Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1987. július-december (20. évfolyam, 26-51. szám)

1987-11-06 / 44. szám

ködöm. Néha felállók és járkálok az udvaron. Olykor Béla fiamhoz is elmegyek, itt lakik a ha­todik szomszédban.- Min gondolkodik a legtöbbször?- Mindenfélén. - Elneveti magát. - A halálon még nem. Az életen gondolkodom a legtöbbet. Szeretem az életet. Mennyi mindent megéltem, rosszat is nagyon sokat, de most már csak inkább arra gondolok, ami szép volt benne.- Emlékszik-e valamire Pista bácsi a gyer­mekkorából?-Hogyne, arra is, hogy 1901-ben mentem az első osztályba.- Hány osztályt járt?- Hatot, akkor még csak hat osztályt kellett járni.- Mire emlékszik még?- Már gyermekkoromban sokat dolgoztam. Napszámba jártam az uradalomba, leginkább aszatot szúrkálni. Akkor más világ volt.- És a legénykor?- Hamar elvittek katonának, 1915-ben vo­nultam be. A kiképzés után beosztottak a me­netszázadba és irány a front. Még abban az esztendőben megsebesültem és fogságba es­tem, Galíciában. Újra elhallgat, tűnődve néz rám. MM IMIIK MEG- Aztán, mi történt?- A fogságban elég tűrhetően bántak velem. Hadikórházba kerültem. Amikor felgyógyultam, ez már 1916-ban volt, elvittek Murmanszkba. Ott vasutat építtettek velünk. Ősszel átirányítot­tak bennünket Turkesztánba. A várost, ahol kivagoniroztunk, Mamangának hívták. A meleg éghajlat jót tett az egészségemnek. Teljesen meggyógyultam és megerősödtem, mert ott sok gyümölcsöt ettünk. Ez már 1917-ben történt. Itt vettük hírét a forradalomnak.- Emlékszik még valamire ebből az időből? Gondolkodik. Két keze keményen markolja a görbebotot, rátámaszkodva kissé elörehajlik.- Arra emlékszem, hogy nagyon örültünk a forradalom hírének, mert azt hittük, hogy most már hamar haza fogunk menni. Én ekkor még csak 22 éves voltam, nagyon vágytam haza.- Hogyan lett vöröskatona?- Egy délután összehívták a foglyokat. Le­hettünk vagy ezren, mind magyar hadifoglyok. Egy bőrkabátos civil ember, valami hordófélén állva beszélni kezdett a forradalomról. Egy magyar tiszt fordította, amit mondott. Az maradt meg a beszédből bennem a legjobban, hogy Oroszországban új világ kezdődik, ahol min­denki egyforma lesz, nem lesznek többé urak. Ez sokunknak igen tetszett.- Mit mondott még a bőrkabátos? - vágok a szavába.- Hogy a forradalom veszélyben van, meg kell védeni. Aki harcolni akar a forradalomért, Kevés ember éli meg a kilencven esztendőt, kivált komolyabb betegség nélkül. Ilko István bácsi, a leleszi (Leles) veterán kommunista, az egykori vöröskatona e kevesek egyike. Kilenc- venkét év nyomja a vállát, de azért egy órányi időt naponta még sétálással tölt. Arca nem ráncosabb, mint a nyolcvan éveseké. Gyér haja, akár a frissen hullott hó, s hangja kissé fátyolos. Amikor felkerestem, még nyár volt. Egy karosszékben ült kint az udvaron. Tériké lánya - nála lakik Pista bácsi - nekem is széket hoz. Leülök vele szemben. Az egészségéről kérdezem.- Most jó, de tavasszal azt hittem, hogy már elmegyek. Tüdőgyulladásom volt, azóta a han­gom is gyengébb.- És az étvágya?- Lassan az is visszajön. A húsleves és a főzelék jólesik. Már igen keveset eszem.- Pista bácsi valamikor sokat olvasott, mi­lyen ma a látása?- Szemüveg nélkül minden homályos, összefut előttem. Az újságot azért még minden­nap átböngészem. Főleg az érdekel, mi történik a világban. Elhallgat. A tüdőgyulladás óta ,hamar ki­fullad.- Beszéd közben muszáj pihenőt tartanom, de azért csak kérdezzél, átmegy ez hamar rajtam.- Mivel tölti a napjait?- Üldögélek csendben és hallgatva gondol­PORTRÉ EGY VOLT VÖRÖSKATONÁRÓL az jelentkezzen a komiszárnál. Azt is mondta, ha leverjük az ellenséget, hamarabb hazame­hetünk.- Jelentkeztek sokan?- Hát aznap még nem. Szétszéledtünk és megbeszéltük, megvitattuk alaposan egymás közt, hogy mitévők legyünk. Elég az hozzá, hogy néhány hét elmúltával az egész fogolytá­bor fegyverben állt, egy pár tisztet kivéve. Én egy Kuzsela János nevú ezredparancsnok lo­vasszázadába kerültem, egészen 1920 novem­beréig harcoltam. Majd Moszkvába vittek ben­nünket, s csak 1921-ben kerültem haza. Feláll, betipeg a konyhába, megiszik egy csésze teát, majd kijön és vigyázva, lassan leül.- Hogyan alakult sorsa itthon?-Folytattam ahol 1915-ben abbahagytam. Kommenciós cseléd voltam a leleszi uradalom­ban. Beléptem a már megalakult kommunista pártba. 1927-ben aratósztrájkot szerveztünk. S mint főszervezőt és lázítót három évre kitiltot­tak a faluból. Újra elhallgat, erősen megmarkolja a görbe­botot, felemeli, az utca felé bök vele, valami régi daccal folytatja:- De mégse törtek meg! Kemény dió voltam én nekik. Amikor kitiltottak a faluból, azt mond­tam az intézőnek: Intéző úr, ne felejtse el, az nevet, aki utoljára nevet. A felszabadulás után egyszer alkalmam volt emlékeztetni az intézőt. Mondom neki, no intéző úr, ki nevet utoljára?- És ő erre mit válaszolt?- Nézze Pista, akkor olyan világ volt, nekem is parancsoltak, felejtsük el az egészet. Én meg is bocsátottam neki, nem haragudtam rá...- A felszabadulást hol élte meg?- Itthon.- Milyen érzés volt újra találkozni a Vörös Hadsereg katonáival?- örömünkben sírtunk, ölelgettük egymást. Bajusz Józsival és Szarvas Józsival már vártuk őket a temetőnél egy nagy piros ágyterítöból rögtönzött zászlóval. Én elég jól beszéltem oroszul, így tolmács lettem. Emlékszem, egy őrnaggyal egyenesen a községházára men­tünk. Megkérdezte, hány kommunista van a fa­luban, mondtam, hogy sok. Majd azt mondta, válasszak ki közülük ötöt és alakítsuk meg a milíciát, amely a rendfenntartásra ügyel majd. Ez meg is történt, én lettem a parancsnokuk.- Később?- Újra szerveztük a pártot, és tette ki-ki a maga dolgát. Mi is hozzákezdtünk az új világ építéséhez, s örülök, hogy ebben én is részt vehettem. A mi munkánk nyomán tűntek el a major sokszáz éves nyomorúságos viskói. Helyükre a volt cselédek, béresek fiai meg unokái építettek emeletes, fürdőszobás, erké- lyes családi házakat.- A kilencvenkét évéből, melyilcévre gondol vissza a legszívesebben?-Hát 1917-re és 1948-ra. Számomra az első jelentette a forradalom kezdetét, a máso­dik évszám pedig a végső győzelmet. S ha újra kezdhetném az életet, mindent ugyanúgy ten­nék. Úgy volt jó, ahogy volt. Valami nagy-nagy nyugalom ömlik el rajta. Fáradtan feláll, s szól a lányának, hozza ki a kitüntetéseket. Megszámolom, 15. Köztük egy bíbor kövekkel díszített aranyozott ötágú csillag is van, amely igazolja, hogy a Vörös Hadsereg tagja volt. A keltezés: 1967, Moszk­va. Személyesen vette át Prágában, a szovjet nagykövetségen. TÖRÖK ELEMÉR Harcos életút Szemben ülök Garaj Andrásnéval. Elné­zem munkában megfáradt arcát, melyre a nehéz élet, s a kemény hét évtized rávéste mély barázdáit. Kérdéseimre tömör mondatokban válaszol, érezni, hogy van mondanivalója. Ma is szívügyének tartja a társadalom érdekében végzett munkát. A Rima partjáról, Mezötelekesröl (Mojim) került a hegytetőn elnyúló faluba, Hosszú­szóra (Dlhá Vés) - menyecskének. Boldog­ságuk nem egész öt évig tartott. Közben egy kisfiúnak és két kislánynak adott életet. Ám a sötét hatalmak nem engedték, hogy férjével közösen becézgessék, embernyi emberré neveljék őket. A történelem leg- szörnyúbb háborúja fenekestól forgatta fel a világot, szétzúzta a családokat, fegyvert kényszerített a békeszeretö, dolgos kezek­be. 1942-ben bevonultatták Garaj Andrási, a férjét is. Soha többé nem látta a családja.- Nagyon nehéz évek voltak azok - mondja. Ha visszagondolok arra a hét évre, magam sem tudom megmondani, hogy miből éltünk, miből neveltem fel a gye­rekeket? Ők voltak minden vigaszom, re­ményem a nehéz háborús években. Emlék­szem, a háború vége felé gyakran kémleltük az eget, hallgattuk az egyre közeledő ágyú­dörgést és vártuk a békét, az emberhez méltó életet. A felszabadulás utáni első évek sem voltak könnyűek. Falun éltünk, de magunk­nak is nehéz volt megszerezni a napi beté- vö falatot. Valami az átélt szörnyűségek hatására érlelődött bennem. Nem tudtam magamnak sem megmagyarázni hogy mi, csak azt éreztem, mások a gondolataim, vágyaim, céljaim, mint azelőtt. Nem tudtam volna megmondani, hogy milyen lesz a jö­vőnk, de a szivem mélyén éreztem, hogy más lesz, jobb és igazságosabb, mint eddig volt. Nagyon sok új fogalommal, elképze­léssel ismerkedtem meg, s éreztem, nekem is tennem kell valamit, hogy az élet valóban más legyen, s a múlt megpróbáltatásai sohase térjenek vissza. Itt elhallgat egy pillanatra, majd ígv folytatja: 1948-ban let­tem a kommunista párt tagja, azt hiszem járásunkban a nők közül elsőként. Ebben az időben Gömörhorkán (Gemerská Horkai dolgoztam, a papírgyárban. A nemzeti bi­zottságok megalakulásával, a dolgozók ha­talmának erősödésével új feladatok vártak rám is. 1949-ben Hosszúszón a helyi nem­zeti bizottság elnöke lettem, majd titkár Kecsön (Kecovo), később Ardón (Ardov). Mindig ott voltam, ahol tenni kellett valamit, lerakni az új élet alapjait.- Hogyan indult meg a szervező munka ezekben a kis községekben?- Ha azt mondom, hogy nehéz volt, ezzel keveset mondok. Akkor még kevesen vol­tunk, akik mertünk hinni a jövőben. Hadat üzentünk a múltnak, a félelemnek, a bei- degződött hajlongásnak, áltiszteletnek. Meg kellett tanítanunk a falut hinni az újban, sza­badon beszélni. Abban az időben magától jött, hogy beszélni kell, kiönteni a régi sérel­meket, fájdalmakat. Ehhez persze az kel­lett, hogy meg is hallgassák az embereket. S mi meghallgattuk. Szerveztünk, agitál­tunk, megszerveztük a tömegszervezete­ket, majd a szövetkezetét. Garaj Andrásné mint párttag és a nemze­ti bizottság tisztségviselője a tömegszerve­zetek megalakulásának, munkájuk össze­hangolásának nagy jelentőséget tulajdoní­tott. Az eredmények öt igazolták. Abban a kezdeti időszakban, amikor szoros össze­fogásra, közös munkára volt szükség céljaik megvalósításához, nagy segítséget nyújtot­tak a tömegszervezetek és a lakosság szé­les rétegei. Rájuk támaszkodtak, amikor elhatározták, hogy a három községbe beve­zetik a villanyt, a segítségüket kérték a szö­vetkezetek szervezésekor, és aktívan részt vettek a középületek építésében is.- A falvakban az életszínvonal emelését a gazdasági és kulturális felemelkedést a mezőgazdaság kollektivizálásában láttuk. Mondanom sem kell, hogy mi, szervezők abban az időben nem tartoztunk a legnép­szerűbb emberek közé. Nehéz munka volt, rengeteg ellentmondással, s nem mindig a megfelelő módszerek alkalmazásával dol­goztunk, szerveztünk. Hosszú éveken ke­resztül dolgoztam a szövetkezetben is, így fel tudóm mérni azt a hatalmas fejlődést, melyet napjainkig a gazdaságosabb terme­lésben, a dolgozók életkörülményeinek ja­vulásában elértünk. Gyermekeim is megta­lálták helyüket az életben, s bár nagyon gyorsan múlik az idő, még az én számomra is van tennivaló bőven. Garaj Andrásné mindig ott volt, ahol tenni tudott valamit a társadalomért, az embere­kért. Sok évtizedes áldozatos munkájáért többször kapott magas párt és állami kitün­tetést. FECSÓ PÁL rt meg j _ij__ / TOR ÍENELEI FORMÁLÓ ESEÉ IYEK Recenzió három új könyvről A felszabadulást követő években végbemenő forradalmi folyamatról, s az 1948-as történelmi jelentőségű esemé­nyekről valamint a szlovákiai politikai változásokról ad átfogó képet Marta Vartiková 1948. február címmel megje­lent könyvében. Az eseményeket a há­rom fejezetből álló könyvben a szerző időrendi sorrendben taglalja. Az első fejezetnek a címe. Az antifa­siszta erők győzelmének jegyében. Eb­ben egyebek közt a kommunista párt stratégiai és taktikai irányvonalával, a nemzeti demokratikus forradalom ala­kulásával foglalkozik az ismert törté­nész. Kiemeli: ,,1945 októberében az államosító elnöki dekrétumok elfogadá­sával... megkezdődött a nemzeti és demokratikus forradalom új korszaka“. A nagyhatalmak Hitler-ellenes koalí­ciójának felbomlása és a csehszlovákiai forradalmi fejlődés című második feje­zetben azokra a kérdésekre kapunk vá­laszt, hogyan alakulnak a viszonyok a csehek és a szlovákok Nemzeti Front­ján belül, minként csaptak össze a forra­dalmi és az ellenforradalmi erők Szlová­kiában. A kormányválsággal és megoldásá­val, a februári győzelem vívmányainak megszilárdításáért vívott küzdelemmel foglalkozik az 1948 februárja cimú har­madik fejezet, amely leszögezi: „Cseh­szlovákiában a munkásosztály került hatalomra. S mindez békés úton, az alkotmányos eljárás és a parlamenti szokások tiszteletben tartása mellett zajlott le. A februári győzelemben az a momentum játszotta a döntő szerepet, hogy a munkásosztály élére a politikai­lag, eszmeileg és szervezetileg is szi­lárd kommunista párt állt, s ez a párt képes volt Csehszlovákia adott körül­ményei között következetesen érvénye­síteni a szocialista forradalomról szóló lenini elméletet“ A művet szlovák eredetiből Szigety Péter fordította magyarra, s a Pravda Könyvkiadó gondozásában jelent meg. KÜZDELMES SORSOK Emberi sorsok, küzdelmek, megpró­báltatások - ez a témája Petróci Bálint Kommunisták I, 11, című könyvének, amely a közelmúltban Komunisti címen jelent meg a Pravda Könyvkiadóban Klára Kosková fordításában. A mű ma­gyar nyelvű eredeti változatát a Madách Könyvkiadó adta ki 1977-ben. Petróci öt ember sorsát villantja fel, ugyanennyi prózai írásban. Az ö visszaemlékezése­ik alapján születtek meg az írások. így a szerző dolga „csak“ az anyag kivá­lasztása és művészi megformálása, ér­dekes, hiteles ábrázolása volt. Mind az öt írás szereplője kommunista. Az olva­só tehát a visszaemlékezések révén a kommunisták s a párt harcairól kap plasztikus képet, valamint az első Cseh­szlovák Köztársaságban uralkodó gaz­dasági-politikai viszonyokról. Az öt ér­demes pártharcos visszaemlékezései a mai fiatalok számára jól kiegészítik azokat az ismereteket, amelyeket az iskolában, a történelemkönyvekből sa­játítanak el. EGY FIÚ VISZONTAGSÁGAI Megható, de egyáltalán nem érzelgős olvasmány Georgi Danailov: S nikym (Senkivel) cimű regénye, amely egy 15 éves fiú viszontagságos életét mu­tatja be. A főhős életének alakulását szüleinek válása teszi az olvasó számá­ra olykor meghatóvá, olykor meglepővé. Nem kevés a könyvben a humoros elem sem. A regény mindvégig érdekes és gyakran elgondolkozásra késztet. A mű szerzője nemcsak regényíróként ismert, hanem filmszakemberként is: drama­turgként dolgozik és számos sikeres filmhez írt forgatókönyvet. (Pravda Könyvkiadó). (f) 1987. XI. • „Kemény dió voltam én nekik“

Next

/
Oldalképek
Tartalom