Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1987. július-december (20. évfolyam, 26-51. szám)
1987-11-13 / 45. szám
\DLEC ember a múló időben n, hogy ismerik a beugratós játé- mondani a most szócskát, önök alighogy kiejtették, máris múlttá ián azt igazólja, hogy a jelennek ;dése, egy képzelt pont csupán, íz éppen tovatűnő múlt találkozik Evővel. Minden, amit átélünk, cserzünk, a szemünk láttára „azon , ultik a múltba, elveszti sürgőssé- akár az emberi idő, ha nem va- k saját akaratunk szerint kihasz- - ^tsználatlan - ha úgy tetszik - ha- 'nccsé válik. tről szokták csak mondani, hogy : jelenben élnek, nincs múltjuk, nem képesek maguk elé képzelni, ár a madarak, mintha az idő nem lit nem jelentene, mintha egyálta- ■- fontos számukra. Az ember első indkívül lassan múlik az idő, az ok tele vannak nagy felfedezések- ony gyermekkorunk egyetlen napja tor hónapjaival, sőt néha éveivel is. Imélkodunk el rajta, milyen észre- 1 az életünk, mily gyorsan múlnak trák, hiába tekingetünk körül, hová nap, hét, a szorongva átélt időnk, tol születtem, a málladozó falú öreg házban hosszú éveken át élt a ve- levő kisebb szobában egy sörgyárén elismert mestere volt a hordógyedül élt, a felesége korán megyei felnőttek, szétszéledtek isten > csakhamar elérte a hatvan eszlehet, hogy már idősebb is volt, elment munkába és csak este tért ar; igaz, hogy ivott, talán túl sokat is, y harminc sört is megihatott, még Ickozott sört is hozott haza háti- K\yan egészséges volt, mint a makk, I sem volt szuvas, egész életében |:Z orvost. Talán épp ezért tudott nevetni. Ó, ez az ember tudott bpevetni! Oly vidám harsogó neve- h:inte zengett belé a ház. Mindenen cedvéért nevetett, minden adódó ikkal, de sokszor ok nélkül is. ?l burkolt kis udvarra, ott üldögélt ,i, szívta a fapipáját, és csak úgy körűségére nevetett. Az emberek ó pedig szerette az embereket, ban volt, mindenkihez volt egy jó a a maga sörét és szüntelenül vetett. ny hordót pácoltam én be életem- dó vándorol a világban, ami az én ít ki - mondogatta -, és hogy ízlik >olt sör! Hány embernek szerzett met... taga szilárd álláspontja az élettel hagyta semmitől sem befolyásol- mi sem volt képes kizökkenteni őt kvágásból, megvolt a maga egyszerű életfilozófiája és élettapasztalata, és ő képes volt ebből élni a maga módján. Sohasem látta öt senki részegen, sőt még spiccesen sem, lehet, hogy egészséges nevetése a kellemes hangulatából táplálkozott, amelyben egyáltalán nem szűkölködött, talán a jól elvégzett munka érzéséből, s abból, hogy békességben élt a világgal.- Nem érzi magát szomorúan, ha egyedül van? - kérdeztem tőle.- Mi nem jut eszedbe! - csodálkozott el. - Nézd csak, mennyi ember jár körülöttünk. Valamennyi megérdemli, hogy váltson vele néhány szót az ember. Minden ember tud valami érdekeset, s mindegyik másként látja a világot, mint én látom... Aki nem számítja hozzá a saját életéhez más emberek tapasztalatát, semmit sem tud sem magáról, sem a világról... Előszeretettel mesélt a gyermekkoráról, melyet szintén egy nagy város peremén töltött el, aprólékosan lefestette, milyen volt akkor az előváros, ki hol lakott, ki mit ért el az életben, ki milyen magas pozícióba jutott, vagy egyszerűen csak beleveszett az élet eseményeinek tömkelegébe ..,- Mindenkit ismerek a környéken. Ismerőseim ma már öregek, mögöttük van az élet, de az én számomra valamennyien ma is éppolyan gyerekek, mint egykor régen, csupán ráncok barázdálják keresztül-kasul gyermeki arcukat... Szeretett engem, mindig atyaian megfogta az államat, mélyen belenézett a szemembe és jövendőbe tekintő bölcsességgel mondogatta:- Egyszer majd te is megnősz és ura leszel a saját idődnek! Alkonyatkor kint ültünk az udvari pádon, fö- lénk hajolt a magasan feszülő égbolt, melyet vörösre festett a naplemente, én a gyermek természetes kíváncsiságával megkérdeztem tőle:- Bácsi, mi az az idő? A lábánál egy megkezdett palack sör állt, a szájához emelte, jó hosszút húzott belőle, majd kedvére csámcsogott néhányat és beszélni kezdett:- Ilyesmit csakis egy gyerek kérdezhet. Csodálkozni fogsz, de az idő múlik. Hogyisne múlna? De azt is mondhatjuk, hogy folyik. Mi itt üldögélünk kint az udvaron, az idő pedig szép csendesen folyik mellettünk, oly csendesen, hogy még csak nem is tudunk róla... Benyálazta az ujját, és a feje fölé emelte a karját, hogy meggyőződjék róla, hogyan folyik az idő. Én is utána csináltam ugyanazt, ám eredménytelenül, csak enyhe szellő mozgott a megrekedt levegőben.- Születésekor minden ember megkapja a maga hordónyi idejét - mondta. - Természetesen minden ember más-más nagyságú hordóval. Valakinek rendes, erős hordó jut, másnak lyukas, repedt, amelyből az idő észrevétlenül csordogál. Az is megesik, hogy ellopják az embertől a neki jutott hordót. Néha meg nem is tudod, hogyan, de az idő egyszerűen elfolyik az ujjaid között... Isten tudja, miért kacagott fel gyöngyözően, míg a nevetése egyszer csak betöltötte az egész üres udvart, s a visszhangja fölszállt a színes égboltig, melyet lassanként szürke párafátyol vont be.- Vannak emberek, akik a saját idejüket egyszerűen elkótyavetyélik. Szüntelenül valamilyen biztos pozíció megszerzésén fáradoznak, és biztonságot keresnek benne. Ez nevetséges. Az idő tiszta és áttetsző, mint a levegő, amíg be nem mocskolod a saját kapzsiságoddal... Amikor csak - és ez bizony gyakran előfordul- egy óvatlan pillanatban megrettenek az idő gyors múlásától, eszembe jut a házunkban lakott öreg bodnár, s pontosan magam előtt látom, amint kint üldögélünk a kővel burkolt udvar sarkában a pádon, a bodnár iszogatja a palackból a sörét, s közben álmodozva mondja:- Mindannyiunknak megvan a maga kiszabott ideje, csak az a kérdés, hogyan tudunk vele gazdálkodni...- Bácsikám, és hová folyik tulajdonképpen az idő? Hol gyülemlik fel? - kérdezgetem tőle kitartóan. - Hiszen el nem tűnhet egészen...- Azt én, fiacskám, nem mondom meg neked. Lehet, hogy valahol mögöttünk marad. Vagy bennünk. Az emberekben és a tetteikben. - Enyhén hátrahajtja a fejét és becsukja a szemét.- Én például mindenütt kipácolt hordókat látok magam mögött... Tudod, micsoda nagy halóim hordó lenne már az? Egész piramisok... És a természetes nevetése láthatatlanul száll . a halványuló égbolt felé, miközben észrevétlenül múlik az idő... KÖVESDI JÁNOS fordítása ÁPRILY LAJOS Esti dal Ültem bent a két fiammal tűzvilágos pamlagon. Jött az este, barna koldus, könyesen jött és vakon. Őszi zápor dobverése peregett az ablakon. Két fiacskám karcsú testét átölelte két karom. Hármas árnyék játszva lengett, nőtt mögöttünk a falon. És az esttel víg dalokra, Grimm-mesékre jött a gond. Búgott kunt a szél dorombja, óriási bú-doromb; Fognak-é majd lelkesülni új világok tavaszán fény-imádó, büszke szemmel fent az ember magasán? Vagy kavargó ködbe hullva minden álmuk úgy vesz el: tolla-foszlott, csonka szárnnyal, ember-csúcshoz oly közel? Vagy az ösvény gyenge gyepről vadbozótú láphoz ér, és a csalfa láp iszapja, újra vér, jaj, újra vér?!... Ültem bent a két fiammal s mint az óriás kígyó, tűzvilágos pamlagunkon úgy bűvölt a vízió. Két fiacskám karcsú testét féltve fogta két karom. (Nőtt az árnyék, óriásra nőtt mögöttünk a falon.) S vércsecsörü kín csapott rám, régi kínnal vérrokon - és a falra sors-sötéten felkomorlott Laokoon. A kor falára Itt éltem én is. Rabkoszton, vizen. Itt lázadoztam, itt zúzódtam össze. Egy vak poroszló szárnyam és tüzem e zord idő-cellába börtönözte. De néha túl a rácsozott időn csillagmezőket lobbantott a távol. Szél jött és megtelt hervadó tüdőm a végtelenség fenyves-illatával. Olyankor ráztam gúzsos szárnyamat, kitörtem volna óriás terekre. S ősökre néztem, gazdag és szabad, aranyformáló régi mesterekre. S gondoltam rá, ki jó száz év után, arcába tűz az új világ sugára. S szent szánalommal néz majd vissza rám, kortól kifosztott, koldus dédapára. * A költőre emlékezünk, születésének 100. évfordulója alkalmából. on, amikor Orehov érkezett, nagy mellen égen a nap is 'Olna. t Sztyepanék házá- sre kisfiú jött elő. az érkezőt, erősen lajd tekintete egyre észen a barna félhetett. |ég lenne...! áemelte tekintetét: olt, be sem kellett Sztyepan fia, ugyanaz a teljésből. Te Dima iga? mered ezt a nevet? ssék bejönni! za édesapád? .. várja magát, azt te, hogy jönni fog, is! Együtt voltak övette a fiút, aki em tudott nyugton iblakhoz futott, hol Íjával játszadozott, idég előtt. Orehov nyolcéves. Észrevette közben, hogy az inge ujján, valamivel sötétebb színű anyagból, gondosan szabott foltocska díszeleg. Egyre jobban megszerette ezt a kisfiút. Pedig, amikor útra kelt, arra gondolt, hogy bizonyosan színlelnie kell majd, hogy tetszik neki. örült, hogy nem így van.-Tudod-e, hogy ebben a városban ismerkedtem meg az édesapáddal?- Igen. A papa mesélte. Tiszti iskolában tanultak, és hadnagyok voltak...- így igaz! Negyvenháromban... x ... Akkor is forró nyár volt. Csak a patak partján volt kellemes, hús. Vera kijött a vízből, a haja csapzot- tan tapadt a homlokához. Kicsavarta hajából a vizet.- Mit gondolsz, mikor lesz vége a háborúnak?- Nem egyhamar!- Miből gondolod?- Mert még nekünk is harcolnunk kell, és mert Sztyepan mondta.- Ki az a Sztyepan?- A barátom. Tanfolyamtársam. Nagyszerű ember! Sokat olvas...- Én is sokat olvasok...- Osszeismertetlek benneteket ... x Dima meghúzta Orehov karját.- Nézze ott azt a kutyát, amelyik az úton szalad! Nagyon okos kutya! Jobban úszik, mint a gazdája, Tanyka!- Hát te tudsz úszni?- Persze! Hát maga?-Én is... lehet, hogy nem olyan jól, mint te, de talán mégsem rosz- szul... x ... összeismerkedtek - Vera és Sztyepan. Aztán össze is barátkoztak. De Verának be kellett vonulnia szolgálatra. Két levelet kaptak tőle, akkor őket vezényelték a frontra, az egész évfolyamot. Sztyepant is, őt magát is. Másfél évig feküdt a hadikórházban, sebesülése után, s mire felgyógyult - vége lett a háborúnak. x- Nézze meg a tarka kavicsaimat! - szólította meg ismét Dima, és már futott is vissza hozzá, a markában simára csiszolt, színes tengeri kavicsokkal.- Honnan ez a nagy gazdagságod?- A mama hozta, a Krímről!- A mama derék asszony... az édesanyád! x ... Azóta egyre őkefkereste - Verát és Sztyepant. És végül mégis Sztyepan találta meg öt. Egy fényképről, amely egy folyóiratban jelent meg róla; ez volt az aláírása: „0. Orehov geológus kutatás közben...“ x Dima óvatosan meghúzta kabátja ujját.- A papa két órakor jön haza, a mama csak négykor... Addig elmehetnénk az erdőbe. Nem volt messze az erdő, húsz percnyire talán.- Nálunk ilyenkor sok gomba van!- Melyiket szereted a legjobban?- Mindet! Nevetett. Megint látszott, hogy két foga hiányzik.- Papa olyan mulatságosan szedi a gombát. Egyáltalán nem ismeri és amikor egyet letép, kiabál a mamának: „Vera, nézd csak, ez jó...?“- Hogy mondtad: Vera?-Igen, Vera... Miért?- Semmi, semmi... Vera, persze! x ... Tél lett. Vera elutazása előtt. Messze elmentek szánkózni a folyópartra. Körül csend. Friss hó. Vera szomorú volt és nyugtalan.-Félek... Székely Kati illusztrációja LUDMILA UVAROVA A vendég- Mitől? Hiszen veled vagyok...- De te is elmégy a frontra. x ... Hogyan is történt, hogy Sztyepan felesége lett? Most persze, boldogok - és senkinek nincs joga hozzá, hogy megzavarja a boldogságukat! É^zre sem vette, hogy az utolsó szayakat hangosan mondta. Dima csodálkozva nézdtt rá.- Miről beszéld- Figyelj csak... - magához hívta a fiút. - Most jutott eszembe, hogy vissza kell utaznom. Magamnál felejtettem a laboratórium kulcsait. A fiú értetlenül nézett-rá.- Holnap vagy holnapután visz- szajövök...- Inkább holnap! A papa nagyon várja!- És a mamád?- A mama is.- Ne kísérj el. Tudom, merre van a repülőtér .. Elindult, aztán hirtelen visszafordult. A fiúhoz lépett, aki még ott állt - magához ölelte keskeny kis vállát.- Hozok neked sok szép kavicsot. Akarod? A fiú szemébe nézett, majd hirtelen futni kezdett, az erdő széléig meg sem állt, és már azt sem hallotta, hogy a fiú utánakiáltott... ANTALFY ISTVÁN fordítása Nagy László felvétele
