülő vagy vágószerszámként nagy jelentősé­gű - természetes anyag mestersé­ges előállítását teszi lehetővé. • Tehát, hogy tudomány, azt bi­zonyítja az is, hogy olyan akadémiai szintű kutatóintézet is foglalkozik ve­le, mint az önöké?- Sót, bekerült a KGST-országok komplex programjába is. Például a szuperkemény anyagok előállítá­sának porkohászati módszere ma tudományos elméletként szélesebb teoretikai alapokkal bír, mint a klasz- szikus módszerek. • Mi az ami leginkább fontossá teszi? A módszerből vagy a végter­mékből fakadó előnyök?- Mindkettő. Már ma is vannak olyan anyagok, amelyek a klasszi1 kus metallurgiai módszerekkel nem állíthatók elő. Ilyen a már említett műgyémánt, a wolframkarbid, de a különböző nagy hóellenállású, szűrő tulajdonságú vagy más speci­ális előnyökkel bíró anyagok is. Egy példa: az ólom és a réz ötvözése nehéz, mert az ólom alacsony hőfo­kon olvad, nehéz fajsúlyú, tehát könnyen elkülönül a réztől. Ha por alakjában összesajtoljuk őket, akkor a dolog egyszerűvé válik. A másik előny, gyors és gazdaságos techno­lógia. Példa erre a csapágygyártás. Az átlagos acélkihasználás ebben az ágazatban 45 százalék, tehát több mint a fele az anyagnak, forgá- csolódik, hiszen esztergályozással, köszörüléssel gyártják. A porkohá­szati módszerekkel, - amelyeket a žilinai VURAL kutatóintézettel fej­lesztettünk ki - már olyan gyűrűket készítünk, ahol a hulladék a készter­mék elérésénél már csak 10 szá­zalék. A szovjet szakirodalom szerint 1000 tonnányi gépészeti termék porkohászati úton való készítése 1500 tonna anyagmegtakarítást, 80 felszabaduló munkaerőt és 150 fö­lösleges szerszámgépet jelent. Ki lehet számítani mennyit tesz ez ki 10 ezer tonnánál, amennyi becslések szerint a hazai szükséglet jelenleg lenne. • Annak érdekében, hogy a szükségletet ki lehessen elégíteni mire volna szükség?- Tulajdonképpen össze is kelle­ne vonni az erőket, meg decentrali­zálni is. Ez nem ellentmondás, s rögtön elmagyarázom hogyan is értem. Most két központ létezik ha­zánkban, a šumperki Pramet, amely a vágószerszámok, ferritek és kü­lönböző elektronikai alkatrészek gyártására szakosodott. A másik az oravai vállalat, amely tipikusan gé­pészeti alkatrészeket gyárt. Ez utób­bi, már kissé elavult, főleg ami a porok előállítási módját illeti. A mechanikusan őrölt porok, vagy a redukált porok gyártása nem is elegendő: 1600 tonna vaspor olyan­kor, amikor 10 ezer kellene, bizony nagyon kevés. Ezért a porok készí­tését egy központba kellene össz­pontosítani a nagysorozatú félkész­termékek gyártásával együtt, s így lehetőség nyílna a tömeggyártás automatizálására és robotosítására. Ez csökkentené az alapanyagárat, és így vonzóvá tenné a vállalatok számára a porkohászati eljárásokat. A nagyvállalatoknál pedig sajtoló üzemeket kellene létesíteni, s itt ké­szítenék saját maguk számára, esetleg megrendelésre a kisebb so­rozatú termékeket - vásárolt alap­anyagokból. Valahogy ilyen lehetne a csehszlovák porkohászat szerke­zetének a vázlata. A megoszlás akár fele-fele arányú is lehetne a közpon­ti és a vállalati gyártás között. • A jelen pillanatban milyen reá­lis ez az elképzelés?- Az a 10 ezer tonna becsült mennyiség, az előzetes piackutatás­ra, a felmérésekre és a tanulmá­nyokra hivatkozva állapítottuk meg, és nem kötelező érvényű. A vállalati érdekek, az előnyök, a várható nye­reség dönti el majd, hogy hogyan lépjünk tovább. Ehhez remélhetőleg a gazdaság átalakítása, a gazdasági szabályzók érvényesülése teremt majd alapot. Persze, az is szüksé­ges, hogy az emberek megismerjék az eljárás műszaki lehetőségeit, gazdasági előnyeit, tehát ezt a mód­szert nekünk is népszerűsíteni kell majd, sót megkezdeni, vagy ahol van, magasabb szintre emelni a szakképzést ezen a területen. Az ehhez szükséges berendezések gyártásához is hozzá kell fogni. Tu­datosítani kell azt, hogy egy olyan országban, ahol nagy szerepet szánnak a gépiparnak, és amely gépipari termékeit a világpiacon akarja értékesíteni, ott jelentős mennyiséget produkáló, modern porkohászatnak kell lennie. Enélkül a csak így gyártható anyagok hiá­nyozni fognak, s az esetleg más módszerekkel legyártott alkatrészek drágítani fogják, és versenyképte­lenné teszik a végterméket. SZÉNÁSI GYÖRGY e evallom, hogy ez a cím egy rádióműsor, meg egy ugyanazon című könyvről - Beszélni nehéz - jutott az eszembe. Ha azonban azt hinné valaki, hogy ellenkezni akarnék azok állításával, akkor téved. En ugyanis másról beszélek: Nem is olyan régen jártam ez egyik mátyusföldi város jelentős üzemében. Portáján elsó pillantásra föl sem tűntek a sorakozó emberek - gondoltam most van ebédidő. Merthogy oda kövzetlenül egy parázs vita után érkeztem, miközben elfelejtettem figyelni az idő Beszélni könnyű... múlását. Aztán meg már nem először jártam ott, s tudtam, hogy az ebédlőbe a portáról nyíló folyosó vezet. Alig adtam elő azonban jövetelem célját a kaput őrző marcona amazonnak, mikor,,ütött az óra“, s az addig békésen várakozó sor egyszerre megmozdult. Utána sűrűn kattant a blokkolóóra... Emiatt még talán békésen szunnyadna a toliam, csakhogy ezután hasonló eset felemlegetésével nyil­vános fórumon - üzemi konferencián - is találkoztam. A felszólaló részlegvezető elmondta, hogy észrevette, amikor néhány frissen simára borotvált dolgozó táská­val a hóna alatt vagy öt perccel a műszak vége előtt már a porta előtti zugokban alig várta a ,,csengószót“. Meg is mondta, hogy kik. Ahogy azt a ,,glasznoszty“ diktálja! Nem egy közülük ott ült a széksorokban... Nem nehéz elképzelni, milyen megrökönyödést vál­tott ki. Mivelhogy az eddig nem volt szokás. Még azt a kérdést is föltette, vajon milyen lehet azok tekintélye, akik egyfelől kézfelemeléssel fogadnak el határozato­kat, másfelől meg szemrebbenés nélkül megszegik azokat. S rendcsinálást követelt minden szinten. Mert­hogy a munka- és technológiai fegyelem megtartásáról általánosságokban könnyű beszélni, de most már tenni kell! Persze, aligha hihető, hogy e két eset „egybeesé­se“ a véletlen műve. Mi akkor a leginkább szembeöt­lő? Az, hogy eddig mintha nem is vettük volna észre, mintha nem is akartuk volna észrevenni. Mondván nem tartozik rám. A mesterek, művezetők zöme nagyvona­lúan szemet húnyt, s a korai távozások - meg a késó- jövések - bocsánatos búnként kerültek a rovásra. Nyilván most sokan akadnak, akik felteszik a kér­dést: ,,Minek ez a szószaporítás azért az öt percért. Néha órákat állunk a műhelyben objektív okok - anyaghiány, satöbbi - miatt, s az nem fáj senkinek. Arról kell beszélni. így igaz! Ha az irányítás színvonalának javítását hangoztatjuk - mert beszélni könnyű akkor nyílt kártyákkal kell játszani. A kényszerű állásidő nemcsak a termelést drágítja, hanem rontja a munkahelyi légkört is. Munkások mondják, hogy nem szívesen vállalják a szombati, vasárnapi műszakokat, mégha anyagilag jobban is járnak. Ha pedig gyakran ismétlő­dik, nem csoda, zúgolódást is kivált. így aztán egyáltalán nem csoda, ha a gyárfalakon belül jelentkezik a hóvégi - félévi, évvégi - hajrá, a gazdasági szerződések be nem tartásáért, meg a köt­bérek kényszere. Végső fokon a rossz döntés ugyan­csak selejt, amelynek a következményei tovább gyű­rűznek. Hatását nemcsak a közvetlenül érintettek ér­zik, hanem a partnerek, sőt egész ágazatok. Rossz döntések helyrehozása szüli a túlórákat, az idegessé­get, a kezdeményezés gyakori hiábavalóságát. Ami senkinek sem jó, azaz: éppenhogy rossz. Mindez pedig összefügg a fegyelemmel, akár tet­szik, akár nem. Ezen a téren is a felelősség kérdését kell hangsúlyozni, meg az elszámoltatásét. Ha minden perc drága, akkor ne ragadjunk ki dolgokat szélesebb összefüggéseiből, s ne csak az öt perceket tegyük szóvá. Ha pedig látjuk a hibákat, ne csak beszéljünk róla. Mert beszélni könnyű. De ne legyen még mindig 6leg! MÉSZÁROS JÁNOS Kellemes gondok Beretkén (Bretka), ebben a kies fekvé­sű gömöri kisközségben is ráérős embe­rek a nyugdíjasok. Nem mintha napköz­ben nem lenne elég elfoglaltságuk, hiszen ^többségük a ház körüli teendők ellátását, az unokák gondozását, óvodába készíté­sét és kísérését, sót a bevásárlást is vállalja, csak éppen nem sürgeti őket annyira az idő, mint korábban. A korát meghazudtoló Beretkei János bácsi is hajlandó egy kis tereferére a köz­ségbe látogató idegennel, különösen miu­tán megtudja, hogy újságcikk készül Be- retkéról. Azt mondja, nem is emlékszik már, mikor írtak utoljára szülőfalujáról, pedig - s ezt magunk is tapasztaljuk - memóriája kitűnő. Alapos ismerője a község műltjának, jelenének egyaránt, bár hozzáteszi, hogy napjaink történései­ről nem ő a legilletékesebb beszélni. Ami a régi időket illeti, jól emlékszik még a község nagy uradalmi birtokára és a híres-neves árva­házra, melyet inkább gyermekotthonnak neveznek manap­ság. A falu közepén, éppen javítás alatt álló kastély egykor a Tornaijai család tu­lajdonát képezte, ugyanúgy, mint a több száz hektárnyi szántó és erdőterü­let. Az utolsó birto­kos, Tornaijai Margit adakozó kedvéről volt nevezetes, aki annak idején - s ezt még ma is számon tartják a község idő­sebb lakosai százezer koronát adományozott har­minchat gömöri árva neveltetésére. Arra is jól emlékeznek még a község öregjei, hogy a Bácsi Gyula által igazgatott árvaház nemcsak hajlékot és kenyeret adott a rászorulók kezébe, ha­nem tisztes szakmát is. Az elárvult kastélyt, a paplakot és az egykori nevelőintézetet hosszú időn ke­resztül a sorsára hagyta a falu vezetése, most azonban tervek készülnek felújítá­sukra, hasznosításukra. Egy időben már úgy tűnt, visszafejlesztik, leépítik ezt a gö­möri kisközséget is. Az iskolák körzetesí­tését és a nemzeti bizottságok összevo­nását ma sem tartják szerencsésnek, de a fiatalok elköltözése már lelassult, sok embernek helyben kínál munkalehetősé­get a sajógömöri (Gemer) földműves- szövetkezet és a Gömörpanyiti (Gemers­ká Panica) Helyi Nemzeti Bizottság egyre terebélyesedő kisüzeme. A társközségek fejlesztésére is főként abból cseppen-csurran, amit a hatvan főt foglalkoztató kisüzem évente kigazdálko­dik - tudjuk meg immár a legilletékesebb­től, Molnár Béla pedagógustól, a helyi pártszervezet elnökétől, a nemzeti bizott­ság tisztségviselőjétől. Lényegében a faluvezetés és a kis­üzem irányítóinak összefogásával kez­dődhetett meg annak idején az uszoda építése is. A nagy vállalkozás ötletét az adta, hogy már az uraság is fenntartott egy kádfürdőt annak idején a Murány pa­tak mellett feltörő, télen-nyáron 18 fokos termálvízről táplálva. Mi tagadás, elhúzó­dott kissé a huszonöt méteres medence építése, de használatba vétele után any- nyira megkedvelte a falu és környékének lakossága, hogy szűknek bizonyult. A nyári hétvégeken ezernél is többen lubickolnak a tiszta vizű uszodában. A nagy érdeklődés miatt határozták el három évvel ezelőtt egy gyermekmeden­ce építését, amelyet éppen az elmúlt napokban adtak át. Bizony sokat dolgoz­tak társadalmi munkában a lakosok, nem sajnálják azonban a fáradtságot, mert most ismét megpezsdült az élet a faluban, s a bevételből származó pénz is jól jön a közkiadások fedezésére, újabb fejlesz­tésre. Mert nem szeretnénk megállni a meg­kezdett úton. Látogatásom idején éppen arról tanácskoztak a falu és a kisüzem vezetői, hogyan lehetne bővíteni a napo­zásra, kempingezésre alkalmas területet, mert az iskolák egyre másra jelentik be igényeiket nyári táborozások és úszótan­folyamok rendezésére. Giczei László, Torma Zoltán, Dobos Pál és Majoros István szerint a továbbterjeszkedésnek a patak irányába nincs különösebb aka­dálya, sót a túloldalon sem mutatna rosz- szul egy jól felszerelt autókemping. Az uszoda mellé pedig gyorsan növő fákat kell ültetni, hogy a temető látványa ne zavarja a fürdőzóket. Amint az üzemelte­tők elmondották a legközelebbi napokban Kassáról (Košice) főiskolásokat várnak, akik már tavaly is jártak náluk, s most megfelelő elhelyezésükről kell gondos­kodni. Nem véletlen a fiatalok érdeklődése a kedvező sportolási lehetőségek és a vonzó, vadregényes táj iránt. A falu feletti negyven hektáros területet már ko­rábban védetté nyilvánították, ritka, érté­kes növény- és állatvilága miatt. A közeli erdők nyári gombatermése is nagyon bő­séges, sokaknak ez már amolyan jövede­lem-kiegészítésnek is számít. Frissen a környező városok, iparvidékek piacain, szárítva pedig a Jednota felvásárlótelepe­in értékesítik. Kocsis Erika a helyi bolt vezetője szerint a korai vargánya idénye már elmúlt, az őszié még hátravan, így a felvásárlással éppen nincs sok gondja, annál több a lakosok ellátásával. Pedig az első benyomásunk alapján nem lehet pa­nasza a község lakosainak, mert a polco­kon gazdag a választék, bő az árukínálat. Kocsis Erika szerint megfelelő az áruellátás (A szerző felvétele) Persze néha csal a látszat, mert vannak időszakok, amikor késve érkezik az áru, s türelmetlenek az emberek, ha nem kapnak ásványvizet, kakaót vagy friss gyümölcsöt. A kisebb fogyatékosságok ellenére jó az ellátás alapvető élelmiszerekből, kü­lönben hogyan is lehetne havonta 120-130 ezer koronát forgalmazni. A ke­nyér minőségét olykor kifogásolják a vá­sárlók, de hát erről nem a kereskedelem tehet. A tejjel viszont az a helyzet, hogy néha hiány, néha fölösleg van belőle. A nyári strandidény csak fokozza az üz­letvezető bizonytalanságát a megrende­léseket illetően. Kedvező időjárás esetén ugyanis megduplázódik a fogyasztók szá­ma, ha viszont lehűl, vagy esik, a nyakán marad az áru... A közszükségleti cikkek többségét nem helyben, hanem Rozsnyón (Rožňa­va), vagy šafárikóvóban vásárolják meg a lakosok, mint ahogyan a kultúra, a szó­rakozási lehetőségek után is utazni kell. Mindezt már az ifjú nemzedék egyik kép­viselőjétől, a huszonhat esztendős Tóth Edittől tudtam meg, aki a šafárikovói ru­hagyárban dolgozik. A napi ingázás nem okoz számára különösebb gondot, apró gyermekének elhelyezése annál inkább, három évet kellett emiatt kihagynia. A na­gyobbacskák nevelése viszont nem gond, mert az óvodája megmaradt a községnek. A huszonhárom apróság szemmel lát­hatóan kinőtte már ezt a létesítményt, szűk a játszószoba, parányiak a szociális helyiségek. Az apróságok a kiadós ebéd után éppen az alváshoz készülődtek Tí­már Mária igazgatónő és Molnár Béláné óvónő felügyeletével. Szó mi szó, nem siették el túlságosan a dolgot, s tudtunkra adták: szívesebben maradnának inkább ébren. Ellenszolgáltatásként egy rögtön­zött műsor bemutatására is hajlandóságot mutattak. Az egyik eleven kislegény min­den különösebb unszolás nélkül bele is kezdett mondókájába. Idézésétől inkább eltekintenénk, pironkodtak is miatta az óvónénik, de nyilván nem a közös foglal­kozásokon tanulta az apró társak biztatá­sa és nagy derültsége közepette elmon­dott versikét.- Egyosztályos csak az óvoda - men­tegetőzött az igazgatónő -, ilyen körülmé­nyek között nehéz a tantervet pontosan betartani, meg aztán az az igazság, hogy a családi háttér sem mindenütt megfelelő. Bizonyára hatékonyabb lesz majd a neve- lómunka az átépített óvodában, ahol kor­csoportok szerint elkülönítjük a gyere­keket. Gondok, problémák tehát vannak még Beretkén, tegyük azonban hozzá, hogy ezek kellemes gondok, mert a régi érté­kek megóvása és felújítása egyszersmind záloga a folytonosságnak, az óvodaépí­tés pedig a jövő építése is. HACSI ATTILA

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom