Új Szó, 1988. március (41. évfolyam, 50-76. szám)

1988-03-24 / 70. szám, csütörtök

Érem és grafika Darázs Rozália és Szilva József kiállítása VÉGRE ELKÉSZÜL Hírek és álhírek a Magyar Területi Színház játékhelyéről pok láthatók, de az utolsó ciklusá­ban már dominál a gondolat. Ez utóbbihoz megfelelő formát, vonal­struktúrát is keresett. Az Anya, a Gyermekkel, a Minden nap a gyer­mekért, metszetek többé kevésbé az élmény ösztönös feltörésének a dokumentumai. Ezzel szemben a balladisztikus telítettségű, eredeti­leg hat darabból álló Kodály emléke ciklus most látható négy lapja, és a külön elemzésre érdemes Tiszte­let a nyomdászoknak sorozat már az önépítés lenyomatainak is tekint­hetők. Ez utóbb említett ciklus hat lapja a könyv, a benne foglalt gondolat, a munka és a mesterember dicsére­te. Érett grafikusoknál tapasztalható formai egységgel, mindig azonosít­ható vonalstruktúrával készített met­szetek. A Tisztelet a nyomdászok­nak grafikai lapjain nemcsak az arányérzékkel megszerkesztett sö­tét és világos felületek, de a betűk tipográfiai formáinak felhasználása és a nyomdászat történetéből ismert motívumok stilizálása is hozzájárul a formai meghatározottsághoz. Míg a Kodály emléke ciklust az elmélyült gondolatiság, a magyarságtudat és a népélet képzőművészeti kifejező­dése avatja fontos alkotássá, addig a Tisztelet a nyomdászoknak soro­zatot már a formai jegyek biztonsá­gos alkalmazása értékeli fel. Ezeken a gondolati közlendők mellett a for­mai pontosság is dominál. Az itt látható olajfestményeit kivé­tel nélkül a csallóközi táj, az ember kezenyomát magán viselő falusi épí­tészet ihlette. Kisméretű vásznain elsősorban az egységes és határo­zott kolorit az, amivel megfogja a né­zőt. Sikerült olyan hangulatokat fes­tenie, amelyek mind a kompozíció, mind a természetben bekövetkezett túlérettség színeinek (mélylila, mély­kék, sárgák, sötétpirosak és sötét­barnák) használatával ezeken a táj­képein megjelenik az elmúlás előtti állapot. így láthattam ezeket a vász­nait „az utolsó előtti pillanat“ állapot rögzítésének. DUSZA ISTVÁN Szilva József: Tisztelet a nyomdá­szoknak (fametszet)-Bezárták a Magyar Területi Színházat - hangzott el a minap egy szlovákiai tanácskozás szónoki emelvényéről a bejelentés, s a zsi­bongó, a gyűlés végére váró hallga­tóság között egyszeriben síri csend támadt. Persze, pillanatokon belül kiderült, hogy a felszólaló jószándé- kúan, részben szónoki fogásként jócskán sarkított. A Magyar Területi Színház szék­helyén, Komáromban (Komárno) és más dél-szlovákiai városokban az elmúlt hetekben szintén különböző szóbeszédek keltek szárnyra. Egyes jólértesültek tudni vélték, hogy az épület megsüllyedt, a falak repedez­nek, s állítólag életveszélyes akár csak a színpadra is lépni - és így tovább: terjedtek a hírek, s a rém­hírek. Természetes, hogy nemzetiségi kulturális intézményeink létével, munkájuk körülményeivel kapcsola­tos hírekre, értesülésekre közvéle­ményünk élénken és érzékenyen reagál, többek között ezért is szük­séges a naprakész és reális tájékoz­tatás. Ez pedig a fenntartók részéről ebben az esetben elmaradt, többek között ezért is terjedhettek el külön­böző rosszindulatú híresztelések is. És hát - valljuk be önkritikusan - mi, újságírók sem iparkodtunk utána­nézni a dolgoknak, sőt többen közü­lünk, színházi ügyekben egyébként bennfentesek, még arról sem tudtak, hogy az épület üzemeltetését ideig­lenesen leállították. Bizony, nem jó fényt vet tájékozottságunkra, s ru­galmasságunkra az a tény, hogy egy külföldi hetilapban már megjelent a hír, miszerint ,,pótjavítás okán a napokban bezárták az épületet“, a hazai magyar sajtónkban viszont erről a mai napig egyetlen sort sem olvashattunk. Mi is történt valójában? A két legilletékesebbtől, Harmat Rudolftól, az épület jelenlegi fenntartó intézményének, a Városi Művelődési Központnak az igazgatójától, és Ta­káts Ernődtől, a társbérlőként itt ját­szó Magyar Területi Színház igaz­gatójától kértem választ.- Annyi történt - teszi az asztalra az iratokat Harmat Rudolf hogy február 18-án, tehát egy évvel az épület átadását követően nálunk jár­tak a kulturális és művészeti dolgo­zók szakszervezetének munkabiz­tonsági és tűzvédelmi ellenőrei. Ala­pos ellenőrzést végeztek, s megálla­pították, hogy az építők a dokumen­tációkban feltüntetett tűzvédelmi munkálatok egy részét nem, vagy nem teljesen végezték el, s hiányoz­nak bizonyos jegyzőkönyvek is. Megalapozott kifogások merültek fel a színpadi és a nézőtéri világítás vezérlésével kapcsolatban, s a fo­lyosók falait burkoló anyag sem felel meg a tűzvédelmi előírásoknak. A hibák egy része abból adódik, hogy az építkezés elhúzódott, s ez­alatt bizonyos előírások, normák szi­gorodtak, az észlelt hiányosságok miatt a központi ellenőrök ideiglene­Csak almát és hóembert? A JÖVŐ NEMZEDÉKÉNEK VIZUÁLIS KULTÚRÁJÁRÓL Ki ne látott volna már unott, érdektelen arcú gyermeket múzeumban vagy képtárban? Ilyen­kor megbocsátóan legyintünk: ,,ugyan, még nem érti, nem tudja felfogni a kép mondanivalóját, tartalmát", s továbblépünk. Azonban ha kissé mélyebbre tekintünk, rájövünk: komoly okai van­nak gyermekeink közönyös arcának. Sokak sze­rint a mai generáció egy részének vizuális érzé­ketlensége a rajztanítás elhanyagoltságában is keresendő. A rajztanítás - vagy elegánsabb elnevezéssel: a vizuális nevelés - újabban egyre több gondot okoz a közoktatás sorsán tűnődő szülőnek, pe­dagógusnak és más szakembereknek. A szülő természetesen elsősorban a rajzolás és festés képességének fejletlenségét kifogásol­ja, hiszen a képi látás és kifejezés praktikus felhasználási területein a vizuális nyelvre, mint kommunikációs eszközre van - vagy lenne szükség. Hogy is néz ki, hogy zajlik le általában egy rajzóra? Hozzá kell tenni, hogy csak az alapisko­lában, mert a középiskolák tanrendjében ez a fo­galom ismeretlen. Iskolai éveimre visszaemlé­kezve: télidőben hóembert, nyáridőben folyóban fürdő gyermekeket, almát rajzoltunk. Nyolc éven keresztül, heti egy alkalommal! Természetesen ez egy kissé szélsőséges példája a rajztanítás színvonalának, azonban hűen tükrözi fejletlen­ségét. A rajztanításra fordítható óraszám egyre csök­ken, miközben növekszenek a társadalmi igé­nyek, amelyek egy sokrétű, korszerű vizuális kultúra változatos esztétikai és technikai isme­retanyagának átadását kívánják. A rajzpedagó­gia a szakmai létminimum alá szorított órakere­tekkel gúzsba kötve mi egyebet tehetne: válogat. Először a látástól-csinálástól (tehát a hagyomá­nyos alkotói szereptől) idegen tevékenységet- elsősorban az igen időigényes és kevés bemu­tatható produktummal kecsegtető műelemzést- csökkenti, vagy zárja ki, az alapiskolai tanuló pedig higgadtan, némi unalommal és igen kevés tudás birtokában szemléli a műalkotásokat. Az egyetlen elemzőmódszer, amelyet úgy-ahogy is­mer, néhány alapvető képi minőség egyszerűbb megjelenési formája. A tartalom - épületnél a funkció - tárgynál legtöbbször rejtve marad! Mítoszok, legendák, szimbólumok megfejtésére képtelenül, a művelő­déstörténeti alapművekről éppoly keveset tudva, mint az ősi kultúrák mondáiról, regéiről, a fiatal néző számára legtöbbször már a téma sem világos. Az idő dimenzióját nem építheti fel a ta­nulók tudatában az oktatási struktúra, amelyben évtizedek óta változatlanok a tantárgyakat elvá­lasztó határok, a tantervek magányosan futnak saját kronológiájuk vezérfonalán, s az integráció jelenleg legtöbbször csak vágyálom - néhány okosan gondolkodó pedagógus titkolt gyakorlatá­ban válhat csak valóra. A rajztanár tehát kényszerűségből szelektál, így a bemutatandó művek sorában már régóta nem szerepel az őskor és az ókor nagy kultúrája. Az a tanuló, akinek szerencséje van, és „kifo­gott“ egy olyan tanárt, aki sietve végigvezeti a szfinxtől a Michelangelo felé tartó téridő ösvé­nyein, joggal érezheti, hogy a művészet fejlődik, egyre ügyesebbek a mesterek - s ezek után a XX. század kétféle értékrendje, új formát kere­ső alakzatai csakis csalódást okozhatnak. Mennyivel változatosabb, tisztább lehetne a kép, ha mód és alkalom nyílhatna közösen elolvasni, megnézni, hogyan is születik a múlt. Mi tehát a teendő? A rajztanítás balsorsán tűnődő szakember vagy szülő csak azt tudja, amit mások. Az iskolában azt a tanácsot adják - ha adják -, írassa be gyermekét rajziskolába az aggódó szülő. S bár hiába magyarázza, hogy nem akar gyermekéből második Picassót, csak szeretné, ha otthonosan mozogna a múzeum­ban, képtárban, utcán, vagy akárhol - és ne menne el bizonyos művek, szépségek mellett értetlenül. Nem marad más hátra, mielőbb vissza kell állítani a rajztanítás rangját, s egyáltalán: jó lenne iskoláinkat korszerű, a századhoz méltó intézmé­nyekké alakítani. Rájönni arra, hogy az egyéni­ség fejlődésében éppúgy része van a környezet­nek, mint az iskolának és a családnak, s ebbe a környezetbe tartozik a művészet is. FILAKOVSZKY ZOLTÁN sen leállították az épület üzemelte­tését, s kötelezték a fenntartót, illet­ve az építőket a hibák sürgős kijaví­tására, annál is inkább, mert bizo­nyos munkák szavatossági ideje az épület átadásától számított másfél esztendő.- Az igazsághoz tartozik - folytat­ja Takáts Ernőd -, hogy a Tiszti Pavilonban amelynek egy részét raktárnak használjuk - is találtak hibákat, s pontos határidőt szabtak eltávolításukra.- Több szakemberrel beszélget­tem az elmúlt napokban - folytatja az épület gazdája -, akik elmondták, hogy nálunk sajnos inkább az szá­mít kivételnek, ha az építők kifogás­talan minőségben adják át az új épületet. Az átadás utáni javítások nem jelentenek rendkívüli ese­ményt. Mi levélben, telefonon köve­teltük, kértük az építőket, végre fe­jezzék be azt, amit évekkel, sőt, több, mint egy évtizeddel ezelőtt elkezdtek. Sajnos, az ellenőrzés is igazolta: mindhiába.- Mi már egy éve sajátságos helyzetben vagyunk - mondja Ta­káts Ernőd. - Nagyon örülünk an­nak, hogy jóval korszerűbb épület­ben játszhatunk, viszont látni kell azt is: hazánkban nincs hagyománya annak, hogy egy fedél alatt működ­ne hivatásos színház és városi mű­velődési központ. Az igazgató szavai közben ön­kéntelenül is felmerül bennem a kér­dés, vajon annak idején gondolt-e valaki is arra, hogy néz majd ki két intézmény együttélése a gyakorlat­ban, s az épület közös használata milyen szervezési előfeltételeket igényel.. Tovább hallgatom az igazgatót:- Együttműködésünk nem felhőt­len, s itt nem kell egymás elleni acsarkodášra, rosszindulatra gon­dolni. Arról van szó, hogy mi valószí­nűleg nehezítjük a művelődési köz­pont tevékenységét, ók a miénket mindenképpen. Hogy csak egy pél­dát mondjak a napi sok közül. He­tekre előre közösen eltervezzük, mi­kor, ki használja a közös helyisége­ket. Igen ám, de mi van akkor, ha valamelyik színész megbetegszik, s a beugrás miatt próbát kell tarta­nunk s a színházterem azon a na­pon nem a miénk? Gondjaink most még csak fokozódtak. Ismét a Szak- szervezetek Házában játszunk, sok­felé próbálunk, a komáromi előadá­sok közül néhányat lemondtunk, je­lenleg a tervezettnél többet tájolunk, ezzel viszont nőnek a kiadásaink, nem is beszélve a műszaki személy­zet megterheléséről. Nem mondhat­nám, hogy nyugodtak a napjaink...- Nem volt más választásunk - jelentette ki Miroslav Koči, az ellenőrző csoport vezetője. Tudatá­ban voltunk annak, hogy megnehe­zítjük egy országos nemzetiségi kul­turális intézmény munkáját, hogy er­kölcsi és anyagi kár éri a színházat és a művelődési központot is, de végre rendnek kell lennie, senkinek sincs joga emberek életét, milliós értékeket kockáztatnia. Meggyőző­désem, hogy ez az indokolt intézke­dés meghozza a kívánt eredményt. Úgy tetszik, hogy a csoport veze­tője nem tévedett. A járási párt- és állami szervek azonnal tudatosították, hogy sokkal többről van szó, mint egy épület üzemeltetésének ideiglenes leállítá­sáról. S ennek megfelelően csele­kedtek. Személy szerint Varga Ernő, a járási nemzeti bizottság elnöke, s más illetékes is valóban szívügyé­nek tekintette a hibák mielőbbi eltá­volítását. Hathatós lépéseket tett az SZSZK kormányának nemzetiségi titkársága, s az SZSZK Kulturális Minisztériuma is. Erőfeszítéseik ki­sebbfajta csodákat eredményeztek. Az egyik vállalat szakemberei példá­ul napok alatt elvégezték azt, amire egy éven át hiába kérték őket, s jó ütemben haladnak a további munká­latok is. így hát jogos a remény, hogy a cikkünkben említett gondok egy részét rövidesen orvosolják, s az épület újra fogadhatja a színházi előadások és más kulturális rendez­vények látogatóit. SZILVÁSSY JÓZSEF ÚJ SZÚ 6 1988. III. 24. A. Egyetlen pillanatra sem vonható kétség­be Darázs Rozália szobrászművész és Szilva József festő­művész közös kiállí­tásának eredetisége és szellemiségének értéke. Mindketten a már említett kama­raműfajok egyikében, a maga teljességé­ben akarják megra­gadni a világot, amelynek - az ő kina­gyításukban - gyé­mánttengelye az em­ber. Közös kiállításuk színhelyén - a perbe- tei (Pribeta) szövet­kezet központjának előcsarnokában - gondolati áttételek­kel ugyan, de megkö­zelítőleg azonos té­májúnak tekinthető plasztikákat és képeket állítottak ki. A rendszerezés szándéka nélkül megállapítható, hogy ezek a müvek napjaink embe­rének létét érintő dolgokkal kapcso­latosak. Darázs Rozália a bratislavai Kép­zőművészeti Főiskolán végzett, Ru­dolf Pribiš osztályában. Művészpá­lyájáról elsősorban a nyolcvanas években szerezhetett tudomást a hazai közönség. Ugyanakkor több külföldi csoportos kiállításon is résztvett. Ma már elsősorban mint éremművészt ismerjük. Számára a kamarajellegű kisplasztikai forma az egyéni világkép kifejezésének a lehetőségét jelenti. Miközben a mostani tárlaton bemutatott alko­tásai között csak kis számban látha­tunk az éremmüvészet hagyomá­nyos formavilágához ragaszkodó al­kotásokat, meghatározó a művész törekvése a műfaj kiteljesítésére. Darázs Rozália az érem behatárolt dimenzióit, mint a gondolati sűrítés eszközét látja. Így nemcsak a lehe­letnyi finomságúra munkált felületek, a lapos dombormű rajzszerűségé­nek hangsúlyozása, az aprólékosan megmunkált figuratív elemek jelzik a mívességet, hanem a témához alakított érem-formák is. Gondolati üzeneteit nem illusztra­tív, nem leíró jellegű plasztikai mi- niatúrákon közli. Ezek az érmeken, egyenként és ciklusokba csoporto­sítva, a lét sarkalatos kérdéseiről megfogalmazott gondolatokat sűrí­tik. Képzőművészeti aforizmáknak is tekinthetők, amelyek az emberiség nagy mítoszaiból (Ikarosz, Dionű- zosz és Ariadné, Sziszüfosz, Ádám és Éva, Noé), önmagunk túlélésé­nek egyre nyomasztóbb kérdésére keresett válaszból (Veszély, Az em­ber és a világűr, és az Idő-ciklusok) és a természet mikrokozmoszának felnagyításakor (Bogarak, Bolha, Bogár, Cseresznyelégy, stb.) fogal­mazódtak meg. A ciklusokba nem sorolt érmei közül azok képviselik szuverén alkotói világát, amelyek egyetlen érzelmi állapot teljességét Darázs Rozália: Noé (érem) (Májusi hold), az anyagi lét lényegét (Mozgás), vagy akár a komikumot tükrözik (Kis éji zene). Darázs Rozá­liának a komikumhoz különleges ér­zéke van. Elsősorban az általam Művész-ciklusnak elnevezett érem­sor témáiban fedezhető ez fel. En­nek meghatározó része a több da­rabból álló Bohócok-ciklus, de leg­alább ennyire megejtőek a finom iróniát sugárzó Zenészek (Gitáros, Fuvolás, Hegedűs). Egy ilyen töre­dékes felsorolásból is kiderülhet, hogy éremművészetének lényegét a gondolat képezi, s ennek hajlandó alárendelni az érem klasszikus for­máját is. Az ő művészetében az alkalmi jelleggel készített jubileumi eseményeket rögzítő és személyi­ségeket ábrázoló érmek kicsit ide­genszerűnek hatnak. Ezeken nem ismerhető fel az a gondolati szuve­renitás, ami a többi érmén elemen­táris erejű. Szilva József, aki eredetileg kép­zőművész-pedagógusként indult el a pályán, ma már budapesti, a Kép­zőművészeti Főiskolán folytatott ki­terjedt alkotóművészi tanulmányo­kat tudhat maga mögött. Bár ennek a hatása elsősorban az újabban al­kotott grafikai lapjain érezhető, vár­hatólag táblaképfestészetének jelle­gét is megváltoztatja majd. A perbe- tei kiállítás anyagában néhány olaj­képen kívül, nagyobbrészt grafika található. Szilva József éveket szánt már arra, hogy a lehető legtökéletesebb mesterségbeli tudás birtokában ka­rakterisztikus grafikai világot teremt­sen. Nos, ez a törekvése, úgy tűnik, meghozta az eredményt. Az, ami régebbi grafikai lapjain olykor eset­legesnek, Szabó Gyula formai tö­kéllyel megalkotott fametszeteit idé­zőnek tűnhetett, ma már egyéni lá­tásmóddal gazdagodva lett meggyő­ző. Feltehetőleg ezt a változást akarta érzékeltetni a tárlat megszer­kesztettségével, amelynek elején még a falusi élet, a gyermekkor meghatározó élményeit kifejező la-

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom