Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1987. július-december (20. évfolyam, 26-51. szám)
1987-10-30 / 43. szám
VILÁG PROLETÁRJAI, EGYESÜLJETEK! SZLOVÁKIA KOMMUNISTA PÁRTJA KÖZPONTI BIZOTTSÁGÁNAK NAPILAPJA 1987. október 30. XX. évfolyam Ára 1 korona Orvosok, ápolónők. Világra segítik az újszülöttet, figyelemmel kísérik a csecsemő fejlődését, megvizsgálják, segítik a betegeket, beadják az élet alkonyán az utolsó enyhülést hozó injekciót. Életünk során valamennyien találkozunk velük, így érthető, hogy gyakran vetődik fel a gyógyítók és a betegek kapcsolatának kérdése. A vélemények különbözőek, néha az egészségesek, a betegek, de maguk az egészségügyi dolgozók is szélsőséges nézeteket vallanak erről. Senki számára sem lehet közömbös, hogy hivatástudata magaslatán áll-e akihez bajban, betegségben, elesetten segítségért fordulnak. Orvosnak, ápolónőnek lenni több mint foglalkozás. Hivatás, amely emberszeretetet, türelmet, fegyelmezettséget, pontosságot, megértést és nagy felelősségtudatot követel. Bizonyára mindenki egyetért azzal, hogy gyorsabban gyógyul a beteg, ha bízik orvosában, a nővérben, az alkalmazott gyógymódban. Az egészségügyi ellátás nálunk köztudottan magas színvonalú, államunk évente óriási összegeket fordít az egészségügyi létesítmények korszerűsítésére, hálózatuk bővítésére. A gyógyítás körülményei ennek ellenére nagyon különbözőek, de nemcsak azért, mert eltérő a kórházak, rendelőintézetek felszereltsége, mert nem építhetünk mindenütt új kórházakat, mert nem használják és nem is használhatják minden osztályon a legújabb gépeket, műszereket. Rengeteg múlik a gyógyító kollektíván, miközben egyáltalán nem törvényszerű, hogy a régebbi épületben rosszabbul lássák el a betegeket. Egy századfordulón épült kórházban jártam a közelmúltban. Szűk folyosói, nagy kórtermei ragyogtak a tisztaságtól, a betegek szokatlanul szívélyesek, megértőek voltak egymáshoz, mindenütt nyugodt, bizakodó légkör uralkodott. Megtudtam, hogy itt hagyományosan betegközpontú a gyógyító munka, a főorvosok megkövetelik a rendet, a fegyelmet, nagy elfoglaltságuk ellenére még arra is kiterjed a figyelmük, hogy idejében, melegen tálalják az ebedet. Ebben a kórházban a betegek érzik, lépten-nyomon tapasztalják, hogy itt minden őértük van. Ezzel szemben megfordultam olyan új gyógyintéz- ményben is, ahol a legkorszerűbben felszerelt osztályokon kiszolgáltatottaknak érezték magukat az ápoltak, a nővérek csak tessék-lássék végezték munkájukat, de az orvosok sem tettek sokat azért, hogy elviselhetőbbé tegyék a betegek helyzetét. A tudományos-technikai forradalom fokozatosan megváltoztatja az egészségügyi létesítmények arculatát. A kórházak szinte nagyüzemmé válnak, jól képzett műszaki gárda kezeli és tartja karban a bonyolult gépi berendezéseket. Korszerű diagnosztikai eszközök állnak az orvosok rendelkezésére, amelyek objektívebbé, tárgyilagosabbá teszik a betegségek megítélését. A műszerek fordulatot hoztak a betegségek felismerésében és gyógyításában, de semmiképpen sem pótolhatják az embert, nem zavarhatják meg a beteg és a gyógyítók kapcsolatát. A technika fejlődése sem halványítja el a köztük lévő harmonikus kapcsolatok jelentőségét. Szükség van a tudományos és technikai ismeretek széles körű alkalmazására, ezt egy percig sem vonjuk kétségbe. De maguk a csillogó készülékek, a képernyős, villogó műszerek kevés beteget nyugtatnak meg. Annál hálásabbak egy bíztató (A CSTK felvétele) mosolyért, egy félelmet elűző simogatásért, a megértést tanúsító jó szóért. Mégis úgy tűnik, mintha egyes orvosok és nővérek nem akarnák megnyerni a betegek rokonszenvét, nem tudatosítanák, hogy viselkedésükkel befolyásolják a gyógyulást. Nélkülözhetetlén az orvoslásban a gyógyítók azon képesége, hogy bele tudják magukat élni a betegek lelkiállapotába, együtt érezzenek velük, szavak nélkül is megérezzék a hozzájuk fordulók indítékait. Nehéz összehasonlítani az egészségügyben dolgozók munkáját a többi munkával. Emberéletekért felelősek. Társadalmi hasznosságuk pénzben nem mérhető, eredményes munkájuk kihatásai, mulasztásaik következményei egészen másak, mint az élet más területein. De többet is várunk el tőlük, mint bárki mástól. És tegyük hozzá, hogy ezek az elvárások jogosak, hiszen önként vállalták a nagy felelősséget, amikor ezt a hivatást választották. Jogosan csalódunk, ha az orvos panaszunkat hallgatva az órájára néz, de még nagyobb ellenérzést vált ki, ha anyagi szempontok vezérlik, emiatt kedves vagy barátságtalan. Nem általánosíthatunk, az orvosok, ápolónők többsége nagy odaadással végzi nem könnyű munkáját. Ám a betegek nagyon érzékenyek, fokozottan érinti őket, ha valamelyik kórházban, rendelőintézetben nem viszonyulnak úgy a páciensekhez, ahogy azt elvárnák, nem tartják meg a rendelési időt, fölöslegesen egyik helyről a másikra küldözgetik őket. A kedvezőtlen tapasztalatoknak hamar hire kel, és ez rossz fényt vet a feladataikat becsületesen teljesítőkre. Róluk talán többet kellene beszélnünk, hiszen egészségügyünk nélkülük nem érte volna el világszerte elismert eredményeit. Ahhoz, hogy minden gyógyintézményben olyan légkör alakuljon ki, amely a gyógyulást segíti, hozzájárul a betegek elégedettségéhez, jó közérzetéhez, elsősorban a gyógyító kollektívák és a betegek közötti kapcsolatokat kell tovább javítani. CSIZMÁR ESZTER
