Új Szó, 1988. március (41. évfolyam, 50-76. szám)
1988-03-31 / 76. szám, csütörtök
Gyermekelőadást! De milyet? A Koldus és királyfi a Magyar Területi Színház műsorán A Magyar Területi Színház gyer- mekelóadásain olykor összeültetik a felső tagozatos alapiskolásokat az éppen írni-ovasni tanuló elsősökkel. Gyakran megesik, hogy hátulról a mögöttük ülő és unatkozó kiskamaszok, elölről pedig a nem nekik készült előadás zavarja őket. Ehhez járul még a nézőtér két oldaláról vagy közepéről két órán át fegyelmezni akaró tanító nénik pressziója. így aztán nem marad más hátra számukra, mint a tablók, a tapsrendek jelezte befejezés - a szabadság - kihasználása. Emiatt aztán senki sem tudja, miért tapsol a gyerek, ha az előadás két órája alatt mindvégig mocorgott, társaival beszélgetett vagy legjobb esetben csendben unatkozott. Vagyis: a gyermek tapsa nem mindig lehet mérce. Mindegyik gyermekelóadás önmaga mércéje. Éppen ezért nehéz, ha nem lehetetlen csak úgy általában, minden fejlö- déslélektani megszorítás nélkül, a „gyermeknek" játszani. A Matesz komáromi (Komárno) társulata ezúttal kétszeresen is kényszerpályára kényszerült. Mark tudható be, hogy a játékból kiveszett a királyi udvar zsarnoksága, így az odacsöppenó Tomot, a koldusfiút inkább bugyuta figurák, mintsem kegyetlen lakájok veszik körül. Most mintha minden megszelídült volna. Még az Edward királyfi helyett a veréseket elszenvedő Humphrey is inkább udvari bolondra hasonlított Az előadás szünetében az járt a fejemben, hogy miért él annyira elevenen bennem az először regényből megismert történet néhány drámai csomópontja. Mégpedig a következők: 1. Tóm, a koldusfiú szívszorítóan kegyetlen sorsa, 2. a szerepcsere izgalmas (vagyis a ,,más is lehetek, mert a sorsom úgy hozta" effektus), 3. az iskolába- járó gyermek számára végtelenül komikus udvari tanórák és a büntetések furcsasága, 4. a koldussá lett királyfi kiszolgáltatottsága, 5. a „kolduskirállyá" való koronázás lelki terrorjának a gyermeki felismerése, 6. a befejezés: a hatalom jóságának és az identitás vállalhatóságának ka- tartikus élménye. Ezeken töprengtem az előadás után is. Boráros Imre (Hendon) és Mák Ildikó (Edward) az előadás egyik jelenetében. ' (Szücs Jenő felvétele) Twain Koldus és királyfi című regénye színpadi változatának próbái alatt ideiglenesen lezárták az új épület színpadát. így elég drámain alakult e gyermekeknek szánt produkció sorsa. Mindezek a körülmények, no meg a „régi otthon", a Szakszervezetek Házának színpada és nézőterének rossz akusztikája is rányomta bélyegét a bemutató előadásra. Az áldatlan szervezési és üzemviteli körülményeket leszámítva sem láttam olyan előadást, amely minden tekintetben megállná a helyét. Amikor Horváth Lajos, a darab rendezője a Matesz színpadán látott változat rendezésére vállalkozott, tudatosíthatta, hogy mind a komáromi, mind a tájelóadásokon heterogén gyerekközönség előtt játsszák majd a darabot. Ugyanis, ennek a színpadi változatnak a sajátosságai között meghatározó, hogy meseszerűvé és nem drámaivá változtatja a regény történetét. Csakhogy mégsem erősödik fel a kaland, a romantikus szerepcsere katartikus kiteljesedésére lehetőséget kínáló történet. Mindennek létrejöttét, mintha a szapora dalbetétek és a zenei aláfestés akadályoznák, amelyeknek jelenléte vitathatatlan dramaturgiai funkcióval bír. Csakhogy! A gépzene és a színészek éneke elfedi egymást. Voltak olyan jelenetei az előadásnak, amikor a versszövegeknek nemcsak az illusztratív, hanem a cselekményt előrevivő funkcióját is megsejtettük, csakhogy a szövegből nem sokat érthetett a néző. Máskor még a narrátori szerepkört is ellátó Boráros Imre erőteljes szövegmondása sem tudta legyőzni a színpad előterében elhelyezett hangszórókból hallható zenét. Horváth Lajos rendezésében pontosan felismerhetők azok az értelmezési szándékok, amelyek feltételezhetően az áldatlan műszaki körülmények hatására halványultak el. Mindenképpen érdekes a František Perger m. v. tervezte stilizált tér, amelynek körformája univerzálisan bejátszható mindkét helyszín (koldustanya és palota) esetében. A zsinórpadlásból lefelé lógó láncok erőteljes képzettársításra késztetik a felnőtt nézőt. Az már a dramaturgiai értelmezés hiányosságának Ebből következtetem, hogy dra- maturgiailag tisztázatlan, kivitelezésében félig kész, kiérleletlen előadást, semmiféle kényszer alatt nem szabad a gyermekközönség elé vinni. Ľubomír Mojžiš m. v. jelmezei felemásak. A királyi udvar vitathatatlanul pompázatos jelmezeivel szemben, egy vasalt, ápolt, fehéringes koldussereget állított szembe. Mind Mák Ildikó (Edward, a királyfi), mind Benes Ildikó (Tóm, a koldusfiú) ennek a szerepnek a megszokott értelmezésével formálta meg a két figurát. A „nadrágszerep" ezúttal sem hozott meglepetést. Számtalan Koldus és királyfi előadást látva, mindmáig hiányolok egy a Mark Twain-i regény lélektani elemzésére alapozott dramaturgiai értelmezést. Ennek a lényege mindenképpen a kamaszkor legfélelmetesebb élménye lenne: a felnőtté válás az identitás vállalása. Legalábbis a huszadik század végén ifjúsági színpadra, ebből a darabból, ez kívánkozik. Egyszerűnek tetszőek elvárásaim okai. A mindenkori kamaszok (a maiak méginkább) nem látnak eszményképeket a felnőttek között. Ennek aztán legtragikusabb következménye az identitás elvesztése. Kissé romantikus formában, de Edwarddal és Tómmal is ez a fejlödéslélektani alapszituáció történik meg. Mindketten ösztönösen menekülnek a zsarnok apák elől, akiket királyként vagy koldusként ugyanazok a szándékok motiválnak: fiukat a saját nyomdokaikba kényszeríteni. A két fiú megismerte anta- gonisztikusan különböző világ láttán születik meg bennük az elhatározás (Mark Twain regényében és annak olvasójában kétségtelenül): önmagamat kell vállalnom! Úgy nem lehetek zsarnok, ha tudatosítom az uralkodás, a vezetés, az irányítás felelősségét, erkölcsét. De szolgaként, beosztottként sem leszek gyilkossá, gazemberré, s nem taposhatnak a porba. Kétségtelen, hogy számos romantikus felhangja van a történetnek, de ennek helye lenne egy pontosan értelmezett, nem általában a „gyermeknézőnek", hanem pontosan kidekázva a „kamasznézó- nek" szóló előadásban. Az epizód- és statisztaszerepek garmadáját játszó színészek (Bugár Gáspár, Dér Lívia, Bajcsi Lajos, Vörös Lajos, Keszegh Marianna, Szentpétery Ari, Rozsár József m. v. és Ferenczy Anna érdemes művész) mellett nem kevés azoknak a száma sem, akik megpróbáltak karakterfigurákat formálni az előadáson belül: Boráros Imre (Hendon; VIII. Henrik), Petrécs Anna (Lady Elizabeth; Bet), Varsányi Mária (Lady Jane; Nen), Dráfi Mátyás érdemes művész (Lord Hertford), Holocsy István (St. John), Bugár Béla (Canty), Lörincz Margit (Carity- né; II. udvarhölgy) és Pőthe István (Humphrey; Fiatal férfi). Zsákovics László m. v. illúziókel- tó, reneszánsz zenei motívumokból állította össze a Varga Ervin m. v. komponálta táncok és koreografált mozgások hatására helyenként musicalnek ható játék zenéjét. Mindent egybevetve egy félig kész produkciót láttunk. Ebben a tisztázatlan dramaturgiai értelmezés, a pontatlanul begyakorolt színváltások, az itt- ott kirívó fegyelmezetlenségnek tűnő térbeli mozgások, a reprodukált zene és az ének közötti aránytalan nagy hangerőbeli különbségek kerekedtek felül. Olyan hibák, amelyek nagyrésze egy hosszabb és zavartalanabb próbafolyamattal kiküszöbölhető lenne. Ebben az előadásban ugyanis stílustalanságot, ízléstelen kiszólásokat, zavarosságot szülő rendezői értelmezésbeli tévedést nem fedezhet fel senki. DUSZA ISTVÁN Ne csak versenyen helyesen A szép magyar beszéd országos vetélkedőjének margójára Pedagógusok tudnának mesélni arról igazán, milyen fogalmazásokat írnak a gyerekek. Ha közösen elolvasott mesét, történetet kell visszaadni, bizony, még akkor is akad dolgozat, mely mindössze háromnégy mondatból áll, az is hibás, értelmetlen szöveg, nem beszélve a külalakjáról. Legtöbb a közepes teljesítmény, mely vagy a fantázia hiánya* miatt lett olyan, amilyen, vagy az íráskészséggel van baj. Közhelyes kifejezések, fordulatok, tőmondatok füzérében jelenik meg a tavasz, a családi élet vagy éppen valamely kirándulás emléke. Kevés a kiváló, dús fantáziával, eredeti nyelvi megoldásokkal és biztos kézzel megírt fogalmazás. Persze, írni - és helyesen, szépen írni - nehéz. Amellett, hogy függvénye az olvasottságnak, a képzeletvilág gazdagságának, a gondolkozás színvonalának és a szókincsnek, sokat, nagyon sokat kell gyakorolni a szövegalkotást, erre azonban kevés idő jut manapság az iskolában, atanításáraúgyszólván semmi (valamikor tantárgy volt, akárcsak a szép beszéd). „A mai órán fogalmazást írunk." Mit tehet szegény gyerek? ír, ahogy tud. Ugyanis sokkal többet annál nemigen hallott a fogalmazásról, mint, hogy három részből áll, bevezetés, tárgyalás, befejezés. Három bekezdés, kész. Otthon, a családi körben még rosszabb a helyzet, ha nincs belső késztetés vagy valamilyen sikerélménnyel kecsegtető külső ösztönzés, kerüli az írás, a fogalmazás gyakorlását a gyerek, örül, ha a házi feladattal elkészül. A beszédről is lehetne beszélni. Nem a trágárságokra gondolok most, mely, sajnos, manapság már a gyermekszájból is vastagon ömlik, hanem az igénytelen, színtelen, idegen nyelvi elemekkel, suksüközé- sekkel és más nyelvtani, valamint kiejtési hibákkal tarkított beszédre. Sok az artikulátlan „hang“. Egyebek között, mert: kiveszőiéiben a mese a családi körben; a szülő-gyermek közötti „párbeszéd" tartalma leszűkült az utasítások, figyelmeztető-fe- gyelmező szavak és a mindennapi élettel kapcsolatos legszükségesebb fogalmak használatára; az iskolában ritkán alkalmazott tanulási és tanítási forma a párbeszédre épülő dramatikus játék; a magas létszámú osztályokban a tanulók zöme sokszor egész délelőtt nem jut szóhoz, és ha igen, legfeljebb egykét mondat erejéig, vagyis nemhogy külön beszédfejlesztésre, és még előbb vagy azzal együtt a kreatív gondolkodásmód kialakítására nincs lehetőség, idő - a puszta megszólalásra is alig. így aztán ott beszélnek a gyerekek, ahol tudnak, ahogy tud- ' nak, akivel tudnak. Általában: beszédkultúrájuk csak látszatra tűnik valamivel jobbnak íráskultúrájuknál. Ebben az egyébiránt nemcsak tájainkra jellemző helyzetnek az ismeretében nem lehet eléggé nagyra értékelni azokat a (részben) művészi önkifejezési formákat, melyekben a szó játssza a főszerepet. Gondolok itt a vers- és prózamondásra, színjátszásra, a bábozásra, népha- gyomány-ápolásra, kiejtési, nyelvi vetélkedőkre. Szinte felüdülés volt számomra hallani például az idei Kazinczy Nyelvművelő Napokon azokat az alap- és középiskolás tanulókat, akik bejutottak a szép magyar beszéd versenyének országos döntőjébe. Igaz ugyan, hogy a verseny előtt néhány perccel megkapott publicisztikai jellegű szöveg felolvasása kissé egyhangúra sikeredett az első kategóriában, patetikus- ra a másodikban, olyan eszközökkel is éltek a középiskolások, itt-ott még az alapiskolások is, mintha drámát adtak volna elő - de a „hang" tiszta volt. Ami engem különösen meglepett, azt a verseny második részében nyújtották a tanulók. Mindössze tizenöt-húsz perc állt rendelkezésükre, hogy a szintén ott helyben ismertetett három téma közül valamelyikre szöveget alkossanak, melyet aztán természetesen be is kellett mutatniuk a szép számú közönség előtt. Volt aki több oldalt írt a rövid idő * alatt és azt igyekezett fejből előadni, volt, aki csupán vázlatot készített, vagy azt sem, fejében építette meg mondandóját. Számos remek rögtönzésnek lehettünk tanúi, főként az alapiskolások körében. Itt már egyéni színek, nyelvi ízek is érvényre jutottak. Egyik-másik szöveg iróniával vagy jó adag humorral fűszerezve alakult, izgalmasan, hogy szinte sajnálta az ember, amikor a zsűri megállította a megszabott időhatáron túllépő versenyzőt (szívesen hallottuk volna a történet végét). Még ha elkanyarodtak is néhányan a választott témától, vagy előre elkészített szövegekből igyekeztek a leginkább közelállót egy csavarással hozzáigazítani, vagy sémákból, közhelyes igazságokból épült a „produkció", vagy a túlzásba vitt szerepjátszás ment a tartalom rovására, döntő mértékben nem ezek, hanem a talpraesett rögtönzések határozták meg a verseny színvonalát. Lám, ilyen is van! Vajha ez lenne a jellemző úgy általában, a mindennapokban! Vajha nemcsak a versenyeken lehetne hallani gyermekeinktől szép beszédet édes anyanyelvűnkön! Persze, hogy valami is teljesüljön ebből az óhajból, különösen a fentebb vázolt háttér ismeretében, ahhoz elsősorban nekünk, felnőtteknek kellene változnunk, szebben írnunk és beszélnünk. Érzékelné így a gyermek, hogy a nyelvünk tisztaságára is ügyelünk, és követne, ha úgy tetszik, utánozna, mint annyi másban. Sokszor elég lenne ehhez részünkről - egy kicsivel több önfegyelem. BODNÁR GYULA Kérdezni, válaszolni - beszélni KÉT KÖNYV AZ OROSZ NYELVTANULÁSHOZ Két kitűnő könyvet ajánlok mindazok figyelmébe, akik érdeklődnek az orosz nyelv és annak gyakorlati tudása iránt. Mindkét kiadvány a budapesti Tankönyv- kiadó gondozásában jelent meg. Az egyik: Antal Mária-Heller Anna-Pócs Ilona Hogy mondjuk oroszul? cimű könyve, amely 290 egyszerű beszédgyakorlatot tartalmaz, így lehetővé teszi az idegen (orosz) nyelven történő kapcsolatfelvételt a legkülönfélébb helyzetekben. A kötetben szereplő két személy olyan helyzetekbe kerül, amikor magyarázkodni, kérdezni, válaszolni, méltatlankodni vagy dicsérni - tehát kommunikálni kell. A szerzők tudatában voltak annak; hogy az egyszerű helyzet is bonyolultnak tűnik, ha idegen nyelvi közeg vesz körül minket, ha idegen nyelven - esetünkben oroszul - kell a dolgokra reagálnunk. A könyvben az azonos témájú szituációk nem mindig követik egymást, a tárgymutató segítségével szükség esetén ezek azonban összekapcsolhatók. A lapok bal oldalán magyar nyelven olvasható a feltételezett helyzet és az abból adódó feladat, alatta pedig a megoldás. Ezek a feladatok valóban életszernek. Állításom igazolására idézek néhányat: Egy család tagja belázasodott. Hívjon orvost telefonon! - Érdeklődje meg az utcán a pontos időt!- Kérje meg a szálloda portását, hogy míg ön távol van, vegye át a telefonon érkező üzeneteket! - Elesett, és megütötte a bokáját. Panaszolja el az orvosnak! Kérjen fájdalomcsillapítót! - Kérdezze meg a pályaudvari csomagmegőrzőben, hogy otthagyhatja-e másnap estig a csomagjait! Sok feladathoz többféle megoldás is készült, sok helyzetben ugyanis többféle reakció is elképzelhető. Ilyen esetben a szerzők arra törekedtek, hogy az egyik megoldás egyszerűbb legyen. A feladatok idegen nyelvi változata a lapok jobb oldalán található. Természetesen nem szó szerinti fordításokról van szó, hanem a magyar és az orosz nyelvi változat olyan párhuzamáról, amely az adott nyelvre leginkább jellemző szóhasználatot tükrözi. Vannak ugyanis olyan esetek, amikor a szó szerinti fordítás félreérthető, esetleg nevetséges lenne. A könyv a következő témaköröket öleli fel: Bemutatkozás; család, családi események, ünnepek; társasági érintkezés; közlekedés, utcai információk; szálloda, lakás, szállás; étterem, étkezés; öltözködés, külső megjelenés; munka, háztartás, tanulás; szabadidő (sport, tévé, rádió, mozi, színház, újság stb.); egészség, betegség, on/os; hivatalos szervek (rendőrség, vám); posta, bank; telefon; időjárás. A gyakorlati nyelvtudás kialakításának és elmélyítésének is kitűnő eszköze ez a könyv. A feladatmegoldások, tehát maguk a beszélgetések mindkét nyelven, a bázisnyelven (magyarul) és a célnyelven (oroszul) egyaránt igen választékos stílusban íródtak. A másik könyv - dr. Kecskés István Életszerű beszédhelyzetek az orosz nyelvben - nemcsak felépítését tekintve különbözik az előzőtől, hanem abban is, hogy gyakorlatai, feladatai, beszélgetései csupán orosz nyelven készültek. A kiadvány 12 azonos felépítésű részből áll, ezek mindegyike önálló egységet alkot. A témakörök közt találunk publicisztikát, bűnügyi történetet, irodalmi szemelvényeket mai orosz íróktól, humoros elbeszéléseket stb. A szerzőnek ezzel az volt a célja, hogy a könyv használója az orosz nyelv minden rétegébe bepillantást nyerjen, s az egyes témakörökkel, beszélgetésre, véleménymondásra ösztönözzön. Lehetőséget nyújt az orosz nyelvi etikett legfontosabb kliséinek a gyakorlására is. Bár a feladatok többsége a szókincs gyarapítását segíti elő, lehetővé válik általuk a nyelvtani szerkezetek gyakorlása is. Minden fejezet előkészítő feladatsorral kezdődik; a könyv használója ezáltal megismerkedhet a szöveg legfontosabb kifejezéseivel és beszédfordulataival. így a szöveg globális megértése szótár nélkül is lehetséges. A megértés fokát a szöveget követő feladatsorral ellenőrizhetjük. A második feladatsor a szövegben szereplő legfontosabb kifejezések megtanulására szolgál. A harmadik lehetővé teszi a szöveg legérdekesebb részleteinek, a szereplők viselkedésének, jellemének, cselekedeteinek megbeszélését. Az utolsó részben vita következik, amely a szöveg által felvetett kérdésekről folyik. A több részből álló feladatsor megkönnyíti a kötetlen beszélgetést, hiszen megoldása után a tanuló már tudja, hogy miről és hogyan beszéljen. Mivel ebben a könyvben a feladatok és megoldások csakis a célnyelven szerepelnek, a könyv elsősorban azoknak ajánlható, akik az orosz nyelv tanulásában az alapfokon már túljutottak. A nyelvtanulás „direkt módszerrel“, tehát az anyanyelv teljes kikapcsolásával ugyanis jóval nehezebb, mint amikor az anyanyelvi ismeretekre is támaszkodhatunk. Előnye azonban az, hogy kizárja az anyanyelvvel párhuzamosan történő tanulás negatív hatásait. Mindkét könyv azok számára hasznos, akik azt a célt tűzték ki, hogy anyanyelvi szinten sajátítsák el az orosz nyelvet. E kiadványok - sok más, kevésbé sikerült orosz nyelvkönyvvel vagy tankönyvvel ellentétben - kedvet csinálnak a nyelvtanuláshoz, s lehetővé teszik a gyakorlati nyelvtudás hatékony elmélyítését. SÁGI TÓTH TIBOR 1988
