Új Szó, 1988. június (41. évfolyam, 127-152. szám)

1988-06-07 / 132. szám, kedd

„Nem magamért - másokért“ Születésnapi beszélgetés Gobbi Hildával Eljátszott vagy ötszáz szerepet. Volt parasztasszony, munkásnő, dá­ma és királynő, de boszorkány, ház­mester, utcaseprő, sőt még csőlakó is. A legtöbbször: sistergő, nyugha­tatlan, semmitől sem félő öregasz- szony. 1959 és 1971 között a József Attila Színházban játszott, előtte és utána a Nemzetiben. 1983-től a Ka­tona József Színház tagja. A színpa­don Pheadra, Mirigy, Karnyóné, Aese anyó, Gertrud, Gertrúdis, Szent Johanna, Vássza Zseleznova és mások életét élte. A rádióban Szabó nénit játssza - harminc éve. Filmjei közül elég ha csak a Kakuk Marcit, az Amerikai cigarettát és a Nem élhetek muzsikaszó nélkült említjük meg, tévébeli alakításai kö­zül pedig az egyik legemlékezete­sebbet: a Bolondnagyságát. A ma hetvenöt éves Gobbi Hilda neve azonban nemcsak drámákkal, tra­gédiákkal, komédiákkal, abszurd já­tékokkal forrott össze. Szerepei mel­lett intézményeket is épített. Ő hozta- Imádtam, mert isteni szerep volt. De az is átvillant az agyamon, hogy ezek után nem kell félnem az öreg­ségtől. Nem is féltem. Fiatal kolléga­nőim, tudom, szinte tragikusnak ér­zik a ráncokat, a parókákat, amikor idős asszonyokat játszanak, pedig a parókák nem őszülnek. Az embe­rek igen, de a parókák és a lelkek nem! Én azt hiszem, minél öregebb embert játszik a színész, annál iz­galmasabb, annál csodálatosabb lé­lektani problémákat fedez fel, s átél­ni azokat őrült nagy öröm számom­ra. Úgyhogy én A 106. születésnapot nagyon szerettem, csak az volt a baj, hogy le kellett venni a műsor­ról, mert francia szerző írta.- Kegyetlen idők...- Enyhén szólva.- A felszabadulás után, amikor újjá kellett építeni mindent, miből merítette azt a mérhetetlen ener­giát?-Természetes erő volt az. A ré­mület elleni tiltakozás, az élni vá­létre a Jászai Mari Színészotthont, a Bajor Gizi Színészmúzeumot és a Horváth Árpád Színészkollégiumot is. Nagy színésznő. A legnagyobbak egyike. Sok könyv és sok virág között ülünk a pasaréti lakás legtágasabb szobájában. Gobbi Hilda, még mi­előtt kérdezném, Csehszlovákiáról beszél.- Életem egyik legnagyobb élmé­nye Telő. Hát az a főtér... rendkívül gyönyörű! Ott álltam egyszer, és a múzeumot kerestem. Mutatták is, hogy hol van, elindultam, erre meg­állított valaki, hogy ne azt nézzem meg, hanem a másikat. Nem mond­tam még soha senkinek: a Bajor Gizi Múzeum tulajdonképpen ebből szü­letett. Két vagy három szoba, nem emlékszem, csak azt tudom, leesett az állam, amikor elmesélték, hogy valamelyik helybeli vezető kérte meg a telči polgárokat, hozzák el a gyűjteményüket, legyen a házban múzeum. Úgyhogy volt ott vagy ezer táncrend, pipa, szipka, kés, bicska, mit tudom én micsoda, de ez olyan megrendítő élmény volt számomra, hogy el nem felejtem soha.- Ha már szóba hozta a Bajor Gizi Múzeumot...- Ne, ne kérdezzen erről... ne­kem ez övön aluli ütés volt. Hogy három nappal a bontás előtt, a kór­házban közük velem, hogy felszed­ték a parkettát az emeleten, feltárták a födémgerendákat... nem, nem akarok erről beszélni. Jó, az helyén­való, hogy rekonstruálni akarják az épületet, de ne így, ne ilyen mód­szerrel, és ne akkor, amikor infúzió­ra kötve fekszem az ágyban. Ki is jöttem azonnal a kórházból, szinte pillanatok alatt jobban lettem. A vita azóta sincs lezárva, nincs pont és vessző sincs, csak felkiáltójel, ame­lyet én tartok ébren. Nem magam miatt, igazán nem. A halott pályatár­saim miatt, akik, úgy érzem, nem nagyon örülnének, ha megbolygat­nák a nyugalmukat. Azt én tűzzel- vassal védeni fogom, amíg csak élek.- Nem akarok bókolni, de bizto­san tudja: ön egyre fiatalabb.- Mire céloz fiam? Arra, hogy 1944-ben százhat éves voltam?- Igen. Jean Sarment darabjára, A 106. születésnapra, amelyben Cé- line nagymamát játszotta. Hogy fo­gadta annak idején ezt a feladatot? Szkárossy Zsuzsanna felvétele gyás eredményezte ezt az aktivitást, az, hogy menni, menni akartunk az úton és dolgozni, segíteni az egész országon.- Ez az erő, elszánás, tenniaka- rás, amely jellemző önre, már a gye­rekkorában is a sajátja volt?- Nem. Egyáltalán. Ennek semmi köze a gyerekkoromhoz. Én buta gyerek voltam, jómódú szülők buta gyereke, aki az úri családok olvas­mányait falta. Az én szemem előtt a kor, az emberek nyomorúsága, a háború nyitott világosságot. És a baráti köröm, amely nagyszerű emberekből állt. És én nem ismer­tem sem Marxot, sem Engelst. Én Shelleyt ismertem, Baudelaire-1, Pe­tőfi Sándort, Arany Jánost és ha nagyon utána néz, ezek a költők ugyanolyan forradalmi lázra tudják gyújtani az embert. Bennem tehát az emberek rettenetes helyzete váltott ki tiltakozást és hozzáállást ezekhez a kérdésekhez, ha szabad így mon­danom.- Szellemi szerelmeiről szeret­ném hallani. Azokról, akikkel gondo­latban minduntalan együtt él.- Kevés van belőlük. Hemingway, Schweitzer, Déry... Tudja, van ne­kem egy úgynevezett dühöngöm, egy kicsi kis szoba a lakás túlsó felében, ahol ők néznek rám áfáiról. Schweitzer... én nagyon tisztelem azokat az embereket, akik nem anyagi érdekért, hanem egysze­rűen csak humánus szempontból cselekednek. Ha mégegyszer húsz­éves lehetnék, elvégezném az orvo­si egyetemet és ott élnék én is az afrikai bennszülöttek között. Mert azzal, hogy elmondok néhány ver­set, vagy bohóckodom, legfeljebb megnevettetni vagy megríkatni tu­dom az embereket, ami lélektani kérdés, és manapság nem sokat törődnek a lelkűkkel az emberek. Hemingway? Az is csodálatos em­ber volt. Sajnos, ma még mindig vannak Cézárok a világon, meg olyan mindent kiirtó ajakok. Az ellen­példa: Gorbacsov. Ő bátor, tiszta­ságra törekvő ember. Nagyon druk­kolok neki. Déryvel személyes ba­rátságban voltam és barátom volt Örkény is. Gyönyörű dolgokat kap­tam tőle. Még egy ujjlenyomatot is, amellyel gratulált. Nem, nem vagyok gyűjtögető, de emléktisztelő, az igen. Prágában, a Hradzsinban két pici csontdarabot loptam, Tel Aviv- ból van egy levelem... tudja, vagány pasas volt az apám. A háború alatt a hadtesthez került. Zsidók ezreit mentette meg... A levél is ezt tanú­sítja.- A vagánysága tehát apai örökség.