Új Szó, 1988. május (41. évfolyam, 102-126. szám)

1988-05-06 / 106. szám, péntek

Mint nagy család... Tízéves fennállását ünnepli a Csali Gyermektánccsoport Ü lök a Kis Csali próbáján, s mindegyre a név helyesírá­sán töprengek. Miért? Kezdetben vőlt, és ma is létezik a somorjai (Šamorín) Csalló Népművészeti Együttes. Országos versenyek győztese, helyezettje, az egyik leg­rendszeresebb munkát végző felnőtt népművészeti csoportunk. 1978- ban talán pontosan meg sem fogal­mazták azt, ami ma már tudatosan felépített utánpótlásnevelésnek tet­szik. A névadás során is a Csalióból, a „nagyegyüttes“ Csallóközt és egy ma már valahol a földalatti vizekben elvesző, ingoványos partú folyócs- kát idéző nevéből eredeztették a ki­csik Csaliját... Legalább negyvenen táncolnak, énekelnek a színpadon. Valacsay Franciska egyetlen pillantásával, mozdulatával visszaállítja az olykor megbomló rendet. Egy kapcsolat ér­zelmi energiáit vélem látni türelmes, segítő gesztusaiban. Péntek van, délután öt óra. Egy munkával, tanulással töltött hét van a gyerekek és a Csali vezetője mö­gött. Fáradtságnak nyomát sem vé­lem felfedezni, így nehéz megállapí­tani, melyikük élvezi jobban a jubi­leumi műsorra készülő Gyermekla- kodalmas felújítását. A gyerekekben a végtelen játékosság, vezetőjükben a végtelen alázat. A gyermek iránt? figyelembe venni. Ezért van az elő­készítő csoportban annyi játék, mondóka, egyszerű mozgás. A Kis Csaliban pedig bizonyos dramatikus elemeket is felhasználunk, legyen alkalom a szerepjátszásra. A Nagy Csali tagjai azok a kiskamaszok, akik éppen a nő és férfi szereppel ismerkednek, s ennek a gondokkal, énkereséssel, kifelé levezetődő bel­ső érzelmi bizonytalansággal terhelt életkornak kiváló áthidalója a nép­tánc. A most felújított lakodalmas táncot egyszer már bemutattuk, ak­kor más gyerekek táncoltak a cso­portban. A gyerekéletben szinte nincs változás. Újat, érdekeset, az együttlét örömét keresik, hiszen mindennapjaikból, az iskolai neve­lésből hiányzik az, amit itt megis­merhetnek. Ráadásul nincsenek kényszerek. Aki közénk akar jönni, jöhet, ha képes alkalmazkodni a má­sik gyerekhez és vállalja a gyakor­lást. A türelmesebbje, a kitartóbbja marad, s ha mégis úgy esik, hogy kimaradozik, nincs harag. Mindez arra is jó, hogy ki-ki külső beavatko­zás, szülői és pedagógusi kényszer nélkül megítélje, mire képes. Min­denki ugyanazokat a lehetőségeket kapja. Szünet van a Nagy Csalinál is, amely Valacsay István vezetésével a balett-teremben próbál. így beszél róluk: Valacsay István: ,,Már nem érzéketlenek a néptánc iránt“ Valacsay Franciska: „Nem teszünk különbséget gyerek és gyerek között“ Lőrincz János felvételei A játék, a néptánc, a nevelés iránt? A próba szünetében keresem a vá­laszt.- Türelmes szeretet. Enélkül nem lehet megszerettetni a mozgást. Nem szabad elfelejtenünk, hogy mai gyerekeket terelgetünk a letűnt pa­raszti világ lételemeként működő ér­zelmi, szociális és pedagógiai érté­ket is magába foglaló táncformába. A Csali, amely ma már Kis Csaliból és Nagy Csaliból áll össze, egy harmadik - az előkészítő csoporttal kezdődik. Napjainkban már nincs követhető példa, nincs olyan közös­ségi összejövetel, ahol magától ér­tetődő természetességgel elleshet­nék a nagyoktól a néptáncot, elta­nulhatnák a népdalokat. Ezzel el is érkeztünk ahhoz a ponthoz, amely körül évek óta folyik a vita, s mi ebből lehetőség szerint megpróbá­lunk kimaradni. Dolgozunk, így a fo­kozatosság elve szerint ’igyekszünk a messzemenőkig pedagógiai indít­tatással dolgozni. Lehetőség szerint mindenkit felveszünk, nem teszünk különbséget gyerek és gyerek kö­zött. Valljuk, hogy a gyereknek a néptánc alapjainak megismerése­kor is az életkori sajátosságokat kell- Ők már túl vannak azon a sza­kaszon, amikor felmérték maguk­ban, mit jelent nekik a néptánc. Ké­pesek önmagukat fegyelmezni, tu­datosítják, hogy nem az én szeme­mért, dicsőségemért járnak közénk. Ez bizony már a kibontakozó fele­lősségérzet. Köztük is voltak olya­nok, akiket egészséges testtartásra és járni kellett tanítani. Minden az egyszerű, ritmusos járásnál kezdő­dik. Akkor lehet először ráébreszteni a gyereket arra, hogy figyelheti és ellenőrizheti mozgását. A Nagy Csa­liban táncolók jövőre már a Csalió­ban ropják a táncot, feltéve, hogy lesz elegendő kitartásuk és szorgal­muk. Mindvégig ennek az egésznek a természetes voltát őrizgetjük. Igaz, hogy az önkéntesség nem jelent fegyelmezetlenséget, mégis vannak olyanok, akik maguktól mennek el. Pedig nálunk mindenki maradhat, mert a karban a gyengébb mozgás­készséggel élő gyerek is táncol, ha szorgalmas. Mégis van bizonyos természetes lemorzsolódás. Ez en­nek a velejárója, hiszen a Csali kö­zel nyolcvan fős sereglete létszám­ban nem emelhető át a Csallóba. Arról azonban meg vagyok győződ­ve, hogy aki két-három évig táncolt a Csali valamelyik csoportjában, már nem marad érzéketlen a népda­lok, a néptánc iránt. Ha nem is tudatosodott benne, de a lelkivilágán nyomot hagyott a közösség. Ennek a folyamatnak a gyümölcse a mos­tani Csalló. Tagjai három éve léptek át a Nagy Csaliból, s most érezzük igazán, milyen alapokat adott a már említett fokozatosság. Kezd az egész egy nagy családra hasonlíta­ni, hiszen a Csalló zenekarának ve­zetője a Csali zenekarát istápolja. Ürge Mária és Hegyi Brigitta sokat segítenek nekünk, így már stabilizá­lódott a Csali zenekara is. A folya­matosságot a zenekaroknál is sze­retnénk elérni. Persze nemcsak a munkára szakítunk időt. A próbák folytatódnak. A Nagy Csali tagjait nézve nyomban felfi­gyelek a párok viselkedésére. Ma­gabiztos lányok, s a tánctudásban kissé utánuk kullogó fiúk. Az életkor sajátosságai tükröződnek így. Felfe­dezhető a rendkívül szép testtartás, az összpontosítás, a mozgások összehangoltsága. A tánc feloldja a kiskamaszok gátlásait, önértéke­lésben gubancait. Szerepet tanul­nak: a lányok nőét, a fiúk a férfiét. Olyan dolgokba vezetik őket be, amelyek érzelmi gazdagságot, er­kölcsi tartást alapozhatnak meg. A próbaterem tükreiben önmaguk­kal néznek szembe a Nagy Csali tagjai. Tíz év, amely elsősorban a veze­tőknek mérföldkő. A 160 tagú nagy­együttesnek nincs önálló költségve­tése. Különböző támogatásokat ugyan kapnak, de rendszeres dotá­cióval nem rendelkeznek. A Kis és Nagy Csali hetente kétszer próbál. A Valacsay-házaspárnak azonban nem érnek véget a próbák. Este a Csalló tagjai jönnek. így a hétnek „csupán“ két napja a táncé. A többi marad a szervezési dolgokra. István a bratislavai Slovnaft karbantartó részlegén dolgozik, de pedagógusi és pszichológusi erényekkel irányít­ja táncosait. Amikor erről kérdeztem, nem akart önmagáról beszélni. A szülőkre, a támogatókra, a pionír­házra, az iskolára, a Csemadok alapszervezetére fordította a szót. Franciska óvónő, így ő a nevelés közelében ál. Két fiuk is a Kis Csali­ban ropja a táncot. A befeléfordulás, az önös érdekek figyelme helyett férjével egy másik családot is össze­tartanak. A mikor holnap este a Csali jubi­leumi fellépésén a záró­számban együtt ropják a Gyermekla­kodalmas táncait a Kis és a Nagy Csaliban, jó lenne látni az ő arcukat. És a szülőkét, meg más őszinte szándékú segítőkét. A somorjai Vá­rosi Művelődési Ház nézőterét ün­neplők hada tölti meg. Közöttük már olyanok is ülnek majd, akik a Csalié­ból kiöregedve gyerekeiket viszik hetente az előkészítő csoportba. Néhányan közülük az újabb jubileu­mon talán a Csaliban táncolnak. DUSZA ISTVÁN Ünnepi hangulat helyett - ásítozás, kapkodás JEGYZET EGY KERÜLETI SZAVALÓVERSENYRÖL A helyszín: Kolárovo. Az időpont: 1988. április 23. Utunk célja: A vers- és prózamondók magyar nyelvű ke­rületi versenye. Létszám (unk): 2 szülő (Éberhardról-Malinovo, Vök­ről-Vlky), 7 tanuló a féli (Tomášov) alapiskolából, 1 tanító ugyanonnan, ez lennék én. Hideg tavaszi reggel. Ásítozva szállunk ki az autóból.- Kinek a pihent agyában szüle­tett meg, hogy megint itt rendezzék meg ezt a versenyt? - dünnyögi álmosan Zsuzsi. (Nem csoda, hi­szen ötkor kelt.)-Volt már rosszabb is, néhány éve ugyanis még messzebb voltunk, Bátorkeszin (Vojnice) - vigasztalja a társaságot Román. Andi még megtoldja:- Tudjátok, az a legszörnyűbb, ha az ember nem nyer. Mi, felnőttek hallgatjuk őket, összenézünk, igyekszünk moso­lyogni, érezzük, részben igazuk van, habár ezen a versenyen sem a győ­zelem a legfontosabb. Néhány perc múlva felfedezzük a szenei (Senec) „csapatot“. Már hét óra óta róják a várost. Minden zárva. A művelődési házat is csak nyolc előtt nyitják ki. Ők kora hajnal óta vonatoznak, átszállással értek ide. Néhány pillanatig örülünk egy­másnak, aztán az egyik gyerek megszólal:- Mikor lesz már kilenc óra?-Tanító néni, én olyan, de olyan álmos vagyok. így kezdődött. Aztán a nagy szervezetlenség. A művelődési ház csak arra szolgált, hogy itt kétszer összegyűljünk, az elején meg a végén. A gyerekeket csoportokba osz­tották:- Prózamondók: Irány a zeneis­kola.- Versmondók: Irány a városi nemzeti bizottság egyik terme. Gyorsan megbeszéltem a szülők­kel, ki hova megy. Én a prózamon­dókat kísértem el a zeneiskolába. Odaérve megrökönyödve mondtam a bennünket vezető hölgynek, hogy ez nem éppen megfelelő helyiség ennyi gyereknek. A válasz felbosszantott:-Azért van ez, mert eljött az egész család. A nagymamák, a kis­testvérkék és persze a szülők is. Logikus, hogy így nem férünk el a teremben! Különben ne engem okoljanak, a kultúrház színházterme üres, de az illetékesek ott nem en­gedélyezték a versenyt. Nem volt igaz; sem a nagyma­mák, sem a kistestvérkék nem vol­tak itt. Mi, pedagógusok és a szülők meg kénytelenek voltunk eljönni. S vajon baj-e, hogy eljött a szülő, s eljönne a nagymama is? A két apa kocsit vezetett, kíváncsi volt a gyer­mekére, ennyi az egész. A zeneis­kola terme szavalóversenyre nem felel meg. Sem hely, sem levegő. Jött a zsűri: - Kérem a II. és a III. Ismét egy zenés bohózat A vendégrendező: Iglódi István érdemes művész A Magyar Területi Színház komáromi (Komárno) társulatának közönsége meg­szokta már, hogy az évad vége felé egy zenés darab is műsorra kerül. Ezúttal nem évadzáró premieren viszik közönség elé a várva várt zenés játékot, hanem ma este. Georges Feydeau francia drámaíró, aki 1916-ig írta fordulatosnál fordulato­sabb darabjait - vígjátékait és bohózatait - halála után is népszerű maradt Európá­ban. A második világháború után azon­ban idegenkedni kezdtek tőle a színhá­zak. Feydeau alkotásai porosodni kezd­tek - jobb időkre várva. A hetvenes években úgy tűnt, a kor­társ szerzők nem győznek annyi vígjáté­kot írni, amennyit a közönség kívánt. A dramaturgok és rendezők újra keres­gélni kezdtek a régi, poros kéziratok közt, hátha találnak.ma is eljátszásra alkalmas színdarabot így akadt Marcel Achard Feydeau darabjaira. Néhány év alatt mű­sorra kerültek Európa szinte minden or­szágában, s a közönség nem győzte csodálni a századforduló mesterének bri­liáns technikáját, meglepő poénjait. Az életmű újjászületett. Maga Achard így nyilatkozott az író színdarabjairól: „ Feydeau kitűnő vígjátékszerzö volt. Mo- liére után a legnagyobb. Darabjai a tragé­diák erejével bírnak. Mint ahogyan meg­van a kikerülhetetlen sorsszerűségük is. A tragédiákat, ha nézzük - eláll a lélegze­tünk a megindultságtól. Feydeau darabja­inál - eláll a lélegzetünk a kacagástól. “ Feydeau annál persze jobb író, hogy csak megnevettessen bennünket. A játé­kaiban bőven akad „kinevetni való“ nap­jainkban is. Valószínűleg ez a másik oka darabjai kontinentális sikerének. A Matesz komáromi társulatában Igló- di István érdemes művész, a budapesti József Attila Színház főrendezője állította színpadra az Osztrigás Mid című zenés bohózatot. A sok közreműködő és mun­katárs közül ezúttal Boček Zsuzsa nevét emeljük még ki. Bočekné Gesztesz Zsu­zsa 35 évvel ezelőtt, a Matesz első premi­erjén is közreműködött. Azóta Európa több színházában is tervezett jelmezeket. Most ismét a Mateszban üdvözölhetjük, jelmeztervezőként. A népes szereplőgárdából Cs. Tóth Erzsébet játssza a címszerepet. Szinte állandó partnerei a színpadon: Boráros Imre (Petypon), Petrécs Anna (Petypon- né), Dráfi Mátyás érdemes művész (Tá­bornok) és Holocsy István (Montgicourt). Bemutató: ma este 19.30 órakor a Ma­gyar Területi Színház komáromi színpa­dán KMECZKÓ MIHÁLY kategóriában szereplő gyerekeket, menjenek ki, mert nem férünk el. Jöjjenek vissza 10.30-ra! - hangzik az újabb utasítás. No még ez hiányzott! Mit csinál­jak? Maradjak a versenyzővel, vagy sétáljak a városban a többi gyerek­kel? - futott át bennem a gondolat. Maradok. A gyerekeknek szigorúan megtiltom, hogy elkószáljanak. Itt maradnak az udvaron. Elkezdődött a verseny. A gyerekek kitettek magukért, fel­adták a leckét a zsűrinek. Csak az idegesített mindenkit, hogy sok volt a hosszú (15 percet is meghaladó) szöveg. Ezt persze alaposan meg­sínylette a II. és a III. kategória. Itt ugyanis a prózamondókat már a 3-5. perc után megállították. A zsűri szerint úgyis kiderül néhány perc alatt, hogy ügyes-e a gyerek. Az senkit se érdekelt, mennyi mun­ka, izgalom, fáradság áll a felkészü­lés mögött. Tizennégy órakor, ha fene fenét eszik is, eredményhirde­tés lesz, mondták az illetékesek. Borzasztó látvány volt, amikor az egyik kislányt, aki teljes átéléssel mondta a szö­veget, megállították: „Köszönjük, elég!“ - harsogta az egyik zsűritag. Az átszelle­mült gyerek szinte megtántorodott, mint akit áramütés ért. Igaz, a járási versenyen kellett volna figyelmeztetni mindenkit, hogy a 15 perc sok. A mi járásunkban all. és III. kategóriában 5-8 perces szöveget javasoltak. (Megjegyzem, hogy a tanuló­mat a 4. percben leállították.) Nagyon csalódott voltam. A gyerekek is. Dühösen vettük tudomásul, hogy az I. kategóriában mindenkit végighallgattak. „Ez nem igazság!“ - hallottam a sutto­gást. Eltűnődtem a zsűri munkáján. Min­den elismerésem az övék. Valami külö­nös koncentráló képességgel lehetnek megáldva, ha felületesen is, de meghall­gattak 41 gyereket, és még dönteni is tudtak. A zsűri döntésével végül is nagyjából egyetértettem, viszont a felnőttek és a gyerekek is felfigyeltek arra, hogy néha alig figyeltek. Ezt teljesen normálisnak tartom, igazán nem sértésnek szánom, a felnőtt ember figyelme is véges. Szervezési hiba az is, hogy kategóri­ánként nem volt hosszabb szünet. Az egyes kategóriák között alig volt két-há­rom percünk a szusszantásra, persze hogy fáradtak ók is. De mi is. Sajnáltam a gyerekeket. Még egy dolog, amit nem lehet szó nélkül hagyni. Hiányzott az ünnepi hangulat. Nem éreztük, hogy ez a nap a szép magyar szó ünnepe. Min­denki sietett, kapkodott, nemtörődömség uralta az egészet. A meghívón öt szerv és intézmény neve volt feltüntetve: A Nyugat-szlovákiai Kerületi Nemzeti Bizottság kulturális osztálya; a Nyugat-szlovákiai Kerületi Népmű­velési Központ; a Komáromi (Komárno) Járási Nép­művelési Központ; a Csemadok Komáromi Járási Bizott­sága; a Kolárovói Városi Művelődési Köz­pont. A sok bába közt elveszett a gyerek? Pedagógustársaim nevében is kérve kérem a szervezőket, legközelebb olyan városban rendezzék a versenyeket, aho­vá mindenki eljuthat autóbusszal, vonat­tal; egy központi helyet kérünk, mert az embertelenség a gyerekeinkkel szemben, hogy négy, de legkésőbb öt órakor kelje­nek, hogy féltíztől versenyezhessenek. Még akkor is, ha vannak segítőkész szü­lők, akik kicserélik a szombati műszakot, (feltéve, ha a meghívó időben jön, most 3 nappal a verseny előtt kaptuk meg) és elhoztak a saját kocsijukon minket ide, ahol nem voltak meg a kellő feltételek a versenyhez. Ahány zsűri, annyi vélemény: Tavaly a csehszlovákiai magyar iro­dalmat hiányolták, idén a svéd, norvég költőket. Tényleg csak ez a baj? Az én szerény megjegyzésem még ennyi: Amikor a zsűri díjakat oszt, ne csak a tanuló nevét mondják meg, közöljék azt is, hogy melyik iskolából jött, és - uram bocsá'... - az ót felkészítő pedagógus talán annyit megérdemelne, hogy az ó nevéről sem feledkezzenek meg. E napon is mindenki sietett. De miért? Hova? Minden tanító tudja, mennyire örül a gyerek egy-egy elismerő oklevélnek. Miért sajnáljuk tőlük? Hiszen minden év­ben több tonna papírt gyűjtenek... NAGY ILONA ÚJ SZÚ 4 1988. V. 6.

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom