Új Szó, 1988. június (41. évfolyam, 127-152. szám)
1988-06-15 / 139. szám, szerda
Rudolf Rohlíček beszéde új szú 1988. VI. 15. (Folytatás az 1. oldalról) a központ tevékenységét a hosszú lejáratú stratégiai program területére kell áthelyezni, mégpedig az össztársadalmi, szociális és gazdasági feladatokra s ezek megvalósításának alapvető irányaira. Feltétlenül korlátozni kell az operatív, rövid lejáratú vagy az adminisztratív, tervutasításos beavatkozásokat a gazdasági tervezetek tevékenységébe. A központ feladatának megváltozása összhangban van a vállalatok önállóságának elvszerű megszilárdulásával a gazdasági és szociális tevékenység valamennyi területén, és az elért eredményekért való, ennek megfelelő széles korú felelősség növekedésével, önálló állami vállalatokat akarunk létrehozni, amelyek kötelessége lesz minél hatékonyabban megfelelni megrendelőik igényeinek. Azok a tevékeny vállalatok, amelyek az irányítás korszerű elveit juttatják érvényre, belső indítékaik által képesek lesznek a távlati fejlődésre és vállalhatják a vállalkozói kockázatot - mindezt összhangban a tervekkel, és a központilag meghatározott szabályokkal. Ez a lényege az állami vállalatról szóló törvénytervezetnek, amelyet meg kell vitatni. A törvénytervezet a marxista-leninista közgazdaságtanból, annak a nagy szociális-gazdasági rendszerek irányításában szerzett tapasztalataiból, a mi országunk és a többi szocialista ország gyakorlati ismereteinek általánosításából indul ki. A törvény szövege olyan rendszert képez, amely meghatározza az állami vállalatnak mint a népgazdaság alapegységének helyzetét, jogi viszonyait és tevékenységének elveit. A törvénytervezet szerint a vállalat három alapvető, azonban kölcsönösen összefüggő feladatnak tesz eleget: a társadalom szükségleteinek sokrétű kielégítése; a társadalmi javak gyarapítása; a kollektíva tagjai életszínvonalának növelése. Ami a társadalom szükségleteinek kielégítését illeti, ez a vállalat fő feladata. Olyan feladat, amelynek teljesítésétől függ többi feladatai teljesítésének lehetősége és mértéke. A vállalat csakis a megrendelők igényeinek kielégítésétől függően juthat azokhoz az eszközökhöz, amelyekkel az állammal szembeni kötelezettségeit teljesítheti, a saját termelési alapok újratermelését bővítheti, és dolgozókollektívája életszínvonalát növelheti. Ez a törvényből egyértelműen következik. Ennek a változásnak a lényege abban rejlik, hogy a vállalat értékelésének és ösztönzésének kritériuma ezentúl nem a tervmutatók teljesítése lesz, hanem ezt a szerepet a fogyasztók igényeinek tényleges kielégítése veszi át. Hogy a vállalat megfelelhessen ezeknek az elvárásoknak, a gondozásában levő társadalmi tulajdont ápolnia, gyarapítania kell és ésszerűen kell felhasználnia. A törvény kidolgozásának folyamatában vita tárgyát képezte, hogy miként van összhangban a társadalmi tulajdon kezelése az alkotmánnyal, miután felhagytunk a nemzeti tulajdon és az állami vagyon fogalmak használatával. A szocialista társadalmi tulajdon fogalma nincs ellentétben szocialista alkotmányunkkal, mert az állami szocialista tulajdon és a szocialista társadalmi tulajdon fogalmai tartalmilag nem térnek el egymástól. A jelen esetben ugyanannak a tartalomnak eltérő terminológiai kifejezéséről van szó, amely hangsúlyozza az egész társadalom gazdasági hatalmának sokoldalúságát a nemzeti tulajdonhoz való viszonyában. Ennek a koncepciónak az volt a célja, hogy olyan feltételeket alakítsunk ki a dolgozókollektívák számára, amelyben azok közvetlenebb viszonyba kerülnek a rájuk bízott javakkal. Emellett lényeges, hogy a törvény rendelkezései garantálják a szocialista társadalmi tulajdon oszthatatlanságát. A vállalat azon kötelességének, hogy a rábízott javakat gyarapítsa, jelentős gazdasági vonatkozásai vannak. Ez különösen az újraelosztás és a dotációk eddigi gyakorlatával van szöges ellentétben, amely lehetővé tette, hogy a rosszul gazdálkodó vállalatok veszteségeit a jól gazdálkodók kárára pótolják. Éppen ezért az új vállalatok önállóságának fő jellemzője az önfinanszírozáson alapuló gazdálkodás. Az állami vállalat nemcsak termelésigazdasági rendszer, hanem szociális viszonyok összessége is. Legfontosabb elemei éppen az emberek, a dolgozókollektívák tagjai, akik a termelésben kapcsolatba lépnek, hogy kollektív munkájukkal a társadalmi szükségletekkel alapvető összhangban kielégítsék saját érdekeiket és szükségleteiket. A törvényből következik, hogy a vállalat biztosítja dolgozókollektívája életszínvonalának növekedését, mégpedig két módon - a bérek növekedésével és a kulturális-szociális alap eszközeinek szétosztásával. Mindkét mód tulajdonképpen függvénye a gazdasági tevékenység végső eredményeinek. A törvénytervezet abból indul ki, hogy a szocialista gazdasági viszonyok oszthatatlan részét képezi a termelés és a forgalom árujellege. Minden termelőtevékenység lényege volt és lesz az állam, más termelők és a lakosság vásárlóképes keresletének kielégítése. A tapasztalatok azt mutatják, hogy a tervezett gazdaságban is szükségszerű az ilyen föltételek megteremtése. Hogy ez lehetővé váljon, az állami vállalatnak gazdaságilag objektív értékmennyiségekkel kell dolgoznia, a piacon létező objektív viszonyokból kell kiindulnia és a vállalatok - mint vállalkozó szubjektumok - részére ennek feltételeit megteremtenie. Nem arról van tehát szó, hogy teret nyitunk az értéktörvény spontán működésének, hanem elismerjük e törvény működésének objektív tényét, és a szocialista népgazdaság fejlődéséhez szükséges tervszerű kihasználását. Az állami vállalatok irányítása a demokratikus centralizmus elvei alapján történik. A törvénytervezet ezért következetesen meghatározza a központi és a vállalati irányítás hatáskörét, hogy ne következhessen be a felelősség felaprózása, sem a vállalatok tevékenységébe történő célszerűtlen adminisztratív beavatkozás. Mindemellett a törvénytervezet biztosítja, hogy a vállalatok irányításának és ellenőrzésének fő szabályzói az állam kezében maradjanak. A társadalom részéről történő irányítás és ellenőrzés igényessége nő, és gazdaságilag hatékonyabbá válik. Ez a tervezés normatív módszereinek alkalmazásával történik, olyan gazdaságilag igényes környezet megteremtésével, amelyben megerősödik a fogyasztó pozíciója a termelővel és a kereskedelemmel szemben. Történik mindez olyan gazdasági szabályozókkal, mint az árak, az elvonások, az adók, a kamatok, stb. Egyidejűleg azonban a törvény biztosítja, hogy a vállalat által megteremtett alapokat nem vonhatják el tőle. A vállalatok gazdasági önállóságának lényeges növekedése azonban semmilyen körülmények között sem jelenti a törvény szerint a tervezés gyengülését. Meg kell azonban változnia módszereinek, formáinak és megvalósításának. A törvény- tervezet erre alapot és törvényes keretet biztosít, mivel a gazdasági és szociális fejlődés ötéves tervét úgy értelmezi mint a vállalat állam által történő központi irányításának eszközét. Eközben a vállalat ötéves gazdasági és szociális fejlesztési terve, amelyet a dolgozókollektíva hagy jóvá, nem hagyhatja figyelmen kívül az állami tervbe foglalt kötelező döntéseket. Jelentős és új elem az állami vállalatok tevékenységében a dolgozókollektíva szocialista önigazgatásának megteremtése, ami a szocialista demokrácia elmélyülésének kifejeződése is egyúttal. A szocializmus eddigi fejlődésének tapasztalatai nálunk és a többi szocialista országban is bizonyítják, hogy a termelő- eszközök társadalmi tulajdona önmagában nem váltja ki a kollektívák és az egyének tudatában a társadalmi tulajdon iránti megfelelő viszonyt. Ennek a viszonynak az igazi tartalma akkor nyilvánulhat meg, ha a dolgozók valódi gazdáivá válnak a termelőeszközöknek, ez pedig megköveteli, hogy - összhangban a gazdasági intézkedésekkel - megtegyük a szükséges változtatásokat az állami vállalat irányítási rendszerében is. A CSKP KB és a kormány úgy véli, hogy dolgozóink politikai elkötelezettsége, képzettsége, rátermettsége és kulturáltsága a garanciája a szocialista önigazgatás elvei megvalósításának. Engedjék meg, hogy ezzel kapcsolatban megemlítsem Lenin gondolatait, mivel éppen a dolgozóknak az irányításba való bekapcsolásában látta a szovjet államapparátus munkája javításának hatékony eszközét, a bürokratizmus elleni harc bevált módszerét. Lenin nem hiába nevezte a dolgozóknak az irányítás mindennapi teendőibe történő bekapcsolását „csodálatos eszköznek“, amely megtízszerezi az állam erejét, s ilyen ereje soha nem volt és soha nem lesz egyetlen burzsoá államnak sem. A szocialista önigazgatás koncepciója tehát azt feltételezi, hogy ennek szervei döntenek azokról a leglényegesebb kérdésekről, amelyeknek alapvető jelentőségük van a dolgozókollektívák életében és munkájában. Olyan kérdésekről, mint például a terv, a nyereség felhasználása, az igazgató megválasztása és visszahívása. A dolgozókollektíva önigazgatása nem jelenti az egy vezető által történő vállalatigazgatás elveinek feladását. Azt jelenti, hogy az új körülmények mellett a vállalat irányítása az egy vezető és a dolgozókollektíva önigazgatása által történik. A vállalatot az igazgató fogja irányítani, aki felel a vállalat tevékenységének eredményeiért, és a vállalat nevében cselekszik, minden területen, önállóan dönt a vállalat valamennyi ügyében, ha döntéseihez nem szükséges a dolgozókollektíva beleegyezése. Az állami vállalatról szóló törvény tervezetében találkozunk egy eddig nem gyakori fogalommal - a szocialista vállalkozás fogalmával. Ezt úgy kell értelmeznünk, hogy a vállalat önállóan és törvényesen használja fel a szocialista társadalmi tulajdonnak a vállalatra bízott részét. Éppen a szocialista önigazgatásnak kellene előmozdítania a szocialista termelők vállalkozó kezdeményezésének fejlesztését. A vállalatok új pozíciója megköveteli a szervezetek gazdasági versengése tartalmának új meghatározását. A versenyt a dolgozókollektívák alkotóerejének és a vállalatvezetés vállalkozói kezdeményezésének oszthatatlan részeként kell fejleszteni. A hazai és a külföldi kereslet legsokoldalúbb kielégítése érdekében kell meghirdetni, hogy kiváló minőségű, versenyképes árut termeljenek a vállalatok. Az így értelmezett verseny elveinek át kell hatnia az irányítási rendszer minden szintjét, le kell törnie az egyenlósdi elvét, a korántsem egészséges monopolizmust. Minden esetben szocialista típusú versenyről van szó, amely az egész gazdasági mechanizmus működése közepette a dolgozók igényeinek jobb kielégítéséhez vezet. A népgazdaság sikeres fejlődésének egyik alapvető feltétele, hogy mindenképpen szem előtt tartsuk a társadalmi újratermelési folyamat specifikus és változó jellemzőit a gazdaság különböző ágazataiban. Ezért a törvénytervezet feltételezi a vállalatok különböző szerkezeti felépítését, s a szerkezeti felépítésnek a gazdaság fejlődése során a konkrét feladatokhoz való rugalmas idomulását. Lehetőség nyílik különböző típusú vállalatok alakítására, nagyságuk, tevékenységük és belső szerkezetük szempontjából. A törvénytervezet lehetővé teszi a vállalatok számára a KGST-tagországok gazdasági szervezeteivel történő közvetlen kapcsolatfelvételt is. így a törvény ösztönzi a szocialista országok gazdasági mechanizmusainak fokozatos közeledését. Emellett nagyon fontos, hogy törvénytervezetünk éppúgy, mint a szovjet törvény, az állami vállalatot szocialista árutermelőnek tekinti, amely alapeleme, oszthatatlan része az egységes, tervszerűen irányított szocialista gazdaságnak. A törvénytervezet teljes mértékben a pártnak a társadalomban betöltött alkotmányos vezető szerepére épül. A párt vezető szerepe az önigazgatási rendszer növekvő feladataival párhuzamosan objektív módon elmélyül, különösen a népgazdaság társadalmi érdekei biztosításának szempontjából. A vállalatok pártszervezetei a dolgozókollektívák politikai magvát képezik, ellenőrzik a vállalat gazdasági vezetésének tevékenységét, és irányítják az önigazgatási szervekben tevékenykedő tagjaik által. A törvénytervezet meghatározza a vállalatok feladatait egész sor más területen is. Ilyen például az illetékes nemzeti bizottságokkal történő együttműködés, amely kétoldalúan hasznos. Emellett a nemzeti bizottságok jogait a vállalatoknak tiszteletben kell tartaniuk. Ha hangsúlyozzuk az állami vállalatról szóló törvény jelentőségét, akkor annak tudatában tesszük, hogy fontossága ellenére a gazdasági mechanizmus átalakításának csak egy láncszeme. Olyan átalakításról van szó, amely valamennyi termelési, felosztási és fogyasztási viszonyra vonatkozik, s e szocialista viszonyok átalakítása nagyon sokrétű és igényes. Érinteni fogja a tervezés, a szervezés és az irányítás valamennyi területét az egész csehszlovák gazdaságban. Valamennyiünket érint. Ezt a folyamatot következetesen jogi úton kell megvalósítanunk. A reform következményeiben nemcsak gazdasági, hanem mélyreható jogi reform is. Az átalakítás folyamatának sikeres végrehajtása természetesen megköveteli, hogy a továbbiakban is folytatódjék a nagyon intenzív és termékeny együttműködés központi szerveink és törvényhozó testü- leteink között. A sakk szerelmesei tudják, hogy egy patt is kerülhet mérhetetlen erőfeszítésekbe, s az így végződő játszma szintén bővelkedhet váratlan, meglepetésszerú fordulatokban. Miközben a döntetlen lehet a kiegyenlített erőviszonyok eredménye, de a jobb játékos elbizakodottságának a következménye is. Nos, leginkább egy sakkpartihoz hasonlítható az a csata, amely az elmúlt két hónapban zajlott le Franciaországban - először az Elysée- palota birtoklásáért, majd a nemzet- gyűlési mandátumokért. Ez a kétszer két választási forduló nem választható el egymástól, mivel az előzőből egyenesen következett az utóbbi. Ugyanakkor el is kell különíteni az elnök- és a parlamenti választásokat, mivel utóbb kiderült, hogy az államfő iránti bizalom túllépi a baloldal, főleg a Szocialista Párt iránti rokonszenv kereteit. Márpedig Francois Mitterrand épp ennek az ellenkezőjére épített, amikor az elnökválasztáson elért sikerén felbuzdulva abban reménykedett, hogy pártja magabiztosan megszerzi az abszolút többséget a parlamentben. Általános meglepetésre nem így történt, igaz a fej fej melletti végeredmény már sejthető volt a június 5-i első forduló után is. A parlamenti választásokon nem jött be a Mitter- rand-féle „nyitás“, vagyis az az elképzelés, hogy a hagyományos baloldal és a szintén hagyományos jobboldalnak a mérsékeltebb része együtt teremti meg az áhított „elnöki többséget“. A patthelyzet most úgy is magyarázható, hogy a franciák egyik nagy tömböt sem részesítik előnyben, egyiküktől sem várják, egyikükről sem hiszik, hogy képesek hatékonyan megoldani az ország problémáit. Persze nem az volt az egyetlen meglepetés, hogy az ún. ötödik köztársaság történetében először nincs abszolút többségben egyik párt sem. Váratlannak tekinthető a jobboldali pártszövetségben bekövetkezett erőeltolódás: a Giscard d'Es- taing és Raymonde Bar re nevével fémjelzett, a centrum felé inkább húzó UDF (Szövetség a Francia Demokráciáért) parlamenti mandátumainak száma először nagyobb, mint a Jacques C/7/racvezette RPR-é (Tömörülés a Köztársaságért). Az egész jobboldal - tehát az esetleg „tiszta“ szocialista párti kormánnyal szemben felsorakozni képes komplett jobboldali ellenzék azáltal is veszített erejéből, hogy a Nemzeti Front leszerepelt, és vezéralakja, Le Pen, be sem jutott a parlamentbe. Mintha a szavazók megijedtek volna az elnökválasztáson elért - hatalmas szenzációként értékelt - több mint 14 százalékos szavazatarányától, s helyre akarták volna hozni a „hibát“: Le Pen pártjának - mintegy „ellenszenzációként“ - mindössze egy képviselője lesz a nemzetgyűlésben. Hozzá kell azonban tenni, hogy a francia választási rendszer a kisebb pártnak egyáltalán nem kedvez, így az egyetlen parlamenti mandátum mögött is majd’ kétmillió szavazat húzódik meg. Nem várt eredményt értek el a kommunisták is - csak éppen ellenkező előjellel. Miután a párt elnökjelöltje, André Lajoinie alig 7 százalékot szerzett az elnökválasztásokon, a polgári sajtó azt jósolta, hogy az FKP sorsa a parlamenti választásokon megpecsételődik. Nos, ezek a jóslatok nem váltak be, ami részben a Szocialista Pártnak köszönhető. Az a tény ugyanis, hogy Mitterrand-ék a jobboldali centristákkal kokettáltak, elijesztett sok szavazót. Másrészt az is igaz, hogy a második fordulóban az SZP és a FKP példásan együttműködött, s ennek megfelelően a gyengébb Párizsi patt jelölt mindenütt visszalépett az első fordulóban erősebbnek bizonyult társa javára. Parlamenti csoportja ugyan az FKP-nak nem lesz (ehhez legalább 30 képviselői hely szükséges), ám a szocialisták abszolút többségének hiányában a párt jelentős tényezővé lépett elő: a „mérleg nyelvét“ alkothatja, vagy legalábbis befolyásolhatja a kormány döntéseit. Marchais főtitkár előre kizárt mindenfajta kormányzati együttműködést a szocialistákkal, s még a parlamenti többség keretében sem lesz szövetség a két párt között. Tény viszont, hogy a kommunisták aligha veszik válluk- ra azt a felelősséget és azokat a terheket, amelyek adott esetben egy szocialista párti kormány megbuktatásával járnának. Szóval, elképzelhető egyfajta hallgatólagos parlamenti együttműködés a baloldal táborában. Vannak azonban más lépésvariációk is a francia politikai sakktáblán. De mindegyik attól függ, hogy az érdekelt felek mekkora készséget mutatnak a kompromisszumokra, hajlandók-e egyáltalán a „gyalogáldozatokra“. Ilyen eshetőség a szocialista és jobboldali centrista miniszterekből álló kormány alakítása, ez azonban eléggé ingatag lábon állna. Sokkal valószínűbb egy kisebbségi szocialista párti kabinet létrehozása, amely különböző „kedveskedéssel“ megnyerné az ellenzéki képviselők egy részének támogatását is. P ersze ehhez sem kevés laví- rozási képesség szükséges, s ebben az esetben nem lehet jóelő- re kiszámítani a várható lépéskombinációkat. Mitterrand „nagymesternek“ minden tapasztalatára és tudására szüksége lesz, hogy a most pattra álló játszmát végül a maga javára fordítsa. PAPUCSEK GERGELY Gorbacsov - Nadzsibullah találkozó (ČSTK) - Mint már beszámoltunk róla, Nadzsibullah legfelsőbb afgán vezető hivatalos kubai látogatásából hazatérőben megszakította útját Moszkvában. Az alkalmat felhasználva hétfőn találkozott Mihail Gorbacsowal, az SZKP KB főtitká- . rával. Megbeszéléseiken a leghatározottabb intézkedéseket helyezték kilátásba arra az esetre, ha folytatódik a genfi afgán-pakisztáni megállapodás megsértése. Az afganisztáni helyzet értékelésekor mindketten aggodalmuknak adtaid hangot amiatt, hogy Pakisztán sorozatosan megsérti a genfi megállapodásban foglaltakat. A nemzetközi kérdésekről és a kétoldalú viszonyról két hete megkezdett eszmecserét folytatva az SZKP KB főtitkára kiemelte: a Szovjetunió az önállóságra, a függetlenség és a szuverenitás elismerésére alapozva kívánja fejleszteni kapcsolatait Afganisztánnal. Az afgán vezető arról számolt be, hogy országában csökken a fegyveres ellenállás támogatóinak tábora, s egyre szélesebb körű támogatásra talál a nemzeti megbékélési politika. A találkozón egyebek közt megállapodtak annak a segélynek a hatékonyabb fel- használásáról, amelyet a Szovjetunió a gazdaság helyreállításához, a szociálpolitikai feladatok megoldásához és a hazatérő menekültek beilleszkedésének megkönnyítéséhez nyújt Afganisztánnak. Reagan a tőkés csúcsról (ČSTK) - Ronald Reagan amerikai elnök az országok kölcsönös függőségére mutatott rá és reményét fejezte ki, hogy a hét legfejlettebb tőkés állam küszöbön- álló csúcstalálkozója hozzájárul a szabadabb nemzetközi kereskedelem fejlődéséhez, a mezőgazdasági szubvenciók csökkentéséhez. Az Egyesült Államok, Nagy-Britannia, Franciaország, az NSZK, Olaszország, Kanada és Japán legfelsőbb vezetőinek találkozójára június 19-21 között kerül sor Torontóban. A NATO-t támogató magánszervezet, az Atlanti Tanács tagjaihoz intézett beszédében Reagan elnök rámutatott: közösen kell megoldani az egyes afrikai országok adósságainak problémáit. Nem reagált viszont Mitterrand francia államfő nemrégiben tett javaslatára, hogy a tőkés országok engedjék el az afrikai államok tartozásainak egyharmadát. Az amerikai elnök szorgalmazta, hogy dolgozzanak ki közös programot Afganisztán és a Fülöp-szigetek gazdaságának helyreállítására, terve azonban nem tartalmazott konkrét javaslatot. Felszólalásában Reagan dícséróen szólt azokról a gazdasági sikerekről, amelyeket az USA a kormányzása alatt ért el.
