Új Szó, 1988. március (41. évfolyam, 50-76. szám)

1988-03-04 / 53. szám, péntek

Szembenézni a valósággal JEGYZETEK A MAGYAR JÁTÉKFILMSZEMLÉRŐL A számok véletlen egybeesése: a huszadik magyar játékfilmszemlén húsz magyar filmet mutattak be a versenyben. Csak néhánnyal ke- vesebbet, mint tavaly, de ha a be­mutatók számát vesszük, akkor az idén is huszonhét filmet láthattunk. Ugyanannyit, mint a múlt évben. S ez - figyelembe véve a szigorodó gazdasági viszonyokat, a szűkös anyagi forrásokat és a stúdiók át­szervezését - mindenképpen ered­mény. Olyan teljesítmény, amely bá­tor, hiteles, tisztességes alkotáso­kat, változatos témákat, habár válto­zó színvonalú munkákat, de értékes műveket eredményezett. S ha re­mekmű, valóban nagy művészi él­ményt nyújtó játékfilm nem született is - a produkciók többsége őrzi a magyar film legnemesebb hagyo­mányait: történelmi önvizsgálatát, nemzeti önismeretét, s a társadalmi kérdések iránti nyitottságát, őrzi az alkotók művészi fele­lősségtudatát. Szólja­nak ezek a művek akár a történelmi múltról, akár a jelen állapotáról, rejtett igazságtalanságokra mutassanak rá, vagy ismeretlen dokumen­tumokat tárjanak fel. Milyen is hát való­jában a magyar film­művészet napjaink­ban, miről szólnak a tavaly készült s a múlt hónapban a budapesti szemlén bemutatott filmek, és miként tükröződik a valóság e mű­vekben? Már az előző év­ben (sőt az utóbbi másfél évtizedben többször) is tapasz­talhattuk, hogy a ma­gyar filmművészet­ben a játékfilmek mel­lett kitűnő dokumen­tummunkák vonulata húzódik. Az idei szemle e vonulat megerősödé­sét jelezte, hiszen - amint az a tár­sadalmi zsűri nyilvános ülésén is elhangzott - a múlt évi termésben az igazán izgalmas munkák a doku­mentumfilmek voltak. Ezek áramlata erőteljesebb és dinamikusabb, mint valaha, a dokumentumfilmek em­berségben, tisztességben s gyakran szerkesztésben és művészi erőben is megelőzik a játékfilmeket. Persze, felvetődik a kérdés: a tár­sadalmi jelent és a történelmi múltat közvetlenebbül tükröző dokumen­tumfilmek aránya - a Budapest Kongresszusi Központ közönsége az idén hét ilyen alkotást láthatott - nem magas-e az évi termésben. S mint ahogy színvonaluk, fontossá­guk vitathatatlan, úgy nyilvánvaló az is, hogy nem pótolhatják a játékfil­met s nem tarthatják fenn a magyar film nemzetközi presztízsét, azt a rangját, amelyet a hatvanas évek­ben a filmbarátok körében világszer­te kivívott. De elgondolkoztató az is, hogy a dokumentarizmus felvirágzá­sa nem jelez-e törvényszerű mozgá­sokat, hiszen közismert, hogy a nyolcvanas években a világon mindenütt előretört a tényirodalom, megnőtt a memoárok, történettudo­mányi munkák iránti érdeklődés. A dokumentumfilm-irányzat erősö­dése elsősorban tehát nem a ma­gyar filmgyártás nehezülő anyagi helyzetével magyarázható. Inkább azzal, hogy az irodalomhoz hason­lóan, a filmművészetben is igény jelentkezett a tényfeltáró, a történe­lem fehér foltjaira fényt vető művek iránt. A magyar filmművészet a nyolcvanas években arra törek­szik, hogy a múltat tisztán lássa és láttassa, a jövő érdekében őszintén nézzen szembe azzal s vállalja a mához szóló szocialista szellemi­ségű történelmi önvizsgálatot. így aligha keltett meglepetést, hogy a társadalmi zsűri fódíját (s még két jelentős szakmai díjat) olyan dokumentumfilm kapta, amely a magyar társadalom félmúltjának tragikus megaláztatásairól, igaz­ságtalanságairól ad megrendítóen hiteles képet. A Gulyás fivérek Tör­vénysértés nélkül címú kétrészes filmszociográfiája az 1950 és 1953 között a Hortobágyra kitelepítettek visszaemlékezéseiből, vallomásai­ból szövődik kollektív memoárrá, olyan balladává, amelyben a tragi­kus események elszenvedői jog- fosztottságuk mindmáig magukba fojtott történetét szemérmesen mondják el, túllépve a keserveken. Egy alföldi falu, Dunapataj népének a felszabadulástól napjainkig megélt magán- és közösségi drámái eleve­nednek meg A Dunánál című doku­mentumban. Magyar Bálintés Schif- fer Pál különdíjas munkája hét em­ber sorsát, tapasztalatait, viszontag­ságait úgy mutatja be, hogy a törté­net túlmutat Dunapatajon - Magyar- ország elmúlt negyven évének törté­S hogy a zsűri egyetlen játékfilmet sem jutalmazott fődíjjal, holott a filmgyár­tás egészében számuk jóval meghaladja a dokumentummúfajokét, nem véletlen. A játékfilmek az idén ugyanis kevesebb szellemi izgalmat nyújtottak, pedig a ma­gyar társadalom múltjának és jelenének megválaszolatlan kérdései, napjaink konfliktusai, feszítő gondjai ezekben a fil­mekben is jelen vannak, s a művészi megszólalást a lényeges igazságok bátor kimondása vezérelte. Miért akkor a hiány­érzet? Elsősorban azért, mert a forga­tókönyvek egy része kidolgozatlan, az alakok ábrázolása nem elég árnyalt, hiá­nyoljuk az elemzés pontosságát, azt az érzékenységet, ameiy a dokumentaristá- kat jellemzi. Talán sommás ez a véle­mény, s túlzottnak tűnhetnek a magyar filmekkel szembeni elvárásaink, de a hat­vanas évek művészi sikerei tetették ve­lünk ilyen magasra a mércét. A tizenhárom játékfilm közül három részesült különdíjban: a Tiszta Amerika, Jelenet a szemle egyik különdíjas filmjéből, Kósa Ferenc A másik ember című kétrészes alkotásából. A képen Jakab Csaba és Ráckevei Anna, a film főszereplői. nelme rajzolódik ki az elmondottak­ból. Böszörményi Géza és Gyár- mathy Lívia Történelmi portré című munkája interjú a külföldön élő Fa- ludy György költővel, aki sok iróniá­val és öniróniával adja elő megpró­báltatásokkal teli életének epizódja­it. Sára Sándor folytatta a bukovinai székelyek történelmi kálváriájáról szóló sorozatát. Sír az út előttem címmel láthattuk négyrészesre ter­vezett munkájának első és negyedik darabját (a harmadikat a tavalyi szemlén mutatták be); a torokszorí- tóan megrázó, balladai tömörségű és hangvételű dokumentum a csán­gó magyarok több évszázados há­nyattatását, keserves sorsát idézi - a mádéfalvi veszedelemtől kezdve a végleges hazatalálásig - a még élő emlékezet segítségével. A jelent faggató tényfilmek közül Almási Tamás különdíjas munkája, a Szorításban kíméletlen őszinte­séggel részletezi a magyar ipar egyik központja, az ózdi kohászati művek napjainkra kiderülő kudarca­it. A film három munkás és egy vezető sorsának alakulásában, té- pelődéseikben, a körülöttük izzó fe­szültségben próbálja megragadni a közelmúlt történéseit. Döbbene­tes, felkavaró látvány ez a doku­mentum, megrendítő emberi drá­mákkal. Magyar József írta és ren­dezte a Mi kis ügyeink című filmet, amely egy közérdekű bejelentés tör­ténetét, a hévízi gyógyfürdő kórhá­zának védett ősparkjában felépített éjszakai szórakozóhely körüli csatá­kat idézi fel, visszafogottan, meg­győzően. Mélyen emberséges alko­tás Vitézy László munkája, az Úgy érezte, szabadon él. A perifériára szorult, a drogok, a bűnözővé válás veszélyeinek kitett fiatalokról szóló film a kábítószerezés társadalmi megítélését, a felnőttektől kérdése­ikre választ nem kapó, bizonytalan tizenévesek gondjait bemutatva azt kutatja, hogyan lehetne a sodródó fiatalok kegyetlen élethelyzetét megnyugtatóan megoldani. Gothár Péter rendező látványosan nagy­vonalú munkája egy rossz közérzetú férfi amerikai kalandjairól: Kósa Ferenc A má­sik ember című kétrészes filmje, amely egy alföldi parasztemberről és fiáról szól, akiknek két súlyos történelmi pillanatban, 1944 és 1956 őszén nehéz erkölcsi dön­tést kell hozniuk; és a nyolcvanas évek lelkiismereti, értelmiségi konfliktusait idé­ző Tüske a köröm alatt című alkotás, Sára Sándor műve, mely egy negyvenöt esz­tendős festőművész igazságkeresó útját tárja a néző elé. Kézdi-Kovács Zsolt szakmai díjjal jutalmazott Kiáltás és kiál­tás címú munkája egy 1958-as szerelem félelmeit és idilljét megjelenítve a kiszolgál­tatottság ellen emel szót; a Kárhozat, Tarr Béla filmje egy banális szerelmi három­szögtörténetben a teljes elmagányoso­dást, a leépültséget ábrázolja; Grün- walsky Ferenc alkotása, az Egy teljes nap életünk mindennapjait és szenvedélyeit mutatja be; Szomjas György Mr. Universe címmel forgatott történetében két, Ameri­kában élő magyar szeretne filmet készíte­ni Hargitay Miklósról, a magyar szárma­zású világsztárról; Simó Sándor Isten ve­letek, barátaim című munkája egy pesti bérház lakóinak életén keresztül néhány e századi, emberpróbáló korszakot láttat; A szárnyas ügynök, Sóth Sándor első játékfilmje lézengő, önmagukat nem talá­ló fiatalokkal foglalkozik; Szabó Ildikó Hótreál címú első filmjében húszéves pesti lány küzd az értelemmel, szerelem­mel telítettebb életért. Ha megemlítjük még Kovács András publicisztikai hevületú, riportos hangvéte­lű Valahol Magyarországon címú alkotá­sát a képviselő-választások kettős jelölé­séről, Mészáros Márta önéletrajzi ihletésű szubjektív történelemelemzését, a tavalyi nyugat-berlini fesztivál ezüstdíjával kitün­tetett Napló szerelmeimnek című filmjét, Tímár Péter rendezői leleménnyel megal­kotott Moziklipjét - a versenyfilmek szín­képe teljessé válik. összegezve: az idei szemlén bemuta­tott filmek pontos látleletet adnak napjaink Magyarországáról, s olyan szellemi érté­keket hordoznak, amelyek a közönség érdeklődésére is igényt tarthatnak. TÖLGYESSY MÁRIA Az én Márquezom Van egy életkor, amelynek hitét meg kellene őrizni. Akkor versenyt olvastam az idővel. Azt beszéltem be magamnak, hogy egy életen át elolvasható mindaz, ami fontos a vi­lágirodalomban. Majd amikor valaki rádöbbentett arra, hogy a századelő nagyjai közül még csak Anatole France-nál tartok, s Hemingway no­velláit sem ismerem, száguldani kezdett az idő. így,,csináltam" Tho­mas Mannból kétregényes (József és testvérei, Varázshegy) és egy elbeszéléses (Mario és a varázsló) írót... De akkor igazából már He­mingway érdekelt és Kuba, majd Dél-Amerika, no meg Che Guevar- ra. Ezzel volt magyarázható, hogy egyetlen ,,Che‘‘-ról készült fotóért fél napig jártam Prágát. De akkor már Chile és Victor Jara tragédiája kötötte le figyelmemet, s egy regény Dél-Amerikáról... Száz év magány. A most hatvan­éves kolumbiai író, Gabriel García Márquez világhírű regényét, 1973- ban (Székács Vera fordításában) magyarul olvashattam. Nem értet­tem az egészből semmit, csak a részletek izgattak. Az egész mű akkor még megfoghatatlannak, átte­kinthetetlennek látszott. Mert a hé­zagos tudás miatt, a kubai forrada­lom és a dél-amerikai gerillaharcok romantikáját keresve elfeledkeztem, hogy létezik egy ötödik világnyelven- spanyolul - írt irodalom is, azon a távoli földrészen. Néhány hónapos birkózás után, úgy éreztem, megfej­tettem a mű titkát. Persze, később rájöttem, hogy ennek a regénynek itt, Közép-Európában legalább tu­catnyi olvasata van. így elkezdtem benne keresni önmagunk, a cseh­szlovákiai magyarság igeidőit. Utá­na a végtelen sodrásban is megta­lálható sziklaszigetekre figyeltem. Ennek a regénynek a hősei meg tudtak kapaszkodni, s meg tudtak maradni ezeken a zátonyokon. Az időfolyam biztosnak látszó szigeteit létesítették az őserdőben, rajtuk te­remtették meg múltjukat. Persze, té­vedés lenne azt hinni, hogy ez is a manapság divatos foglalatosság volt. Az idő jelene fizikailag megfog­hatatlan. Márqueznél is csak jövő és múlt létezik. Ezért jelene csak annak a családnak, nemzetnek, népnek és emberiségnek van, amely tudatosít­ja a múltját, s eszerint formálja jövő­jét. Tudatosítja, de nem fantáziái róla. Van a regény elején egy rövid párbeszéd, amely egyebekkel együtt meghatározta erkölcsisége- met. A mindenséget rejtette el ben­ne az író. Születést, életet, halált. Jól összefonva mindhárom életmegnyil­vánulást... ,,- Nem megyünk el - mondta.- Itt maradunk, mert itt született a gyermekünk.- De nincs még halottunk - mondta a férje. - Az ember addig nem tartozik sehová, amíg nincs a földben halottja. Ursula szelíd eltökéltséggel vála­szolt:- Ha meg kell halnom, hogy itt maradjatok, hát meghalok. “ Ahogyan ebben a párbeszédben az emberiséget alkotó két nem men­talitásának kozmosza rejtezik, úgy tartalmazza az emberiség nagy ott­honteremtésének örök mítuszát, maga a regény. A nő-az élet anyja- a szülésben, a születésben látja a jövőt. A férfi - az élet apja - a ha­lál, a múlt függvényében nézi a jö­vőt. Az a mi szerencsénk, hogy az anyák az otthonteremtés reményé­vel szülnek. De a halál valósága, a múlt nélkül értelmét vesztené a születés - a jövő. Csak így marad­hatunk meg a világban, a hazában, a kultúránkban, a nyelvünkben. Márquez, az az író, aki ezzel a regényével hosszú időre meghatá­rozta a világirodalom egyik fő ára­mát. A szocializmus eszméjének hí­veként vallja, hogy az írói szabad­ság mértéke nem lehet függvénye az ember világnézeti meghatáro­zottságának. ,,... a valóság elóbb- utóbb igazat ad a képzeletnekA fi­zika is igazolja állítását, amikor az általa egymás mellé „ varázsolt“ tör­ténelmi időkről állítja, hogy az anyag térbeli változásainak állapotában egyszerre van jelen a múlt és jövő. Hiszen maga a változás a jelen. García Márquez bebizonyította: A mítoszokban az emberiség az idő múlékonyságát igyekezett jelen idő­vé sűríteni, s tette ezt úgy, hogy a Macondo faluban élő Buendia csa­lád sorsának igeidőit váltogatta, a huszadik század második felében. E remeklése után visszatért ere­deti hivatásához, ismét újságíró, hír­ügynökségi tudósító és Dél-Amerika valóságát feltáró riporter lett. A do­kumentumot, mint irodalmi műfajt kezdte művelni. Ennek az eredmé­nye lett a közelmúlt nagy sikere, az Egy előre bejelentett gyilkosság kró­nikája. Majd 1986-ban egy kubai lapban közreadja Illegálisan Chilé­ben című dokumentum-elbeszélését Miguel Littin chilei száműzött film­rendező kalandos hazatéréséről, filmjének forgatásáról és a vissza- szökésről. Amikor először olvastam a Filmvilág 1986. 11. számában, meg­döbbentett a felismerés: Egy em­ber kilépve önmagából, visszatér hazájába. Más arcot ölt. Fizikailag nem azonos saját valójával, de a lel­ke, a tudata változatlan. Róla - tár­sain kívül - senki sem tudja, hogy azonos önmagával. Littin így tért vissza Chilébe, majd onnan ismét a száműzetésbe... Ez már számomra is ugyanaz az idő, mint az író és az egyes szám első személyben mesélő filmrende­ző számára. Mintha általuk tértem volna vissza a Száz év magány első olvasásának időegységébe. Ismét Dél-Amerika szellemi vonzásába kerültem, szerencsére azóta már ol­vastam eszmetársaik - Cortazár, Vargas Llosa, Roa Bastos, Scorza- könyveit. így most már nem a for­radalom romantikáját, hanem a világ változásait keresem műveikben. DUSZA ISTVÁN HEGYEK VILÁGA Különös élményben lehetett részük mindazoknak, akik megnézték ezt a kiál­lítást. Jozef Oškvarek festményeinek és fotográfiáinak jóvoltából ugyanis egy kü­lönös, a dél-szlovákiai sík tájakhoz szo­kott szem számára teljesen szokatlan világ tárult eléjük. Magasba nyúló hegyor­mok, hegycsúcsok - egy olyan világ, melynek csodálata megadatik ugyan mindnyájunknak, meghódítása viszont már csak keveseknek. A kiállító művész, Jozef Oškvarek egyike azoknak, akiknek sorsa elválaszt­hatatlanul összefonódott ezzel a különös világgal. És már akkor, amikor éppen felnőtté én/e, a szlovák nemzeti felkelés résztvevőjeként volt hosszabb ideig lakó­ja a hegyeknek. A kapcsolat az idő folya­mán egyre mélyült, de később már úgy, hogy a hegyek egykori lakójából a csú­csok, a magasságok ostromlója és meg­hódítója lett. A hegymászók elszántsága az ó esetében párosult az alkotó művész törekvéseivel is. Értője és ismerője, ava­tott tolmácsolója lett a hegyes tájnak, az ott végbemenő történéseknek. Ezt tanú­sítják az alkotások. Festmények és fény­képek, melyek a hegyormok ostromának soha vissza nem térő pillanatait örökítik meg. Egyszerű, tiszta formákból, sajátos színvilágra épülnek Jozef Oškvarek ké­pei. Rajtuk „ott van az ó egész világa, ahogyan megélte azt a hegyekben, a ter­mészet a maga örök átalakulásában, az emlékek, a szenvedések, a szerelmek világa..." - írja a kiállítás katalógusában a tárlat rendezője, Štefan Tkáč. Úgy hi­szem, egyet lehet érteni ezzel a megálla­pítással. Felfedezzük magunk is a színek és formák mögött az ember és a hegyek, a hegyek és a világmindenség, a világ­mindenség és az ember bonyolult kap­csolatát. Egy pillanatra megérezzük a he­gyek egyszerre csodálatos és félelmetes világát, ember és természet, ember és ember örök egymásrautaltságát. Ha nem­csak nézzük, hanem látjuk is a képeket, ráérezhetünk balladisztikus feszültségek­re is. Nem véletlen, hogy éppen Jozef Ošk­varek alkotásait láthatta most a komáromi (Komárno) Csemadok Galéria közönsé­ge. Az elmúlt év végén ugyanis égyüttmú- ködési szerződést kötött a Csemadok komáromi járási bizottsága a Szlovákiai Képzőművészek Szövetségének nyu- gat-szlovákiai kerületi szervezetével. E szerződés révén a Csemadok Galéria most már hivatalosan is része a szlovákiai képzőművészeti életnek. Ez év elején a szövetség hasonló szerződést kötött a Csemadok csicsói (Čičov) alapszerve­zetével is a helyi Kastély Galéria működ­tetéséről. Az együttműködési szerződé­sek létrejöttében nem kis szerepe éppen a most kiállító művésznek van, aki egyéb­iránt a szövetség kerületi szervezetének titkári teendőit is ellátja. NÉMETH GYULA ÚJ szú 6 1988. III. 4.

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom