Új Szó, 1988. február (41. évfolyam, 25-49. szám)

1988-02-23 / 44. szám, kedd

Elkötelezve nemzetének Jozef Miloslav Húrban halálának 100. évfordulójára Jozef Miloslav Húrban (1817-1888) életéről és munkássá­gáról az utóbbi években két biográ­fia jelent meg. Az egyik Vladimír Mináč J. M. Húrban összegyűjtött perei (1974) című könyve, a másik Tomáš Winkler Tollal és karddal (1982) című kötete. Már maguk a könyvcímek is jól érzékeltetik Húr­ban tollal és karddal egyaránt jelle­mezhető munkásságának sok vitát keltő ellentmondásosságát. A nemzeti újjászületés kimagasló képviselőinek évfordulói a 19. szá­zadot idézik, azt az évszázadot, amely a harc - a győzelmekkel és vereségekkel teli polgári forradalmak, a burzsoázia hegemóniája - jegyé­ben telt el. Ebben az időszakban formálódtak és alakultak ki az újkori nemzetek. Az akkori társadalmi rend képtelen volt megoldani a nemzeti­ségi kérdést, így a toliforgatók gyak­ran nyúltak a kardhoz. így Húrban is. Ma már tudjuk, hogy a nemzetéb­resztőket munkálkodásukban az a vágy vezette, hogy saját nemzetük számára minél nagyobb szabadsá­got biztosítsanak. Ezért kerültek konfliktusba más nemzetek képvise­lőivel. örököltük tőlük ezt a vágyat és ebből merítve igyekeztünk az új társadalmi-politikai feltételek között biztosítani a szabadságot mindenki számára. Ezért lehetséges, sőt, szükségesnek érezzük, hogy a ha­sonló évfordulók kapcsán felülemel­kedjünk a nemzetiségi hovatartozás szűk korlátain. Ebben az értelemben írtam Petőfi Sándor halálának 100. évfordulója alkalmából ,,A mi Petőfi Sándorunk is" című cikkemet, és ebben az értelemben lehet írni Jozef Miloslav Hurbanról is. Annak ellenére, hogy valaha karddal a kezükben álltak egymással szemben. Egyre mar­kánsabban kerül előtérbe azonban irodalmi munkásságuk, amely köz­vetlenebb és hívebb módon fejezi ki szabadságvágyukat. Elvégre ennek a szabadságvágynak időben és tér­ben közös gyökerei voltak. A szlo­vák népébresztőket sok közös vo­nás fűzte magyar és cseh társaik­hoz. Ha valaha az ellentétekre toló­dott a hangsúly, ma a történeti hű­ségnek megfelelőbben arra hívjuk fel a figyelmet, ami összefűzte őket. Ilyen szemszögből tekintve Hur- bannak a magyarokhoz fűződő vi­szonyát nemcsak vitairatai (Unia čili spojení Lutheránű s Kalvíny v Uh­rách - Unió avagy a luteránusok és kálvinisták egyesülése Magyaror­szágon, 1845) és az 1848-1849-es szlovák felkelésben való részvétele jellemzik. Húrban, aki a štúr-csoport tagjainak többségével ellentétben nem Magyarországon végezte ta­nulmányait, nemcsak Hegelen ne­velődött. Magyar kortársaihoz ha­sonlóan ó is Fichte tett-filozófiájának vált hívévé, amely a nemzetre vo­natkozóan fogalmazta meg azt a kö­vetelményt, hogy a szabadságot sa­ját erőből kell kivívni, nem lehet ajándékba kapni Húrban egész éle­tén át ebben a szellemben igyekezett hatni és cselekedni. A meghatározó számára mindig a szlovák nemzet érdeke volt, annak a nemzetnek a de­mokratikus érdeke, amely nem tá­maszkodhatott a kiváltságokat élve­ző társadalmi rétegekre. Ebből fakad­nak ,,konfliktusai“ és „békülései“ (Piesne nateraz - Korszerű dalok, 1861), valamint életrajzi müveiben található elmélkedései saját és nem­zedéke (Karol Štúr, Viliam Paulíny- Tóth, Ľudovít Štúr) tetteiről. A később tettekben is megnyilvá­nuló nemzet iránti elkötelezettség jellemzi Húrban legkorábbi alkotá-- sait is, akár a régmúltból meríti té­máját, akár saját korát ábrázolja (gyakran szatirikus hangvétellel), akár a jövőt próbálja megidézni. Diákéveiben keletkezett versei és elbeszélései a Nagy-Morva Birodal­mat idézik okulásul saját nemzedé­kének, s egyben bírálva annak ón­zését, földhözragadtságát. Ebben a korszakban keletkezett Cesta Slo­váka ke bratrűm slavenským na Mo- ravé a v Čechách (Egy szlovák uta­zása morva- és csehországi szláv testvéreihez) című útirajza is, amely az akkori viszonyok ábrázolása mel­lett a jövő távlatait is felvillantja. Húrban három évig Brezová pod Bradlomban káplánkodott, majd evangélikus lelkészként 1843-tól élete végéig Hlbokéban működött. Munkássága révén ez az aránylag távol eső hely a nemzeti és irodalmi élet élénk központjává vált. Még 1843-ban Hlbokéba látogat Štúr és Hodža, hogy Hurbannal közösen a közép-szlovákiai nyelvjárást te­gyék meg szlovák irodalmi nyelvvé. Maga Húrban konkrét feltételeket teremt, hogy előmozdítsa elterjedé­sét. Az 1842-ben cseh nyelven ki­adott Nitra című almanachot 1844- ben már szlovákul jelenteti meg. 1846-ban megindította a Slovenské pohľady című folyóiratot. Ezzel egy olyan szlovák irodalmi orgánumot hozott létre, amely hosszabb rövi­debb megszakításokkal ma is léte­zik. Ez a folyóirat vitte győzelemre a szlovák irodalmi nyelv ügyét, ha­sábjain dőlt el a mereven klasszici- záló és az új irodalom harca. Húrban eközben szervezőként és harcos toliforgatóként működött közre. Noha ezekben a forradalom előtti években a Csák Máté korában leját­szódó Olejkár (Olajárus) című regé­nyében még visszatér a múltba, te­kintete a jelen felé fordul. Égető filozófiai és nemzeti problémákkal foglalkozik (Prítomnosť a obrazy zo života tatranského - Tátrai életké­pek, Prechádzka po považskom svete - Vágmenti séták, 1844), de ennél is fontosabb az a kép, amelyet a forradalom előtti helyzet szatirikus ábrázolásával saját koráról fest (Od Silvestra do Troch kráľov - Szilvesz­tertől Háromkirályokig, Korytnické poháriky - Korytnicai poharak, 1847), miközben a társadalmi és nemzeti passzivitást ostorozza. Ter­mészetes, hogy 1848-ban lelkesen fogadta a feudális jogok eltörlését (a deresről írt verse) s a társadalmi és politikai aktivizmus szócsöve lett. A negyvennyolcas forradalomnak leverése nem maradhatott hatásta­lanul egy, az élet dinamikájához oly szorosan kötődő emberre, mint Húr­ban. Nemegyszer elmondták, hogy ebben az időszakban az író egyre konzervatívabbá vált. Minden bi­zonnyal így volt, belső ellentmondá­sokkal és konfliktusokkal teli szemé­lyiségében azok az elemek kereked­tek felül, amelyek gátolták a fejlő­dést. Azonban nem gátolták meg abban, hogy az ötvenes években befejezze és a Slovenské pohľady című folyóiratban leközölje a szlovák irodalom történetét és filozófiáját is­mertető Slovensko a jeho život lite­rárny (Szlovákia és irodalmi élete) című úttörő jellegű müvét. Húrban almanachjában, a Nitrában jelent meg 1853-ban Sládkovič Detvanja. Maga Húrban is a múlt felé fordult, hogy az Elba menti szlávok sorsát idézve (Gottšalk, 1861), figyelmez­tessen, mennyire veszélyes az önös érdekeket a közösség érdekei fölé helyezni. Ez a gondolat motiválta Slovenskí žiaci (Szlovák diákok) cí­mű művét is. A hatvanas években adja ki a már említett Piesne nateraz (Korszerű dalok) című verskötetét, s továbbra is lankadatlan aktivitással dolgozik, felhasználva minden, a nemzeti élet gazdagítását szolgáló hazai és külső kapcsolatát. Munkás­ságának ezt a szakaszát a nemzeti­vallási orientáltság jellemzi. Hogy az általa szolgált ügy érdekében meny­nyire felül tudott emelkedni a parti­kuláris érdekeken, bizonyítja a Nitra 1876. és 1877. évi cseh nyelvű ki­adása. Azokban az időkben, amikor Tisza Kálmán gróf kijelentette, hogy szlovák nemzet nem létezik, Húr­ban, a szlovák irodalmi nyelv egyik megteremtője - abban a hiszemben, hogy ezáltal megszilárdítja a szlovák nemzet helyzetét - ismét visszatért a cseh nyelvhez. A nemes cél azon­ban visszájára fordult, a haladást gátolta. Az irodalmi szlovák nyelven alkotó realista nemzedék tagjai közt, akik erre a tévedésére felhívták a fi­gyelmet, ott volt fia, Svetozár Húr­ban Vajanský is. Ebben az időszak­ban keletkeztek életrajzai és emlék­iratai, melyekben az ifjú évek és az érett kor tetteit és indítékait gyakran az idős ember megváltozott szem­szögéből magyarázza. A lényeget tekintve azonban Húrban nem válto­zott. S a lényeg: a nemzeti élet érdekeit és szükségleteit minden más fölé helyező elkötelezettség, az ifjú és az érett kor küzdelmeit kísérő demokratikus eszmék. Jozef Miloslav Húrban példaképe annak az értelmiségi embernek, aki elkötelezett hűséggel állt ki népe és nemzete mellett, s aki törhetetlenul annak felemelkedésén munkálko­dott. Ebben a szellemben élt és alkotott a legnehezebb megpróbál­tatások idején is. IVAN KUSÝ A család, a társadalom és a nevelés egységéről EGY ÉRDEKES MONOGRÁFIA A család, az iskola kétségtelenül a gyermekek és az ifjúság formáló­dását elősegítő két legfontosabb té­nyező. A pedagógia, a pszichológia és a szociológia saját specifikumaik­nak megfelelően közelítik meg a család jelentőségét a gyermek szocializációs folyamatának egyes szakaszaiban. A társadalmi érdeklő­dés előterében a családi nevelés feladatai állnak. A családban alakul­nak ki a legfontosabb készségek és szokások, nézetek, viszonyulások. A családi környezet kulturális légkö­re elősegíti az ifjú ember erkölcsi, politikai tájékozódását, értékrend- szerének formálódását. A család olyan hagyományok őrzője, amelyek jelentős mértékben befolyásolják életmódját, de hatnak az egész tár­sadalom életmódjára is Tovább so­rolhatnánk azokat a nevelési szem­pontokat, amelyek a családnak a mai társadalmi feltételekből követ­kező funkcióiból erednek. A család autonóm volta e feladatok teljesítése során csak látszólagos, mivel a csa­lád életében közvetlenül visszatük­röződik a társadalmi változások di­namikája, a viszonyok sokrétűsége konkrétan megnyilvánul a család nevelőhatásában. Az elmondottakat mintegy jelzi Janka Hamarová és Ľubomír Holko- vič Rodina - spoločnosť - výchova (Család - társadalom - nevelés) című monográfiájának maga a címe, s ugyanakkor meghatározza a mun­ka kiindulópontját, felépítését is. A Szlovák Tudományos Akadémia Experimentális Pedagógiai Intézeté­nek a munkatársai könyvük első fe­jezeteiben elemzik a család társa­dalmi funkcióját, a szocialista társa­dalomban betöltött szerepét, a tár­sadalmi funkcióiban bekövetkezett változásokat. Fokozott figyelmet for­dítanak a család életének belső és külső feltételeire, s ezeknek a gyer­mek nevelésére gyakorolt hatásaira. A társadalmi változások kapcsán a család anyagi, demográfiai, kultu­rális feltételeit boncolgatják, rámu­tatnak a lélektani mozzanatokra, a családon belüli kapcsolatokra és azoknak a gyermekek nevelésére gyakorolt hatására. A továbbiakban az egyes társa­dalmi intézményeknek, a tömegtájé­koztató eszközöknek a családra gyakorolt hatását, a család szabad idejének a problematikáját taglalják a szerzők. Munkájuk értékét fokozza az SZSZK fővárosa és a Nyugat­szlovákiai kerület több mint félezer alapiskolai tanulója családjában végzett vizsgálatok eredményeinek a közzététele. A család és az iskola együttműködésének elemzését hite­lesebbé teszi azoknak az adatoknak az ismertetése, amelyeket az emlí­tett körzet 120 iskolájában az osz­tályfőnököktől szereztek kérdőíves vizsgálat segítségével. A könyvet, amely Bratislavában a Veda kiadó gondozásában jelent meg, haszonnal olvashatják a társa­dalompedagógia iránt érdeklődők, tudományos dolgozók, gyakorló pe­dagógusok és nevelők. Különösen sok ösztönzést kaphatnak belőle azok a szülők, akik tanulni vágyók és szívesen hasonlítják össze saját tapasztalataikat a kutatások ered­ményeivel. 8z>_t ÚJ FILMEK Megfelelő megvilágítás (cseh) Mai témájú film a Megfelelő meg­világítás. mely mind tartalmát és mondanivalóját, mind feldolgozás­módját tekintve kiemelkedik az utób­bi évek cseh filmtermésének meg­lehetősen középszerű mezőnyéből. Karéi Kachyňa munkájának auto­nóm világa, igazi hangulata, nem utolsósorban vonzó alapötlete ma­gával ragadja a nézőt. Távol áll tőle a romantika, sőt inkább ironikusnak nevezhetnénk. Történetének hőse egy építész- mérnök, aki negy­venévesen visz- szavonul munká­jától, hogy művé­szi aktfotókat ké­szítsen. Biztos egzisztenciájának nem azért fordít hátat, mert kora ifjúságától művé­szi ambíciók fűtik, hanem elsősor­ban azért, mert belefárad az örö­kös kompromisz- szumokba, a be­folyásos egyének és felesége által kikényszerített engedményekbe, bár ezek jóvoltá­ból él olyan jó módban. Mégis magányosnak és boldogtalannak érzi magát. Elhatá­rozásában végleg megerősíti őt egy kellemetlen találkozás, melynek so­rán arról értesül, hogy az általa ter­vezett óvoda előtt egy kislány mara­dandó sérülésekkel járó balesetet szenvedett. Az építészmérnök tuda­tosítja felelősségét, noha az építő­ipari vállalat igazgatóhelyettese vet­te őt rá, hogy tegyen engedményt. Munkáját, feleségét otthagyva, fo­tózni kezd. Modelljeiben az egyéni­séget, nem csupán a női test szép­ségét keresi. Lenyűgözi őt egy fiatal cigánylány bája, a naivsága mögött megbúvó nőiesség, vonzza egysze­rűsége, szabadságszeretete, hatá­rozottsága. A fotókat a helyi szín­házban állítja ki, s ezzel magára haragítja a kisváros aggályoskodó kispolgárait. Munkahelyi gondok ne­hezednek a vállára, házassági vál­ságát is meg kell oldania, s tisztáz­nia kell kapcsolatát férjezett szerető­jével ... A befejező képsorok azt sej­tetik, hogy a félreértések és kitörő ellenszenv miatt hősünk kénytelen visszatérni addigi életformájához... Harel Hefmánek a cseh film egyik jelenetében Karéi Kachyňa - aki Karéi Cabrá- dek forgatókönyve alapján készítet­te a Megfelelő megvilágítást - afrra törekedett, hogy napjaink erkölcsi és társadalmi konfliktusait érzékeltetve, rámutasson az életünket mételyező beidegződésekre, a túlhaladott mentalitásra. Munkájának alapötlete- néhány ragyogó jeleneten kívül- azonban kevésnek bizonyult ma­radandó filmélményhez, s bár nem hatolt a társadalmi problémák mé­lyére sem, az építészmérnök törté­netéből így is érdekes, szórakoztató film kerekedett. Alkotásának fősze­repét Karéi Hefmánek játssza, élet­hűen, szakmai biztonsággal. Még a hetvenes évek végén mu­tatták be nálunk Woody Allennek, korunk egyik legjelentősebb komiku­sának A jónevú senki című filmjét, amelynek fura hőse, egy stróman, csak játssza az értelmiségit, valójá­ban se ide, se oda nem tartozik, tulajdonképpen a senki földjén bot­ladozó, sodródó kisember. Ez még nem az igaz Woody Allen, inkább csak eszközeiben az, az Annie Hall, majd a Manhattan, a Zelig hamisítat­lan értelmiségije viszont már elmé- keztet az író-rendező-színész civil személyiségére. , Mert Woody Allen filmjei önnön életének darabkái - akármi legyen is a címük - egy folyamat állomásait mutatják be. A folyamat, amelyet életnek nevezünk, frusztrációival, le­tompított tragédiáival, meg-megke- seredő örömeivel, túl ismerős mind­nyájunk számára, így hát a képkoc­kák vibrálásában önmagunkat látjuk viszont. Filmforgalmazásunk a nyolcvanas években - tulajdon­képpen azóta, hogy ez a sovány, szemüveges, kortalan, New York-i értelmiségi kisember, szorongá­sokkal teli csodabogár, zseniális ko­mikussá érett - egyetlen filmet sem vett át, amely Chaplin mai utódának boszorkánykonyhájában készült. Lemaradásunk nem jelentéktelen, hiszen korunk fanyar krónikása évenként új filmet forgat, (gy a hazai közönség még nem ismerhette meg a félszegségét, kudarcélményeit öniróniába csomagoló broklyni zsidó entellektüelt, akit filmről filmre más­hogy hívnak ugyan, de ez valójában nem érdekes, hiszen Woody Allen valamennyi munkájában szellemes viccekkel, szójátékokkal traktálva a nézőt a mindennapok boldogtalan kisemberét láttatja, legyen szó szex­ről, szerelemről, könyvekről, szín­házról, moziról vagy halálról; azt az értelmiségi kisembert ábrázolja, aki nem anyagiakkal, hanem lelki gond­jaival bíbelődik, s komplexusait a páciens zsebéből minél több pénzt kisajtolni igyekvő pszichoanalitiku- sok hivatottak megoldani. Most látható alkotása, a Kairó bíbor rózsája sem igazi Woody Al- len-film, nem csak azért, mert a pro­dukciót csupán íróként és rendező­ként jegyzi, de abban az értelemben sem, hogy a film nem az általa teremtett nagyvárosi, magányos, szorongó értelmiségi kisember köz­érzetéről szól. E munkájában, mely­nek sztorija a harmincas években New Jerseyben játszódik, fantaszti­kus történetet mesél el. Cecílie, egy rossz házasságban élő, fáradt, bol­dogtalan pincérnő, a napi gondok elől a mozi titokzatos, sejtelmes, gondtalan világába menekül. Ki tud­ja, hányadszor látja már a Kairó bíbor rózsája című bugyuta szerelmi románcot, amikor a filmvászonról le­lép a főszereplő, a hollywoodi szív­rabló és udvarolni kezd a pincérnö- nek... Woody Allen a történetben a gazdasági válság valóságát a film fiktív világával szembesíti, s a cse­lekményt kiegészíti a közhelyekbe, sablonokba, elcsépelt banalitásokba belefáradt főszereplőnek a menekü­lésével ebből a rózsaszínre lakko­zott, elandalító világból a számára ismeretlen-vonzó valóságba. A sok­sok ötletből, szellemességből, érze­lemből összeszőtt romantikus fantá­ziajátékban a rendező megidézi-ka- rikírozza a mozi mitológiájához tar­tozó szerelmi románcokat, a valót­lannak tűnő, suta cselekményfordu­latok humoros részleteit. Woody Al­len mestere a szónak, a dialógus­nak, a jellemek lényegéből fakadó komikumnak, a kacagtató szituá­cióknak, a mozisablon-paródiáknak. Méltánytalanság lenne szót nem ejteni a remek alakítást nyújtó Mia Farrow-róI; utolérhetetlen tehetség­gel formálja meg a férjének kiszol­gáltatott, lankadt Cecilie-t, aki az élet gondjai, léha férje zsarnoksága elöl az álomprodukciók hazug-szép világába menekül. Esetlen, néhol idétlen és gyermeteg ez a Cecilie, mégis annyi melegség és tragikum lakozik benne, hogy képtelenség meg nem kedvelni.-ym­ÚJSZÚ 4 1988. II. 23. Kairó bíbor rózsája (amerikai)

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom