Új Szó, 1988. július (41. évfolyam, 153-178. szám)
1988-07-02 / 154. szám, szombat
ÚJ szú 1988. VII. 2. (ČSTK) - Az SZKP 19. országos konferenciáján csütörtökön felszólalt Mihail Gorbacsov, az SZKP KB főtitkára. Alább közöljük beszédét. Elvtársak! A konferencia döntésével összhangban szerdán megkezdte munkáját a határozatok előkészítése céljából létrehozott hat bizottság. Az egyiket az SZKP KB főtitkára vezeti. Két határozat elkészítése a feladata. Az első általános politikai jellegű, a második a társadalom demokratizálásáról és a politikai rendszer reformjáról szól. Miért kértem szót a konferencia folyamán? E bizottság szerdai ülésén, a határozatok javaslatainak megvitatása során vita bontakozott ki a párt- és az állami szervek funkcióinak elhatárolásáról. Ez a vita érdekes és tartalmas volt. A kölcsönös megértés szellemében zártuk le. A bizottság néhány tagjának kezdeményezésére azonban felkértek engem, hogy e vita lényegéről tájékoztassam a konferenciát, mert a kérdéssel kapcsolatos javaslatok bizonyos meg nem értéséről van szó, főleg az nem világos, ami a pártbizottságok titkárainak a tanácselnöki tisztségbe történő jelölését illeti. Bizonyára nem volt elegendő az, ami a beszámolóban elhangzott. Ez megmagyarázható: a beszámoló az átalakítás minden irányát magában foglaló problémák hatalmas körét érintette. Ez érthető, de nyilván mégis részletesebben kellene megvilágítani ezt a kérdést. Elvtársak, fontos, hogy a kiindulópontot, az átalakítás stratégiai irányvonalát tartsuk szem előtt. Az ember érdekében valósul meg, és a legfőbb végrehajtóvá az embernek, a népnek kell válnia. Ebből ered az átalakítás politikájának a szociális beállítottsága. Az átalakítás célja az ember, továbbá mindannak a leküzdése, ami az előző időszakokban negatív volt, hogy az emberek jobban érezzék magukat, hogy életfeltételeik szüntelenül javuljanak. Ebből ered az is, hogy a legszélesebb értelemben vett demokratizálásra törekszünk, a gazdaságban, a politikai és szellemi szférában egyaránt létre kívánjuk hozni a lehetőségeket ahhoz, hogy az ember bekapcsolódjon az átalakítás folyamataiba, mivel ő az átalakítás legfőbb cselekvő személye. Nem az apparátus, nem politikai rendszerünk bármelyik láncszeme - bár mindegyiknek megvan a maga jelentősége hanem éppen a nép játssza a döntő, a forradalmi szerepet. Megkezdtük a szellemi élet demokratizálásának folyamatát és országunkban olyan társadalmi légkört teremtettünk, amely, akárcsak itt a konferencián, lehetővé teszi minden bennünket aggasztó kérdés megvitatását, mindazokét, amelyekre választ kell adni. Megkezdtük a radikális gazdasági reformot. Ma még csak az emberek tízmillióit érinti, holnap azonban már százmillióit fogja érinti - az egész népgazdaságot, az egész országot. Széles körű, mélyreható folyamatról van szó. Naív dolog lenne azt gondolni, hogy hatalmas országunkban a felgyülemlett problémák úgy oldódnak meg, hogy ma elalszunk, s amikor felébredünk, akkor minden a legnagyobb rendben lesz. Ettől az illúziótól meg kell szabadulnunk, hatalmas munka vár ránk, kitartásra lesz szükség. Néhányan megijedtek a demokratizálási folyamattól, amely az országban kibontakozott, s pánikba esnek, segítségért kiáltoznak. Mások viszont amiatt elégedetlenek, hogy semmi sem változik meg egyik napról a másikra, s azt követelik, hogy azonnal tegyünk valamit stb. Nem, elvtársak. Ez lenne a legegyszerűbb irányvonal, de hibás lenne. Széles körű folyamatot bontakoztattunk ki, belefogtunk a radikális gazdasági reformba, s most a politikai rendszer reformján van a sor. Magának az átalakításnak a fejlődése, az átalakítás belső logikája folytán jutottunk el hozzá. Számunkra egyszerűen létszükséglet. Miért? Sokan emlékeznek rá, mi volt a múltban, és a fiatalabbaknak is tudniuk kell ezt. Hiszen nálunk a háború utáni időszakban már nem egy alkalommal születtek jelentős szociálpolitikai kezdeményezések. Emlékezzenek vissza az 1953-as szeptemberi központi bizottsági ülésre. Vaszilij Alekszandrovics Sztaro- dubcev éppen most szólalt fel, és amit elmondott, az mind igaz. Támogatjuk őt, mint újítót, mint gondolkodót, az ügy iránt odaadó emberi, s az ő példája alapján másokat is lehet tanítani. A szeptemberi plenáris ülés tehát hatalmas ösztönzést adott a vidék fejlődésének és akkor kezdett minden jól menni. Abban az időben én egy gép- és traktorállomás gépészeként dolgoztam és jól emlékszem, hogy ez a plémunülés a fa.lu újjászületését jelentette. De már 1958-ban minden megfeneklett. Emlékezzenek vissza az 1965- ös márciusi plenáris ülésre is. Ezen nemcsak agrárkérdésekről volt szó. A központi bizottság azt vitatta meg, egyáltalán Mihail Gorbacsov beszéde milyen irányban kell vezetni a munkát országunkban, hogyan kell alakítani a politikát tudományos, demokratikus alapokon, a társadalom részvételével; hogyan kell irányítani a gazdaságot, hogyan kell hatnia a pártnak. Ha az akkor megfogalmazott törekvések valóra váltak volna, bizonyára előreléptünk volna. Végül is a 8. ötéves tervidőszak e hozzáállás hatására az összes addigi ötéves tervidőszak közül a legjobb volt. Megfeneklett azonban a márciusi plenáris ülés és az agrár- politika is. Pontosan így jutott kátyúba az 1965- ben megkezdett ipari reform. Ugyanakkor csaknem ugyanazt igyekeztünk megoldani, amivel ma számolunk a gazdasági reform során és sok mindent kihasználunk abból az időből., Miről is volt szó? Minden a politikai rendszerbe, a direktív és parancsolgató irányítási módszerekbe ütközött. Ezért megmondom egyenesen, hogy amíg nem reformáljuk meg a politikai rendszert, minden kezdeményezésünk, minden intézkedésünk lefékeződik. Ezért nem értek egyet Leonyid Ivanovics Abalkinnal, akinek beszédéből nagyarányú gazdasági determinizmus érződött, s aki általában lebecsüli a felépítményt, amelynek megreformálásáról döntünk. Abban az értelemben beszélt, hogy szerinte nem túl fontos, hogyan kell megválasztani a képviselőket, hogyan kell ülésezni, milyenek lesznek a politikai intézmények. Ugyanakkor a beszámoló nem csak úgy bármiről szólt, hanem a legfontosabb reformról, amelyet a konferencia, népünk, sőt az egész világ már láthat. Kár, hogy ezt nem látta Abalkin elvtárs. A gazdasági törvényeket meg kell ismerni és ki kell használni. A szocializmus azonban, ahogy azt Lenin mondta, a tömegek élő, alkotó tevékenysége. A tömegek akkor kapcsolódhatnak be a társadalom fejlődésének valamennyi folyamatába, ha ehhez megvannak a szükséges feltételek, a demokrácia mechanizmusai minden területen - politikai, gazdasági, szellemi téren egyaránt. A szellemi szférában sok mindent tettünk és végrehajtjuk a radikális gazdasági reformot, bármilyen nehéz legyen is az. Ám mindez megfeneklik, ha nem kerül sor a politikai rendszer reformjára. A reform alapjául szolgáló elképzeléseket mindenki ismeri. Mellesleg, ezek a mi közös elképzeléseink, elveszítenék értéküket, ha csak a politikai bizottságban, az emberek szűk körében találnák ki őket. Három éven keresztül halmoztuk fel a gondolatokat arról, hogyan foghatunk hozzá helyesen a kérdés megoldásához. Történelmünkhöz fordultunk, hogy levonjuk a tanulságokat, hogy megértsük, miért történt minden így: a hatalmas lehetőségekkel rendelkező ország nehéz helyzetbe, válság előtti állapotba került, miért vagyunk elégedetlenek azzal, ahogyan a társadalom, a gazdaság működik. Ez az elemzés lehetővé tette bizonyos tanulságok levonását, azt, hogy az ügy ismerete alapján gondolkodjunk a máról és a holnapról is. Három év alatt saját tapasztalatokat is szereztünk arról, hogyan dolgozzunk, sok csapás ért bennünket, de okosabbakká válunk - nem egyik évről a másikra, hanem egyik napról a másikra. Látom, hogyan változik a központi bizottság munkája az egyik üléstől a másikig. Az élet és az átalakítás logikája mindannyiunkat ösztönöz, és a glasz- noszttyal, a nézetek szocialista pluralizmusának kibontakozásával együtt az emberek elmondják véleményüket, új gondolatok hangzanak el. Lehetőségünk van arra, hogy a legjobb gondolatokat megint csak kollektíván válasszuk ki. Tehát mindaz, amit a pártnak és a társadalomnak javasoltunk, közös gondolkodásunk eredménye. Vitassuk meg ezeket a javaslatokat felelősségteljesen és komolyan. A demokratizálás alapköve a tanácsok mint teljes jogú néphatalmi szervek megújítása. A tanácsok új választási rendszer szerint jönnének létre, és biztosítanák a társadalmunkban meglevő legkülönbözőbb érdekek minél tökéletesebb kifejezését. Ezt először. Másodszor, a tanácsoknak az adott területi egységben - a járásban, városban, területen, köztársaságban stb. - a reform következtében teljhatalmat kell kapniuk. Ezt a megfelelő törvényekbe kell foglalni. A tanácsok jogainak kiszélesítését ugyanakkor anyagilag is támogatni kell - erről szó van a beszámolóban. Minden korábbi megoldás hiányossága éppen abban volt, hogy sok szó esett arról, mit kell tenniük a tanácsoknak, de minden azzal a megjegyzéssel ért véget: ,,illetékességi körükben“. És elkezdtem keresni ezt a kompetenciát mikroszkóppal, de sehol sem találtam. Most viszont mindent valóban meg kell oldanunk. És figyelembe kell vennünk, hogy közösen kell kidolgoznunk a politikai irányvonalat. Ezzel a konferenciával példát kell mutatni arra, hogyan cselekszik a politikai élcsapat. Nem szabad meghatároznunk: tíz vagy húsz százalékot kell-e átutalni a tanácsok költségvetésébe, ez már a köztársaságok, kerületek és területek dolga. Mindenekelőtt a tanácsok hatalmának megújítását célzó politikai irányvonalat kell meghatároznunk. Ez a mi feladatunk. Konkrétumok nélkül azonban az irányvonal sem látható, konkrét gondolatokra és érvekre van szükség, amelyek alapján kikristályosodna a politikai koncepció. Az itt felszólaló Viktor Ivanovics Poszt- nyikovnak és más elvtársaknak nem kell aggódniuk amiatt, hogy most állítólag a tanácsok fognak parancsolgatni a dolgozókollektíváknak. Nem. Szigorú jogi alapokon, bizonyos normatívák szerint kell itt meghatározni a kölcsönös viszonyt. A területeknek, úgymond, érezniük kell az ott levő vállalatokat. És azoknak tiszteletben kell tartaniuk a helyi hatalmat. Hiszen ezt a hatalmat az a nép alkotja, amely ezekben a vállalatokban dolgozik és amelynek érdeke, hogy ne csak az ágazati, hanem a területi kérdések is megoldódjanak. Ezt az élő dialektikát megfelelő törvényekben kell kifejezni. És, természetesen, a gazdasági problémákat függetlenül attól kell megoldani, kinek van alárendelve az adott vállalat, a területnek, a köztársaságnak vagy az országos minisztériumnak. További rendkívül jelentős kérdés a párt- és állami szervek feladatainak elhatárolása. Ezzel a kérdéssel a párt már Lenin óta foglalkozik. Lenin életében azonban e téren születtek eredmények, míg később a parancsoló-adminisztratív rendszer uralkodott el. Ennek következtében jöttek létre az ismert torzulások, az, hogy a pártot túlterheltük a rá nem is tartozó feladatokkal, és jelentős mértékben gyengítettük a tanácsokat. A párt így leterhelve nem foglalkozhatott számos rendkívül komoly, a szocializmus, országunk fejlődésével összefüggő politikai kérdéssel. Ezzel sokat veszítettünk. Nézzék csak meg, mennyi égbekiáltó probléma keletkezett! Elméleti elemzést, a megfelelő politika kidolgozását és végül a megvalósítását lehetővé tevő mechanizmusok kidolgozását követelik meg. Egy Nyizsnij Tagil-i küldött a munkás nyíltságával jelentette ki, hogy számos problémát kell megoldani. De azt szorgalmazta, hogy hirtelen oldjuk meg őket. Általánosságban szólva, elvtársak, ez lehetséges. Ha ezzel egyetértenek, hozzáfoghatunk így is. Csakhogy, amint látják, éppen erre nincs szükségünk. A párt- és az egész társadalom megújítása során el kell kerülnünk a régi módszereket, mivel éppen ezek juttatták társadalmunkat nehéz helyzetbe. Az ilyen hozzáállással soha sem fogunk egyetérteni, emellett kitartok, és önöknek becsületesen és nyíltan megmondom: ez az én szilárd meggyőződésem. Ha az embereket nem vonjuk be az irányítás folyamataiba, semmilyen apparátus ezt nem fogja győzni ( és nálunk 18 millió emberből áll, s fenntartására évente 40 milliárd rubelt fordítunk). És az apparátus nem is győzte, mivel a gazdaság és az egész társadalom irányítási rendszere radikális változásokra szorul. Erről beszélünk ma és ezt tesszük az utóbbi három évben. Meggyőződésem, hogy helyes irányban haladunk. Ha valóban meg akarjuk újítani a tanácsokat, alaposan kell hozzáfognunk. Nálunk ma sok problémát oldanak meg a pártbizottságok és azok ágazati osztályai. Ettől meg kell kímélnünk a pártot, és a lenini elvek szellemében kell megújítanunk - a társadalom olyan politikai élcsapataként, melynek feladata társadalmunk élete legfontosabb kérdéseinek a megoldása és az előrehaladás távlatainak a meghatározása. A pártnak az ideológia kidolgozásával, a tömegek szervezésével kell foglalkoznia, szorosan össze kell fonódnia a néppel, ösztönöznie kell az embereket és támogatnia. Olyan pártra van szükségünk, amely az átalakítás érdekében bölcs és körültekintő káderpolitikát folytat. Ha soknemzetiségű országunkban nem fogjuk végre tiszteletben tartani minden egyes köztársaság és autonóm terület érdekeit, az átalakítás csődöt mond. Csak akkor lesz sikeres, ha minden nemzet és minden nemzetiség az össznépi mű teljes jogú résztvevőjének fogja érezni magát, ha tudatosítani fogja, hogy mindez közös érdekeinket, minden egyes nép érdekeit szolgálja. Ez hatalmas intellektuális, elméleti és politikai munkát igényel. Én például meghallgatom tudósainkat, néhányan közülük komoly elemzéseket végeznek, segítenek nekünk, amikor a meglevő rendszer komoly hiányosságairól van szó, ám őszintén szólva, a konstruktív utánpótlás igen kicsi, hiányoznak az új eszmék. Nekünk azonban fejlesztenünk kell az átalakítást, a nép azt akarja, hogy gyorsabban haladjon előre. A pártnak ezért intenzívebbé kell tennie az alapvető folyamatok tudományos magyarázatát. Sok problémánk van jelenleg a mezőgazdasági politikával, amely kidolgozását be kell fejeznünk, hogy megfeleljen az átalakítás jelenlegi szakaszának és a társadalom szükségleteinek. A nemzetiségi kérdések minden oldalról elárasztanak bennünket. Megkezdtük tanulmányozásukat, ám arra van szükség, hogy egy külön központi bizottsági ülésen foglalkozzunk velük. Ki kell dolgozni az ifjúság nevelésének kérdéseit. Mindez rendkívül fontos, nagy jelentőségű országunk sorsa szempontjából. Meg kell oldani őket, s ezért a pártot meg kell szabadítani a nem rá tartozó funkcióktól. A pártnak mindezekben az irányokban intenzív munkát kell folytatnia. Igen, a pártnak - más erőről nem tudok. Mindazok, akik igyekeznek kétségbe vonni a párt szerepét és jelentőségét, nálunk határozott ellenállásba ütköznek. Vannak, akik ezt úgy szeretnék beállítani, hogy állítólag le kell vonnunk a tanulságot a múltból - vagyis korlátozni kell a párt befolyását. Nem, elvtársak, nem erről van szó. Ha nálunk hirtelen elterjedne a pártunk küldetésével szembeni bizalmatlanság vagy kétkedés bacilusa, ez lenne a legnagyobb ajándék az átalakítás ellenzői számára. A pártnak a lenini elvek szellemében, politikai élcsapatként kell megújulnia, ki kell bontakoztatnia potenciálját. Erre vár a társadalom. Erre vár az egész haladó világ. Meggyőződésem, hogy az SZKP- amely bátor elemzésre szánta el magát, vállalta a felelősséget és saját akaratából vált a kritika célpontjává - erre képes lesz. Ma sokan bírálják az SZKP-t, nálunk és a világban egyaránt. Ez nem baj, pártunk erős, kibírja mindezt, képes kidolgozni a helyes politikát és a társadalmat előre vezetni. Az ilyen párt valóban politikai élcsapatnak nevezhető. A mi lenini pártunk már ilyen politikai élcsapat és a jövőben még inkább azzá válik! És most a tanácsokról, amelyek jelentős végrehajtó hatalmat, jogköröket és jogokat kapnak. És milyen az eredmény? A nép képviselőiből álló tanácsok nálunk saját végrehajtó bizottságaik kisegítő szerveivé degradálódtak. En magam is évekig ültem végrehajtó bizottságokban- a sztavropoli kerületi pártbizottság első titkáraként, a városi bizottság titkáraként. Tehát közelről ismerem, hogyan mennek a dolgok. Az ülés időpontját, a napirendet a végrehajtó bizottság határozza meg. Mindegy, hogy valamely kérdés sürgetően vetődik-e fel, a végrehajtó bizottság akkor terjeszti elő, amikor az neki megfelel. Az egész apparátus a végrehajtó bizottságban összpontosul, szintúgy az egyes osztályok. És kihez forduljon a képviselő? Megint csak a végrehajtó szervhez. A tanácsok, mint képviseleti szervek ma a második vagy a harmadik vágányra jutottak. A legjobb esetben a végrehajtó bizottság ad nekik utasításokat. És ha a tanácsokat meg akarjuk újítani, mindenekelőtt azt a tanácsot kell megújítanunk, amely az embereket képviseli, megfelelő jogokkal kell felruházni, hogy épp az ó hatalma legyen az összes többi jogkör forrása. A tanácsokat, természetesen, más alapokon kell létrehozni. Aktív embereket kell foglalkoztatniuk. Nehézkes tanácsokra nincs szükségünk. Ezzel azonban később fogunk foglalkozni. Most magát a hozzáállást kell meghatároznunk. És a tanácsnak kell kialakítania a végrehajtó bizottságot az egyes bizottságok közvetítésével, azt követően kell elvégeznie a válogatást, hogy előzőleg az egyes részlegek vezetőiről tanácskozott. A tanácsban nincs keresnivalója annak, aki a végrehajtó bizottság valamely osztályát vezeti. Csakhogy ma nálunk mindenki végrehajtó és egyben képviselő, a tanács tagja, önmagának határozza meg, mit kell tennie. De ki fogja őket ellenőrizni? Ezért, elvtársak, gyökeres változásra van szükség. Ne gondolják, hogy mindenki tapsolni fog nekünk Csakhogy ha meg akarjuk újítani a tanácsokat, ezen az úton kell haladnunk. A végrehajtó bizottság elnöke kivételével nem szabadna megengedni, hogy a többi végrehajtó bizottsági tag képviselő legyen. A határozatokat a tanácsok által kinevezett kabinetnek kellene végrehajtania. Csakhogy ahhoz, hogy a tanács megkezdhesse a munkát, a párt tekintélyével kell megerősíteni az ő tekintélyét. A nép és a világ előtt nincs miért szégyenkeznünk. Kormányzó párt vagyunk és minden országban ez a párt hozza létre a kormányt, az övé a végrehajtó hatalom a legkülönbözőbb szinteken. Egyes pártok forradalmi folyamatok által, békés vagy más úton jutnak hatalomra, míg mások választási kampányok segítségével, de az a párt, amely éppen hatalmon van, javaslatokat tesz a jelöltekre és demokratikus mechanizmusok segítségével támogatja őket. Ilyenek a mi pártunk pozíciói, és a kormányzó párt szerepéről nem mondunk le. Ellenkezőleg, meg akarjuk erősíteni és beismerjük, hogy tudatában vagyunk az átalakítás során ránk háruló fokozott felelősségünknek. Ebben az esetben bizonyára arról van szó, hogy a tanácsok szuverén hatalmát a párt tekintélye támassza alá. Ez a gondolat egyébként alulról jött, a kommunisták leveleiben fogalmazódott meg. Mi tanácskozni kezdtünk róla, megbeszéltük a kérdést jogászokkal és én magam három alkalommal is találkoztam a kerületi bizottságok és a központi bizottság titkáraival. Nem mindenki és nem azonnal fogadta el ezt a gondolatot. Amikor azonban jobban elgondolkodtak, meggyőződtek róla, hogy így lehetővé válik a párt mint politikai élcsapat megújítása és a nem rá tartozó funkcióktól való megszabadítása, s ugyanakkor a tanácsok szerepének a fokozása. Nem tesszük ezt meg - a hagyományok olyan erősek, hogy minden marad a régiben. Ezért célszerű lesz a tanácsban megválasztani az elnököt és az elnökséget, amelyet az állandó bizottságok elnökei alkotnak majd. Az elnökség nem fogja közvetlenül irányítani a végrehajtó bizottságot, nem, ez a tanács, az ülés dolga. És ha a végreha|tó bizottságnak kell vállalnia a felelősséget a határozatok megvalósításáért, nem szabadna őt akadályozni kishitű gyámkodással. Néhány elvtárs azt javasolja, maradjon a végrehajtó bizottságban a párttitkár Csakhogy ebben az esetben ő maga is végrehajtóvá válna. És ki ellenőrizné az üléseken jóváhagyott politikai döntések megvalósítását? Aki dönt, az realizál is, de ki fog ellenőrizni? Ezért aztán úgy alakul a helyzet, hogy a határozatot jóváhagyják, de semmi sem történik vele. Jelentősen kibővítettem e tézis érveinek keretét, nehogy valaki azt gondolja, hogy csöndben valamilyen gondolatot kívánunk érvényesíteni és a konferencia tekintélyére kívánunk támaszkodni. Nem, itt nyíltan kell eljárnunk, tudatában a felvetett kérdés komolyságának. A párt tekintélyére kell támaszkodnunk és meg kell újítanunk a tanácsokat. Ha konfliktust okozunk politikai rendszerünknek e két kulcsfontosságú ereje között, nem érünk el semmit. Az egész probléma abban rejlik, hogy biztosítva legyen szerves összefonódásuk. A mindenki által magáévá tett új követelmények szerint a titkárokat nálunk minden szinten két, három vagy több jelölt közül a plenáris üléseken titkos szavazással fogjuk megválasztani. Ez azt jelenti, hogy demokratikus ellenőrzésen kell átmenniük, s csak azután jelölhetők. A párttitkárnak úgymond még egy kampányt kell folytatnia a tanácsokban, a dolgozók képviselői között. Ezek tanácskozni fognak róla, de még nem tudjuk, hogy megszavazzák-e. Hiszen nem véletlenül mondjuk azt, hogy „rendszerint“. Ez azt jelenti, hogy ez nem mindenütt lesz így, lehetőség lesz egy másik ember megválasztására is. Ezután azonban felmerül a kérdés, miért nem választják meg a titkárt? Ekkor a pártbizottságnak kell elgondolkodnia afelett, ki is áll az élén. Más szóval, egyrészt plusz kötelességekről, másrészt a dolgozóknak a párt feletti ellenőrzéséről van szó. A párt mintha demokratikus ellenőrzésen menne keresztül. Ez azonban elengedhetetlen ahhoz, hogy a nép akaratára támaszkodjon. És még valamit szeretnék elmondani. E kérdés megoldása során le kell mondanunk az önző hozzáállásról. A konferencia napjaiban el kellene felejtenünk, kik vagyunk, a pártos elvtársiasság szellemében arról kellene gondolkodnunk, hogyan biztosítsuk politikai rendszerünk hatékonyságát. Ha mindent önmagunkhoz igazítanánk, sohasem küzdenénk le a jelenlegi állapotot. Megpróbáltuk reálisan elemezni az egész politikai folyamatot, s ebbe bevontuk az egész pártot és a népet - nyíltan és demokratikusan cselekedtünk. Úgy vélem, helyes javaslatokhoz jutunk el. Ezt szerettem volna tehát elmondani a bizottság kérésére. Mindez még nem eldöntött dolog, elvársak.
