Új Szó, 1988. július (41. évfolyam, 153-178. szám)

1988-07-04 / 155. szám, hétfő

Mihail Gorbacsov záróbeszéde

(Folytatás az 1. oldalról)

Egészében véve, elvtársak, a konferencia kiemelkedő szakasz volt a KB áprilisi plenáris ülésén és a XXVII. párt- kongresszuson kidolgozott lenini irányvonal fejlesztésében, az átalakítás elméletének és gyakorlatának elmélyítésében. Ez határozza meg politikai tartalmát és politikai súlyát.

Ezzel összefüggésben szeretnék kifejteni néhány elvi gondolatot Mélységesen átgondolt, felelősségteljes döntések egész sorát hagytuk jóvá. De ha megvalósításuk elhúzódik - és ez krónikus betegségeink egyike, amelyektől mindeddig nem tudtunk megszabadulni, amelyek az átalakítás első éveiben is megnyilvánultak - sok minden hiábavaló lehet.

Ezt egyenesen meg kell mondani. Szabaduljunk meg a régi betegségektől és haladéktalanul fogjunk hozzá a konkrét munkához anélkül, hogy valamilyen utólagos utasításokra, körlevelekre, instrukciókra vagy magyarázatokra várnánk.

Az SZKP KB és a Szovjetunió Legfelsőbb Tanácsának Elnöksége keretében kell megszervezni a szükséges munkát. Arra kell törekedni, hogy már az évzáró pártgyűléseket megelőző kampány az itt lefektetett elvek alapján folyjon. Ősszel változásiakat kell végrehajtani az apparátusban. És ami a tanácsok átszervezését illeti - a Szovjetunió Legfelsőbb Tanácsának őszi ülésszakán meg kell vitatni az ezzel összefüggő kérdések egész komplexumát. 1989 áprilisában lehetne megtartani a Szovjetunió népi képviselőinek a választását és jövő ősszel a szövetségi és az autonóm köztársaságok legfelsőbb tanácsaiba történő választásokat.

Tekintettel e problémák hatalmas jelentőségére, a konferencia elnöksége a küldöttek elé terjeszti megvitatásra a politikai rendszerünk reformjának gyakorlati megvalósítását célzó néhány halaszthatatlan intézkedésről szóló rövid határozatot.

És most a konferencia politikai eredményeiről. Minden küldött, miután hazatér, munkatársainak, a kommunistáknak és a pártonkívülieknek, minden állampolgárnak elmondhatja, hogyan fogunk tovább dolgozni és teljesíteni a konferencia határozatait.

Továbbá. A konferencia az utolsó pillanatig a társadalom demokratizálására, a politikai rendszer gyökeres reformjára összpontosította figyelmét. Azzal, hogy meghatároztuk fő irányait és paramétereit, úgy gondolom, válaszoltunk a legfőbb kérdésre: hogyan lehet biztosítani az átalakítás elmélyítését és visszafordíthatatlanságának garanciáit.

Tehát teljes joggal el lehet mondani, hogy a konferencia teljesítette fő feladatát. A reform megvalósítása során azonban szorgalmas szervező munka vár ránk. A pártban és a társadalomban mindent részletesen meg kell vitatnunk. Most azonban tudjuk, hogyan kell átalakítani a politikai rendszert, itt közös véleményt dolgoztunk ki és fogalmaztunk meg a politikai koncepciókban.

Ugyanilyen jelentős a konferencián nagy hangsúlyt kapott elhatározásunk, miszerint folytatjuk a radikális gazdasági reformot és elmélyítjük azt. Az ehhez szükséges feltételeket a KB 1987-es júniusi plenáris ülésének a határozatai, számos törvény elfogadása alakította ki, főleg az állami vállalatról (egyesülésekről) és a szövetkezetekről szóló törvények. Figyelmünket azokra a tapasztalatokra összpontosítottuk, amelyeket az új elvek szerint dolgozó nagyszámú vállalat munkájának első hónapjaiban szerzett. És ez helyes, mert mindaz, ami az alapban történik, hatalmas jelentőségű a társadalom számára, ez az átalakítás alapja.

Ha az ezekről a kérdésekről folytatott vita leglényegesebb momentumairól kell szólni, akkor mindenekelőtt azt kell kiemelni, hogy a konferencia után következetesen kell foglalkoznunk a fékező mechanizmus végérvényes leszerelésével.

uyakorlatilag valamennyi küldöttség képviselői megállapították, a bürokratizmus, ahogy mondani szokás, még mindig fogát vicsorítja, ellenállást tanúsít, és gáncsot vet nekünk. Ennek az a következménye, hogy a reform több tekintetben lemarad. Talán ez az egyik legfontosabb észrevétel, amellyel a küldöttek előálltak, tehát elterjedt jelenségről van szó. Ezért mind a központi bizottságban, mind a kormányban, a központi és helyi szervezeteknél minden erőnket arra kell összpontosítani, hogy még intenzívebben folytassuk a radikális gazdasági reform folyamatát.

Úgy gondolom, hogy a küldöttek egyhangúlag támogatják azoknak az elvtársaknak a véleményét, akik arról beszéltek, hogy a jelenlegi szakaszban a fő

erőket az élelmiszerprobléma megoldására kell összpontosítani, elsőrendű feladatként kell megfogalmazni a parasztságunknak és a mezőgazdaságnak nyújtott sokoldalú támogatást. Mindazt, amit még ebben az ötéves tervidőszakban meg lehet tenni, azt határozottan meg is kell tenni. Eddig is már sokat tettünk és különböző utakon utólagos beruházásokat és forrásokat bocsátottunk a mezőgazdaság rendelkezésére. Arra van szükség, hogy ezt valóban kihasználják és érvényesítsék. A falu felemelése - ez egyszerűen a mi szent kötelességünk. Úgy vélem, a konferencia után szigorítani kell a követelményeket és ellenőrzés alatt kell tartani az agrárszektor és a mezőgazdaságban dolgozók támogatását célzó koncepciók megvalósításának folyamatát. Azután képesek leszünk az élelmiszerprobléma gyors megoldására is.

Véleményem szerint a konferencia másik sajátossága az volt, hogy a politika és a gazdaság legsürgetőbb problémáit a szellemi szférával szoros összefüggésben vitatta meg, s ezek így valamiféle erkölcsi dimanziót kaptak. Ebben annak megértése mutatkozott meg, hogy a társadalmi fejlődés jelenlegi szakaszában, amikor a társadalmi folyamatokra hatalmas befolyással van a tudományos-technikai forradalom, egyetlen probléma sem oldható meg ténylegesen a nép intellektuális és erkölcsi potenciálja nélkül. Ebből eredt a tudomány, az oktatás, a kultúra, az irodalom és a művészet problémáiról folytatott élénk vita.

Nem emlékszem más olyan pártfórumokra, beleszámítva a kongresszusokat is, amelyeken ez a front oly széles körben lett volna képviselve. Erről az emelvényről különböző nézetek, az együttható tendenciákat kifejező vélemények hangzottak el, amelyeket azonban néha a társadalmi tudatban mint ellentétesek találkoznak. Ez törvényszerű. A nézetek pluralizmusát érvényesítjük, elvetjük a szellemi monopóliumot. Azt hiszem, ugyanakkor egyetértenek abban, hogy a konferencián előterjesztett különböző gondolatokat egyvalami egyesíti, nevezetesen, hogy mindenben az emberből kell kiindulni, a nép érdekei szerint kell cselekedni, meg kell szilárdítani a szocializmus humanista értékeit. így tudjuk biztosítani a társadalom tiszta erkölcsi légkörét, az alkotó gondolkodás intenzív munkáját és a kultúra valódi felvirágoztatását.

Nem a fényes jövőbe vetett vakhitre van szükségünk, hanem az emberben, a szocialista társadalomban, az ember munkájában és alkotóképességében rejlő kimeríthetetlen lehetőségek mélyreható és pontos ismeretén alapuló tudományos prognózisra. Éppen ezért beszéltünk a szocializmus új, humánus arculatáról mint az átalakítás céljáról.

Elmondhatjuk, hogy a konferencia egyik hőse a glasznoszty volt. Mindenekelőtt azért, hogy már maga a vita a nyíltság, a becsületesség és az őszinteség légkörének az eredménye volt. Ez a légkör társadalmunkban egyre erősödik. Másrészt azért, mert itt arról vitáztunk, milyen legyen a továbbiakban a nyilvános tájékoztatás, milyenek a lehetséges és ésszerű határai. És annak ellenére, hogy a vélemények nem voltak egyértelműek, úgy gondolom, itt végül is megegyeztünk abban, minden erőnkből támogatnunk kell a tömegtájékoztató eszközöket, a múltból örökölt negatív jelenségek felszámolására és feltárására, a bátor, érdekes emberek, az átalakítás igazi hőseinek az ösztönzésére irányuló munkájukat.

A másik oldalon azonban ugyanilyen határozottan hangzott el a követelmény, hogy az újságírók fokozzák a kinyomtatott szóért vállalt felelősségüket, szabaduljanak meg a csoport- és reszortérdekektől, az igazság monopóliumának igénylésétől. Túl élénken élnek a nép emlékezetében azok az idők, amikor a sajtó a tekintélyuralom és a bürokratikus önkény szófogadó eszköze volt. Ezért olyan fontos ma, amikor életünk minden területe humani- zálódik, tanulni a kritika kultúráját, az elvtársi polémia kultúráját. Úgy gondolom, e téren a konferencia munkája nem volt hiábavaló. Mindannyian kezdtük jobban megérteni, hogyan kell folytatni a pártos vitát.

Az erre a vitára való reagálás keretében nem tartom lehetségesnek, hogy ne említsem meg Borisz Jelcin felszólalását. Mindenekelőtt úgy vélem, hogy helyesen jártunk el, amikor szót adtunk neki. Mint már mondottam, a demokrácia keretében fel kell számolni a hasonló kérdések titokzatosságát, bár mellesleg itt semmiféle titok nem létezik. Jelcin elvtárs felszólalásának az a része, amelyben a konferencia napirendjén szereplő konkrét problémákról beszélt, jelentős mértékben megegyezik a beszámolóval és a vitával is. E téren javaslatai beleillenek a vita fő irányába. Ugyancsak hallhattuk, hogy akárcsak a többiek, Jelcin elvtárs is az átalakítás folytatásáért, a társadalom és a nép érdekében történő elmélyítéséért szállt síkra.

Amivel azonban nem érthetek egyet, az Borisz Jelcinnek az a kijelentése, miszerint az átalakítást anélkül hirdettük meg, hogy megfelelően elemeztük volna a kialakult stagnálás okait és a társadalomban kialakult helyzetet, továbbá anélkül, hogy mélyrehatóan elemeztük volna a történelmet, a párt által elkövetett hibákat; s nem érthetek egyet azzal a kijelentésével, miszerint az átalakítás deklaratív jellegű.

A konferencia előkészítése során a pártban és a társadalomban, majd magán a konferencián lezajlott viták során elvi pozíciódból értékeltük az átalakítás Sikereit és problémáit is, mérlegre tettük a párt- és állami szervek, a dolgozókollektívák, egész országunk tevékenységét Úgy fogalmaznék, helyesen viselkedtünk, elvtársak, mert mindannyiunkat aggaszt az átalakítás jövője. Ez az aggodalom itt is elhangzott, mozgósított bennünket és megszilárdította elszántságunkat, hogy még határozottabban gyorsítsuk a reformfolyamatot.

Úgy vélem, nem jogos és elfogadhatatlan Jelcin elvtárs arra vonatkozó bírálata is, hogy három év alatt nem értünk el forradalmi változásokat. Természetesen, ha a hosszú távú célokra gondolunk, társadalmunk új minőségének az elérésére az átalakítás révén, akkor forradalmi változásokról még nem lehet beszélni. Sok időt forídítottunk arra, hogy megértsük a társadalmat, amelyben élünk, a múltat, amelybe számos mostani jelenség gyökerei nyúlnak vissza, továbbá a környező világot és a vele való összefonódásunkat. Mindezt értékelnünk kellett, nehogy „forradalmi ugrásokkal" haladjunk előre, amelyek rendkívül veszélyesek, s nehogy improvizáljunk a politikában. Mozgósítanunk kellett a társadalmat, a társadalom intellektuális potenciálját ahhoz, hogy mindebben tájékozódni tudjunk és a komoly kritikus elemzés alapján dolgozzuk ki az átalakítás politikáját, majd a fő irányokat tekintve a gyakorlati döntéseket is megfogalmazzuk. Ezt meg kellett tennünk. Méghozzá felelősségteljesen. Javasoltuk tehát az átalakítás politikáját, és ennek a politikának nincs alternatívája. Ez önmagában a párt kiemelkedő sikere volt az elmúlt szakaszban.

Az embereket aggasztó gyakorlati feladatok telesítése bennünket ugyanúgy aggaszt, mint Jelcin elvtársat. És azt hiszem, hogy az itt elhangzott felszólalások, mindenekelőtt a munkásosztály képviselőinek a felszólalásai megmutatták, hogy a dolgozók remélik e kérdések gyors ütemű megoldását.

Nem tudom, miért szólt Jelcin elvtárs bírálóan a KB téziseiről is, miért vonta kétségbe indokoltságukat és átgondoltságukat. Pártunkban, akárcsak országunkban és az egész világon azt a dokumentumot rendkívül komoly dokumentumként fogadták. Érthetetlen az az állítása is, miszerint a tézisek előkészítésében nem vettek részt a KB tagjai. Személyesen a KB tagjainak kétharmadával találkoztam, nem szólva arról, hogy megjegyzéseiket írásban is előterjesztették. És végül lezajlott a plenáris ülés is, amelyen megvitattuk a tézisek tervezetét, és amelyen Jelcin elvtárs részt vett, de semmit sem mondott, nem kért szót. A KB tagjai itt jelen vannak, és emlékeznek rá, hogyan történt ez.

Úgy gondolom, elvtársak, konferenciánk, a vita jellege és a jóváhagyott dokumentumok szolgáltatják a legmeggyőzőbb bizonyítékot arra, hogy az átalakítás országunkban folytatódik és erősödik.

Mindenekelőtt a főtitkár feladata, hogy emberileg kiismerje magát mindabban, ami a központi bizottságban és a politikai bizottságban történik. Erre törekedve vissza kell térnem az ügy előzményeihez. Amikor Jelcin elvtársat a moszkvai városi pártbizottság első titkárának tisztségébe javasoltuk, abból indultunk ki, hogy a fővárosi pártszervezet munkáját lényegesen javítani kell és a Moszkvában kialakult helyzetet egészségesebbé kell tenni. Tapasztalt, energikus, bíráló szellemű emberre volt szükségünk. Ezeket a tulajdonságokat megfigyelhettük Jelcin elvtársnál, s ezért neveztük ki ebbe a tisztségbe. Ebben nekem is részem volt. Jelcin elvtárs kezdetben aktívan fogott munkához, harcot indított a Moszkvában felgyülemlett negatív jelenségek ellen. Támogattuk ezekben a erőfeszítéseiben, mivel tudatában voltunk annak, hogy a moszkvai pártszervezetre nehéz feladatok várnak, ám egy bizonyos ponton éreztük, hogy valami nincs rendben.

Minden akkor kezdődött, amikor elérkezett az átalakítás problémái gyakorlati megoldásának az ideje, amikor az élet minden területén meg kellett kezdeni az átalakítást, amikor a gyökeres változásokra irányuló szorgalmas és alapos munkára volt szükség. Ehhez nem nőtt fel sem a városi pártbizottság, sem annak első titkára. És Jelcin elvtárs ahelyett, hogy a pártszervezetre, az emberekre, a kollektívákra támaszkodott volna, kezdte lehurrogni az embereket, belefulladt a direktív módszerekbe. Ezután megkezdődött a káderek véget nem érő cseréje.

Kezdetben úgy véltük, hogy ez talán jogos, hogy nem a megfelelő elvtársakat választották ki, hogy a városi pártkonferencia nem tudta helyesen megoldani a káderkérdéseket. És ez valószínűleg így is volt. Nem mindenki volt képes teljesíteni az új feladatokat, átvenni a pártszervezet vezetését Moszkva és országunk fejlődésének ebben a sorsfordító szakaszában. Amikor azonban már másodszor és harmadszor fogott hozzá a kádercseréhez, aggódni kezdtünk. A politikai bizottságban elmondtam véleményemet Jelcin elvtársnak. Elvtársiasan megmondtam neki, hogy ebből le kellene vonnia a maga számára a tanulságokat, és munkája során ezt figyelembe kellene vennie. Más szóval, ez segítség volt és semmi több.

Miben rejlik véleményem szerint Jelcin elvtársnak mint politikai dolgozónak a drámája? Abban a szakaszban, amikor meg kellett kezdeni a gyakorlati kérdések megoldását, nem győzte erővel, hangos frázisokba, kinyilatkoztatásokba és adminisztrálásba fulladt. A politikai bizottság azonban még akkor sem gondolta úgy - és ezt mindenkinek tudnia kell, az egész kérdést tisztázni kell -, hogy Jelcin elvtárs elveszett ember és nem dolgozhat tovább. Azután is támogattuk őt, jelentős határozatok születtek Moszkváról, amint arról már szóltam a moszkvai pártbizottság plenáris ülésén.

Amikor 1987 augusztusában szabadságon voltam, magánlevelet kaptam Jelcin elvtárstól, amelyben felvetette a városi pártbizottság első titkárának tisztségéből való felmentését. Úgy véltem, nem szabad elsietni a dolgot, a helyzetet elemezni kell. hiszen a politikai bizottság e levél létezéséről nem is tudott. Úgy döntöttem, hogy szabadságom után elbeszélgetek Borisz Nyikolajeviccsel, s javasoltam neki, fejezze be az Október 70. évfordulójával kapcsolatos akciókat, és azután ismét találkoznánk, megvitatnánk a dolgokat.

Egyetértett ezzel, de annak ellenére, hogy megállapodtunk, váratlanul elmondta beszédét a KB októberi plenáris ülésén. Beszédének értelméről már szóltam, a moszkvai városi bizottság plenáris ülésén elhangzott beszédemet nyilvánosságra hozták, akkor semmi mást nem mondtam. És Jelcin a vita után és az elvtársak megjegyzései után elismerte hibáit.

Idézném a plenáris ülésen készült gyorsírásos feljegyzést - az ülés végén, azt követően lezajlott epizódot, hogy már mindenki felszólalt.

„Gorbacsov: Mondd el, mit gondolsz a központi bizottság tagjainak megjegyzéseiről. Sokat mondtak rólad és tudniuk kell, mit gondolsz. Hiszen döntéseket fognak elfogadni.

Jelcin: Néhány kifejezésen kívül egészében véve egyetértek az értékeléssel. Az, hogy felszólalásommal csalódást okoztam a központi bizottságnak és a moszkvai városi pártszervezetnek, az én tévedésem.

Gorbacsov: Elég erőd van ahhoz, hogy tovább dolgozz?

Hangok: Nem lesz erre képes. Nem szabad meghagyni abban a tisztségben

Gorbacsov: Várjanak, várjanak, én őt kérdezem. Foglalkozzunk az üggyel demokratikusan. Mindnyájunknak szükségünk van a válaszra, még mielőtt döntünk.

Jelcin: Megmondtam, hogy csalódást okoztam a párt központi bizottságának, a politikai bizottságnak, a moszkvai párt- szervezetnek. Megismétlem, amit mondtam: kérem, hogy mentsenek fel a politikai bizottság póttagjának és a moszkvai párt- szervezet vezetőjének a tisztségéből."

Ezek a tények. Amikor Jelcin elvtárs beszédét politikailag hibásnak minősítettük, és ezt ö maga is beismerte, mégis megkértem a központi bizottság tagjait: ne most oldjuk meg a politikai bizottság póttagjának a tisztségéből való felmentését, bízzuk meg a politikai bizottságot, hogy vitassa meg ezt a kérdést.

A helyzet azonban már olyan reakciót váltott ki, hogy az egész ügyet nem lehetett meghagyni ebben az állapotban. Mindezt elmondtuk a moszkvai városi bizottság plenáris ülésén, és az elvtársak ott Jelcin elvtárs munkájáról sokkal élesebben nyilatkoztak, hiszen tudnak erről.

Egészében véve, elvtársak, úgy vélem, hogy ez nemcsak Jelcin elvtárs számára tanulság, ez tanulság a politikai bizottság, a központi bizottság főtitkára és mindannyiunk számára is. Szilárdan kell haladnunk pártunk lenini elveken történő megújítása útján, széleskörűen kell érvényesíteni a demokratizálást, a pártszervezetekre, a káderekre és a választott tisztségviselőkre kell támaszkodnunk. Az átalakítás nagy feladatait nem oldhatjuk meg azokkal a régi módszerekkel, amelyeket nemcsak a párt, hanem az egész társadalom, maga a kor is elítélt.

És még egy tanulság. Az elvtársak a konferencián helyesen jegyezték meg, hogy tájékoztatást kellett volna adni, mindent meg kellett volna mondani, és a dolgok nem úgy alakultak volna, ahogyan az végül is történt. Ismét visszatérek ahhoz, ami a leginkább aggasztja a küldötteket - ezt a szóbeli és az írásos vitahozzászólásokból idézem: hogyan kell biztosítani a jóváhagyott döntések megvalósítását. Alakítsuk a párt életét a konferencia határozataival összhangban anélkül, hogy arra várnánk, amíg ezt a kongresszus a szervezeti szabályzatba foglalja. A konferencia politikai koncepciókat dolgozott ki, s ehhez fogjuk tartani magunkat. Ezt először. És másodszor: ne halogassuk az egész politikai rendszer reformját, erre szükség van ahhoz, hogy az átalakítás folyamata előrehaladjon.

Ez a folyamat már ma a meglévő politikai rendszerbe ütközik. Nem engedhetjük meg, hogy megismétlődjön az, ami a KB januári plenáris ülése után történt. Jelentős plenáris ülés volt, amelyen mélyreható elemzést hajtottunk végre, és feltártuk annak okait, ami országunkban és a pártban történt. Nem gondoltuk át azonban a plénum határozatai megvalósításának mechanizmusait és ezek valahogyan „megfeneklettek", a munka nem úgy kezdődött meg, ahogy arra számítottunk. Semmilyen esetben sem ítélhetjük hasonló sorsra pártkonferenciánk határozatait. Az itt felvetett számos kérdést nem foglaltuk a határozatokba. Véleményem szerint mindezt általánosítani kell, a plenáris ülés elé kell terjeszteni, konkrét utasításokat kell adni és a teljesítést ellenőrzés alá kell vonni. Számos írásos megjegyzésben megfogalmazódott az a javaslat, hogy ne készítsünk gyorsírásos feljegyzést. Nekünk azonban ezt meg kell tennünk, hogy pártunkat és egész társadalmunkat felvértezzük a konferencia vitájában kifejtett gondolatokkal.

És még egy kérdés, elvtársak, amely felvetődött a konferencia előtt és a konferencián is - a megtorlások áldozatainak emlékműve. Valószínőleg emlékeznek rá, hogy erről szó volt a XXII. kongresszus zárszavában, és hogy ez akkor egyetértéssel találkozott.

Ez a kérdés felvetődött a XXVII. kongresszuson is, de nem oldottuk meg konkrétan. Amint azt a beszámoló hangoztatta, a törvénytelenségek áldozataival szembeni igazságosság helyreállítása politikai és erkölcsi kötelességünk. Teljesítjük azzal, hogy Moszkvában felépítjük az emlékművet. Meggyőződésem, hogy ezt a lépést az egész szovjet nép támogatni fogja.

Beszédem végén szeretnék ismét visszatérni a konferencián felvetett kérdéshez. hogyan lehet elmélyíteni és visz- szafordíthatatlanná tenni a forradalmi átalakítást, amely a párt kezdeményezésével és vezetésével bontakozott ki országunkban. Egész munkánk, a vita anyagai és a záródokumentumok meggyőzően bizonyítják, hogy a konferencia erre pontos választ adott: a demokrácia, a gazdasági reform és a politikai rendszer megváltoztatása által tesszük visszafordíthatatlanná az átalakítást; a forradalmi átalakítás végén eljutunk társadalmunk minőségileg új állapotához, a szocializmus új, humánus és demokratikus arculatához. Továbblépünk, alkotó módon fogjuk keresni azt, hogy a demokrácia és a glasznoszty feltételei között milyen úton és milyen módszerekkel érhetjük el ezt a célt, szorgalmasan fogunk tevékenykedni az általunk kitűzött feladatok konkrét megvalósítása érdekében.

Mihail Gorbacsov ezután elolvasta a határozat szövegét, amelyet a küldöttek egyhangúlag jóváhagytak. Valamennyi küldöttnek jó eredményeket és sok sikert kívánt muokájához.