Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1987. július-december (20. évfolyam, 26-51. szám)
1987-11-13 / 45. szám
ß ob Woodward, a Washington Post napilap főszerkesztő-helyettese William J. Casseyvel, A CIA főnökével folytatott több száz beszélgetéséből 1984-ben sorozatot indított. Akkor még senki sem sejtette, milyen port ver fel az Egyesült Államokban és a világban egyaránt a könyvalakban megjelentetett anyag. Könyvének címe: VEIL: The Secret Wars of CIA 1981-1987 (magyarul: VEIL A CIA titkos háborúi 1981-1987; a the veil fátylat, leplet, kendőt, köpenyt jelent a szó szerinti fordításban). A VEIL pedig a Reagan-kormány titkos ügyosztályának volt a fedőneve. A könyv részletei folytatásokban jelentek meg, az előkelő napi- és hetilapok kommentárokat fűznek hozzá, a rádió- és televízióállomások is foglalkoznak vele. Az U. S. News and World Report amerikai hetilap szerint a könyv jobban „felforgatta a talajt“, mint egy tucat traktor lowában. A százarcú férfi Az International Herald Tribune szerint Casey a könyvben lojális barátként, a történelem szerelmeseként és dühödt antikommunistaként szerepel. Woodward „rendkívüli gazdagsággal rendelkező átlagemberként“ ábrázolja Caseyt, aki „százféle világnak százfajta arcát mutatta meg.“ A CIA főnöke 1987. május 6-án rákban és tüdőgyulladásban halt meg. Woodward olyan személyként ábrázolja Caseyt, aki agresszív módon egyre kiterjedtebb titkos és félkatonai hadműveletekbe viszi a CIA-t világszerte, s gyakran a saját, a CIA-n belüli ellenzék ellen is. Akár „meghamisított könyvek“, a kéminformációk eltorzítása árán is meg akarja kerülni a Kongresszust. A szenátus és a képviselőház gyakran gyanúsította ilyen tevékenységgel Caseyt. Woodward több példával bizonyítja, hogy bár a kongresszusi tagok részéről felmerült a gyanú vagy esetleg az ilyen műveletek részleteiről is tudtak, mégsem tettek ellene semmit. Casey szükségesnek tartptta a félkatonai és egyéb titkos akciókat az amerikai külpolitika céljainak megvalósításához, anélkül, hogy a Kongresszus ellenőrizné vagy megkötné a kezét. A Kongresszus által a CIA számára jóváhagyott, megemelt pénzösszegeket sikeres hadműveletei megvalósítására fordította, például Líbia ellen Csádban, továbbá Angolában, Etiópiában, Kambodzsában, Afganisztánban s elsősorban Nicaraguában. Casey közel egy tucat titkos akcióba kezdett, irányítása alatt a CIA sikeresen beférkőzött a baráti, a semleges, sőt, az ellenséges országok kormányaiba is Woodward arról tájékoztat, hogy a CIA-nak mind Marokkóban, mind Egyiptomban annyi titkos ügynök dolgozott, hogy aligha történhetett olyan érdekes dolog, melyről már előzőleg ne szerzett volna Washington tudomást. Mi volt az „étlapon“? A fejlődő országokban való jelenlétét a CIA gyakran azáltal erősítette meg, hogy a helyi vezetőknek segítséget kínált fel a korszerű távközlési berendezések építésében, valamint a kormánypaloták védelmének és a biztonsági erők sorainak megerősítésében. E „segítség“ végrehajtása során szakértői lehallgató-készülékeket szereltek a kormányépületekbe, s új ügynököket toboroztak. Sőt, a külföld számára olyan „étlappal“ is szolgált, amelyeken felajánlotta különböző ingyenes szolgálatait. Az ilyen „segítséggel“ szerzett információknak gyakran súlyos következményük lett. Hoszni Mubarak egyiptomi államfő lehallgatott beszélgetései tették lehetővé az Egyesült Államok számára, hogy leszállásra kényszerítse azt a repülőgépet, melynek fedélzetén tartózkodtak az Achille Lauro hajó elrablói. Máskor pedig csupán érdekes pletykaként szolgáltak ezek az információk. így tudta meg például a CIA, hogy Anvar Szadat kábítószerrel élt és szorongási rohamai voltak, vagy hogy Fahd volt szaúd- arábiai királyi herceg súlyos alkoholista volt. A rendelkezésre álló pénzösszegekből tetemes menyiséget fordították a kémkedés korszerű és drága eszközeire, különösen a kémholdak felhasználására. így például a Lacrosse hadműveletben a CIA olyan műholdakat fejlesztett ki, amelyek a légtéri viszonyoktól függetlenül képesek voltak fényképeket készíteni. Az Ivy Bells fedőnevű akció keretében az Ohotszki- tengeren az amerikai tengeralattjáróknak sikerült rákapcsolódniuk a szovjet kábelekre. Az emberi tényező azonban egyes esetekben még a legátgondol- tabb kémakcíókat is meghiúsította. A CIA például létrehozott egy lehallgató-készülékként szolgáló „felderítő fát“, amelyet az egyik szocialista országban, egy szovjet légitámaszpont melletti üdülőközpont területén szándékozott felállítani. A műszakiak azonban képtelenek voltak olyan megoldást találni, hogy a fa elhelyezése ne keltse fel az üdülök gyanúját. Gyilkosságok - mások kezével Casey egyre nagyobb mértékben kerülte a „szabályos“ csatornákat, s „mindinkább a szaúdi és izraeli baráti kémszolgálatokat“ vette igénybe. A könyv fényt derít arra is, hogy Casey a CIA szokásait megkerülve más kémszolgálatoknál is személyesen szervezte a titkos akciókat. A leírtak szerint Fahd szaúd-arábiai király és amerikai nagykövete, Bandar bin Szultán herceg segítségével többek közt elérte Csád Líbia elleni támogatását, valamint az 1985 májusi választásokon az Olasz KP választási céljainak megzavarását. Szaúd-Arábia 15 millió dollárt invesztált Casey akcióiba. A CIA-főnök azért folytatott titkos tárgyalásokat Szaúd-Arábiával, hogy megteremtse a „terroristaellenes képességet“, vagyis a gyilkosságok lehetőségét. Kezdetben a CIA-n belül próbálkozott elképzelése megvalósításával, de John N. McMahon, akkori helyettese ezt ellenezte. Reagan elnök utasítására hivatkozott, amely tiltotta a gyilkosságokat. A CIA titkos akciói - amelyek a gyilkos összeesküvéseket is magukban foglalták - miatt a nyolcvanas évek derekán a Kongresszusban éles kritikák célpontja volt. Azok a titkos akciók, amelyeket Casey a szaúd-arábiai titkosszolgálat bevonásával hajtott végre, a „szabálytalan, független, elszigetelt műveletek“ példái voltak, amelyeket North alezredes figyelmébe ajánlott. Közülük a legsúlyosabb a Mohammed Husszein Fadlallah sejk eileni gyilkossági kísérlet volt. A libanoni síita muzulmán frakció vezetőjét az amerikai és a szaúd-arábiai titkosszolgálat egyaránt a Bejrútban levő amerikai objektumok ellen intézett három támadás kitervelöjének tartotta. Miután a meggyilkolására tett kísérlet kudarcba fulladt, a CIA Szaúd-Arábia segítségével kétmillió dollárral fizette le a sejket, hogy hagyjon fel a pokolgépes merényletekkel. A történetben az a tragikus, hogy a sejk elleni gyilkossági kísérlet során, amikor Bejrút egyik elővárosában egy gépkocsiban elhelyezett bomba robbant, ennek következtében (1985. március 8-án) 80 ember vesztette életét. A CIA bérlistája 1983-ban a CIA megközelítőleg 12 biztonsági és felderítő akciót hajtott végre, ezek mindegyike 300 ezer és egymillió dollár közötti összeget emésztett fel évente. Céljuk az volt, hogy olyan „vezetők“ kormányait tartsák fenn, mint Ferdinand Marcos a Fü- löp-szigeteken, vagy Dzsafar Nimeri Szudánban. Casey rendkívül megemelte a CIA propagációs hadműveleteket szolgáló költségvetését, titkos pénzösszegeket szolgáltatott a külföldi intézményeknek és újságoknak, s pénzügyi alapot létesített néhány európai újságíró „készenlétben tartására“ is. Casey kedvenc könyve volt Clair Sterlingnek A terror hálója című kötete, amely azzal vádolta a Szovjetuniót, hogy ő áll több terrorakció hátterében. Ezt az állítását maga a CIA cáfolta meg, azonban a tényt, hogy az amerikai kormány olyan következtetésre jutott, miszerint a „Szovjetunió sosem volt a nemzetközi terrorizmus titkos keze", nem hozták nyilvánosságra. Casey saját maga is pályázott a külügyminiszteri posztra. A könyvből megtudhatjuk, hogy Reagan elnökhöz intézett bizalmas levelében Shultz külügyminiszter menesztését javasolta. Woodward szerint Shultz sem szívlelte Caseyt, s az Irangate-botrány kirobbanásakor figyelmeztette a Fehér Ház főnökét, hogy a kongresszusi vizsgálat során Casey félre akarja vezetni a képviselőket. A CIA bérlistáján olyan személyek szerepeltek, mint a később meggyilkolt Basir Gemajel libanoni államfő, aki a hírszerző szolgálattól tízmillió dollár ros titkos segélyt kapott keresztény milíciája számára. Azt követően, hogy 1982-ben elnökké választották, azzal a kéréssel fordult titokban a CIA-hoz, szavatolja biztonságát és végezzen számára felderítő tevékenységet. Woodward utal arra, hogy Gemajelt annak idején ügynökként szervezte be a CIA még akkor, amikor Washingtonban egy ügyvédi iroda számára dolgozott. A központi hírszerző szolgálat munkatársa volt Jósé Napolen Duarte jelenlegi salvadori elnök is. Washington szerint a CIA százezer dolláros „ajándékot“ küldött a karib-tengeri Dominikai Köztársaságba, amely segítette az Egyesült Államokat a Grenada elleni inváziójában. Eugenia Charles, a szigetország miniszterelnöke tagadja, hogy tudomása lenne erről. További leleplezések Woodward további leleplezései kó- zé tartozik: Casey saját kezűleg helyezett el lehallgató-készülékeket egy külföldi államfő irodájában. A Reagan-kormány félrevezette a Kongresszust a nicaraguai kontráknak nyújtott támogatásáról. A program eredetileg a Nicaraguából Salvadorba irányuló fegyverszállítmányok megakadályozására tett lépésként szerepelt. A nicaraguai fegyverexport leállításának ürügyén a CIA-nak már kész volt a terve egy északról és délről indítandó invázióra. A kontrák támogatásáról szóló értesüléseket Casey saját helyettesei előtt is titkolta^/ Casey további, addigi ismeretlen, úgynevezett „másodlagos csatornákat“ is azonosított: Oliver North ezredes kapcsolatait az Irangate-botrány- ban (eddig csak Manuher Ghorbanifar iráni fegyverkereskedőről tudtak). A további személyek: Hasimi Rafszand- zsaninak, az iráni parlament elnökének az unokaöccse, valamint az iráni miniszterelnök felderítő szolgálatának igazgatója. Bob Woodward beismeri: Casey titkos akcióinak csupán töredékét tudhatta meg. MILOS KREJÓÍ BŐVÜLŐ ÁLLAMPOLGÁRI JOGOK A demokrácia elmélyítése 1988. január 1-től kezdve a szovjet embereknek joguk lesz arra, hogy panasszal forduljanak a bírósághoz a tisztségviselő személyeknek az állampolgárok jogait csorbító, törvénytelen cselekedetei ellen. Az új szovjet törvényt a Szovjetunió alkotmányának 58. cikkelyével összhangban hozták. Három hónappal ezelőtt alkották a Legfelsőbb Tanács 7. ülésszakán, a következő, a 8. ülésszakon pedig, amely október 20-án fejezte be munkáját, lényeges módosításokat eszközöltek benne. Ez a törvény nem szabályozza a kérdéseknek azt a körét, amelyekkel kapcsolatban a felperes egy tisztségviselő személy ellen panasszal fordulhat a felettes hatósághoz vagy közvetlenül a bírósághoz. Ennek kifejezetten az az oka, hogy semmivel se korlátozzák az állampolgárok jogait. A tisztségviselők törvénytelen cselekedetei elleni panaszok és az ezekkel az ügyekkel kapcsolatos bírósági határozatok elbírálásának rendje a Szovjetunió polgári perrendtartásának szabályain alapulnak, amelyek szavatolják a tárgyalásokon részt vevő felek jogainak védelmét. A szovjet társadalom sokoldalú átalakításon megy keresztül, a nyilvánosság a szovjet emberek életének szabályává válik. Ebben a bonyolult helyzetben még fontosabb megvédeni az állampolgárokat az igazgatás terén, valamint szociális-jóléti problémáik megoldásával kapcsolatban egyaránt előforduló bürokratikus torzulásokkal szemben. A helyzet olyan, hogy a legutóbbi évtizedek során az igazgatási funkciók pontosan nem körvonalazott, sőt gyakran ellenőrizhetetlen, átfogó jellegre tettek szert. Ennek során minden „felülről jövő" irányítás kötelezővé vált azok számára, akiknek szánták. Ez nemcsak az átalakítás fejlődésének fékjévé válik, hanem, mint az ülésszakon hangsúlyozták, a sok ezer elavult utasítás, amelynek rendelkezései nem felelnek meg, sőt egyszerűen ellentmondanak az új gazdasági szemléletnek, korlátozzák az állampolgárok kezdeményezőkészségét. Gyakran előfordul még, hogy a formalizmus erősebbnek bizonyul a józan észnél és az állampolgári jogoknál. Ezért olyan fontos az, hogy megvédjék az emberek jogait a bürokratikus nyomással szemben, és ne engedjék korlátozni alkotó, kezdeményező szellemüket. Az átalakítás viszonyai között az állampolgári jognak ez az oldala rendkívül fontossá válik. Teljesen érthető, hogy a Szovjetunió Legfelsőbb Tanácsa előző ülésszakán érzékenyen reagált két képviselő megjegyzéseire, akik azt javasolták, hogy a törvény cikkelyeiben számos megfogalmazást módosítsanak. Ezt elfogadták, a Szovjetunió Legfelsőbb Tanácsának Elnökségét és mindkét kamara törvényelőkészítő bizottságát azonban felszólították, hogy vizsgálja meg a beérkezett észrevételeket, és az eredményekről tegyen jelentést a soron következő ülésszakon. A legutóbbi ülésszak új törvényt hozott, amely változtatásokat iktatott be a korábbi törvénybe. Borisz Kravcovot, a Szovjetunió igazságügyi miniszterét, a Szovjetunió Legfelsőbb Tanácsának képviselőjét kértem meg arra, hogy számoljon be e módosítások lényegéről.- Míg azelőtt az állampolgár joga arra korlátozódott, hogy panaszt nyújthatott be valamennyi közigazgatási tisztviselő ellen a felettes hatóságok, az állampolgár most arra is lehetőséget kap, hogy közvetlenül a bíróságon tegyen panaszt a tisztségviselő személyek cselekedetei ellen. Ilyen módon mindenki a saját belátása szerint döntheti majd el, hová helyesebb fordulnia. Magától értetődik, ebben az esetben jogai védelmének garanciái is kiszélesednek. Azelőtt a bíróságnak a panaszra vonatkozó döntése végleges volt és nem lehetett fellebbezéssel élni ellene, most azonban olyan változtatást iktattak be a törvénynek ebbe a részébe, amely feljogosítja az állampolgárt arra, hogy a bíróság döntése ellen panasszal éljen a felettes bíróságnál. Ennek az elnöke óvást emelhet az alsófokú bíróság döntése ellen. Azonkívül, a törvény egy pontosabb meghatározást is tartalmaz: eszerint a panaszbenyújtásra megállapított, egyhónapos határidő attól az időponttól számítódik, amikor az állampolgár számára ismeretessé vált a vele szemben elkövetett törvénytelen cselekmény.- Úgy vélem - hangsúlyozta a miniszter -, a nemrég véget ért ülésszak szemléltetően bebizonyította, hogy a képviselők tárgyszerű és alkotó magatartást tanúsítanak a demokratizálás iránt. VLAGYIMIR OSZTROVSZKW az APN szemleírója
