Új Szó, 1988. május (41. évfolyam, 102-126. szám)

1988-05-19 / 116. szám, csütörtök

Becsvágy kontra középszerűség? Az iskolai értékelés szempontjairól A gyermek önismerete és önértékelése normális ese­tekben és a családban alapozódik meg. Egyesek azért látják torzan önmagukat, mert otthon minden tel­jesítményüket túlértékelték. Vannak viszont olyanok is, akik közömbössé váltak önmagukkal szemben, mert otthon is közönnyel fogadták szavai­kat, tetteiket. Napjaink társadalmi igénye, hogy a felnövekvő nemzedék helyes ér­tékrendet sajátítson el. Már a csa­ládnak, de az iskolának is feltétlenül hozzá kell segítenie a gyereket olyan tulajdonságok kialakításához, amelyekre szüksége lesz mint jól dolgozó, kezdeményező munkás­nak, szakembernek. Nem keve­sebbről van szó, mint arról, hogy változzon meg a mentalitás, az er­kölcsi légkör azzal kapcsolatosan, hogy mi az, amire törekszünk, amit akarunk és mi az, amit elutasítunk, mi méltó az elismerésre, a csodálat­ra, illetve elítélendő. Az értékelés mindig viszonyítás. Azok az etikusok, akik megkísérel­ték az értékek hierarchiáját megálla­pítani, különböző eredményre jutot­tak. A nevelés szempontjából a kö­vetkező csoportokba osztott érték­rend tűnik a legelfogadhatóbbnak: 1) materiális értékek (használati, csereértékek); 2) életértékek (élet, egészség, munka, béke, stb.); 3) közéleti, politikai jellegűek (példá­ul szabadság, demokratizmus); 4) erkölcsi értékek (igazság, jóság, nemes emberi kapcsolatok); 5) a szellemei kultúra, benne a művelt­ség értékei (a tudás, az intelligencia, a tehetség, a képesség); 6) esztéti­kai értékek (a természeti, társadalmi környezet szépsége, a magatartás esztétikája, alkotások esztétikuma). Az értékek fontos vonása, hogy lényegüket nem önmagukban hor­dozzák, azt a közösségekre, illetve az egyénekre gyakorolt hatásukban határozhatjuk meg. Az utóbbi időben sok szó esett a középszerűségre irányulás veszé­lyéről, amely az ifjúság és a felnőttek körében meglehetősen nagy teret hódít. Ez elgondolkodtató kérdés, mert nem veleszületett kényelmes­ségből ered, inkább az értékek de­formációjának követelménye. A kö­zépszerűség hívei ahhoz a lövész­hez hasonlítanak, aki nem a cél­pontba céloz, hanem a „fekete pont“ és a teres széle közé eső részre. Mindenkivel vele születik a termé­szetes igény, hogy valamiben ki­emelkedőt nyújtson. A kisgyermek ezt a vágyát rendszerint nem is titkolja. A kisiskolások éppen azért elbűvölök, mert kitűnni vágyásukat nem leplezik, s a tanító minden di­csérő szava mérhetetlen öröm szá­mukra. Hasonlítsuk össze ezt a naiv őszinte becsvágyú gyereket az olyan típusú diákkal, aki egyenesen irtózik attól, hogy őt hangyaszorgal­múnak (vagy magolónak) titulálják (d'szkreditálják) tanulótársai, akik a tanulmányi előmenetelt tekintve azt az elvet vallják, hogy tanulni és jó eredményt elérni nem művészet. A művészet (vagyis az igazi érték) szerintük az, hogy nem tanulni, de átmenni. A sikernek ez az útja hő­siesebb, imponálóbb, stílszerűbb. Ha tömegméreteket ölt, iskolabeteg­ség lesz belőle, megfertőzi az egész tanulói társadalmat. Ha ugyanis a tanuló az iskolában megtanulja a célok nem tiszta és olcsó eszkö­zökkel való elérését, elvárja, hogy az így lesz az életben, a munkában is. Ez ellen az iskolának idejében kell védekeznie. Az iskola nemcsak azzal nevel, hogy valamit megtanít, hanem azzal is, hogyan tanít és hogyan értékeli tanulóinak valódi is­mereteit és viselkedését. T ársadalmunkban napjainkban már eltűntek az egyenlőtlen­ség szociális okai, nincsenek anta- gonisztikus osztályellentétek. Per­sze, nem az uniformizált társadalom és iskola a cél. Ellenkezőleg, ha a starthelyzet lényegében kiegyen­lítődött, létjogosultságot nyert a dif­ferenciáltabb egyéni bánásmód, amely mindenkinél elsősorban az egyéni teljesítményt, aktivitást, szor­galmat, becsvágyat, kitartást, ötle­tességet értékeli, azt, hogy az egyén mennyire igyekszik saját készségeit fejleszteni. Ugyanakkor küzdeni kell a lazaság, lustaság, képmutatás, csalás, felelőtlenség minden meg­nyilvánulása ellen, mert ezek az egyén fejlődéslehetőségének esé­lyét rontják. Nem indokolhatók ma már - negyven évvel a februári ese­mények után - a tanulmányi előme­netel különbözőségei csupán szo­ciális motívumokkal. Biztos, hogy ma is jelentős különbségek vannak az egyes családok színvonala, ér­tékrendje között és a pedagógus nem ignorálhatja ezt. De ez nem a diszkrimináció következménye, hanem a szociális jelenségek varia­bilitásának a megnyilvánulása, mert az emberek a természetből adódóan nem egyformák, s a családok sem egyformák. Az a lényeg, hogy he­lyes következtetést vonjunk le ebből a variabilitásból, ne tartsuk a családi körülményeket fatális tényezőknek. Hány kiváló tanuló került már ki kedvezőtlen családi körülmények közül, és hány gyenge tanuló akad optimális feltételek között élő csalá­dokban is! Az iskolának ugyan fon­tos feladata, hogy úgy hasson a ta­nulóra, hogy az erősödő akarattal ki tudjon törni hátrányos helyzetéből olyan tettekkel, teljesítményekkel, tanulással, életmóddal, amely elis­merést kelt a kortársak körében is. Az akarat mozgósítása, fejlesztése, egészséges becsvággyá alakítása talán a legfontosabb feladata a ne­velőnek. A becsvágy nem téveszthető össze a dicsvággyal. A dicsvágy egoista magamutogatás, célja má­sok dicséretének, hódolatának, cso­dálatának a kivívása bármilyen áron. A becsvágy - mások tiszteletének kivívása - ezzel szemben arra irá­nyul, hogy teljesítényünket, erőfe­szítéseinket, magatartásunkat is­merjék el mások, a közösség, az iskola, a munkahely, a társadalom. Az alap itt tehát nem az önmutoga­tás, hanem a teljesítmény elismeré­sének az igénye. A becsvágy kezdetleges formá­ban a kisebb gyerekeknél is meg­nyilvánul azzal, hogy ki akarnak tűn­ni és leplezetlenül „szomjazzák“ a tanító elismerését. Sokszor még olyan áron is, hogy összekülönböz­nek a pajtásukkal, akire habozás nélkül árulkodnak, ha az meggyőző­désük szerint valami „dicstelent" csinált. A mai ember számára oly fontos tulajdonságokkal, mint a kriti­ka, a nyíltság már a kisgyermek is rendelkezik, ha meglehetősen pri­mitív és naiv szinten is. Ezek és az egészséges becsvágy is a majdani jellem csírái. Hogyan lehetséges, hogy ez a kezdeti nyíltság, őszinteség, igye­kezet, kritikusság, beszédesség, a dicséret leplezetlen öröme és a gyermeki mentalitás további ha­sonló jellemzői idővel szinte elpáro­lognak, mintha a gyerekek „meg­okosodnának“, s nagy gonddal tö­rődnének azzal, nehogy „gőzhan­gyának“, árulkodónak tartsák őket? E nnek a furcsa folyamatnak igen szerteágazóak az okai. Az egyik kétségtelenül az a tapasztalat, hogy gyakran jobb hallgatni, mint megmondani valamit; hogy bizton­ságosabb másolni a leckét, mint reszkírozni az elégtelent. Nemegy­szer maga a tapasztalatlan pedagó­gus segíti elő a nemkívánatos irányú fejlődést, amikor türelmetlenül el­hallgattatja a beszédes kedvű gye­reket, amikor szemet huny a puská­zás, a súgás fölött, vagy rászól az igazsága fontosságának tudatában levő gyerekre: „Ne árulkodj!