Új Szó, 1988. május (41. évfolyam, 102-126. szám)
1988-05-17 / 114. szám, kedd
Az élet érzékeny szeizmográfja Zdenék Pluhar nemzeti művész hetvenöt éves Zdenék Pluhar nemzeti művész, a második világháború utáni cseh próza egyik kiemelkedő alakja, tegnap töltötte be 75. életévét. Regényeit több nyelvre lefordították, így a magyar olvasók is ismerik három művét: a Ha elhagysz, a Hatkor az Astoriában és az Az vesse rá az elsó követ című regényeit. Több mint négy évtizedes írói munkásságára, saját megítélése szerint is, három alapvető fontosságú esemény hatott: a második világháború, ezen belül az ország náci megszállása, a felszabadulás és az 1948. évi februári győzelem. Ha végigtekintünk eddigi pályafutásán, látjuk, hogy sorsába mindig beleszólt a történelem. Brnóban született. Az ottani reál- gimnáziumban érettségizett, s 1937- ben építészmérnöki oklevelet szerzett. Nem ő az egyetlen cseh író, aki sokévi mérnöki munka mellett, vagy után lépett az irodalomba. Közel két évtizedes mérnöki tevékenysége műveiben nem maradt nyomtalan. Dolgozott a vítkovicei vasműben, majd a határvidéken részt vett az erődítmények építésében. 1942-ben a Gestapo letartóztatja, majd kiszabadul, de 1944 tavaszán, a terezíni gettó foglyainak támogatása miatt ismét letartóztatják. Testileg megtörve, de lelkileg megedzódve éri meg a felszabadulást. A háború után hidak felújításán dolgozik, duzzasztógátak tervezésében és építésében vesz részt. Tizenkilenc évi mérnöki munka után érik meg benne a megmásíthatatlan elhatározás: minden erejét az irodalomnak szenteli. írói pályájának legelején, 1944- ben jelenik meg első könyve, a Člo- vék staví (Az építő ember), három évvel később a Touha, chléb műj (Kenyerem a vágy) című, egy cseh fogoly koncentrációs táborbeli viszontagságait megörökítő műve. Ám az első, már igazi írói tehetségéről az ugyancsak 1947-ben megjelent Kríže rostou k Pacifiku (Keresztek a Csendes-óceánig) című regénye tanúskodik, amelyben az északamerikai kontinenst átszelő vasútvonal építését ecseteli. Drámai feszültséggel tölti meg a munkafolyamatok leírását, s az egyszerű munkások sorsán át ábrázolja a kort. A morvaországi viri duzzasztógát építésén szerzett tapasztalatait gyü- mölcsözteti az 1954-ben megjelent Modré údolí (Kék völgy) című regényében. A kor nagy társadalmi változásait Pluhar itt is a főhősök és mellékszereplők fájdalmas belső átalakulásának mesteri feldolgozásával érzékelteti. Jóllehet e könyv az ötvenes évek jellegzetes „termelési prózájához“ tartozik, mégis kiállta az idők próbáját, mert az író érdeklődésének előterében a bonyolult helyzetekben dönteni kényszerülő ember erkölcsi magatartása áll. A februári győzelem utáni emigráció sorskérdéseit Pluhar a Ha elhagysz (Opustíš-li mé) című regényében eleveníti meg. Az utóbbi két művével az író felsorakozik a szocialista társadalom szellemi építőinek sorába. Alkotásaira jellemző, hogy hősei sorsát nem a társadalmi környezettől elszigetelve látja. így például a nagy olvasói visszhangot kiváltó Az vesse rá az elsó követ (Ať hodí kamenem) című, 1963-ban megjelent regényében Pluhar arra keresi a választ, sikerült-e tért hódítania a szocialista nevelésnek a szülők és a pedagógusok körében, illetve a gyermekotthonok lakói között. A serdülőkor érzékeny rezdüléseit szondázza a Vzpoura na Panteru (Lázadás a Párducon) című ifjúsági regény. A hatvanas években jelenik meg az Úspéch (Siker) című, egy tudósházaspár életéről szóló műve. Ez a könyv is az alkotó munka, az emberek közti tiszta kapcsolatok tiszteletét tükrözi. Századunk első három évtizedéből meríti tárgyát a Minutá tícha za mé lásky (Egy perc csend szerelmeimért) című regénye, amelyben a lelkiismeret és az erkölcs ellentmondásait vizsgálja. Pluhar prózája egyre magasabb szintet ér el, s tovább fejlődik a Konečná stanice (Végállomás) című, a nyugdíjasotthonok lakóinak életét ábrázoló regényével (1971). A hetvenes évek elején jelenik meg a Sklenéná dáma (Üveghölgy) című regénye, amelynek írásakor a csehszlovák történelem súlyos éveiben, az 1938-1939-ben a határmenti erődítmények építésekor szerzett élményeihez is visszanyúl, a Jeden stŕíbrný (Egy ezüstpénz) című művében ismét a lelkiismeretet, az emberi magatartást vizsgálja, egy, a cseh protektorátusból az ún. szlovák államba menekült cseh ember sorsán keresztül. Ez a regény a szlovák nemzeti felkelést is felidézi. A Hatkor az Astóriában (V šest večer v Astórii) című, 1982-ben megjelent regényében Pluhar két, 1942-ben érettségizett diák sorsának alakulásában a háborús nemzedék életét ábrázolja. E könyv hősei, számos kudarcuk és botlásuk ellenére is tudatában vannak, hogy személyes boldogulásukat csakis cselekvő aktivitással, az ország életével összhangban érhetik el. A hetvenöt éves író egyik nemrégi nyilatkozatában elmondta, hogy jelenleg emlékiratain dolgozik. Az emlékek és a fantázia ötvözeteként születő könyv cselekménye a csehszlovák történelem két sorsdöntő évét: 1918-at és 1938-at fogja át. Több regényét, elbeszélését is megfilmesítették, tévére alkalmazták Műveinek drámai töltete, a kiváló párbeszédek szinte magukban hordják a film- és tévé-feldolgozás lehetőségét. Az író hivatásáról így vall Zdenék Pluhar: Az író küldetése és egyben sorsa is, hogy érzékeny szeizmográfként reagáljon az emberi megrázkódtatásokra, barométerként a fejlődés nyugodt szakaszaira, s figyelmesen regisztrálja az emberi érzelmeket, gondolatokat és vágyakat. Az író helyett senki sem vállalja át az erkölcsi felelősséget azért, hogy alkotásainak nevelő hatásuk legyen. Zdenék Pluhart olvasva, elmondhatjuk: művei hűen tükrözik írói hitvallását. SOMOGYI MÁTYÁS Évszakok BARTA GYULA TÁJKÉPEI Barta Gyula legújabb munkáiból a komáromi (Komárno) Duna Menti Múzeumban nyílt kiállítás. A bemutatott képek témája és az alkalmazott technika is eltér attól, ami a festőművész eddigi alkotásainak zömét jellemezte. Ismert technikája, a geometrikus formavilág megfelelt az „ipari tájak“, gyártelepek, szikár tűzfalak határozott láttatására. Ezúttal tájképfestőként mutatkozott be, méghozzá jórészt impresszionista hangvételű lírai képekkel. A Komáromi járás Duna menti falvainak határait, valamint a hegyeket járva, Barta Gyula megfigyelte, milyen változások játszódnak le a természetben, az egyes év- és napszakokban, többek között az időjárás hatására. Művészi szándékává vált, hogy megörökítse a változások megannyi pillanatának színeit. A legjobb képein sikerült is ezt elérnie: a színek ködösek, elmosó- dottak, egy-egy ecsetvonás több árnyalatot is bont. Különösen, amikor az őszi ködön vagy a tavaszi esőn át néz a távolba, vagy amikor a lemenő napot látja. A síkságot érzi, a hegyeket pontosan megfigyeli, így mindkét „helyszínen“ otthonosan mozog, jóllehet másképp nézi amazt, másképp emezt. A másság mindenekelőtt a kompozícióban figyelhető meg. Ha síkságot fest, elkülönül egymástól a közeli, a talaj, az épületek, a fák és a távoli, az égbolt. A középső (sáv) leszűkül, semlegesül. Hangsúlyossá válik az égbolt, amelyen, mint a hullámzó tó tükrénjelenik meg a földfelszín: rétek, szántóföldek, szalmaboglyák. A távolság a vízhullámokhoz hasonlóan bontja, torzítja a képet. Barta egén kuszáit „barázda-, szalmaboglya- és virágfelhők“ úsznak. Szépek, eredetiek. Amikor hegyeket fest, kitágítja a középső sávot, leszorítva így a képről az égboltot és a közelit. Részletez, felerősít. Képein legszebb az ősz, melynek a legtisztábban adja vissza lilás színeit, de szép a nyár, és szép a tél is, mert a fehér ezüstösen tiszta. Csak a tavasz színezését túlozza el: a kikelet túl kemény, hideg, cifra, már- már olyan, mintha az esti nagyváros kirakatutcájának reklámfényei vil- lódznának az ágakon a tavaszi bohém, lebegő, könnyed színvilág helyett. Pedig másutt, például a Vág- part című képén, varázslatosan bánik ezekkel a lebegő színekkel. A Vág és a Duna partját is bebarangolta. Itt festett képein stilizál: a természeti képet átfogalmazza, átértékeli. A Dunát festve, a folyó felszínét helyezi a kép középpontjába. Lefelé hatnak a színek: a folyóban csillogó napfény hideg ezüstté varázsolja vagy bíborban távozó napokorong izzítja kékeslilára a víztükröt. A képek természetes szépségét logikus egyszerűsítéssel éri el. Követi a természet vonalait; részleteket eltakaró durva ecsetvonásokat húz jobbról balra, vagy felülről lefelé. A formák kiemelésekor, körvonalazásnál ugyanolyan színű durva vonallal keresztezi az előbbieket. Ez a technika leginkább a Nyári táj című képén érvényesül. Expresszionista mozgalmasságot teremt, búzatáblák, rétek, mezei virágok színes palettáját látjuk. A Vág árterének zegzugaiban, ahol játszik a természet, titokzatos búvóhelyekre lel. A játék és mese a főszereplő a folyópart ihlette képeken. Vágpart című alkotása kedves „bolondozás“: a lomb legszívesebben elrepülne a fáról, a lángvörös virágtábla csónak lenne, s elúszna a sóvárgó öreg fák előtt, míg el nem lobban, míg a virágok el nem hullatják szirmaikat. Barta Gyula tájképei melodiku- sak. Egyszer a színek pattogó ka- valkádja komponál valamiféle ősi rítuszenét, máskor, mint a Ködös ősz című képén, a harmónia „szól“ lá9yan TALLÓSI BÉLA Barta Gyula: Fehér Duna (1987, olaj) ÚJ FILMEK Csók, Anyu (magyar) Rózsa János új filmjében családi életeszményeinket, a szeretet nélküli mindennapok következményeit vizsgálja felül. Indokoltan, hiszen tapasztalhatjuk, hogy a világon szinte mindenütt bajok vannak ezzel az ősi intézménnyel. Bár a filmbeli família aligha tekinthető átlagos, tipikus magyar családnak - már-már irritáló jólétben éló újgazdagok, akiknek anyagi gondok nem felhőzik be hétköznapjaikat -, a felvázolt képekben, élethelyzetekben azért felfedezhetünk általánosítható jelenségeket. Címszavakká egyszerűsítve ezeket: örökös rohanás, állandó időzavar, így aztán egymás számára csak odavetett szavak morzsái jutnak, meg az állandó üzenetek a táblán, amelyet előszeretettel használnak bevált kommunikációs eszközként. A harmónia látszólagos, ez a család valójában nem család, legfeljebb olyan közösség, amelyet a megszokás lazuló kötelékei fűznek össze. Ebben a pompás, kívülről ugyan még vakolatlan budai villában az életszínvonalnak könyörtelen az ellentéte. A háztartás gépesített, minden csodálatosan működik, az automata to- jásfőzőtől kezdve az összes szobában megtalálható elektromos ébresztőn át a vagyont védő riasztóberendezésig. Csak a jól megszervezett gépezet nem akar működni. Az automatizált jólétben az emberi kapcsolatok zárlatosak... Az apa örökösen a pénz után rohan. Csak felületesen figyel tinédzser lánya panaszaira. Nincs ideje sem a haldokló nagymamára, sem a feleségére, s már a szeretőjével sem tud mit kezdeni. Az anya, a folyton késésben levő idegenvezető idegenvezetőként járkál odahaza is. Legfeljebb csak arra ügyel, hogy felírja a legfontosabb üzeneteket, tennivalókat a konyhai mágneses üzenőtáblára. S mert ebben a családban csakis a cédulák helyettesítik az egymásra figyelő szeretetet, az emberi kapcsolatokat, érthető a szüntelen feszültség, „robbanásveszély“. Talán csupán a kisfiú a legkiegyensúlyozottabb az egész közösségben. Ö úgy védekezik a nyomasztó monotónia ellen, hogy kerüli az iskolát, fabrikál magának egy periszkópot, mellyel mindenhova bekukucskálhat, titkokat leshet ki, s leplezhet le. Unaloműző szórakozás ez, a kiskamasz a tékozló szülők mindennapjait lesi meg. Minket figyel, kusza életű felnőtteket. A gyerekek magányosak, a szülők elfoglaltak, a nagymama meghal, a nagylány öngyilkosságot kísérel meg, apa és anya válni akar, meg le Vad, de gyönyörű is lepleződik - Rózsa János profi színvonalon tartott és látványában hatásosan kidolgozott filmjében ezek azok a mozzanatok, amelyek az átforrósított vígjáték továbblen- dülésében közrejátszanak. A mulatság nem fájdalmas, a felsorolt dramaturgiai fordulatok látszólagos tragikuma ellenére sem. A rendező a legkiszolgáltatottabbak, tehát a gyerekek szemszögéből vizsgálja a család, a szülő-gyerek kapcsolat Jelenet a magyar filmből: a képen Gáspár Sándor, Udvaros Dorottya és Koltai Róbert válságát. A családi krónikát mindvégig érdekesen és szórakoztatóan tálalja, érdeme, hogy a komoly kérdéseket, korunk értékválságának jellegzetes tüneteit oldott hangvételben tárja a néző elé, úgy, hogy a dolgok színét és fonákját egyszerre igyekszik láttatni. Derűre mindig ború következik, az ellentétes hangulatok összefonódnak. A hősök egyszerre szánnivalók és mulatságosak. A rendező stílusa gördülékeny, könnyed, a jelenetek felépítése profi színvonalú, éppúgy, mint az atmoszférateremtés. Vígjáték, kikapcsolódásra szánt mozidarab a Csók, Anyu, megannyi jó, találó részlettel, kesernyésen mulatságos és kétség- beejtóen valóságos jelenettel. Rokonszenves Rózsa János vállalkozása, mégha a kapcsolatok ábrázolása kissé vázlatos is, meg a látványos jelenetek kedvéért helyenként lemond a mélyebb megfigyelésekről, s csak a felszínen marad. A színészektől briliáns magánjeleneteket élvezhetünk. Koltai Róbert (Apa), Udvaros Dorottya (Anya), Gáspár Sándor (Doki), Bánsági Ildikó (a családlátogató tanárnő remek karikatúrája), Töreky Zsuzsa (a szerető) csillogó alakítással szórakoztatnak. Sokszínűek és könnyedék. Lajtai Kati és Gévai G. Simon kedves, naiv gyerekek. Ragályi Elemér kamerája hűen követi a lelki állapotok hullámzásait. Udvaros Dorottya (akinek átélt kiborulási jelenete felejthetetlen) szerepéért a tavalyi moszkvai filmfesztiválon megkapta a legjobb női alakítás díját. (francia) Tanulságos és tündéri, hihetetlenül eredeti ez a természetfilm, mely hiteles ismereteket, érdekes felvilágosítást nyújtva különleges élményben is részesíti a nézőt. Frédéric Rossif forgatókönyvíró-rendezö Daniel Barrau operatőrrel beutazta csaknem az összes világrészt, hogy szemtanújává tegye a nézőt az élőlények küzdelmes életének, bemutassa a legzordabb és legkegyetlenebb vidékek faunáját. Teszi ezt nem valamiféle tudományoskodó, görcsösen ismeretterjesztő módszerrel, hanem olyan természetességgel, hogy miközben megragad bennünket az egzotikum varázsa, a természet szépsége és gazdagsága, a teljesen ismeretlen világról új meg új ismeretek egész tárházát nyitja meg a néző előtt. Az alkotók látványos képekben tárják elénk az állatvilág örökös harcát a létfeltételekért, hihetetlen találékonyságát és alkalmazkodó képességét. A türelemmel kiböjtölt pillanatok meglesése, a hihetetlen műgonddal, jó ízléssel és érzékkel megválogatott jelenetek, az anyag kezelése, a vizualitás, Vangelisz remek kísérőzenéje jóvoltából igazi élményben részesülhetünk. Ez a buja, vagy éppen kietlen, sivár, de a néző számára mindenképpen idegen világ otthonossá válik attól a művészi szemlélettől, amellyel Rossif bemutatja. Az ábrázolt életanyag a maga szigorú tényszerűségében tárul fel előttünk, olyan látványt és ismereteket nyújtva, mely lenyűgöző eredetiségével köti le figyelmünket.-ym-
