Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1987. július-december (20. évfolyam, 26-51. szám)
1987-07-17 / 28. szám
„MONDD KI A PUSZTA LÉNYEGET“ A hatvanéves Miroslav Vélek köszöntése Az alkalom kivételesen ünnepi és egyértelmű. Mégis tűnődve nézem az ünnepi sorokra várakozó papirost, Írógépet. Kit is köszöntünk - Miroslav Válekot, a nemzeti művészt, a minisztert, a közéleti embert, a politikust; oly sok és fontos politikai és társadalmi tisztség felelős betöltőjét, oly sok magas kitüntetés és érdemrend tulajdonosát? Szívem szerint mindenekelőtt a költőt, az avatott, mives műfordítót, az irodalom - és minden művészet - egyszerre és egyidejűleg örök és korszerű, egyszerre és egyidejűleg ősi és felvillanó, napjaink által sürgetett kérdéseivel foglalkozó gondolkodót és közírót köszönteném az első helyen. De itt máris tudatomba hatol a püthagoraszi „autosz efá“ - ö maga mondta: ,,Nem tudok elképzelni olyan írót, aki ne lenne tevékeny honpolgár a munkahelyén is...“ A mondat egy interjú során hangzott el: a kérdező Rimma Kazakova volt, aki a költő Szó (Slovo, 1976) című politikai poémáját fordította orosz nyelvre; azt a poémát, amelyet a költő több mint egy évtizeden át érlelt magában, s amelyet ezzel az ajánlással bocsátott útjára; „A Kommunista Pártnak, amely megtanított emberré lennem...“ Azt a poémát, amelyhez a költő, az említett beszélgetés során, ilyen reflexiókat fűzött: ,,A költészetben nem lehet csalni...“ (A poémában az idézett tétel így hangzik: ,,Nem túr csalást a szerelem és a költészet." Kulcsár Ferenc fordítása) Majd tovább: ,,A költészet célja megértetni a folyamatban lévő történéseket.. A kultúra nem a dolgok puszta ékítménye... Az emberiség többségének a kulturális szintje a lényeg...“ Válek, a költő, és Válek, a közéleti ember - elválaszthatatlan egymástól. Közel két évtizede áll a Szlovák Szocialista Köztársaság Kulturális Minisztériumának az élén. S közel három évtizede áll a szlovák költészet, az új, szocialista szlovák költészet és az új, szocialista művelődéspolitika, a szlovák irodalomelméleti törekvések tanulmányozásának, tisztázásának, irányításának az élvonalában. Tulajdon költészetével, az önmaga által a ,, Nyugtalanság négy könyvének“ nevezett, első négy kötetével (Dotyky - Érintések, 1959; Prífaztivosf - Tömegvonzás, 1961; Nepokoj - Nyugtalanság, 1963; Milovanie v husej közi - Lúdbőrös szerelem, 1965) támasztotta alá és bizonyította a modern, szocialista szlovák költészet irodalomesztétikai fejlődésének és korparancsának a feltételeit, hangját, művészi-emberi követelményeit. Már első köteteiben vallotta, hirdette és bizonyította, hogy az új világ új költészetének meg kell szabadulnia a szó epigon értelmében megkövesedett, hagyományos hangvételtől - Szférák zenéje, torkig vagyok veledI - kiált fel Négylábúak című költeményében -, de azt is, hogy a nagy elődök életművének, az értékjelző nagy klasszikusok örökségének a töretlen folytatását csakis a „szférák zenéjével“ történő, kíméletlen szakítás biztosíthatja. A „Nyugtalanság négy könyve“ után elsősorban a már említett Szó, majd a Zvody (Útvesztők, 1977) s az Obrazáren (Képtár, 1980) című kötetek dokumentálják a legfélreérthetet- lenebbül és legmaradéktalanabbul Váleknak a költészet szerepéről és feladatairól vallott felfogását; azt a szilárd hitet, hogy a költészet, s minden művészet, amely méltó erre a névre, üzenet a ma emberéhez, s célja, hogy felismerje, azonosítsa az adott kor emberének alapvető jellemvonásait, ismertető jeleit, igényeit, küldetését és küzdelmeit, küzdeni akarását az élet és a haladás bajvívó porondján. Megmondta versben: ,,A vas, akár a szó, ellenáll az emberi akaratnak!“ (Vashajlitók - Kulcsár Tibor fordítása), s ha a versmondat sorrendjét megfordítjuk, megkapjuk a tudatos, felkészült költő küzdeni akarásának a rejtjelét, a konokszép harcot a szóval, a gondolat megformálásával. Megmondta versben, s megmondta szóban, prózában, számos tanulmányában is. Megmondta - s itt érdemes visszatérni egy pillanatra egyik legelső, felfigyeltetó tanulmányára, amely 1958-ban jelent meg a Mladá tvorba című folyóiratban, A költészet útjai címmel, s amelyben a költészet forrását, kiinduló pontjait Válek így határozza meg: „Az utcáról jön, és az utca nyelvén fog szólni. A gyárikból, mezőkről, kávéházakból, autóbuszokból, a mai életből jön, és annak a nyelvén fog szólni. Csodálkozó és kissé gyermeki, de látó szeme lesz. Felfedezi a világot maga körül és önmagában. Nem sejtett és új dolgokat fedez fel, és beszélni akar majd róluk. Ezért nem elégszik meg azzal, ami volt, sem azzal, ami van. “ (Illés Anna fordítása). , A közel húsz esztendeje leírt sorok felidézése nem véletlen - az azóta eltelt évek során megjelent tanulmányok, kötetek (mindenekelőtt az 1981 -ben kiadott O/rferafúre-Azirodakxnról című tanulmánykötet) következetesen továbbfejlesztik Válek alapvető felismeréseit és tételeit, tanulmányokban, kötetekben és élő szóval elhangzott felszólalásokban: ,,A művészet nyelve az emberi szív nyelve. Azért beszéljük, hogy kifejezzük vele hitünket az emberben s az ember jövőjében. Hogy általa védjük meg az embert s azt a jogát, (ŐSTK-felvétel) hogy boldogan élhessen. A művészet nem fecséreli a szót. Csak akkor hallatja, amikor elkerülhetetlen, hogy megszólaljon. Hogy olyan embert segítsen megteremteni, aki méltó erre a névre." Válek hisz az ember - és az emberiség - jövőjében, s hisz abban, hogy az embert csakis a materialista világnézet alakíthatja át az abszolút eszményképhez hasonló, azt megközelítő lénnyé, mert tudja, hogy az abszolút eszményiség elérhetetlen - de megközelíthető. Ezért mondhatta el 1985- ben, a budapesti Kulturális Fórumon elhangzott beszédében: „Nem szabadna arra vesztegetnünk az időt, hogy arról vitázzunk, ki hogyan értelmezi a kultúra fogalmát, mit sorol a kultúra halhatatlan értékei közé, s milyen értékrend szerint rangsorolja a kulturális értékek hierarchiáját. A kultúra túl fogja élni, ha bárki is tulajdon tetszése szerint értelmezi... “ Majd: tovább, s pontosan ebben rejlik a kultúra lényege és fokmérője; ,. Meggyőződésünk, hogy biztosítanunk kell mindenki számára a kulturális értékek elérhetőségét, egyenlő és elfogadható feltételek alapján, tekintet nélkül az egyén szociális helyzetére, bőrszínére, politikai és váltási meggyőződésére...“ Mert; „Itt az a lényeg, hogy a kultúra és művészet jövője jelentős mértékben egy és azonos az emberiség jövőjével. Itt az emberiség jővójén van a hangsúly. “ Válekról, a költőről szerettem volna szólni. Az öt poéma (Paf poém), a Tiltott szerelem (Zakázaná láska) költőjéről, akinek a költészetében a szerelem - akár tiltott, akár nem az- pontosan olyan természetés és lényeges, lényeges és szépséges, szépséges és elkerülhetetlen, megtagadhatatlan, elmaradhatatlan része a teljes életnek, akár az élet többi, elmaradhatatlan, szerves tartozéka. A költőről és műfordítóról akartam szólni; Verlaine, Rilke, Ritsos, Hlebnyikov, Tuwim, Voznyeszenszkij elmélyült gondú, művészi műfordítójáról, aki- egy-egy felnőtteknek szánt kötete között - verses mesék köteteinek egész sorával ajándékozta meg a gyermekeket, mert hiszen ők is emberek, ahogyan a költő is - Ember az emberek között. (A költő Robinson című költeményéből; Tótfalusi István fordítása). Válek költészete dialektikus költészet. Költészetében kristályos tisztasággal érvényesülnek a tézis-antitézis-szintézis alapelvei: költeményei egymásnak válaszolnak, s hozzánk intézik a megszövegezett feleletet. Úgy, ahogyan a Szárnyak című költemény záró sorai üzennek az eljövendő nemzedékeknek: Gondoljatok ránk, mi voltunk a ti sorsotok, ugyanúgy, ahogy ti vagytok sorsa azoknak, akik utánatok jönnek, hogy átlépjék az élet határvonalát. (Ozsvald Áprád fordítása) És úgy, ahogyan a Szorongás című költemény vállalja az üzenet átadását és érvényesítését: Én ok vagyok s vagyok az okozat, ahogy a pillangóban az új hernyó üzen, s a hernyóból a pillangó jövője int. Költőt köszöntünk, költő jár közöttünk, s ez a költő minőén ízében kortársunk: ember az emberek között. De milyen is valójában Miroslav Válek, a költő-miniszter embernek? Hadd mondom el. ötvenedik születésnapján, miután közvetlen munkatársai közül én voltam a legidősebb, rám várt az a megtisztelő feladat, hogy felköszöntsem. Tudtam, hogy nem szereti a patetikus, kothumuszos szónoklatokat; rövid köszöntőre készültem. De hogy annyira rövidre sikerül majd, ahogyan utóbb elhangzott, arra magam sem számítottam. Mindössze addig jutottam el, hogy „Kedves miniszter elvtárs...“ Akkor megragadta szónoki lendületre emelt kezem, erőteljesen megszorította, megrázta, s szólt: „Jó. A többit már tudom. Adjátok ide a bokrétát és üljetek le.“ (Az igazság, kedvéért azt is el kell mondanom, hogy szónoklatom váratlan megszakításán képmutatóan megbán- tódva, méltatlankodva tiltakoztam: „De miniszter elvtárs; egész álló éjszaka készültem erre a beszédre...“ Rám pillantott s megszokott, futó félmosolyával mindössze ennyit válaszok: „Tudom. Ismerlek...“) Nos, hú maradok tehát ezúttal is az emlékhez, és a Szóhoz: Ne papolj: a megoldás ez is, az is lehet. Mondd ki a puszta lényeget. Miniszter elvtárs, Miroslav Válek nemzeti művész: szívből, szeretettel köszöntünk. Vedd át szerény kis bokrétánkat. RÁCZ OLIVÉR ÚJ SZÚ E E 1 R obinsont idéző versének utolsó sora (Tóthfalusi István fordításában) így hangzik: „Ember az emberek között". A hit, a bizalom szava ez: a hajótörött, a magára maradt, a sorstól vert ember a semmiből is újrakezdi az életet, mint mindannyian, minden reggel, kétségbeejtő és gyönyörű élményeink után. A küzdés optimizmusát sugallja a költő. A magyar olvasó számára óhatatlanul Ady híres sorait asszociálva: „S megint élek, kiáltok másért: / Ember az embertelenségben.“ Amikor Ady a mégis-vállalás igéjét kimondotta az első világháború vérzivatarában, érezhette volna magát Robinsonnak is akár, magányos küzdőnek, akinek egyedül kell helytállnia - mindenkiért, az emberségért, az emberiségért. Ady embere az embertelenségben és Válek embere az emberek között ugyanannak a humánus küldetésnek a beteljesítő). Ez a vox humana a minden körülmények között érvényes emberség kifejezése, amely korántsem csak a társadalmi küzdelmekben részt vevő emberre vonatkozik, hanem mindennapjainkra, munkánkra és szerelmeinkre, életünk úgynevezett nagy és kis tetteire, minden percünkre. Miroslav Válek azok közé a költők közé tartozik, akiknek a teljes ember az eszménye. Egyáltalán a nem földönjáró szentek fölöttébb ritka fajtájának ideális esélyeit keresi. Az igényt önmagával szembesíti. Mindannyiunkkal szembesíti. Egyszerre mutatva meg tökéletlenségünket, gyengeségeinket és erős akaratunkat a jobb létre. Ismeri az emberi szív ördögeit, mégis hiszi és minden sorában kimutatja, hogy az ember eleve jóra rendeltetett. Úgyis, mint egyén és úgyis, mint a közösség része. Szocialista meggyőződése azért épülhet oly szervesen költészetének építőelemei közé, azért lehet meghatározó erejű, mert nem valamiféle külsődleges, noha az alkotó által talán bensőségesen megélt élmény következménye, hanem az egyetemes emberség elidegeníthetetlen része. Ö, aki annyi alternatívát ismer az ember számára, itt nem ismer más változatot: a szocializmus - az éltető levegő számára. A XX. század meghatározó realitása. Az egyetlen lehetőség, hogy emberek lehessünk az emberek között. Hozzánk, magyar ovlasókhoz Válek híre nagyjából a XX. kongresszus után indult szovjet „új hullám“ költőinek műveivel együtt jutott el. Például Andrej Voznyeszenszkij költészete volt olyan, amelyet törekvéseiben, sót olykor eszközeiben is rokonnak láthattunk. Nemcsak azért, mert századunk művészi avantgarde-jának vívmányait egy maga- sabbrendü költői realizmusba építette be. s nem is csak azért, mert költeményeiben a modem piktúra látomásai idézódtek fel, szokatlanul, ám szívünknek ismerősen. Elsősorban emberképük rokonította őket. Otthon érzik magukat a világban: távoli városokban xeresik társaikat és a történelem mély kútjai- nak vizéből isznak, hogy otthon lehessenek mindenütt, de mindenekelőtt szülőföldjükön, mindenekelőtt jelenünkben, a jövőre függesztve tekintetüket. Később megtudtam: Válek fordította is szlovákra Voznyeszenszkijt. Válek magyarországi recepciója kapcsolódott ahhoz a magyar költógenerációhoz is, amelyet közkeletűen túztáncosoknak nevezünk. Garai Gábor költészetére gondolok elsősorban. (Nem véletlen, hogy Válek legjobb maavar tolmácsolásai közé tartoznak azok a versek, amelyeknek magyarítását Garai vállalta.) Megint az emberkép rokonsága tűnik fel. A hatvanas évek fiatal szocialista költői a világot erkölcsi felelősségvállalásként is értelmezték. Nyugtalanította őket a szavak és a tettek szétválása. Nem egy romantikus egység illúzióját kergették, hanem morális elkötelezettségük a világ ellentéteinek megélésén alapozódott. Természetesen a hatvanas évek legelejének fiatal magyar és fiatal szlovák költői nagyon sok mindenben különböztek is egymástól. Hiszen konkrétságuk volt egyik hódító újdonságuk. Hogy a szocializmus igazságait nem elvontan, hanem a valóságos magyar, a valóságos szlovák (vagy, mint Voznyeszenszkij a valóságos szovjetorosz) közegben érzékelték. Közös vonásaik azonban mégis annyira szembeötlóek voltak, hogy könnyebben érthették egymást, s közönségük is közvetlenebbül érezte, érezhette sajátosságaik mellett közösségüket is. Néhány éve, egy dokumentumfilm munkálatai közben Miroslav Válekkal, Garai Gáborral hármasban a szlovák-magyar szellemi kapcsolatok fontosságáról, eredményeiről beszélgethettünk. Erről a témáról lehet úgy is beszélni, hogy érvényesül a protokoll. Válek és Garai azonban azzal a bensöségességgel szóltak az eredményekről, a teendőkről, mint akiknek a verseikben kifejeződő rokonság természetes életparancs is. Hatvanadik születésnapján a szellemi rokonság meleg érzésével gondolunk Budapesten is Miroslav Válekra, a költőre, a régi, a kipróbált barátra. így kívánunk neki hosszú, alkotásokban gazdag életet. E. FEHÉR PÁL A küzdés optimizmusa 1987.VII.17. g
