Új Szó, 1988. augusztus (41. évfolyam, 179-205. szám)
1988-08-25 / 200. szám, csütörtök
A történelmi idő függvényében Áttáncoltam az életemet Fonod Zoltán: Megmozdult világban Születésnapi beszélgetés Feleki Kamillal A Madách kiadó múlt esztendei kiadványaként már az idén került az olvasók kezébe Fonod Zoltán Megmozdult világban című írói monográfiája, amely a Fábry Zoltán élete és munkássága alcímet viseli. Olyan szerző vállalkozott a Fábry- életmű összegzésére és értékelésére, aki gondozója az életműsorozatnak, összeállítója volt Az Út antológiának, és eddig megjelent három tanulmány- illetve publicisztikai kötetnek több dolgozatában is foglalkozott Fábry Zoltán életművével. Megvan tehát a felkészültsége, ismerete és indíttatása ahhoz, hogy monográfusként, irodalomtörténészként először nyúljon nagy írónk szellemi hagyatékához. A Megmozdult világban az irodalomtörténészi vizsgálódás nem a gyermek Fábry Zoltán neveltetésével, gyermekkorának, iskoláséveinek tárgyalásával kezdődik. A négy fejezetre osztott kötet Az idő sodrában című alfejezetében a történeti vizsgálódásoknak megfelelően vázolja fel a térség - Közép-Európa - változásait. Majd a biográfiai tények ismertetése után, amelyek tömörsége meglepi az effajta írói mongráfiákhoz szokott olvasót, a második fejezetben veszi sorra Fábry Zoltán írói genézisének állomásait. Ekkor már sejteni lehet, hogy Fonod Zoltán nem az irodalomtörténetben meghonosodott monográfiái módszerekhez, formákhoz folyamodott, hanem tankönyvet írt a korról és Fábry Zoltánról. Ezt a megállapítást igazolják a kötet al- fejezetei is, amelyek egy-egy önálló tanulmánynak is beillenének. Megerősítik véleményemet a számtalan esetben előforduló ismétlések, és a később olvasható értékelésekre való szüntelen utalások. Még olyan módszerektől sem ódzkodott, hogy a hatvanas években utólagosan megszületett történeti és irodalom- történeti értékeléseket visszavetítse Fábry életére. Módszerének sajátossága, hogy egy-egy, az életmű különböző alkalmi és rendszerező szándékú értékeléseiben a már „kitalált“ kategóriákhoz alkalmazkodva tanulmányszerűen csoportosítja vitathatatlanul tiszteletet parancsoló mennyiségű ismeretanyagát. Nem követ időrendet, olykor leír egy-egy homályos utalást is az időpontra vonatkozóan, amit csak később magyaráz meg. Fonod Zoltán könyvében nem az író életének és életművének szerves összetartozása teremti meg a vezérfonalat, hanem a különböző irodalomtörténészi, írói meghatározások, osztályozások és jellemzések megteremtette kategorizálások. Amikor szembeszáll ezekkel, eléggé óvatosan, kellő érvrendszer hiányában csupán elítélőleg nyilatkozik azokról - a kötetben meg nem nevezett személyekről akik először vetették fel a „remetesors", a „magány“ kategóriáit Fábry Zoltánnal kapcsolatban. Sok tekintetben vitatható a monográfia szerzőjének a törekvése: Fábry Zoltánt külön mutatja be, mint kommunistát, közírót és lapszerkesztőt, irodalomkritikust, az antifasiszta írót, Ady értőjét, a „stószi mérték“-et megteremtő esztétát stb. Ez a megközelítési módszer hozza létre azt a végeredményt, amely a hatalmas anyaggyűjtó munkát tükröző írói monográfia analízise felerősödésének köszönhető. A nagyobb egységek ellenére is eléggé töredezett a kép, sok az átfedés az egyes alfejezetek között. Teljes felelősséggel és szakmai biztonsággal talán nem is lehet különválasztani Fábry Zoltán szerkesztőt a közírótól, a publicistát az antifasisztától, az esztétát az irodalomszervezőtől, a kritikust az esszéistától. Tévedések elkerülése végett: Fonod Zoltán szakértelme széles és mély, témaismerete vitathatatlan. Ennek igazolására álljon itt ez az új kötete is, nem szólva az általa gondosan szerkesztett életműsorozatról, amely feltehetőleg ösztönzőleg hatott a monográfia megírására. Ebben minden megtalálható, ami Fábry Zoltánnal kapcsolatosan sokszor csak a legendák szintjén forgott közszájon. Nem kerüli meg magánéletének a szerelemre és a tartós kapcsolatra vonatkozó tényeit, kritikusi és közírói tévedéseit, életének utolsó évtizedében az őt ért méltánytalanságokat, a hagyaték kéziratban maradt részeit. Viszont a monográfia töredezettségét nem fedi el Fonod Zoltán különösen a „valóságirodalommal", „emberirodalommal“ foglalkozó fejezeteinek egyöntetűsége, vagy az ötvenes-hatvanas évek irodalmi és közéleti viszonyainak a feltárása sem. F ábry Zoltán életében az ember és az író elválaszthatatlan egység. Éppen ezért az az alapos és sokirányú analízis, amelyet Fonod Zoltán ebben a kötetében elénk tár, megérdemelte volna a szintetizálást, az összegzést. Az olvasó igen nehéz helyzetben van, hiszen az összefüggéseket, a történelmi tények és az írói pályakép egymásra vetítését a monográfia írója helyett, neki kell utólag elvégeznie. Sajnos ezek nem csupán formai kérdések sorából adódnak. Tartalmi gondokat sugall, hogy például a galíciai frontélmények hatására az írói pálya kezdeti szakaszában írt műveit nem az élmény idejét sejtető életrajzi adatok mellett ismerteti, hanem az írói genézist bemutató Útkeresés című alfejezetben. Ugyanott viszont az írói monográfiák klasszikus módszeréhez híven apja halála, mint életrajzi tény mellett taglalja s idézi az ennek hatására írt Üzenet című írását. Bár kétségtelen, hogy Fonod Zoltán óvakodik a túlzó megállapításoktól, egyre mégis felhívnám a figyelmet, mivel jelenség értékű ebben a monográfiában. Meggyőződésem ugyanis, hogyha a monográfus nem szabdalja szeletekre Fábry életművét és egyéni sorsát, akkor elkerülhette volna az effajta túlzásokat: „A prózaíró Fábry mentes az idegen hatásoktól, a magyar irodalom egészséges véráramához igazodva alkot korszerűt. Stílusát, ábrázolás- módját tekintve olyan példaképei vannak, mint Kosztolányi, Babits vagy Ady, de a sort folytathatnánk Krúdy Gyulával, Révész Bélával vagy Cholnoky Lászlóval is." Aki olvasta a fiatal Fábry nehézkes, túlbonyolított mondatfűzéseit, érzelmileg túlfűtött írásait, aligha asszociál a felsorolt nevekre. Mégis ebben a fejezetben jelenik meg legelőször Főnöd Zoltán irodalomtörténészi és kritikusi alapossága. Ez nem független attól, hogy a kötet egyes helyein olvasható, egymáshoz olykor csak utalásokkal kapcsolt alfejezetek itt egymásból nőnek ki. Ezzel igencsak ellentétes formai és tartalmi megoldásokra talál az olvasó az Ember az embertelenségben című harmadik fejezetben. Amit itt olvashat, az képviseli elsősorban azt a jelenséget, amelynek nyomában a monográfia kompakt részei mellett önálló tanulmányok is sorakoznak. A Változni és változtatni fejezet, a már említett hibáit leszámítva, egyenértékű a ,,a...a Sorsnak is beszéltem“ című negyedik fejezettel, amelyben Fonod Zoltánnak sikerült megtalálnia azt a formát, amely monográfusi módszeréhez jól illeszthető. Bár az egyes alfejezetek önálló jellege megmarad, ezekben a felszabadulás után az idő függvényében változó, fejlődő és átalakuló csehszlovákiai magyar irodalmi élet már nem különválasztva, hanem egymásba fonva kerül tárgyalásra. Persze a kötet egészének megkom- ponálásában meglévő esetlegesség ezt a fejezetet sem hagyta érintetlenül. így került oda az Ady és Fábry című, mintegy elválasztva egymástól A ,,harmadvirágzás“ irodalma és A ,.stószi mérték“ című alfejeze- teket. A könyv végére érve találkozik az olvasó azzal a fejezettel, amely leginkább elgondolkoztatja: A hűség arca, avagy Fábry Zoltán időszerűsége. Az elolvasott kötethez íródott ez a publicisztikai jegyeket felvonultató alfejezet. Sajnos, szüksége volt erre ennek a monográfiának azért is, hogy szerzője így összegezze a kötetben sokszor egymástól függetlenül elemzett életszakaszokat, alkotói törekvéseket, a kortársak és az utókor értékelési szempontjait. É szrevételeink ellenére jelentős tettként könyvelhetjük el a Fábry Zoltán életét és munkásságát bemutató kötet megjelenését. Olyan vállalkozás eredménye, amely sokáig váratott magára, hiszen ez az első átfogó munka, amely megkísérelte az író sokirányú, számtalan változást tükröző életművét elemezve bemutatni. Legfőbb értékének azt tarthatjuk, amit a Fábryval kapcsolatos legendák, gondolkodásbeli sablonok, tévítéle- tek eloszlatásában vállalt. Legendákat oszlató lehet ez a könyv, ha olvassák, ha olvassuk a benne foglaltakat. Ugyanakkor arra is figyelmeztet, amit Fábryval kapcsolatban a csehszlovákiai magyarok hajlamosak elfelejteni: az ember sorsa a történelem függvénye, s éppen ezért nyilvánvaló a kölcsönhatás. Fonod Zoltán Megmozdult világban című írói monográfiája érthető módon abból az alapállásból mutatja be tárgyát, -ahonnan eddig is vizsgálták Fábryt. A formai és módszerbeli vitatható megoldásokat leszámítva a produkált végeredmény megérdemli az olvasók figyelmét. DUSZA ISTVÁN (Bódi Ágnes felvétele) Aki gyakran nézeget gyerekekről készült képeket, annak szinte már ismerős ez a fotó. Sok változatban készül, mindig ugyanarról szól, de mindig másképpen. Már-már időtlen a napra kiterített pokróc, a játékok és az embergyerek meg az állatkölyök kedves együttese. Mi felnőttek, szeretnénk hasonlóan felhőtlennek, természetközelinek elképzelni az egész gyerekkort. És ha nem is mindig ilyen, jó hogy különleges alkalom nélkül és egyszerű kellékekkel is megvalósítható ez az idill. A kiskutyát óvva ölelő gyerekkéz valami ősi összetartozást sugall. A „nagy“ gyerek eddigi élete legfontosabb élményét osztja meg a kutyakölyökkel: ahogy ót szerették, simogatták, most ő szerethet, babusgathat. De jó alkalom ez mindjárt egy kis „életes“ tanulásra is. Hiszen a kutyakölyköt azért nem szabad egész nap dögönyözni, és ha valamelyik felnőtt nem figyelmeztetné erre a kislányt, az anyakutya, morogva, előbb- utóbb úgyis közbeavatkozik. Addig nyugodtan folytatódhat a játék, lehet ölelgetni, szeretgetni a selymesszőrű kis jószágot. És közben azért valami - reméljük - mélyen rögzül a kutyával barátkozó kisgyerekben, hogy az élőlények, az állatok, de a növények is szeretetre méltók és oltalomra érdemesek. Biztosan nem gondolja, nem gondolhatja ilyen, kicsit fennkölt módon végig, de éppen ezt gyakorolja a kislány. És éppen jókor, mert a természet szeretetére, tiszteletére való nevelést nem lehet elég korán és nem lehet hatásosabban elkezdeni, mint ezzel a barátkozással. -m. A magyar színpad Fred Astaire- je. Huszonnégy karátos komikus. A táncának is humora van. - Akármilyen darabban játszott is, ilyen és ehhez hasonló elismerésekben volt része. Első szerepét 1927-ben, a Király Színházban bemutatott Repülj fecskémben kapta. Az utolsót, ötven évvel később, az Operettszínház Kabaréjában. Közben fellépett a Med- gyaszay Színpadon, a Royal Revü-, ben, a Petőfi Színházban, a József Attilában, a Madáchban a Vígben; énekelt, táncolt, komédiázott Fedák Sípos Géza felvétele Sárival, Bajor Gizivel, Bársony Rózsival, Honthy Hannával, Kiss Manyival, Ruttkai Évával, Gobbi Hildával; játszott pórul járt kisöregeket és napsugárfiúkat, öreg gavallérokat és rokonszenves angol urakat, könyökvédős főkönyvelőket és udvari táncmestereket, nagyhatalmú vezér- igazgatókat és belvárosi zöldségeseket, pipogya férjeket és ravasz szeretőket; játszott Dosztojevszkijt, MoliéreA, Vampiiovot, Brechtet, Molnár Ferencet és sok-sok operettet. Bécsben, Berlinben és Hamburgban egykor wündertánzerként hirdették a plakátok, Budapesten évtizedeken keresztül ó volt az első számú csodatáncos. Aki nemcsak zenés-táncos szerepekben a filmvásznon is sikert aratott. A Te vagy a dali-ban Sárdy Jánossal, a Beszterce ostromában Darvas Ivánnal, az Uramistenben Eperjes Károllyal. Feleki Kamill ma, nyolcvanévesen, pasaréti lakásában, neki való szerepre várva, a tükör előtt dohogva megy el, de a humora maradt a régi: „Fejre estem, látod... ez a sok ragtapasz ünnepi dekoráció. Az az átkozott szőnyeg... az az oka mindennek. Vagy a papucsom. Nem is tudom. Megbotlottam, elvágódtam és már varrták is a fejemet. Szép kis születésnap... még a végén énekes halott leszek.“- Jó régi lehet ez a tálca...- Szép. Ugye? ötvenéves. Vagy nem is... sokkal több.- És ez a szöveg rajta... Ha sokat dolgozol, nem érsz rá pénzt keresni. Ne mondja, hogy ehhez tartotta magát.- Nem dolgoztam én soha! Én jászottam. Az egész életemet végigjátszottam. Hogy dolgozni megyek. .. nem mondtam én ilyet soha. Aki szereti a hivatását, annak az nem munka.- Művész úr...- No már csak ez hiányzott. Művész úr. Utálom, ha így szólítanak. Aki szeret... mondd, te szeretsz engem? Akkor neked is csak Kamillka vagyok, jó? De közbeszóltam... hol hagytuk abba?- Ott, hogy azt akartam mondani: kész regény az élete.- Regény? Hát nem lírai mese?- Igen, tudom, a könyvnek, amely most jelent meg önről, ez az alcíme.- En még nem olvastam ám! Csak az első két oldalát.- Aztán letette?- Le. Hisz úgyis sejtem, mi van benne.- Akkor nem is tudja, mi maradt ki belőle.- 0, arról kár lenne beszélni! Mióta is vagyok színész? Tizennyolc... húszéves koromtól? A fene emlékszik már erre. A lényeg az, hogy több mint ötven éve. Hát persze, hogy sok minden kimaradt a könyvből. Kimaradt volna akkor is, ha én írom. De nem én írtam, hanem Sas György. Én hozzá nem fogtam volna soha! Én nem szeretek villogni. Az nem az én sajátom. A színésznek az a dolga, hogy játsszon.- Kamill bácsi viszont így is villogott.- Igen, volt benne részem. Kezdetben persze nagyon nehéz dolgom volt. Ott volt a Gózon, a Csor- tos, a Rajnai... az ő közelükben nem volt könnyű villogni. Az volt a szerencsém, hogy elfogadtak és szerettek. Azok voltak ám a szép idők! Ha te láttad volna! Úgy hagyták el az emberek a Király Színházat, hogy jaj, de szép szeretni, jaj, de jó valakihez tartozni, ma meg, figyeld csak meg, úgy jön ki a közönség, hogy jaj, de jót röhögtünk. Igazam van? És ez teljesen megváltoztatta az operettet. Ma már nem is számít nagy dicsőségnek operettszínésznek lenni. Mintha elillant volna a műfaj varázsa.- A „cukormáza“ viszont továbbra is „tartósítva“.-Jaj, ezért is kértem én a Sast, hogy vigyázzon. Hogy ne legyek én a könyvében egy édes, drága, aranyoska emberke.- Mert valójában nem ilyen?- Hát persze, hogy nem. Kemény legény voltam én mindig.- Kemény? Miben?- Például abban, hogy akármibe én se mentem bele. Igazgatókkal, rendezőkkel, partnerekkel hú, de tudtam ellenkezni!-S az élet kihívásait hogy fogadta?- Megmondom őszintén: nincs nekem sok panaszom az életre. Eléggé egyenes volt az én utam. Ott laktunk a Vígszínház közelében... gyerekkoromtól fogva minden premiert ugyanarról az állóhelyről nézhettem végig. Aztán beírattak Rákosi Szidi színiiskolájába, onnan szerződtem a Király Színházba. Élveztem én a kis szerepet is és persze a pénz is jól jött. Apám mérnök volt, gabonahántoló gépeket javított, anyám pedig négy gyereket nevelt. Egy doboz szardíniára voltunk hatan. Ezt már vagy százszor elmondtam, elmondom hát neked is: tornacipő kellett volna, de nem volt egy fityingünk sem. Anyám persze, nem hagyta annyiban... horgolt nekem egy párat. De ahányszor csak felvettem, rajtam röhögött az egész osztály. Én meg szégyelltem magamat. Nagyon-nagyon szégyelltem magamat.- Úgy tudom, két évig artista is volt.- Igen, mert megsértődtem. Más kapta a szerepet, amit én akartam eljátszani.- Erre felmondott?- Fel. Két éve voltam a Király Színház tagja, látod, ez az én keménységem. .. odaálltam az igazgató elé és azt mondtam: elmegyek. És el is mentem. Külföldre. Füstös lokálokba, meg mindenféle piszli- csáré helyre. Siker semmi. Egyetlen deka sem! Hát csodálkozol? Én csak táncolni tudtam... szaltózni nem! Mert ott azt kellett volna. De milyen rendes volt a Lázár ödön! Telefonált az apámnak, hogy „ha vissza akar jönni a gyerek, én boldogan várom". S akkor mit csinált az apám? Füllentett egy nagyot. Azt írta a levélben, hogy szólt neki az igazgatóm, hogy hozzon haza. Ezt adta be nekem. Én meg visszajöttem. A Király Színház viszont nemsokára tönkrement.- A pályáját azonban ez sem törte ketté.-Sót, még a történelem sem. Áttáncoltam az egész életemet...-Több mint tíz éve már, hogy nem szerepelt színapadon. Csak a tévé és a film maradt.- Nem hiányzik már nekem a színpad... tényleg nem! Az volt a jó, hogy olyan hirtelen fordítottam hátat neki. A feleségem... ő hiányzik, de nagyon. Tizenhárom évvel ezelőtt egy vakbélgyulladás vitte el. Azóta egyedül élek... de olyan rövidek a napok! Felkelek, bevásárolok, teszek- veszek, jönnek a barátaim és már be is esteledik. Jól érzem én magamat így is, gyönyörű évek vannak mögöttem. És mondom: szerencsés ember vagyok. Én még az ellenségeimet, az irigyeimet sem vettem észre soha. Úgy látszik, arra nem volt tehetségem. Csak azt tudom, hogy szerettek. Hogy még ma is igazán szeretnek. SZABÓ G. LÁSZLÓ ÚJ SZÚ 6
