Új Szó, 1988. július (41. évfolyam, 153-178. szám)
1988-07-21 / 170. szám, csütörtök
Rangos névsor - hullámzó színvonal Jegyzetek a XVIII. Veszprémi Tévétalálkozóról Először a versenyprogramról, melyben tizenhat film szerepelt, ezúttal két kategóriában, tizenkét drámai alkotás az egyikben, négy tévéopera a másikban. A Veszprémi Georgi Dimitrov Művelődési Központ színháztermében felállított monitorokon sokféle téma és világ elevenedett meg, a múltból és jelenből egyaránt. A műfajt és stílust tekintve is változatosabbnak tetszett a műsor, mint a korábbi években, amit különben előre sejtetett már az írók névsora, akiknek a műveiből a filmek készültek; Bródy Sándor (A nap lovagja), Günter Kunért (Nyomozás a Kleist-ügyben), Csáth Géza (A varázsló álma), Mihail Bulgakov (Zojka szalonja), Karinthy Ferenc (Halállista), Méhes György (Volt egyszer egy úrlovas), Bertha Bulcsu (Labdaálmok), Kosztolányi Dezső (Hajnali párbeszéd), Henrik Ibsen (Peer Gynt), hogy csak a legismertebbeket említsem. Természetesen, a név és az irodalmi mű, tartozzanak bár a legrangosabbak közé, önmagukban nem jelentenek mindjárt minőséget is - a képernyőn. Hiszen más a novella, regény, dráma, és megint más a televíziós feldolgozás. Nos, maradva a drámai művek kategóriájánál, mindössze három film emelkedett ki a mezőnyből. Az egyik Pajer Róbert diplomamunkája, a Mami blue, Bán János, Gáspár Sándor és Dörner György - remek együttest alkotó - főszereplésével. Sikerült elérni a célt, melyet a rendező így fogalmazott meg a forgató- könyv ugyancsak fiatal társszerzőjével, Garaczi Lászlóval. „Csináljunk egy gyors, fordulatos filmet, mint az olaszok. Három mulatságos, külvárosi vagányról, pesti srácokról, akikhez beesik a nagy pénz.“ Nemcsak humorában, szatirikus-ironikus szemléletében is az újszerűség erejével hatott, legalábbis a magyar tévédrámák viszonylatában, ez a köny- nyed pergő, alapos mesterségbeli tudásról tanúskodó gengsztertörténet. Humoros-szatirikus hangvételű film egyébként volt több most a versenyprogramban (Zojka szalonja, Brigádeltérítés), de hiányzott belőlük a hőfok, a tempó, az utóbbi ráadásul kimódolt sztorinak tetszett (magánerős építtetők félig elkészült házuk alagsorában fogságban tartják az építőbrigádot, mely mindent csinál, csak nem épít; aztán fordul a kocka, a brigád zárja rá az ajtót az építtetőkre, végül elkezd épülni a ház, még a vezérigazgató is dolgozik, akinek korábban a villájához hordták el a házhoz irányított anyagokat, berendezéseket). Pontos, részleteiben is kidolgozott film A varázsló álma, Molnár György rendezésében, Eperjes Károly főszereplésével. Csáth Géza, azaz, civil nevén, dr. Brenner József írói és emberi világát, kegyetlen gyermekkori, majd későbbi morfiumos élményeit hitelesen, gyakran álomszerű, mély képekben idézi fel. Illés Endre szavaival élve: ,,A romló anyag iszonyú elváltozásait, a magány esszenciáit, az őrületbe csukló fintorokat, a test titokzatos kiterjedését“, egy-egy pillanat gyönyörét, melyet hamar elrabol tőlünk vagy megtépáz a megállíthatatlan idő. És a harmadik film a Peer Gynt. A címszereplő Szakácsi Sándor, Aase Törőcsik Mari, Sol- vejg Für Anikó. A rendező Gaál István. Hatalmas vállalkozás, anyagi szempontból is (több országban forgatták, köztük nálunk, a Magas-Tát- rában). Többek között az érzékeny operatőri munka révén (Vecsernyés János), a természetet és benne az esendő, a vélt vagy valódi hibáira mentséget, önmaga igazolására filozófiákat gyártó embert egybefogó hatásos total plánjaival és részletező közelképeivel ez a film újfent bizonyította, hogy szerencsés esetben egy-egy drámának olyan elemei is kiemelhetők filmes-televíziós eszközökkel, amilyenek a színházban soha; és úgy, ahogy ott szintén lehetetlen. Ebből eredően újfajta értelmezésre ugyancsak lehetőség nyílik. Persze, bármennyire tetszett is nekem ez a film (a zsűri meg sem említette), igazat kell adnom azoknak, akik úgy vélik, hogy „nem él meg a televízióban“, terjedelménél fogva. Bár rövidítettek az eredeti változaton, időtartama így is 142 perc. Kinek van manapság ennyi ideje, és türelme? A többi alkotás zömében rutinmunka, hagyományos megformálásban. Ez áll a Kaland az élet című - nem tévé-, hanem - játékfilmre is, pedig rendezője, Szinetár Gábor. szintén fiatal ember, huszonhat éves. Profi szinten érti már a filmnyelvet, látványos, pergő képsorokat fogalmaz, de valóságlátásából és módszeréből hiányzik az új szemlélet, új hang. Például az olyan, amilyet a Mami blue-ban érzékelhetBán János filmben a Mami blue című tünk. Ami az operafilmeket illeti, a magyar tévé zenés színháza továbbra is jó színvonalon dolgozik, legalábbis ez derül ki Lendvay Ka- m/V/ónak, az operazsűri elnökének a véleményéből. Szakember, sőt még csak jártas sem lévén a műfajban, öt kértem meg, értékelje röviden a produkciókat: - Nincs közöttük kiemelkedő, de tisztes, korrekt és élvezetes teljesítmények. Érdeme a televíziónak, hogy olyan műveket is kiválaszt a képernyőre, amilyeneket az operaházak nem tűznek műsorra, vagy amelyek már feledésbe merültek. Például Hubay vígoperája, A cremonai hegedűs nem a legfontosabb zene századunkban, de kellemes, átmenet az opera és az operett között. Ennyit a versenyműsorról, melyen kívül, híven a találkozó hagyományaihoz, voltak aztán ősbemutatók. Veszprémi és Veszprém környéki üzemek művelődési házaiban tartották őket, közönség előtt, az alkotók, köztük a színészek részvételével. Bármennyire igyekeztünk, sajnos, nem láthattuk mindet, az időpontok ütközése miatt. így lemaradtunk Sára Sándor Jeles Napok Ászáron című dokumentumfilmjének bemutatójáról, amely, mint hallottuk, és olvastuk a megyei lap másnapi közleményében, élénk visszhangra talált az alsóórsi közönség körében, ahol megjelent a főszereplő is, az ászári tsz Állami-díjjal kitüntetett, ma már nyugdíjas elnöke. Kemény és igaz film, mondták Sára munkájáról. Nem dokumentumfilm ugyan, és a kivitelezése sem a legtökéletesebb (sok az állókép, és előfordulnak helyenként dramaturgiai hibák), de hasonló állítható Mihályfi Sándor Az utolsó látogató című tévéjátékáról, mely Vladlen Dozorcev szovjet író drámájából készült, Kozák Andrással és Avar lstvánna\ a főszerepben. Az egyébként mindössze négy- szereplős történet arról szól, hogy a kinevezés előtt álló egészségügyi miniszterhelyettest és a pályáját hazugságokkal, erkölcstelen fogásokkal is egyengető titkárát felkeresi a fogadónapon egy férfi, egy nő kíséretében. A miniszterhelyettes, aki korábban orvos volt, tragédiával végződő mulasztást követett el, de ezt az „ügyet“ is sikerült elsimítania. A férfi (állampolgár) igazságot akar, kezdve mindjárt azzal, hogy felszólítja a miniszterhelyettest: mondjon le. „Minket csak tiszta, becsületes emberek vezessenek. Akik úgy is élnek, ahogyan hirdetik. Különben nem tudunk nekik hinni.“ Hogy Kö- zép-Európában is születhet színvonalas lélektani krimi (triller), Várkonyi Gábor igazolta. Bár kicsit hosz- szúnak tűnt (igaz, közvetlenül egymás után vetítették a két részt) a Richard Harris amerikai író sztorijából csupa lengyel színésszel forgatott, a műfaj jellegzetes ismérvei szerint fényképezett film, A vendég kockázata - lekötötte a figyelmet. Egyszerű és szép, az erdélyi hegyi emberek zárt világát megelevenítő, helyenként autentikus hangulatot árasztó filmet készített Tamási Áron novellájából Bohák György Gyökér és vadvirág címmel, Zente Ferenc, Kubik Anna és Bubik István főszereplésével. Ugyancsak jó hagyomány, hogy a találkozón évről évre bemutatkozik a Magyar Televízió keretében működő Fiatal Művészek Stúdiója. Ezúttal kilenc filmet hoztak, melyek között volt két és fél perces kísérleti videoklip, aztán kisjátékfilm, zenei happening, riportfilm, portréfilm. Három alkotás fogott meg közülük, az egyik számomra a legnagyobb élményt jelentette az idei találkozón. Riportfilm ez, címe Magányügyek, egyetlen szereplője egy hatvannégy éves, büntetett előéletű, alkoholista budapesti férfi. Régen hallottam ennyi bölcs gondolatot, okos szót, ilyen világosan fogalmazó, őszintén megnyilatkozó, s talán éppen ezért a magyar nyelvet szépen beszélő embert, aki olyasmit is elmondott magáról, amit mások a legszűkebb baráti körben is restellenek. Ö a kamerák előtt sem. Egyedül él, tisztában van sorsával: nincs senkije, és nincs rá szüksége senkinek - merthogy belőle ugyan mi haszna lehetne valakinek is. Nem panaszkodott, nem jajgatott, mondta az életét, amilyen. A film operatőre és rendezője Fazekas Bence, riportere Palik László. Hasonlóan eredeti személyiséggel, egy, minden időben másokért élő, nyugalmazott védőnővérrel ismerkedtünk meg Lehoczki László rendező Köszönöm Uram, hogy hívtál című, történelmi helyzeteket is felidéző portréfilmjében. A harmadik alkotás Müller Péter Iván videoklipje, a Kan garoo (Kenguru, ami magyarul annyit tesz, nem értem). Egy ausztrál benszülött popzenekar közreműködésével a „mindenkori kommunikációs zavar archetipikus“ szemléltetése. A többi filmről más helyütt szólok majd, amiként az Egymás közt: a televíziós drámai műfaj továbblépési lehetőségei címmel tartott szakmai tanácskozásról is, melyen, több külföldi tévétársaság képviselői között, jelen voltak a Csehszlovák Televízió munkatársai, akik egyébiránt a tapasztalatszerzésen kívül eredményes megbeszéléseket folytattak magyarországi kollégáikkal az együttműködés újabb lehetőségeiről, közös drámai és szórakoztató műsorok készítéséről. Magán a tanácskozáson heves vita alakult ki a jelenlévő, a kommersszel szemben a művészetet, értéket féltő televíziós alkotók között, akiknek a soraiban egyre több a fiatal arc, las- san-lassan már szóhoz is jutva (a terepen régóta működő „nagyok versengésében“), és, reméljük, felfrissítve szemléletet, látásmódot, alkotói módszert és eszköztárat. BODNÁR GYULA Nem elég a jó szándék A Csehszlovák Televízió II. műsora havonta egyszer, szombaton sugározza a Nyitott ablak című sorozatot. A sorozat alkotói Vinco Janitár és népes családja életének eseményein keresztül mutatnak rá egy-egy sokakat foglalkoztató időszerű problémára, amely aztán, a dramatizált epizódot követően stúdióbeszélgetés formájában kerül megvitatásra. A vitába a nézők is bekapcsolódhatnak, telefonon mondhatják el véleményüket. A sorozat alkotóinak fő célja épp az volt, hogy bizonyos problémákkal kapcsolatosan mozgósítsák, véleménynyilvánításra és állásfoglalásra késztessék a közönséget. A műsorban felvetett problémák rendkívül változatosak. Miről is volt eddig szó? Januárban a műemlékek védelméről, megóvásáról, februárban a tudomány- és technika fejlődéséről, márciusban a nyugdíjasok foglalkoztatásáról, áprilisban a Gabčíkovo-Nagymarosi Vízlépcső- rendszer kapcsán a munkaegészség-védelemről, a legutóbbi, májusi adásban pedig a főiskolai felvételi vizsgák rendszeréről. Az adás iránti érdeklődést bizonyítják a dramatizált epizódokat követő élénk viták. Felvetődik azonban a kérdés, hogy az említett problémák igénylik-e egyáltalán a dramatizált bevezetést. A sorozat egészét tekintve elmondható, hogy hasznos, mivel sokakat érintő problémákat vet fel, ezt tanúsítja magas nézési indexe is. Ám a két különböző műfaj, a művészi igényű dramatizált epizód és a publicisztika ötvözése nem mondható épp a legszerencsésebbnek. A néző nem úgy tekint a színészek által eljátszott történetekre, mint önálló művészi alkotásra, hanem csupán mint az adott problémakör illusztrációjára. Ezek az epizódok számos kérdést vetnek fel a dramatizálással kapcsolatban. Ilyen például a pozitív hős problémája, a publicisztika és a dráma műfajának ötvözése, a dramaturgiai kontinuitás kérdése. A folytatásos történet középpontjában a népes és szerteágazó Janitár família áll. Minden tagja a saját életét éli és sorsuk ábrázolása azt sugallja, hogy hagyományos sorozatról van szó. Ám ezt az egyes epizódok közt eltelt hosszú idő (egy hónap) cáfolja, mint ahogy az a körülmény is, hogy az epizódok alapkonfliktusát, az egész történet menetét alá kell rendelni a kerekasztal-be- szélgetés témájának. így mindig más színhelyre, a Janitár család más tagjára tolódik át a történés súlypontja, miközben az előző adásokból megismert szereplőkről többé nem esik szó. így a sorozat vonala megtörik és a nézők - no meg az alkotók előtt is - nem kis feladat áll; tájékozódni az események bonyolult szövevényében és a szereplők népes táborában. Ráadásul a Janitár család tagjainak sorsát az adott téma határozza meg, így élethű, valóságos szituációkról szó sem lehet. Marad a nyers tételszerűség, a szándék kilóg a darabból. Az egyértelműen pozitív hősként beállított Vinco Janitár alakja is (Andrej Mojžiš alakítja) sok kívánni valót hagy maga után. A pozitív hős csak élethű, hús-vér figura lehet, ám ebben az esetben Vinco Janitár nem más, mint az alkotók szándékainak eszköze, téziseik szócsöve. Nem valósághű figura, hanem csak a szerzők véleményének laposan moralizáló és filozofáló élő illusztrációja. Ez a hiányosság szinte törvényszerűen adódik a dramatizált epizódok jellegéből. Hisz a főhős nem szerepel azonos súllyal valamennyi történetben, sok esetben csak „alájátszik“ az előtérbe helyezett többi szereplőnek. A sorozat másik gyenge pontja a szereplők cselekvésének motiválása, a konfliktusok és bonyodalmak megszerkesztése, a cselekmény felépítése. Itt az alapvető hiba a túlzott leegyszerűsítés, a felületes ábrázolás- mód, a valószínűtlen „véletlenek“ gyakori előfordulása. (A kiváló sportolónő takarítás közben térdtörést szenved, íme a dráma kiindulópontja...) A forgatókönyv rendezői megvalósítása híján van minden invenciónak, nem ad hozzá semmit a szájbarágós, banális dialógusokhoz, gyakoriak az üresjáratok, ahol egyszerűen nincs mit „játszani“. Ezt sajnos nemcsak a színészek érzik, de a nézőknek is ez a benyomása. Amennyiben ezek az epizódok csak a stúdióbeszélgetések témáját adják, a hatvanperces játékidő erre feleslegesen sok, s egyben kihasználatlan is, mivel a sorozat nem él a szerzők választotta műfaj adekvált színvonalas eszközeivel, lehetőségeivel. A Nyitott ablak eddigi kilenc adása feltárta az egyébként igényes és érdekes vállalkozás gyenge pontjait. A szándék minden esetben valóban dicséretreméltó volt, ám megvalósítását nem segítette a gyenge dramaturgia és a tökéletlen kivitelezés. A nézők széles körének bevonásával szólni napjaink közérdekű kérdéseiről, problémáiról olyan feladat, amely igényesebb megoldást érdemel. A felsorolt hiányosságok kiküszöbölése élvezetes, sokak érdeklődésére igényt tartó műsort eredményezne, amely hatékonyan járulhatna hozzá mindennapi gondjaink megoldásához. MIROSLAV BARANOVIČ Egy diáklány és az anyanyelv Beszélgetés Pokstaller Líviával A jövőre érettségiző somorjai (Šamorín) diáklány nemrég tért haza egy magyarországi anyanyelvi táborból. Pokstaller Lívia alapiskolás korától résztvevője a versmondó- és kiejtési versenyeknek. Legnagyobb sikerei között tartja számon a Duna Menti Tavaszon elért második helyezést, valamint a Kazinczy Nyelvművelő Napok kiejtési versenyében szerzett két második és egy harmadik helyezését. Idén második alkalommal vett részt a Győrben rendezett Szép magyar beszéd versenyben.- Milyen ez a vetélkedő? Miben különbözik a mi kiejtési versenyünktől?- Mindenekelőtt abban, hogy azon csak középiskolások vehetnek részt. Két kategóriában versenyeztünk. Az elsőben a gimnazisták és a szakközépiskolások, a másodikban a szakmunkástanulók vetélkednek. Tavaly szép sikert értem el, hiszen második lettem. Idén gyengébben sikerült minden, csak a tizennegyedik helyet szereztem meg. Iskolánkból hárman vettünk részt. Bennünket minden esztendőben a győri Kazinczy Ferenc Gimnázium hívott meg. Jövőre, szerencsére, változik a helyzet- többen lehetünk. A rendezőszervek szeretnék, ha a kassai (Košice) Kazinczy-napok kiejtési versenyének legjobbjai- a somorjai gimnazistákkal együtt- minden esztendőben résztvevői lennének a rendezvénynek. Biztatásként annyit még elmondanék, hogy egy bizonyos szempontból könnyebbnek tűnik. Győrben nem kell saját szöveget rögtönözni, viszont sokkal erősebb és népesebb a mezőny.- A Szép magyar beszéd verseny és a nemrég befejeződött anyanyelvi tábor között van valamilyen kapcsolat?- Szerintem csak annyi, amennyi az anyanyelvűnkből következik. Sopronba ugyanis a járási nyelvi vetélkedő három győztes csapatának egyik tagjaként utaztam. Ebben az anyanyelvi táborban másodszor vehettem részt. Vajdasági, burgenlandi és szlovákiai magyar diákok a magyarországiakkal együtt mélyítik el anyanyelvi ismereteiket. Ez egyáltalán nem olyan tanulás, mint amilyen az iskolában folyik. Tavaly például egy reformkori országgyűlést játszottunk el a nagycenki kastélyban. Idén egy toborzó játékban próbáltuk felidézni a korabeli nyelvet. A tábor tizenkét napos, ebből nyolcat Sopronban töltöttünk. Színvonalas előadásokat hallgattunk, népdalokat tanultunk, nyelvi vetélkedőkben vettünk részt, de ami a legfontosabb: a tábor időtartama alatt minden tekintetben gyarapodott tudásunk.-Az ilyen élmények befolyásolják-e egy diáklány életét, pályaválasztását?- Nagymértékben, de erről nem szeretnék beszélni. Számomra az eddig szerzett tudás kevésnek tűnik. Érettségi előtti évfolyamba léptem, s természetesnek tűnik, hogy a lehető legjobban szeretnék helytállni. Nem is szólva az egyetemi felvételi vizsgáról. Egyelőre az a legfontosabb, hogy felhasználjam mindazt a tudást, amit a nyelvről, annak törvényszerűségeiről, a szép magyar beszédről szereztem. Somor- ján sem vagyok egyedül, hiszen több társammal együtt foglalkozunk az anyanyelvvel. Tanárunk, Kovács László, figyelme és gondos felkészítése, remélem, jövőre is eredményes lesz. Ehhez azonban a mi szorgalmunk is szükséges. DUSZA ISTVÁN új nú 6 1988. VII. :
