Új Szó, 1988. augusztus (41. évfolyam, 179-205. szám)

1988-08-17 / 193. szám, szerda

A tilalmak meg a szokás hatalma

A Szovjetunióban folyó átalakítás során szemmel láthatóan lazulnak a központosítás merev béklyói, amelyek hosszú éveken át korlátozták a vállalatok önállóságát, megfosztották a vállalatok kollektíváit és vezetőit attól a lehetőségtől, hogy kezdeményezzenek, vállalkozzanak. De, mint kiderült, nem sietünk maradéktalanul élni a ránk ruházott jogokkal.

Manapság sokat beszélnek és írnak az átalakítás leplezett ellenfeleiről. Egyesek ezek közül attól félnek, hogy elvesztik a kedvezményeket és a kiváltságokat, amelyekhez hozzászoktak a pangás időszakában. Mások nem bíznak saját erejükben. Megint mások tulajdonképpen el sem hiszik, hogy valóban lesz változás. De véleményem szerint az átalakításnak nemcsak ezek az ellenzői szívósak és veszélyesek. Van egy belső ellenfél is, ez bent lakozik sokunkban, akik őszintén üdvözöljük az átalakítást, s tudjuk, milyen nagy szüksége van rá a társadalomnak, ezért készek vagyunk erre áldozni minden erőnket, tudásunkat, képességünket... és mégis magunkba hordozzuk az elmúlt időszak makacs, mély nyomait. S ez nem annyira a legfontosabb, elvi meggyőződésünkben jelentkezik, mint inkább a mindennapos „kis“ ügyekben. Amikor valamilyen konkrét, gyakorlati döntést kell hoznunk. Vagyis gyakran fellázad a munkáséletünk hosszú évei alatt felhalmozódott tapasztalat, egész gondolkodásmódunk: „Nem, ugyan, mit képzeltek, ezt nem lehet, ez lehetetlen, megengedhetetlen“.

És tulajdonképpen miért megengedhetetlen? Valóban megengedhetetlen, vagy csak mi, a „tegnap emberei“ látjuk annak?

Nézzük például a következő problémát. Száz falusi családra ma legfeljebb 50-60 tehén jut. Szeretnénk, hogy mondjuk, 70-80 tehén jusson. De mit kell tennünk ennek érdekében? A kolhozokban még a közelmúltban is az volt a rend, hogy az egyéni tulajdonban levő tehenek számára tilos füvet kaszálni addig, amíg a kolhoz nem teljesítette a takarmánybegyújtés tervét. És ezt közülünk sokan - nem egyes rövidlátó elvtársak, hanem, ismétlem, sokan közülünk - teljesen természetesnek és ésszerűnek tartották.

Most pedig vegyük szemúgyre közelebbről, mit jelentett lényegében ez a mondat: ,rAz egyéni gazdálkodó csak azt a füvet kaszálja le, ami a kolhoz tervteljesítése után marad.“ Azt jelentette, hogy az egyéni gazdálkodónak mondhatni, semmi sem maradt: mifelénk forró a nyár, és amíg a kolhoz teljesíti a tervét, minden ami megmaradhatna, pocsékba megy. Menjünk tovább. Vajon a saját egyéni érdekével törődik az a gazda, aki ellátja takarmánnyal a tehenét? Talán mi, a társadalom, az állam, a kolhoz, nem vagyunk érdekeltek abban, hogy több tehén legyen egyéni tulajdonban? A gazda a tej egy részét eladja a fogyasztási szövetkezeteknek, egy részét a piacon értékesíti, egy részét pedig beadja a kolhoznak. De azzal, hogy a családját ellátja tejjel és hússal, talán nem segíti teljesíteni az állami élelmiszerprogramot, ahogy a nagy gazdaságok teszik?

Kiderül tehát, hogy amikor az egyéni tulajdonban levő tehén takarmány nélkül maradt - akármivel indokoltuk is ezt -, ez ténylegesen nem csupán a gazdának okozott kárt, hanem nekünk, a társadalomnak is.

Manapság természetesen erélyesen harcolunk a régi, tilalmi politika ellen. De annak érdekében, hogy rátérjünk az ésszerűség útjára, meglehetősen nagymértékben magunknak is át kellett alakulnunk.

Másik példa. Mostanában azon gondolkozunk, hogy néhány elmaradott, ténylegesen csődbe ment kolhozt feloszlatunk és átadunk nagy ipari üzemeknek, s ezek aztán afféle mezőgazdasági részlegként működtetik őket. Nem sorolom fel az ezzel kapcsolatos összes problémát, csak egy mozzanatot említek, amely szorosan témánkhoz tartozik.

Amikor felvetődött ez az ötlet, magától értetődőnek tartottuk, hogy a vállalat, miután átvette az egykori kolhozt, átveszi vele együtt az állami

tervből ráháruló szállítási feladatokat is, és ami ezután marad, azt használja fel saját szükségleteire. Ez az elv látszott egyedül lehetségesnek az állami érdekek szempontjából. A vállalatok viszont ilyen feltételekkel nem voltak hajlandók átvenni a kolhozokat. „Csak akkor vesszük át őket - mondták -, ha a mienk lesz minden, amit a mi mezőgazdasági részlegünk termel.“ Mondanom sem kell, hogy első hallásra teljesen elfogadhatatlannak tartottuk a vállalatok e maximalizmu- sát, sőt egoizmusát. De a vállalatok vezetői bebizonyították: „Ez a kolhoz ma nem teljesíti a tervet. Az átvétel után néhány évbe beletelik, amíg ezt a mezőgazdasági részleget kellő színvonalra emeljük. De mikor lesz hasznunk nekünk belőle?“ Ezen az érven bizony el kellett gondolkodnunk És számoltunk is.

Ma a gyárnak, mondjuk, napi 500 kilogramm húst utalunk ki közétkeztetésre az állami készletből. Ha viszont a gyár talpra állítja a ma még veszteséges kolhozt, jóval kevesebb, mondjuk 200 kilogramm húst fog igényelni az állami készletből. Holnap pedig esetleg a gyár teljesen el tudja látni magát hússal és más termékekkel. Tehát az üzem mező- gazdasági részlege még akkor is nem csekély hasznot hajt az államnak, ha semmit sem ad az állami felvásárlónak. Megéri? Természetesen!

Számolni persze nehéz, érteni kell hozzá. Sokkal könnyebb élni számolgatás nélkül, azt az elvet hajtogatva, hogy „úgy is világos minden“. És nem is csak nekünk köny- nyebb, vezetőknek, hanem általában minden embernek. De nem ebben gyökereznek-e a szívós, makacs előítéletek, amelyek gátolják, hogy az átalakítás szellemében, új módon gondolkozzunk?

Gondolkozzunk el például azon, hogy az emberek gyakran hogyan vélekednek a magas keresetekről. Nemrég beszélgettem az egyik kolhoz állattenyésztő munkacsapatával. A csapat kapott egy darab öntözött földet, megkapja a műveléshez szükséges technikai eszközöket, és néhány bikaborjút hizlalásra. A munkacsapat beveti a földet, betakarítja a takarmányt, és felhizlalja a növendékállatokat. A munkacsapat tagjai tudják: ha a bikák elérnek bizonyos súlyt, mindegyikük 500-600 rubelt kap. Ez persze szép pénz. De elvégre azt lehetne mondani ugyanezeknek az embereknek: „Nem szeretnétek másfél ezret? Műveljetek meg nagyobb területet, vállaljatok hizlalásra több bikát... “ Miért nem javasoljuk nekik ezt? Ezzel szemben rettentően ijesztően hat ránk, amikor azt halljuk, hogy a munkacsapat mindegyik tagja másfél ezret keresett. Előkerülnek az ásatag, tegnap- előtti megbélyegző címkék: „harácsoló“, „kispolgár“ és így tovább

Kerületünk egyik városában tudomásomra jutott, hogy a helybeli ruházati szövetkezet meglehetősen magas vállalási árakat állapított meg. Különösen háborgott emiatt egy asszony, aki - mint kiderült - szabászként dolgozik a helybeli áruházban. Megkérdeztem, milyen munkarendben dolgozik, és azt válaszolta, hogy másodnaponként jár be. Erre én azt tanácsoltam neki. „Ideje van, beszélje rá az ismerőseit, alakítsanak szövetkezetet. A piacon így több ruha lesz, és természetesen lejjebb megy az áruk.“ „Szó sem lehet róla!“ - hallatszott válasza. És hát bizony sokan vannak ilyenek, akik kisujjukat sem akarják megmozdítani, csak bírálják azokat, akik szerintük túlságosan sokat keresnek.

Egyébként az a vezető, aki „elvi megfontolásból“ nem óhajt az állat- tenyésztő munkacsapat tagjainak annyit fizetni, amennyit meg tudnak keresni, és a zsémbes szabásznő, aki háborog az „élelmes“ szomszédok miatt, lényegében szövetségesek, elvbarátok. De ha azt mondom nekik, hogy mindketten ellenségei az átalakításnak - őszintén felháborodnak.

És még valami, ami figyelmet érdemel: ha ezeknek az embereknek nem tetszik valami, az első, ami az eszükbe jut, az, hogy kategorikusan követelik: ne engedjék, szüntessék meg, tiltsák be.

Hej, nagyon bennünk van ez a tiltási viszketegség. Milyen gyakran kapjuk magunkat azon, hogy minden bonyolult, kusza problémát nagyon szeretnénk egyszerű betiltással megoldani! Milyen könnyen kimondjuk a megszokott, meggyökeresedett „nem lehet?“-et. És milyen nehezen, mennyi lelki tusa után születik meg néha a serkentő „lehet“!

Néhány évvel ezelőtt nagyon há- borogtak nálunk az emberek, hogy drága a hús a kolhozpiacon, s erre mi maximáltuk a hús árát kilónként három rubelben. Abban a pillanatban eltűnt a hús a piacról. De aki azt hiszi, hogy a „maszekok“ abbahagyták a hússal való kereskedést, az nagyon téved. A feleségem, aki egy tervezőirodában dolgozik, egyszer csak azzal jött haza, hogy péntekenként egy férfi jelenik meg náluk hatalmas szatyor hússal, és portékáját azon nyomban szétkapkodják, öt rubelért adja kilóját, és mindenki elégedett.

Vagyis mi történt? Az történt, hogy tulajdonképpen megtiltottuk a hús legális árusítását a piacon, normális higiéniai feltételek között, a kereskedelmet illegalitásba szorítottuk, szépen megcsináltuk a „fekete piacot“. Tiltsuk be ezt is? Minden kapualjba állítsunk rendőrt? És mi lesz az eredmény? A „szatyros ember“ már nem öt, hanem hat-hét rubelért fogja mérni a hús kilóját, mert a kockázatát is megfizetteti.

A piaci korlátozásokat megszüntettük, és rendbe jöttek a dolgok.

Egyébként abból a pszichológiai alapállásból, amelyből a „nem lehet“ táplálkozik, nem csupán mindenféle fölösleges tilalmak származnak. Ez gyakran közvetlen belső igazolása, kényelmes mentése is passzivitásunknak és tétlenségünknek.

Ismeretes például, milyen rosszul állunk szállodák dolgában. Ehhez hozzászoktunk. Hozzászoktunk ahhoz is, hogy minden új szálloda évekig épül, és az államnak sok millió rubeljébe kerül.

De Szaratovban támadt egy ötletünk: vegyünk meg és hozzunk a városba... két szállodát. Megtudtuk, hogy az odesszai tengerhajózási vállalat eladja a már leírt, azaz amortizálódott „Moldavija" dízelmotoros hajót, amely tengeri útvonalakon már nem használható. Kajütjei- ben 600 férőhely van. Étterem, bár, konyha és minden egyéb van rajta. Kikötjük ezt a hajót a Volgán, a város központjában, megoldjuk a fűtést, a vízellátást, a csatornázást - és van egy szép szállodánk. A hajó egymillió rubelbe kerül, a szárazföldön pedig egy 600 férőhelyes szálloda építése három-négymillióba kerül. A határidőről pedig ne is beszéljünk - az úszó szállodát néhány hónap alatt be lehet rendezni.

Persze ezzel kapcsolatban is sok probléma vetődik fel: honnan vegyük a pénzt, hogyan oldjuk meg a csatornázást stb. De az is igaz, hogy a város már lélegezni sem tud új szálloda nélkül!

Ezért nekem az a véleményem, hogy az egyedül helyes és korszerű álláspont a következő: nem lehet meglenni jó szállodák nélkül, a kolhozpiacon árult hús nélkül, különféle eszpresszók, cukrászdák, fagylalto- zók nélkül (városunkban jelenleg 360 ilyen üzlet van), egész évben működő zöldségkereskedelem nélkül, meg Kisiparosok utcája nélkül, ahol az egész földszintet a lakosságot kiszolgáló állami és szövetkezeti vállalatok kapják. Ezért mindenre, ami a szovjet emberek különféle, növekvő és egyre változatosabb érdekeinek és szükségleteinek kielégítését szolgálja, azt kell mondanunk: „lehet“.

NYIKOLAJ ALEXANDROV, a szaratovi kerületi tanács végrehajtó bizottságának elnöke (A Lityeraturnaja Gazeta c. lapból, rövidítve)

Miért sok a befejezetlen építkezés?

Tudjuk, hogy az ország építőipara mindig is a gondokkal teli népgazdasági ágazatok közé tartozott. Bíráljuk, szidjuk, általános javulását várjuk, sőt követeljük. Vezetői ezért új terveket dolgoznak ki, átszerveznek, korszerűbb munkamódszerek és technológiai eljárások alkalmazásával próbálkoznak, ám sajnos, az eredmény legtöbbször elmarad. Ezért aztán kétségbe vonjuk építőink szaktudását, rátermettségét és kételkedünk igyekezetük őszinteségében. Okkal vagy ok nélkül? A kérdés nem ilyen egyszerű. Az építőipar ugyanis - mint azt képviselői nem győzik hangsúlyozni - valóban egyedi helyzetben van. Nincs még egy olyan iparág, amelyet annyi társadalmi tényező befolyásolna, vagy amely annyi népgazdasági ágazattól függene mint az építőipar.

Fejlődését a második világháborút követően először - érthető okokból - a mennyiségi elvárások határozták meg (közel három évtizeden keresztül), hiszen gyorsan kellett megoldani a lakáskérdést és számtalan új beruházással előmozdítani az iparosítást.

Mindemellett csak arra maradt idő, hogy az építők mindig a legégetőbb gondjaik megoldására figyeljenek. Az építőiparra nehezedő nem mindennapi feladatok végül oda vezettek, hogy a minőség és a munka hatékonyságának kérdése a háttérbe szorult. A lakások, az ipari létesítmények száma szaporodott, de a járulékos építkezések üteme - mivel azok fontosságát a beruházók is alábecsülték - lelassult. Előbb csak a minőségi elvárások okoztak gondot, aztán kiderült, hogy már az építkezések száma is túlságosan nagy terhet ró az építőiparra. Az építők képtelenek az épületek tervek által előirányzott műszaki paramétereinek, az építkezések határidejének megtartására. A befejezetlen építkezések száma nőtt, miközben nem volt elegendő kapacitás a korábban épített épületek, ipari létesítmények korszerűsítésére sem.

A befejezetlen építkezések nagy száma azonban már az ötvenes évek közepétől okoz gondot az építőiparban. Voltak ugyan rövidebb időszakok (1971 és 1976, majd 1981 és 1983 között), amikor úgy tűnt, sikerült megoldani ezt a problémát, de a fellendülés csak átmeneti volt. Végül a Tudományos-Műszaki Fejlesztési és Beruházási Állami Bizottság dolgozta ki erre vonatkozóan a komplex intézkedések tervét, hogy legalább az idén és a 8. ötéves tervidőszak hátralevő éveiben megkezdett beruházások esetében oldódjon meg ez a nem kívánatos helyzet. Az intézkedések nyomán többek között a központi építkezések és az állami terv kötelező építkezéseinek határideje csökken egyötödével, és a jövő évtől kezdve ez az előírás általános érvényt nyer valamennyi beruházás esetében.

Az építőket kívánja segíteni az is, hogy a kormány az idén korlátozta a beruházásokat, mégpedig 20 milliárd korona értékben. Ez a nem kis jelentőségű intézkedés azonban önmagában nem oldhatja meg a nagyszámú befejezetlen építkezések okozta gondokat. A gazdasági mechanizmus átalakításával olyan szabályzókat kellene érvényesíteni, amelyek az építkezések határidejének lerövidítésére valóban ösztönzik az építőket. A kötbér - amelyet a beruházók az érvényes gazdasági törvénykönyv értelmében a határidő be nem tartása esetén alkalmazhatnak az építőkkel szemben - ugyanis nem eléggé hatásos. Mégpedig azért, mert az építőipari munkák iránt olyan nagy a kereslet, hogy a beruházók részéről nem lenne okos dolog, ha „magukra haragítanák“ a kivitelező vállalatokat. Ehelyett a „jó kapcsolatok“ érvényesülnek, amelyektől azonban a beruházások megvalósításának üteme nem gyorsul. A vállalatok önállóságának és felelősségének növelésére irányuló komplex kísérlet is az építkezések határidejének lerövidítésére ösztönzi a kivitelezőket. Az majd a jövőben dől el, hogy milyen eredménnyel. Az viszont már ma ismeretes, hogy a beruházások megvalósításával foglalkozó központi szervek azt is latolgatják, nem lenne-e célszerű, ha az építőket más módon is érdekeltté tennék a beruházások gyorsabb megvalósításában. Például úgy, hogy azok a beruházások határidő előtti üzembehelyezéséböl származó haszonból is részesüljenek.

A kérdés csupán az, hogy az ösztönzésnek ezt az újnak nem mondható formáját miért nem alkalmazzák már, mint például a Szovjetunióban, ahol az elmúlt évek során többször is meggyőződtek hatékonyságáról. BARANYAI LAJOS

A Hradec Králové-i Élelmiszeriparigép- és Hűtéstechnikai Kutatóintézet munkatársai mikroturbinát fejlesztettek ki, amelyet a szupravezetős berendezések héliumos hűtőkörében fognak felhasználni. Hasonló turbinát legújabban a gyógyászatban is alkalmaznak, például a tomográfoknál, amelyek kiváló diagnosztizáló eszközök. Jelenleg a csehszlovák mikroturbina a legkisebb forgalomban levő turbina a világon. A képen balról: Pavel Schustr kandidátus, Jirí Fojtek kandidátus, Martin Vinš mérnök és Vladimír Chrz kandidátus, a Klement Gottwald Állami Díj kitüntetettjei.

(Jan Vrabec felvétele - ČTK)

^