“; ami­kor nem elég érzékenyen kezeli a ju­talmazást és a büntetést, mert a személyes rokonszenv vagy ellen­szenv diktálja reagálásait. A mindennapos gyakorlat nem egyszerű sok tapasztalat kell ahhoz, hogy megkülönböztessük az árulko- dást a jó értelemben vett ügybuzga­lomtól. Egy kis elsős például méltat­lankodva közli a tanítónővel, hogy pajtása kővel dobálja a madarakat. Az okos pedagógus nem torkollja le „az árulkodás rút szokás“ megjegy­zéssel, mert felismeri: nem a fontos­kodás, az árulkodás gyönyörűsége itt az indíték, hanem az elvi alap: a kislány meg van győződve a maga igazáról (hogy nem szabad bántania madarakat), s ha ebben nem kap támogatást, valami megszakad - legközelebb alighanem meggon­dolná igazságának hangoztatását. S ugyanakkor a másik gyerek még merészebben folytatná a rosszalko- dást. A középszerűség ellen nem har­colhatunk minden áron, mert tény, hogy a tanulók nem egyformák. Min­denáron küzdeni kell viszont az el­len, hogy „a középszerűség elérése és egy hajszállal se több“ legyen a cél. Nagyobb tiszteletet érdemel az a tanuló, aki bár nem kiváló képességű, de őszintén igyekszik hármasát kettesre javítani, mint az, aki egy kis erőfeszítéssel egyes ta­nuló lehetne, de megelégszik a ket­tesekkel vagy a hármasokkal. Ezt relatív elégtelenségnek nevezzük és ugyanúgy nyugtalanító, ha nem nyugtalanítóbb, mint az abszolút elégtelen. A — egészséges becsvágyat r\L. éppúgy támogatnunk kell, mint az egészséges versenyszelle­met, amely helyes megszervezés esetén hozzásegíthet a saját érté­kek, képességek felismeréséhez. Tudja meg mindenki, hogyan áll tel­jesítményével, milyen is a teljesítő- képessége, s ha őszintén előbbre akar jutni akár az utolsó helyről az utolsó előttire és azután még feljebb, értékelni kell! Nem arról van szó, hogy hiúságból hajszoljuk egy­mást, sem arról, hogy tönkretegyük a gyerekek idegeit túlzott igényes­séggel, amely szöges ellentétben van a szellemi higiénia követelmé­nyeivel. Az ismert cseh szakember, M. Cipro szavaival szólva: Vigyünk több sportszellemet az iskolába, a nevelésbe, ne átalljuk támogatni az egészséges becsvágyat, csak ar­ra vigyázzunk, a becsvágy mellől soha ne hiányozzon az „egészsé­ges “jelző... SZEBERÉNYI JUDIT A Maraton-tér Kassa (Košice) egyik legforgalmasabb csomópont­ja. A mindennapos gépjármű- és emberáradatból Arpád Račko szob­rászművész maratoni futót ábrázoló monumentális alkotása emelkedik ki. A futás lendülete, a megtett kilo­méterek nyomai, ugyanakkor a cél- baérésbe, a megérkezésbe vetett hit is ott van az arcon. A jobb kéz, a fáradtság visszahúzó nehezéke ellenére is, a fej fölé emelkedik, a mellkas magasságában tartott bal kézben pedig ott a győzelem és a reménység zöld ága. Arpád Račko még pályakezdése hajnalán - kép­zőművészeti tanulmányainak befe­Svätopluk Písecký felvétele jezése után alig három évvel - 1959-ben készítette ezt a szobrot. Ezt azért fontos megemlíteni, mert itt tűnt fel először, hogy milyen tehet­séggel és szakmai tudással felvérte­zett fiatalember lépte át Kassán a képzőművészet küszöbét. Arpád Račko 1930-ban született Szolnokon. Kassára a felszabadulás után került, s szellemi eszmélése már ebben a Hernád-parti városban bontakozott ki. Köztudott, hogy a század eleji Kassán élénk képző­művészeti élet alakult ki. A művé­szettörténészek mindenekelőtt az avantgardista irányzat jegyében született festményeket és grafikákat tartják értékesnek. A jó rajzkészség­gel rendelkező Arpád Račko figyel­mét ezek az alkotások bizonyára nem kerülték el, jóllehet a képzőmű­vészetről vallott nézeteit a prágai Képzőművészeti Akadémián ala­pozta meg (1951-1956), ahol tanító- mestere, Jan Lauda mindenekelőtt az életjelenségek törvényszerűsé­geinek megfigyelésére és megérté­sére ösztönözte. Račko ezeket az ösztönzéseket megszívlelte, s ma már az is egyértelműen elmondható róla, hogy a dolgok lényegének ku­tatását, a művészi igazságok felis­merését egyrészt mély érzékenysé­gének, a lírai mozzanatok iránti fo­gékonyságának, másrészt tárgyila­gosságának és racionalizmusának köszönhetően dialektikus egység­ben képes végezni. Alighanem en­nek tulajdonítható - és persze anyagismeretének, illetve a szakmai fogások tökéletes elsajátításának -, hogy alkotásai olyan kifejezőek. És még valaminek. Annak, amit több évtizedes tapasztalás után így, ilyen közérthetően fogalmazott meg:,,Hi­szem és vallom, hogy a kortárs mű­vészet sem rugaszkodhat el a valós élettől. “ Arpád Račko művészetét a 20. századi realizmus jegyében bonta­koztatta ki. Mondanivalójához olykor persze, a korábbi korok szellemi kincsestárából is merített. Amikor egy új iskolaépülethez rendeltek tőle szobrot, Daidaloszt és Ikaroszt for­mázta meg, azt sugallva a fiatalok­nak, hogy a zuhanás veszélyétől sem riadjanak vissza, ne zabolázzák meg szárnyaló képzeletüket, hi­szen a haladás az ellentétek harcá­ból, az új össze­függések felisme­réséből, a dolgok nevén nevezésé­ből adódik. Az értelmes emberi küzdelem átérzése jellemző Arpád Račkóra, s művészetét is nagyrészt ez ha­tározza meg. Alig­hanem ennek tu­lajdonítható, hogy emlékművei is pá­toszmentesek, a fasizmus barbár erőivel elszántan szembeszálló emberek igaz lelküle- tét őrzik acélba, bronzba öntve - örök mementóként. Račko kétség­telenül jó emberismerö, s művészi kvalitásait portrék is jelzik. A költők közül itt mindenekelőtt P. O. Hviez­doslav, Pavol Horov, a festők közül a Klimkovics-testvérek, Július Nem- čik, Jozef Fabíni, Július Bukovinský, Michal Čičvák portréit kell ki­emelnünk. A nagy gondolkodók és politikusok közül pedig a Lenin- szobrot, amelyet nem is olyan régen avattak fel. Arpád Račkóról elmondható, hogy az új kifejezési formák kutató­jaként is ismert. Hogy kutató-kísér- lezető próbálkozásai mennyi erejét emésztik fel, azt nem tudjuk, de gyanítani lehet, hogy nem keveset. Ha viszont ez a küzdelem olyan alkotásokat eredményez, mint a kassai Orvosi Egyetem diákottho­na előtt elhelyezett Szív (1966) illet­ve az Ész (1966), vagy akár az 1972-ben született Robbanás, a Forrás, akkor egyértelműen csak azt mondhatjuk, hogy van értelme ennek a próbálkozásnak, hiszen ezekben a művekben a szobrász nem kevesebbre, mint a minden mindennel összefügg törvényszerű­ség felismerésére, vagyis az élet teljességének ábrázolására vállal­kozik. Életerő, harmónia, szépség árad Arpád Račko szobraiból. Alkotásai­val éppen ezért szólít meg minket, a maratoni futó hitével ezért mutatja felénk a remény zöld ágát. SZASZAK GYÖRGY A kísérletezés költészete Vita az írószövetségben Cselényi László kötetéről 1984-ben jelent meg a Madách Könyvkiadóban Cse­lényi László Téridő-szonáta című kötete, amelynek alcí­me alternatív értelmezéseket sejtetett: avagy Lehetősé­gek egy elképzelt szöveghez (1956-1981). Márpedig erre a költő minden olvasójának szüksége van. Sőt! Nemcsak két alternatívája, hanem egész sor olvasata létezik - létezhet - Cselényi László eme kötetének. Erről szóltak a Szlovákiai írók Szövetségének kritikusi bizott­ságának vitájában azok a résztvevők, akik szerkesztő­ként vagy olvasóként kezükbe vették a Sonáta časo- priestoru címmel, Marta Podhradská fordításában tavaly megjelent szlovák nyelvű Cselényi-kötetet. A vitában többek között Ľubomír Feldek, Zsilka Tibor, Tőzsér Árpád, Ján Buzássy, Ján Zambor, Pavol Bunčák, Ján Richter és Miloš Žiak vett részt. Bár arra nincs lehetőségem, hogy a több mint két órás eszmecsere anyagának akárcsak a töredékes ismertetésére is kitér­jek, néhány főbb megállapítást kiragadnék ebből a be­szélgetésből. Mindenekelőtt Zsilka Tibor bevezető elemzését említeném, amelyben a Cselényi-költészetet jobbára szerkezeti, szemiotikái és fogalmi oldaláról kö­zelítette meg. Bár aligha a tények ismeretének hiányával magyarázható, ez a bevezető elemzés is csupán formá­lisan tért ki Cselényi László mai költészetének eredeté­re, fejlődéstörténetére. Ráadásul mindegyre a feltétele­zett, és az irodalomkritika által közhelyesített hatásokról beszélt. Cselényi Téridő-szonátáját olvasva (magyarul vagy szlovákul), kissé kilúgozott érvelésnek tűnik minduntalan Juhász Ferenc hatására hivatkozni. Ráa­dásul ez igencsak gyenge közegellenállásba ütközött egy olyan fórumon, amely nem ismeri Cselényi költői pályájának fejlődését, sem Juhász lírájának mai alakvál­tozásait. Legalább ennyire ingoványos talajra léphet a kritikus, ha világirodalmi aspektusokból ítélkezik. Pavol Bunčák fel is tette a kérdést: Mi az a világirodalom? Mi az a világlíra? Angol költők írják, vagy északiak? Netán franciák, olaszok vagy dél-amerikaiak? Figyelemre mél­tó és vitathatatlan megállapítást is tett a szlovák líra kiválósága: a líra ma sem veszítette el nemzeti karakte­rét. Meghatározója a nyelv, a szellemi közeg, amelyben születik, s amelyben olvassák. Az olvasás, a befogadás felől közelítették meg a kö­tetet Ján Buzássy és Ján Zambor. Buzássy kiadói szerkesztője a szlovák nyelvű változatnak, így egyike volt azoknak, akik az elsőtől az utolsó betűig elolvasták a kötet szövegeit. Zambor a költői megformáltság egye­netlenségeire is felhívta a figyelmet, de legfontosabbnak a kisérletezókedvet, a lírai útkeresést tartja. Az így létrehozott nyitott forma és az ősi eposzokhoz hasonló tartalmi teljesség - Ľubomír Feldek szerint - egy, a szlovák költészetből alapvetően hiányzó nyitottságot teremt. Ezt elemezve a neves költő kifejtette: A zene (amelyhez Cselényi a négyes tagolású szonátaformával köti a kötetét) és a képzőművészet (amihez a szerkezeti váz tipográfiai tükre közelít) messzemenőkig nyitott, míg velük szemben az irodalom, s ebből adódóan az irodalmi élet is kevésbé viseli el az ilyenfajta nyitottságot. Ezért is tartja fontosnak Cselényi költészetének szlovákra fordí­tását. Marta Podhradská fordítói erőfeszítéseit maga a köl­tő is értékelte, hiszen nemcsak lefordította a bonyolult lírai szöveget, hanem átültette és adaptálta is a metafo­rákat, képeket, hasonlatokat, a nyelvi stílusok árnyalati különbségeit a szlovák nyelv törvényszerűségeinek megfelelően. Talán ez is ösztönözte Tőzsér Árpádot, hogy elmond­ja véleményét a hazai magyar irodalom legjobb alkotá­sainak a csehszlovák illetve a szlovák irodalmi kontex­tusban történő vizsgálatáról, amelyek fontosak, ám oly­kor bizonyos egyszerűsítésektől sem mentesek. Cselé­nyi lírája és a szlovák költészet közötti különbséget is megfogalmazta. Tőzsér az eltéréseket éppen a formai és a tartalmi energiák felfokozottságában látja. Persze az effajta zsurnalisztikus beszámolók szerző­je óhatatlanul is vitába keveredik egy-egy dologgal kapcsolatban. Sokak megrökönyödésére Miloš Žiak el­mondta, hogy ő Cselényi László költészetében felismer­ni véli a konzervativizmust is. Jellemző módon többen is felkapták a fejüket. Bár a fiatal szlovák kritikus nem fejtette ki teljes mélységében megállapításának minden összefüggését, tény azonban, hogy (mint az el is hang­zott egy megjegyzés erejéig) a formát a tartalom szerves részének tekintve, ebben a vitában elsősorban formai ismérvekről szóltak. Márpedig Žiak megállapítását lát­szik igazolni: A Cselényi-kötet lenyűgöző formai struktú­rájában szép számmal olvasható, elavult esztétikai mér­cével mérhető szövegelem is. Ezek többségét huszonöt­harminc éve írt versek teljesen vagy töredékesen áte­melt szövegei alkotják. A vita teljes szövegét majd a Romboid című irodalmi lapbeli megjelenéskor veheti birtokba a szlovák irodalmi közvélemény. Mindenesetre a vitából kiderült, hogy a ,,Cselényi-jelenség" érdekli a szlovák költőket is. Bár a vitában e költészet premisszáiról - mondhatnám - létbeli és irodalmi létbeli eredőjéről, indítékairól alig esett szó, bizonyos mértékig mágának a vitának a meg­rendezése is visszautal ezekre az előzményekre, kiindu­lási pontokra. DUSZA ISTVÁN ÉLETERŐ, HARMÓNIA Arpád Račko nemzeti művészről

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom