Új Szó, 1988. augusztus (41. évfolyam, 179-205. szám)
1988-08-20 / 196. szám, szombat
Egy hct a nagyvilágban Augusztus 13-tól 19-ig Szombat: Daniel Ortega a nicaraguai-hondurasi határon mozgó nemzetközi megfigyelő erő létrehozását javasolta Vasárnap: Általános sztrájk bénította meg az Izrael által megszállt Gázai övezet életét Hétfő: Befejeződött az Afganisztánban tartózkodó szovjet csapatok felének a kivonása • New Orleansban kezdetét vette a Republikánus Párt négynapos elnökjelölő konvenciója Kedd: Amman után Kairóban tárgyalt a PFSZ-küldöttség a palesztin állam létrehozásáról Szerda: Légi katasztrófa áldozata lett Ziaul Hakk pakisztáni elnök • Szovjet szakértők jelenlétében hajtottak végre egy nevadai kísérleti atomrobbantást Csütörtök: Libanonban meghiúsult az elnökválasztás Péntek: A burmai kormányzó párt és a parlament Maun Maunt választotta a párt, illetve az állam új vezetőjévé Republikánus rivalda A szokásos csinnadratta és önünneplés közepette zajlott le az amerikai Republikánus Párt országos elnökjelölő kongresszusa. Lényegbevágó meglepetésre nem lehetett számítani, hiszen az előválasztások sorozatát magasan nyerte George Bush (akárcsak a demokratáknál Michael Dukakis). Nem fért tehát kétség ahhoz, hogy a konvenció a jelenlegi alelnököt jelöli elnöknek. Némi izgalmat csak a Busht segítő alelnökjelölt kérdése okozott. De vegyük sorjában az eseményeket. A tanácskozás első napja Ronald Reagan elnök búcsúja jegyében zajlott. Az elnök „hattyúdala“ majd’ a könnyekig hatotta a jelenlevőket. Reagan - mi más volt várható - az egekig magasztalta a nyolcéves kormányzása idején elért eredményeket, s még a kudarcokat is sikerként tálalta, miközben eléggé durva kirohanásokat Intézett a demokraták ellen. Búcsúbeszéde legnagyobb részét - atyaian - George Bushnak szentelte, mondván, hogy ő az, akire Amerikának most szüksége van. A republikánusok sikereit ecsetelve nem felejtette el hozzátenni, hogy az alelnok minden döntésnél ,,ott volt“ (ezzel válaszolt Edward Kennedy szenátor kérdésére - hol volt George? -, amely arra utalt, hogy Bush bizony eléggé szürke teljesítményt nyújtott, mindvégig Reagan árnyékában bújt meg). Szóval, Bush most már az első hegedűs szerepét játssza, legalábbis a republikánusok táborában, s Reagan elnök illedelmesen a háttérbe vonult. A hatvannégy éves politikus bankár családjában született, többszörös milliomos, s életrajzának más „vonásai“ is arra predesztinálják - a republikánusok szerint -, hogy ó legyen az elnök: a háborúban hős pilóta, utána a Yale diákja, majd sikeres vállalkozó (texasi olajérdekeltségek), két alkalommal a képviselőház tagja (a szenátusi széket azonban nem sikerült megszereznie 1978-ban, s - minő véletlen! - épp azzal a Lloyd Bentsennel szemben maradt alul, aki jelenleg a demokraták alelnökjelöltje). A kormányzati karrierje sem akármilyen: ENSZ-képviselő, pekingi misszióvezető, CIA-igazgató, s végül - miután az elnökjelöltségért vívott harcban 1880-ban Reagan vitte el a pálmát - alelnök egészen mostanáig. Eddig tehát tiszta sor volt a republikánus konvenció. A meglepetést viszont maga Bush szolgáltatta, amikor bejelentette, hogy Dán Quay- le indianai szenátort veszi maga mellé alelnökjelöltnek. Némi zavar is keletkezett a New Orleans-i hatalmas sportcsarnokban, főleg azért, mert általában Robert Dole vagy Jack Kemp szenátorra tippeltek a kongresszus küldöttei. Velük szemben Quayle ismeretlen, tapasztalatlan, viszont fiatal (41 éves), megnyerő külsejű, rendkívül gazdag és - konzervatív. Szenátorként mindig a Fehér Ház álláspontja szerint szavazott, ellenzi az abortuszt, híve az űrfegyverkezésnek stb. Személye kétségtelenül a reagani politika folyamatosságát hivatott garantálni, mint végeredményben maga Bush is. Kérdés azonban, hogy ezt akar- ják-e továbbra is az amerikaiak. A közvéleménykutatások azt mutatDukakís és Bush: itt még mosolyognak egymásra a riválisok... ják, hogy Dukakis-legalábbis jelenleg - még őrzi előnyét Bush-sal szemben. A végleges válaszra novemberig még várni kell... Hakk halála Megannyi kérdés merül fel Ziaul Hakk pakisztáni államfő szerdai tragikus halálával kapcsolatban. Először is tisztázásra szorulnak a légi katasztrófa körülményei, de legfőképpen az ezután követendő pakisztáni politikai irányvonal foglalkoztatja a közvéleményt világszerte. Igen, világszerte, ugyanis Pakisztán olyan térségben fekszik, amely fe- szültségei-fájdalmai nem hagyják nyugton sem a közeli, sem a távolabbi országokat. Ziaul Hakk Pakisztánja ebben a térségben kulcsország volt, és vállalta azt a „csendőrszerepet“, amelyet az Egyesült Állarpok osztott ki rá. Washington hűséges szövetségesre talált, amely a sah Iránját volt hivatott pótolni. Gazdasági és főleg katonai segélyekkel sikerült magához láncolnia Iszlámábádot. Az Egyesült Államok adta a legkorszerűbb fegyvereket (Hakk épp az új Nadzsibullah afgán államfő a szovjet csapatkivonás első szakaszának befejezése alkalmából kabuli sajtóértekezletén elemezte az Afganisztán körül kialakult helyzetet amerikai harckocsi bemutatójáról volt hazatérőben, amikor gépét szerencsétlenség érte), a többi a tábornok-elnök dolga volt. Pakisztán neve az utóbbi jó egy évtizedben gyakran szóba esett az Indián belüli szeparatista törekvések, vagy például a szikh terrorizmus lehetséges támogatóinak a kutatása közben, de főleg az afgán kérdést illetően. Hakk külpolitikájának legfőbb ismérve évekig a merevség volt: az afgán probléma békés rendezéséről hallani sem akart. Ellenkezőleg: Pakisztán befogadta a több millió afgán menekültet, a fegyveres ellenzék számára kiképzőtáborokat és bázisokat létesített, s rajta keresztül kapták meg rendszeres fegyverszállítmányaikat az ellenforradalmárok. A májusi genfi megállapodások, s főleg a szovjet csapatkivonás megkezdése után még inkább reflektorfénybe került Pakisztán szerepe, ugyanis Iszlámábád nem teljesítette vállalt kötelezettségeit: akadályozza a menekültek hazatérését, nem számolta fel a fegyveres ellenzék támaszpontjait, továbbra is támogatásban részesíti az afgán kormányellenes erőket, aminek következtében ismét súlyos helyzet alakult ki több afganisztáni városban és tartományban. Egyszóval: a pakisztáni politika a legfőbb feszültségforrás a térségben. Ezért sem mindegy, hogyan alakul a belpolitikai helyzet Hakk halála után. Gulam Iszhak Khán, a megbízott államfő sietett kijelenteni: nem lesz semmilyen változás. Az ellenzék, nevezetesen Benazir Bhutto, a Hakk által meggyilkoltatott néhai kormányfő, Zulfikar Ali Bhutto leánya viszont épp változásokat remél, s elérkezettnek látja az időt a demokratikus reformokra. Mindenképp számítani lehet az ellenzék aktivizálódására, persze az országot 11 éve ténylegesen irányító katonák is résen lesznek. És ha a helyzet úgy kívánja meg, bármikor az erőszak eszközeihez nyúlhatnak. Ezért egyáltalán nem biztos, hogy Ziaul Hakk tragikus vége valami -új kezdetét jelenti - legyen szó akár a pakisztáni politikai porondról, akár a robbanékony régióról. PAPUCSEK GERGELY Ma lép érvénybe az iraki-iráni tűzszünet. A hét folyamán megérkeztek > a helyszínre az ENSZ katonai megfigyelői, akik a fegyvernyugvás betartását fogják ellenőrizni. Képünkön: kanadai katonák is szolgálatot teljesítenek az ENSZ kötelékében KIS _____ NY ELVŐR Gömör vagy a Gömör? Gyakran teszik fel nyelvművelőinknek újságíróink azt a kérdést, kell-e határozott névelő ezek elé a földrajzi nevek elé. Gömör, Zemplén stb. Tudják ugyanis, hogy a tájegységek névelőt kapnak (a Csallóköz, a Mátyásföld), a megyenevek azonban nem. S nálunk nincsenek megyék, de a régi megyenevek élnek még, sőt a szlovák nyelvben is használatosak (Gemer, Zemplín), természetesen csupán egy-egy, valamikor a megyéhez tartozó területnek a neveként. A legtöbben úgy ítélik meg a kérdést, hogy ezek a régi megyenevek nálunk már tájegységnévvé váltak, s névelőt kellene eléjük tenni, vagyis így használni őket: A Gömör hegyes vidék; A Zemplén folyókban gazdag terület; stb. Csakhogy - mondják - a nyelvérzékük tiltakozik ellene. Ezen nem is csodálkozhatunk. Igaz, hogy nálunk a kerületek töltik be a járásnál nagyobb közigazgatási egység szerepét, de a magyar nyelvben az említett szavak még megyenévként élnek. Olykor már csak több egyesített megye nevének részeként, mint például a Zemplén név a Borsod-Abaúj-Zemplén megyenévben, de ez nem változtat a jellegén; ha magát a zempléni területet nevezzük meg vele, nem tehetünk elé névelőt. Ezenkívül az az állítás sem állja meg a helyét, hogy ezek a területek nálunk már tájegységek. A tájegységek ugyanis a természeti földrajzi adottságok alapján a gazdasági tényezők hatására kialakult gazdasági területi egységek egy-egy ország területén. Tehát természetes alakulások. Ezzel szemben a megye mégiscsak közigazgatási egység volt, s a határai is sokat változtak. S égy-egy ilyen közigazgatási egység bizonyos területét nem volna szerencsés dolog tájegységnévként használni, különösen olyan esetben nem, amikor ugyanaz a név a magyar nyelvben még megyenévként használatos. Mondjuk csak nyugodtan így, névelő nélkül: Gömör hegyes vidék; Zemplén folyókban gazdag terület. De: A Csallóköz vízben szegény (mert ez utóbbi tájegység). Más földrajzi nevek használatával kapcsolatban is vetődik fel hasonló kérdés. Tudjuk, hogy a helységnevek, vagyis a város- és a falunevek nem kapnak névelőt. De a városrészek neve elé ki szoktuk tenni. Például Budapest területén a Rózsadombról, a Vérmezőről, a Józsefvárosról illik már beszélni, noha még sokan ma is Józsefvárosban laknak, Rózsadombra mennek, de ez nem irányadó. Igen ám, de ezt a szabályt sem lehet mereven alkalmazni. Gondoljunk csak arra, hogy a nemrégi egyesítések idején több önálló helység is Budapest része lett. Ilyen például Kispest, Újpest, Pestlőrinc stb. De vajon ki ne viszolyogna ma még attól, hogy ezeket a nemrég még önálló helységek neveként használt városrészneveket névelővel ellátva használja, s ezt mondja: Az ismerősöm a Kispesten lakik; Voltam a Pestlórincen is; stb.? Azt hiszem, mindenki. Hasonlóképpen kell kezelnünk Szlovákia fővárosának városrészneveit is. Itt - különösen az újonnan létesített városrészek esetében - sok olyan név vált városrésznévvé, amellyel egykor a beépített területet nevezték meg. Könnyű dolgunk van tehát, mert a dűlőnevek névelővel állnak, s ezt a jellegüket mint városrésznevek sem vesztették el. Tehát névelősek: a Téglamező vagy szlovák változatban a Tehelné pole, a Pošeň, az Ostredky, a Trávniky, a Kramáre, a Csalogányvölgy stb. De itt is óvatosaknak kell lennünk. Mert például ki látná el névelővel a főváros keleti részéhez csatolt helységnek a nevét, és mondaná: A Püspökiben (Podunajské Biskupice) lakom? Vagy a főváros nyugati részén fekvő városrésznek, egykor szintén önálló helységnek a neve sem tűri maga előtt a névelőt; vagyis nem mondhatjuk: Villamossal megyek a Károlyfalura (Karlova Vés). Ezekben a városrésznevekben bizony ma még erősen érezzük a helynévjelleget, és még nem tehetünk eléjük névelőt. Sok időnek kell még eltelnie ahhoz, hogy elveszítsék régi jellegüket, s megerősödjék tudatunkban a városrésznév-jellegük. Lehet, hogy a változás már csak a fiatalabb nemzedék nyelvhasználatában fog bekövetkezni. JAKAB ISTVÁN Pont, pont, vesszőcske... Az ismert gyermekmondóka során egy ember kerekedik a papírra. Bizony, az egyszerű írásjelek az írásban is megmutatják az embert; kikerekedik belőlük használójuk jelleme. Mostanában a központozásban sok lazaság, nemtörődömség tapasztalhatók, s nem mentes ettől a nyomtatott szöveg sem. Pedig helyesírási szabályzatunk talán legegyértelműbben, legszabatosabban az írásjelek használatát írja elő. A nyomtatott sajtóban mégis bizonytalansággal találkozhat napról napra az olvasó. Szőrszálhasogatásnak tűnik erről külön szólni? Korántsem. A .jelentéktelen“ írásjelek szavatolják az írott szó pontosságát, egyértelműségét. Nagyvonalú használatuk esetleg csak nemtörődömségre, a szabályok nem ismeretére vall, ám nemegyszer félrevezető szándékról vagy akár jellemhibáról is árulkodhat. Meglehetősen elterjedt nyelvi babona, hogy az és, s, vagy, meg kötőszó elé akkor sem kell vesszőt tenni, ha mellérendelő összetett mondatok tagmondatait kapcsolja össze. Ezzel szemben még akkor is vesszőt kell tennünk, ha egyik (vagy több) tagmondat hiányos, vagy ha azonos mondatrészeket kapcsol ugyan össze, de az egyikhez alárendelő mellékmondat kapcsolódik. Bizonytalanság tapasztalható a kérdőjel használatában is. Sok a kérdőjel manapság, azaz sokan függő kérdés után is kiteszik, pedig ez esetben olyan írásjel dukál, amilyet a főmondat kíván. Például: ,,Lássuk, Uramisten, mire megyünk ketten!“ „Azt se tudja, merre felé járjon. " (Arany János). Egyesek nyakra-főre használják együtt a kérdőjelet és a felkiálójelet (?!). Az a gyanúm, nem veszik a fáradságot, hogy a gondolatok pontos megfogalmazásával adjanak hangsúlyt szavaiknak, hanem éppen ellenkezőleg: az intonációval a mondanivaló könnyűségét akarják rejtegetni. A rossz példák helyett a helyes használatra idézünk, szintén Arany Jánostól: „Víjunk ketten; hadd lám:. te vagy az a híres?!“ Leginkább az idézőjel indokolatlan használatakor lóg ki a lóláb; használója lusta megkeresni a pontos, szabatos kifejezést, leírja, ami először eszébe jut, s érezvén a pontatlanságot, egyszerűen idézőjelbe teszi. Példát erre nem is kell hozni, mindenki találhat naponta - sajnos - a sajtótermékekben. Túlzott aggályoskodással is találkozhatunk, például amikor nemcsak az idézeteket, hanem a legelterjedtebb szólásmondásainkat is idézőjellel írják. (Elrettentő példaként leírom, még ilyen formában is olvastam egy cikkben: Két „legyet“ ütött egy csapásra.) Ismeretterjesztő szövegekben gyakran előfordul, hogy a szakszavakat feleslegesen idézőjelbe teszik (például: „pangó víz“), pedig ez csak akkor indokolt, ha a szó a szakterminológiában egészen mást jelent, mint a köznyelvben. Elharapódzott újabban a három pont használata. Indokolt lehet persze, különösen az irodalmi alkotásokban, amikor elhallgatást sugall, az író az olvasóra bízza a gondolatsor folytatását. Hivalkodásnak tűnik viszont sokszor, különösen mindennapi témáról szólva, mintha a szerző olyat tudna mondani még. Pedig... Az előző divatokkal szemben mostoha sorsra jutott a gondolatjel és a pontosvessző, pedig használatuk elősegíti a mondat pontos tagolását, a gondolati egységek elkülönítését, tehát a mondandó világos, egyértelmű közlését. Persze, csak ha a közlőnek valóban van közölnivalója. ANGYALJÁNOS
