Új Szó, 1988. augusztus (41. évfolyam, 179-205. szám)
1988-08-19 / 195. szám, péntek
Együtt énekeltünk A X. Európa Cantat kórusfesztiválról Az Ifjúsági Kórusok Európai Szövetsége 1961 óta háromévenként rendezi meg az Európa Cantat elnevezésű kórusfesztivált. Ebben az esztendőben a választás Pécsre esett. így Passau, Nevers, Namur, Graz, Autun, Leicester, Luzern és Strasbourg után először adott otthont a rendezvénynek szocialista országbeli város. öt tengerentúli és tizenkilenc országból érkezett hatvanhét európai kórus vett részt a fesztiválon. Hazánkat két kórus képviselte: a Bratislavai Konzervatórium Énekkara és a prágai Károly Egyetem Művészegyüttese. Megtisztelő, hogy a budapesti Országos Közművelődési Központ a csehszlovákiai magyar kórusmozgalomra is gondolt, és lehetővé tette tizennégy személy részvételét a fesztiválon. A meghívottak a Csemadok KB javaslatára kórusmozgalmunk tevékeny tagjaiból kerültek ki. Az EufOpa Cantat fesztivál különös varázsa, hogy ide a kórusok nem versenyezni jönnek, hanem egymást segítve, nagy létszámban énekelni, sokszor teljesen spontán módon. Bár a teljes létszámmal érkező kórusok önálló hangversenyeket is adtak délutánonként, a komolyabb és élvezetesebb munkát a közös gyakorlás jelentette, ahol több együttes és egyéni énekes gyakorolt együtt egy-egy nagyobb repertoárt, amelyet aztán valamelyik délutáni vagy esti „atelier-hangversenyen“ adott elő. Szlovákiából érkezett kis csoportunkat két helyre osztották be: a nők Kari Ala-Pöllánen finn karnagy műsorában léptek fel, a férfiak pedig Kodály Zoltán Háry Jánosát énekelték (a Vasas kórussal, valamint főleg svéd, norvég, svájci és NSZK-beli énekesekkel) Vass Lajos vezényletével az egyik esti főmúsorban. A fesztivál ideje alatt a résztvevők a napi kétszeres gyakorlás mellett két hangversenyt is meghallgathattak. Délután szabad volt a választás az egyidejűleg több helyszínen is folyó „kiskoncertek" között, este viszont mindenki a Sportcsarnokban gyülekezett, ahol egyórás közös éneklés előzte meg a ,,nagykoncertet“. A közös éneklést a népszerű svájci karmester, az Európa Cantat Bizottság alelnöke, Willi Gohl irányította. Amolyan beéneklés-féle volt ez, csakhogy nem a szokásos na- na-na, no-no-no szótagokkal és egyszerű dallamtöredékek ismételgetésével, hanem komplett dalokkal. Négyszólamú kórusmű, magyar, bolgár, cseh, szlovák vagy izlandi népdal ugyanúgy sorra került, mint egy-egy rögtönzésekkel tarkított calypso vagy néger spirituálé. Mindez persze a szólamok bármiféle előzetes betanulása nélkül, vagyis csak úgy lapról énekelve (vagy ahogy az énekesek mondják: „blattolva“). Ha sokan énekelnek, az akkor is meg- rázóan szép, ha a dal csak egyszólamú. De amikor több ezer kottais- meró ember énekel tisztán, kultúráltan, több szólamban, az leírhatatlan, felemelő érzés. Valaki - nyilván a meleghez nem szokott északiak közül - a Sport- csarnokot elnevezte Euroszauná- nak. Naponta legyezők és legyezővé formált műsorlapok százai lengtek, enyhítendő a fülledtségen. Meleg ide, meleg oda, a nézőtér a színes műsorkínálatnak köszönhetően az esti hangversenyeken naponta megtelt. Legtöbbünk több év alatt nem hallhat annyi színvonalas hangversenyt, mint itt, a tizenegy nap alatt. A nyitóhangversenyen csendült fel Kocsár Miklós Az éjszaka képei című műve, amely Juhász Ferenc szövege alapján íródott. Az ősbemutatót Kodály Zoltán Psalmus Hungaricusa követte. A további esti hangversenyeken a közönség Kodály Zoltán Budavári Te Deumát, Brahms Akadémiai ünnepi nyitányát, C. Ph. E. Bach Magnificatját, Rahmanyinov Tavaszi kantátáját, Kodály Zoltán Háry Jánosát, Schumann Faust-jeleneteit, Dvorák Stabat Materét és Benjamin Britten Háborús requiemjét hallhatta. Számunkra különösen emlékezetes marad a spanyolországi Joven Orques- ta Nációnál de Espana hangversenye, amelyen három más mű mellett elhangzott Kodály Zoltán Felszállott a pávája. Előtte ugyanis - hogy a külföldiek megismerjék a szimfonikus művet ihlető eredeti melódiát- kis csapatunk egyik tagja,Stuben- dek István, a komáromi (Komárno) Egyetértés vegyeskar karnagya énekelte el a Röpülj páva, röpülj... kezdetű népdalt. A záróhangversenyen, amelyet a televízió egyenesben közvetített, Liszt Koronázási miséjét hallhattuk Pierre Cao, luxemburgi karmester vezényletével. A délutáni kiskoncerteket hallgatva egyértelműen meggyőződhettünk a skandináv kórusok előretöréséről. Sok mai zenét énekelnek a lehető legtermészetesebben, láthatóan élvezik, amit csinálnak. Tisztán, kulturáltan énekelnek akkor is, amikor a dallam - klasszikus mércével mérve - nehezen intonálható. A délutáni hangversenyek idején- az Európa Cantat fesztiválok történetében először - újszerű foglalkozásokat is kipróbáltak. Workshop- Concert volt a hivatalos megnevezésük. Valójában nálunk nevelői hangversenynek neveznék, de azért ez annál több volt. A művek közötti szünetekben nemcsak a karnagy beszélhetett, hanem a közönség is. Egy alkalommal érdekfeszítő eszmecsere alakult ki a kortárs magyar zeneszerzés és a népzene kapcsolatáról. A kérdést Manfred Ehrhorn, az Európa Cantat főtitkára vetette fel, Baross Gábor karnagy és Kocsár Miklós zeneszerző fejtette ki véleményét, majd a végső tanulságot Vass Lajos vonta le a maga lebilincselóen egyszerű, közérthető stílusában. Egy másik Workshop- Concert alkalmával a Szegedi Bartók Kórus mutatott be öt kortárs magyar művet meglepő módon. Az énekesek - mint egy próbán - ültek, a karnagy többször is leállította az előadást, hol azért, hogy a közönségnek magyarázzon meg mélyebb összefüggéseket, a zene mondanivalója és formai megjelenése között, hol pedig azért, hogy az énekesek figyelmét hívja fel egy-egy gyengébben sikerült részre. „Egy költemény többet ér, mint egy ágyú, egy kórusmű többet ér, mint egy atombomba. A költeményt és a kórusmüvet meg kell menteni“ - hangsúlyozta a megnyitójában Marcel Corneloup, az Európa Cantat Bizottság elnöke. ,,A költeményt és a kórusmüvet meg kell menteni.“ Elgondolkoztatok Corneloup szavai. Miért épp a költemény és a kórusmű jutott eszébe? Hiszen ezeket kinyomtatták, látszólag biztonságban megőrződnek az utókor számára. De mit ér a dal, ha csak papíron létezik? Ahol a hangversenyekről elfogy a közönség, ott - álljon bár rendelkezésre a civilizáció minden anyagi vívmánya - meghal a művészet. Ahol csökken a szellemi értékek utáni vágyódás, ott óhatatlanul terjedhet a giccs, az értéktelen fércmű. Egyetemes európai zenekultúránk megmentésének minimális feltétele, hogy ismerjük egymás muzsikáját, és ne csak hírből, tankönyvekből, lexikonokból vagy katalógusokból. Tizenegy napig együtt énekeltük egymás dalait. Otthon másokkal is megtanítjuk az izlandi népdalt, a szerb hétnyolcadost vagy a francia Pavanne-t, és nem tartom kizártnak, hogy valaki valahol Venezuelában, Japánban vagy a Szovjetunióban az Európa Cantat kottáskönyvét lapozgatva épp az A jó lovas katonának dallamát dúdolja. Csodás dolog volt érezni, hogy egy kis darab Európa, egy kis darab Világ énekelt együtt, azonos eszméktől vezérelve - ugyanazon a zenei nyelven. HORVÁTH GÉZA Konkoly-Thege ’88 Augusztus 7-én kezdődött és most vasárnap ér véget a nagy magyar csillagászról, Konkoly Thege Miklósról elnevezett csillagászati tábor, melybe az idén immár tizedszer gyűltek össze olyan főként közép- és főiskolás fiatalok, akiket tudományos szinten, az égbolt aktív kutatójaként is érdekel a csillagok világa. A tábor színhelye Csicsó (Čičov), rendezője a Dunaszerdahelyi (Dunajská Streda) Járási Népművelési Központ csillagászati kabinetje, Bödók Zsigmond csillagásszal, a kabinet vezetőjével az élen. Ót kérdeztem meg a táborozás második félidejének elején, vajon az idén mi a fő programjuk, stílusosabban szólva, mire irányítják távcsöveiket.- A Perseidák meteorraj aktivitását figyeljük, továbbá a változó csillagokat, és fotografikus észlelést is végzünk. A meteorok sebességének mérésére, mely szintén fotografikus úton történik, most először próbálunk ki óragépes forgószektort. Hagyományos feladataink közé tartozik a bolygók - a Jupiter, a Mars, a SzaturKiránduláson (Lőrincz János felvétele) nusz - megfigyelése. Ami a Perseidákat illeti, ez a megeorraj ilyenkor figyelhető meg a legjobban, tudniillik augusztus 12- én szeli Földünk a Swift-Tuttle üstökös pályáját, és ebben az időszakban nagy mennyiségű bolygóközi anyag csapódik Földünk légkörébe. Lényegében ezek a hullócsillagok.- Milyen eredményeket hoztak az eddigi megfigyelések?- Az eredményt olyan ötven százalékosnak mondanám, már ahhoz képest, amire számítottunk. Ugyanis fátyolfelhősek voltak az éjszakák, fotózni nem nagyon lehetett, jószerivel csak a változó csillagok észlelése folyt eredményesen, eddig. Különben ezúttal nem a szövetkezet földjén állítottuk fel távcsöveinket, hanem itt, a kastély mögötti parkban. Itt van a szálláshelyünk is; ki sátorban, ki meg bent alszik az épületben. A legtöbben még most is alusznak, reggel hét óra körül feküdtünk le.- Mivel telik az idő délutánonként?-Filmvetítéssel, előadással. Az idén megjelent közöttünk Scheirich László, a lomnici csillagvizsgáló munkatársa, aki tagja volt a nigeri és az indiai teljes napfogyatkozás megfigyelésére szervezett expedíciónak. Erről, vagyis élményeiről, tapasztalatairól számolt be. Közben naponta folyik az észlelt eredmények feldolgozása, számítógépeken, melyek szintén itt vannak velünk.- Általában mennyi időre jönnek a táborozok? Mert, gondolom, nem mindegyikük tölti itt végig a két hetet.- Van, aki csak három-négy napra jön, van aki többre, de sokan, főként az „idősebbek“ a törzsgárda tagjai végig maradnak. Eddig összesen ötvenen fordultak meg a táborban, még Kassáról (Košice) is voltak érdeklődők, köztük szülők, gyerekekkel. Az alapiskolások, az alapiskolákban működő csillagászati körök tagjai számára egyébként tavaly óta külön tábort rendezünk, júliusban, (gy tulajdonképpen a tizenkettedik táborunk már ez a mostani. (bodnár) Emlékek kertje TURCZEL LAJOS: TANULMÁNYOK ÉS EMLÉKEZÉSEK Szeberényi Zoltán, a kötet utószavának írója így summázza Tur- czel Lajos tudományos és tanári pályafutását: „A fellépésétől eltelt három évtized alatt Turczel Lajos munkássága szervesen beépült irodalmi és kulturális közgondolkodásunkba, publicisztikai, irodalom- és művelődéstörténeti eredményeinkbe. Aktív jelenléte kulturális életünkben leginkább a magyartanárok generációinak felnevelésében, a folyamatos és eredményes tudományos kutatásban, a rendszeres ismeret- terjesztés és korszerű népművelés, kiterjedt közéleti tevékenység vállalásában realizálódott." Nem hiszem, hogy bárki is vitathatná az idézett megállapításokat, legföljebb további jelzőkkel egészíthetné ki. Valóban, Turczel Lajos egyik meghatározó egyénisége fel- szabadulás utáni irodalmi és szellemi életünknek, irodalomtörténészként, kritikusként és tanárként nagyon sokat tett azért, hogy a történelem viharaiban szétszóródott csehszlovákiai magyar értelmiség ismét egymásra és magára találjon. Szeberényi a magyartanárok nemzedékeit említette, de úgy érzem, közvetve még nagyon sokan tanítványai voltak és lehettek Turczelnak, hiszen az ő magyar tankönyveiből tanulta az irodalmat a középiskolások sokezres tömege, azok is, akiket érdeklődésük nem az irodalom felé sodort, de éppen Turczelnak köszönhetően tisztelői maradtak a magyar irodalomnak, kultúrának. S talán az sem csupán a véletlen műve, hogy irodalmunk számos kiválósága egykor Turczel Lajos tanítványa volt a komáromi (Komárno) gimnáziumban vagy a pedagógiai főiskolán, esetleg a bölcsészkaron. Ténykedésüket nemcsak tanárként, hanem kritikusként és irodalomszervezőként is felkarolta, ösztönözte, s elvállalt olyan feladatokat is, amelyek elvégzése talán nem az ő tiszte lett volna. Azért emlegetem épp ezt, mert tárgyi bizonyítékokkal nehezen dokumentálható és előbb-utóbb kikopna az emlékezetből. Legújabb könyve - Tanulmányok és emlékezések - egy kissé rendhagyónak mondható. A kötet mintegy kétharmadát kitevő első részben a két világháború közötti korszak csehszlovákiai magyar irodalmával, szellemi és kulturális életével foglalkozó tanulmányok és esszék olvashatók; ebben nincs semmi meglepő, hiszen Turczel a jelzett korszak egyik legalaposabb ismerője, a témáról elsősorban neki lehet új mondanivalója. Ami némiképp meghökkenti az embert, az a kötet második részében található. Turczel Lajos mintegy hetven oldalon feleleveníti gyermekkorát, iskolai éveit, bepillantást enged azokba az apró gyöngybetűkkel teleírt kockás füzetekbe, amelyek első irodalmi próbálkozásait őrzik - tehát megismerkedhetünk azzal aTurczellal, aki még csak készülődött leendő hivatására. Bevallom őszintén, nekem nagyon rokonszenvesnek tűnt ez a tizenéves gyerekember, aki felnőtt férfiakat megszégyenítő céltudatossággal vette az útjába kerülő akadályokat, mintha csak sejtette volna, hogy egyszer még fontos feladatok várnak rá. Kissé irigyeltem is öt hiszen magam is az érsekújvári (Nové Zámky) gimnáziumba jártam, de abból a szellemi pezsgésből, amelyet emleget, már vajmi keveset tapasztalhattam. Ma már nem lehet eldönteni, milyen költő vagy prózaíró lett volna Turczel Lajos, a közreadott részletekből mindenesetre az derül ki, hogy talán szépíróként sem volt tehetségtelen. Az emlékezéseket két interjú egészíti ki, ezek közül a Tóth Lászlóval folytatott beszélgetést („Rengeteg rejtett szellemi tartalékunk van...“ már a Vita és vallomás című interjúkötetben is olvashattuk. Ezért nem is kívánok hosszabban foglalkozni vele, egy ma is nagyon időszerű gondolatmenetét azonban szeretném idézni. Tóthnak arra a kérdésére, Hol és miben vannak rejtett tartalékaink?, Turczel Lajos így válaszol: „Műszaki és természettudományos értelmiségünkben, amely a szétszórtsága folytán nem élhet olyan szoros kötöttségben anyanyelvi közösségével, mint a humán értelmiségünk. Eav megfelelő fórum segíségével azonban fölszabadíthatnánk és anyanyelven hozzáférhetővé tehetnénk a nemzetiségi magyarok számára is a korszerű tudásanyagot s azokat a gondolkodásformákat, amelyek kívül esnek az irodalmon és a művészeteken. Úgy vélem, hogy ilyen fórum birtokában nem okozna különösebb problémát ezeknek az embereknek a beszervezése, az anyanyelvi közösségük számára való megnyerése.“ Ebből a részletből is látható, hogy Turczel számára a szellemi élet nem ér véget az irodalomnál vagy a társadalomtudományoknál. A szellemi kultúra fontos elemei a természettudományos és műszaki ismeretek is, ezek nélkül az irodalom - vagy általánosabban fogalmazva: a társadalomtudományok - által megrajzolt világkép nemcsak hiányos, hanem hamis is lenne. A másik interjú- Küldetés és szolgálat címmel- a magyarországi Műhely 1982. évi 3. számában jelent meg. Lényegében bemutatja Turczelt a magyarországi olvasóknak, de néhány olyan adattal is szolgál, amelyeket talán mi sem ismertünk még eddig. Visszatérve a kötet nagyobbik részét kitevő tanulmányokra, elmondható, hogy Turczel a tóle megszokott alapossággal és objektivitással kezeli az anyagot, pontosan a megfelelő helyre illeszti a részleteket, s mentes a túlzásoktól és szenvedély kitörésektől. Számomra az Irodalomkritikánk 1918-1945 között, a Magyarok élete és kultúrája a Szlovák Államban címmel közreadott összefoglalások, valamint a Sziklay Ferenc, Szenes Piroska és a Tichy testvérek portréját megrajzoló írások voltak a legizgalmasabbak. Természetesen a Gyóni, Móricz, Babits és Balázs Béla egyébként nem ismeretlen szlovákiai kapcsolatait feltérképező dolgozatok is sok érdekes információt tartalmaznak. Babits kapcsán például megtudjuk, hogy a csehszlovákiai magyar írók már a harmincas években sem szerették, ha Pestről kemény kritika érte őket. Ma már mosolyt fakasztanak azok az indulatos sorok, melyeket akkoriban a felháborodott és magukat sértve érzett szlo- venszkói magyar írók papírra vetettek, hogy hangot adjanak tiltakozásuknak. Azt is Turczeltól tudjuk, hogy a szigorú bírálat bizony a legtöbb esetben nagyon is indokolt volt. A Kázmér Ernő viszontagságos kritikusi pályája című tanulmány megírását feltehetően az a körülmény inspirálta, hogy Jugoszláviában monográfia jelent meg erről az irodalmárról, aki közel másfél évtizedig csehszlovákiai magyar toliforgatónak is számított. A monográfia ténye óhatatlanul elgondolkoztatja az embert. Kázmér Ernő kétségtelenül érdekes egyénisége volt a hú- szas-harmincas évek kisebbségi magyar irodalmainak, de nála sokkal jelentősebb irodalmárokról sem jelent meg eddig monográfia nálunk- kivéve Fábry Zoltánt és Gyóry Dezsőt. Nem hinném, hogy részünkről ez lenne a legnagyobb mulasztás. Forbáth Imre, Egri Viktor, Tamás Mihály, Darkó István, Bábi Tibor életművének monografikus feldolgozását sokkal időszerűbbnek vélem, ezért egyetértek Turczellal, aki szerint „nem azt kell fájlalnunk, hogy nem írtunk róla monográfiát vagy ismertető tanulmányt, hiszen itteni kritikai működése még nem volt kiemelkedő. Sajnálatosan hiányoljuk azonban az olyan áttekintő, összefoglaló tanulmányt, amely a két háború közti irodalomkritikánkat a maga »nyüzsgésében«, megoszlásában, ellentéteiben mutatná be“. (Ezt a tanulmányt végül maga Turczel Lajos írta meg, s legújabb kötetében olvashatjuk is.) Érdekes színfoltjai Turczel Lajos könyvének az Ifjúmunkások és sarlósok Vörös Barátságának története című negyven oldalas dolgozata, amely számtalan korabeli dokumentum és még élő szemtanúk vallomásai alapján rajzolja meg a baloldali csehszlovákiai magyar értelmiségi és munkásfiatalok egyébként sok tekintetben ismert kapcsolatkeresését és együttműködését a harmincas években. LACZA TIHAMÉR