- Anyámtól a szenvedést örököl­tem. És a lágyságot, a mélységes szeretetet. És bár úgy nézek ki, mint egy erőszakos, dragonyos őrmester, és úgy is viselkedem, én azért mér­hetetlenül szentimentális vagyok, ugyanakkor bátran szembefordulok a széllel. Mert ennek is van egy trükkje: sohasem szabad megsér­tődni és bárhogy fáj is, nem szabad, hogy feladja az ember. Hogy néha- néha elszomorodom? Ez már az öregség jele. Húsz évvel ezelőtt mindent lehessegettem a vállamról, ami fájt, most már nem nagyon megy... nincs már sok hátra, érzem, és az ember ilyenkor már egyre kényesebb. Bár ha belegondolok: én egy keljfeljancsi vagyok. A fenekem­be öntöttek öt kiló ólmot, és bármi történik is velem, mindig talpra állok. Egyelőre. Mert sok időm nincs már. Kár. Olyan szép lenne élni még. Itt vannak a kutyáim, a kanárim, a Rutt- kai Évától kapott kacagó gerlék, kinn a sok madár... szeretem őket. Na­gyon szeretem.- És az Esküvőben kapott ki tudja hányadik nagymamaszerepét ked­veli-e?- Aprócska szerep ez a Katona József Színházban, szinte semmi, de jó szerep. Talán tud róla, talán nem: én pár hónappal ezelőtt, ami­kor a Csirkefejjel vendégszerepel­tünk Belgrádban, „elestem“. Beteg vagyok. Nem, nem a szívem. Nem kap elég vért a fejem. Pulzusom sincsen. Ezen aztán tényleg röhög­nöm kell. Nincs pulzusom... jó, mi? Az orvosom ma is azt mondta: ezzel el lehet éldegélni, de meggyógyítani lehetetlen. Hát ez elég reményteli... Ez van. Egyszer mindenkinek el kell menni. És akkor a Bajor Gizi Mú­zeumban nincs már hely... majd a küszöbre fognak kirakni minket. De hagyjuk ezt! Az Esküvő, igen arról beszéltünk. Alig vártam, hogy ismét színpadra léphessek, hogy halljam a reflektorok zúgását. Hogy aztán meddig megy a dolog, azt rqár rrem tudom. , . , SZABÓ G. LÁSZLÓ A bratislavai Bolgár Kulturális és Tájékoztató Központban - a bolgár kultúra, népművelés, valamint a szláv írásbeliség kialakulásának napja alkalmából - nyílt meg Milcso Szpaszov bolgár festő tárlata. A művész első ízben szerepel ha­zánkban. Szpaszov egy csodálatos hegyi faluban született, ugyanott töltötte gyermekéveit is. Idős emberek elbe­szélései nyomán ismerte meg a le­gendás hírű bolgár népi hősöket. A népmesék és a falvak világa meg­határozó erővel hatott művészetére. Faluképet fest, melyek, a mesék­hez hasonlóan, időtlenek, a helyszín sem valós. Konkrét falu-, illetve táj­részletek helyett a bolgár falu ősi jellegét próbálja meg eredeti állapo­tába visszaállítani. Képein a falu mitikus események színhelye. Hal­ványan tűnik elő a homályból. A bol­gár festő művészi szándéka, láttatni és elhitetni azt a képet, melyet haj­dan a bolgár nép mesékben, míto­szokban, legendákban a faluközös­ségről felnagyított, megszépített. Nem könnyű visszaadni a mesék sajátosan nemzeti „ízét“. Szpa- szovnak azért sikerülhetett, mert megtalálta a megfelelő formát és színeket. Mesterien dolgozik a sok­szorosító eljárásokhoz hasonló technikával és a pasztellszínekkel. Homályosító, balladai szaggatottsá­got teremt. Alkotásain hiába keresnénk filo­zofikus tartalmakat, ő a hangulatok mágusa. Gyengéd és halk. -si­ÚJ FILMEK Staccato (szlovák) A Staccato, Martin Šullk fiatal rendező vizsgafilmje, nem egészes- tés játékfilm. Mindössze negyven percbe sűrítve vetíti elénk azt a fo­lyamatot, amikor egy kisfiú kiábrán­dul a felnőttek világából. Az ilyen témájú filmekhez kell egy jó sztori, elvált szülőkkel, esetleg (mint a Staccatóban) megözvegyült édes­anyával, egy új férjjelölttel, a pót­apával, s ha a történet még érzelgős is, előlegezi a (közönség)sikert. Su­lik nem ezt a formát választotta, nem egy történet megfilmesítésére vállal­kozott. A kisfiú mindennapjaiból olyan eseményeket ragad ki, melyek döntések elé állítják őt, s amelyekkel a rendező megindokolhatja a gyerek elfordulását a felnőttektől, szökését a „nagyok“ világából. A rendező úgy véli, beszéd nélkül (csupán a film legvégén hangzik el néhány mondat) képekkel, hangeffektusok­kal, játékkal, gesztusokkal és mimi­kával ki lehet fejezni a kisfiú reagálá­sait megelőző indulatokat. Ennek feltétele, hogy olyan helyzeteket vá­logasson össze, amelyekben a fel­nőttek magatartására egyértelműen reagál a gyerek: elítéli azt vagy azo­nosul vele. Az anya új élettársa vasutas. A fiúval megszerettette a mozdo­nyokat, a száguldást, ezáltal elnyer­te bizalmát is. Együtt játsszanak. Légpuskával célba lőnek. A férfi lelő egy varjút. A hangeffektusokkal, a hirtelen vágásokkal érzékelteti a film a gyerek érzelmi változását, kialakuló ellenszenvét. A fiú, ha ki akarja fejezni véleményét, csak a maga lehetőségeivel élhet: a varjú tollait belerakja a pörköltbe, szobá­jában letépi a plakátot, mely gyönyö­rű mozdonyt ábrázol. Nem teheti azt, amit hasonló esetekben a fel­nőttek (a pótapa és a tanító) tesz­nek: nemtetszésüket, hirtelen ha­ragjukat kifejezik, levezetik azzal, hogy elcsattantanak egy pofont. A gyerekek számára néha na­gyon kegyetlen is tud lenni a felnőt­tek világa. A tanulók a gázálarcok felhelyezését gyakorolják. Értelmet­lenül és rémülten néznek tanítójuk­ra. Egyikük összeesik, nem tudott lélegezni, mert nem távolította el a szűrőbetétet záró kupakot. Fiatal hősünk szemében a földre rogyott gyerek olyan, mint a meglőtt varjú. Reagálása is ugyanaz: megszökik az iskolából. Megismerkedik egy hasonló korú olasz fiúval, aki virtuóz hegedűmű­vész. Megható képsorokat látunk. A két fiú, anélkül, hogy ismernék egymás nyelvét, megérti egymást. Gyönyörű az ismerkedést segítő gesztus: hősünk odaajándékozza képes kártyáit az olasz fiúnak. Cseré­be kap egy új érzést, hogy gyerek­hez is tartozhat valami, amiben nem fog csalódni. A filmben ez a hang­szer és a zene. De a felnőttek me- gintcsak nem veszik komolyan a gyerekek érzéseit. A kis művész menedzsere a szemétbe dobja a kártyákat. A fiú újra tanácstalan, becsapva érzi magát. A zene, me­lyet hallott, kiszolgálja a felnőtteket, s a művészfiú sem önálló, a felnőt­tek irányítják. A Staccato egy lehetőségét mu­tatta meg annak, hogy a gyermekre miként hathatnak az agresszivitás, a meggondolatlan, spontán dönté­sek. és a számára érthetetlen jelen­ségek. A Kennedy Gimnáziumban furcsa dolgok történnek: az egyik fiú bele­harap tanára kezébe, az iskola pszi­chológusa hisztériás rohamot kap, és tintával lefröcsköli kollégáját... Furcsák a pedagógusok is: a törté­nelemtanár úgy szemlélteti a tan­anyagot, hogy egyszer indiántörzs- főnök, máskor új földrészek felfede­zésére induló tengerész szerepébe éli bele magát. S a diákok együtt játszanak habókos tanárukkal. Egy másik tanáruktól eltűrik, hogy évek óta végighorkolja az óráit. Senkinek sem tűnik fel, hogy az egyik óra végén nem reagál a kicsengetésre, nem ébred fel. Meghalt. És mégin- kább furcsa szerzet a diák. Úgy véli, az a jó, ha végiglazsálhatja az órá­kat. Kivétel is akad. John Calvin, aki bepereli a gimnáziumot. A vád, az iskola nem tanította őt meg semmi­re. A kihallgatásokat vezető Lisa Hamond, a gimnázium hajdani nö­vendéke, az életét teszi rá, hogy az amerikai állami középiskola eddigi rendjén változtasson. Igyekezete hiábavaló, a vezetőség hazudik, minden követ megmozgat, hogy megtartsa a szülők bizalmát. Már- már úgy látszik, semmi se változik, amikor Eddie Pilikan, a csonka csa­ládban élő problémás kamaszgye­rek eléri néhány társával együtt, hogy Alex Jurel, az év tanára, az igazgató jobbkeze a diákok érdekeit kezdi védelmezni. A pergő cselekményű film hiá­nyossága, hogy bármi elmarasztal­ható történik is - autólopások, a tor­natanár szégyenletes viselkedése, a megölt diák esete az esemény­sor nem kidolgozott, indoklás és kö­vetkezmények nélküli. Arthur Hiller, a rendező nem vállalkozik ítélkezés­re. Ennélfogva a Tanárok csak tet­szetős film, nem több. Igaz, az ame­rikai állami iskolával összefüggő jó­pár visszatetsző problémát felvet. Arról akar szólni, hogy az igazság képviselőjét elbuktatják, mert ha az intézmény érdeke úgy kívánja, ké­pes derékba törni legjobb tanára karrierjét, csakhogy romlatlan képet mutathasson a külvilágnak. Ami vi­szont szinte lehetetlen akkor, ha a vezetőség erkölcstelenül hazudik növendékei szeme láttára. De a ren­dező az objektivitásból átcsap az érzelmek síkjára. A könnyező tanár és a vehemens kamaszfiú kibékülé­sével, azzal a kierőszakolt helyzet­tel, ahogy az osztály az elbocsátott tanár mellé áll, elérzékenyíti a nézőt. Meg arról is szólni akar a film, hogy a tanár ismerje meg tanítványa gon­dolat- és érzelemvilágát, segítse fej­lődését, beilleszkedését a társada­lomba. Azt már nem mondja ki: de semmiképp se úgy, ahogy Jurel ta­nár teszi. Elfogadja Eddie minden hibáját, bűntársa lesz, és magára vállalja vétkeit. Kettőjük között eltúl­zott a kapcsolat. A látottakat, sajnos, hamar elfe­lejtjük. Ha mégis megmarad belőle valami, az a Jurel tanárt alakító Nick Nolte és az Eddiet játszó RalfMach- chio érdeme. Mit is kezdhetnénk olyan képtelenségekkel, mint ami­lyenekben a jogásznőt, a meghara­pott tanárt, a szoknyavadász hájas tornatanárt látjuk. Az egyetlen vé­giggondolt és kidolgozott epizód a tornateremben játszódik le, ahol megpecsételődik Jurel tanár sor­sa. TALLÓSI BÉLA 500 éves a finn irodalmi nyelv Ez évben ünnepük a testvéri fin­nek irodalmi nyelvük 500. évforduló­ját. Az ezzel kapcsolatos ünnepsé­geket ez év augusztusában rendezik Turku városában. Az irodalmi nyelv megalapítójának Mikael Agricolát tartják. Az első finn nyelvű könyvet 1488-ban nyomtatták Lubeckben. A címe: Missale Abonense (Turkui Misekönyv). Abo Turku svéd ne­ve, ugyanis Finnország akkor svéd fennhatóság alá tartozott. Ez a könyv Turku város tulajdona, és a turkui várban van elhelyezve, az ünnepségek ott is kezdődnek. Az első nyomtatott ábécéskönyv 1543- ban jelent meg. Turku város 700 éves. Finnor­szág délnyugati csücskében az Aura folyó torkolatánál fekszik, lakosainak száma 150 000. Híres a román stí­lusban épült vára. Fontos ipari köz­pont, hajógyára is van. 1812-ig az ország fővárosa volt, azután lett az ország fővárosa Helsinki. SZABÓ ZOLTÁN ,,Mesék“ Milcso Szpaszov képei Tanárok _______________________________________(amerikai)

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom