Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1987. július-december (20. évfolyam, 26-51. szám)
1987-10-16 / 41. szám
Szimonovról Vannak Szimonovnál nagyobb művészi formátumú alkotók a szovjet prózairodalomban, de Szimonov elhagyásával aligha lehet reális képet rajzolni a szovjet széppróza negyvenes- ötvenes-hatvanas éveiről. A szépíró Szimonov a ,,háború specialistája“, s csak azért válhatott azzá, mert az emberhez méltó béke szerelmese volt. Háborúról csak a béke emlékeivel és reményeivel eltelve lehet embernek emberhez emberségesen szólni. Szimonovból nem hiányzott ez a humánus nézőpont. Harctéri tudósítóként járta a frontokat, s amikor véget ért a második világháború, ó megtalálta a módját, hogy a negyvenes évek végén már ott legyen a Kuomintang ellen győzelmes népi Kína hadseregénél. A „specialista“ sok fronton gyűjtötte tapasztalatait, s amikor Szincov- Szimonov arról elmélkedik a kórházban, hogy „ha csak a rosszat hiszi el, rég megőrülhetett volna! Ha meg csak a jót gyűjtögeti össze emlékezetében, végül is meg kellett volna csípnie a karját: de hát (...) miért van minden így és nem másként?“ -, akkor már az író igyekszik megfogalmazni a maga rendezőelvét, amely eligazodni segít a világtörténelmi csatatéren. A háborúban minden hadvezetés hadosztályokban, ezre- dekben, tömegben gondolkodik, s minden háborút súlyos személyes élményként élnek át azok, akik a frontokon küzdenek. Mindkét átélési módnak hitelessége és jogosultsága van, ez a kettős látás a háború törvénye. De az írónak éppen az a feladata, hogy e két megközelítést egységesítse, mégpedig úgy, hogy a súlypont az elvont „közép“-tő! a konkrét ember-emberek felé tolódjék el. Ha a hadvezetés „követ el“ ilyen súlyponteltolást, tragikusan tévedhet. Ha az író távolodna el az egyéni sorsoktól, művészi hitelességét kockáztatná. Szimonov háborús szakértelme nem utolsósorban abban tűnik elő, hogy képes megragadó, felemelő és drámai emberi sorsokon keresztül érzékeltetni a történelmet, mégpedig úgy, hogy a háttér lényege, a vezetési mozgás is tükröződik müvei közegében. Ez a képesség jellemezte a Nappalok és éjszakák (1944) íróját, ez jellemzi az Élók és holtak, a Nem születünk katonának s Acz utolsó nyár regényfolyamát is. Fontos ez is, az is mindkét alkotói korszak csúcsainak értelmezésében. A Nappalok és éjszakák mélyen szovjet lelkületű, emberséges, tehát antifasiszta írói magatartása képes volt máig érvényes írói képet adni a sztálingrádi ütközetről. És mert a súlyponteltolódást az egyes emberek felé Szimonov a maga módján következetesen végigvitte, az, amit akkor ábrázolt, releváló erejű ma is. Következő alkotói korszakában, amikor már mélyebb összefüggések ismeretében szólhatott a szocializmustól idegen vonások romboló hatásáról a háborús mindennapokban is, akkor Szimo- novot éppen a harcoló katonák között szerzett élmények, tapasztalatok megrendítő tartalma és sokasága óvta meg attól, hogy szem elöl veszítse a fáktól az erdőt. Művészként elvi ember volt ö: torzulásnak láttatta a torzulást, s képességei birtokában azért tudott drámát teremteni íróként, mert érzékelte és érzékeltette: mi a világtörténelmi lényeg. A nagy honvédő háború Háború és béké-je még nem született meg. Az emberiség jobbik felének reménye, hogy olyan korszak felé mehet majd, amelyben ilyen regény is születik. Talán nem is egy regény. De ez a majdani regény vagy regények biztosan sokat köszönhet-kö- szönhetnek egykor a háború iró- specialistájának. Szimonovnak, aki sokat és lényegeset átmentett a jövő számára abból, ami vele és kortársaival történt. PÁNDI PÁL ★ A szovjet irodalom kincsestárából Múlt ősszel, még a Gyesznánál, amikor a bal part mentén haladtunk, Willisünk defektet kapott, és jó félórát vártunk, míg a sofőrünk rendbe hozta; végigfeküdtünk a parton, egészen közel a vízhez. Ahogy az már általában lenni szokott, a kerék a lehető legalkalmatlanabb helyen pukkadt ki: folyót átszelő, ideiglenes híd közelében akadtunk el. Mialatt ott voltunk, kétszer is német repülők bukkantak fel: kötelékben repültek - kettő-három egyszerre, és kisméretű bombákat dobtak az átkelő környékére. Ez első bombázásban nem volt semmi szokatlan, vagyis úgy folyt le, mint máskor, és az utászok hasra vágták magukat - ki hol dolgozott épp -, és így várták ki a bombázás végét. De a második alkalommal, amikor az utolsó német repülőgép - visszamaradva - idegesítő zúgással véget nem érő körözésbe kezdett a folyó felett, az alacsony, feketehajú utász őrnagy, aki a hídépítést irányította, felugrott, és dühösen, cifrán elká- romkodta magát.- így fognak körözni egész nap! - kiabálta. - Ti meg így fogtok lapulni, és a híd így fog állni! A háború után vasúti hidat építünk ide! Mindenki a helyére! Az utászok egymás után felálltak, és időnként az égre sandítva tovább dolgoztak. A német még sokáig körözött a levegőben, de amikor rájött, hogy a motorzúgás nem éri el a kellő hatást, ledobta két utolsó, megmaradt kisméretű bombáját, és elrepült.- Nocsak, elment - hangoskodott az őrnagy a híd peremén táncolva örömében, olyan közel a vízhez, hogy úgy rémlett, mindjárt belepoty- tyan. Valószínűleg nyomtalanul elfelejtem ezt a kis epizódot, ha néhány későbbi élmény nem idézi fel bennem újra. Késő ősszel újra a fronton voltam, nagyjából ugyanarra, előbb a Dnyeper keleti, majd nyugati felén. Utol kellett érnem a hadsereget: alaposan megelőzött. Útközben egy folytonosan szembeötlő névvel találkoztam; úgy látszott, utam állandó kísérője. Hol egy furnérdarabkán olvastam, amit távírópóznára szegeztek, hol egy házfalon, hol meg egy szétlőtt német tankra írták krétával: „Ak- nátlanítva, Artyemjev", vagy: „Az út biztonságos. Artyemjev", vagy: „Terelőút balra. Artyemjev“, vagy: „Hídépítés befejezve. Artyemjev“. S végül: egyszerűen a név és egy előre mutató nyíl. A feliratokból nem volt nehéz kitalálni, hogy egy utász prancsnok neve áll rajtuk, aki katonáival a hadsereg előőrsével együtt haladva tisztítja meg az utakat. Ám a feliratok szokatlanul gyakorik, részletesek, és ami a legfontosabb, mindig helytállóak voltak. Jó kétszáz kilométernyi út után, amit az említett jelzések kísértek végig, a huszadik vagy harmincadik feliratot olvasva eszembe jutott az a feketehajú „kicsi őrnagy“, aki bombázás közben parancsokat osztogatott a hídépítőknek a Gyesznánál, és váratlanul az a benyomásom támadt, hogy csakis ő lehet az a titokzatos Artyemjev, aki utáször- angyal képében halad előttünk. Télen a Bug partján, ahol csupa kátyú volt az út, egy faluban töltöttük az éjszakát, ahol tábori kórházat rendeztek be. Este az orvosokkal együtt üldögéltünk és teáztunk. Nem is emlékszem, miért hoztam szóba ezeket a feliratokat.- Igen, igen - mondta a kórházparancsnok -, majdnem ötszáz kilométeren át kísértek bennünket ezek a feliratok. Híres név. Annyira, hogy némelyik nőszemély egészen elveszíti miatta a fejét. No, Vera Nyikola- jevna, ne haragudjon, hiszen csak tréfálok! - fordult a kórházparancsnok az egyik fiatal orvosnőhöz, aki haragos, tiltakozó mozdulatot tett.- Nincs oka tréfálni - nézett rám az orvosnő. - Ugye, maga tovább « megy előre?- Igen.- Kinevetnek, azt mondják, nem megérzés ez, hanem babona, de hát az én nevem Artyemjeva, és úgy sejtem, a bátyám hagyja maga után azokat a feliratokat.- A bátyja?- Igen. A háború elején szakadtam el tőle, még Minszkben. A háború előtt útépítő mérnök volt, és most folyton úgy rémlik, hogy ez - ő. Sót nem is csak úgy rémlik, hanem hiszem is, hogy így van.- Hiszi - szakította félbe a kórházparancsnok -, és még haragszik is, amiért az, aki a feliratokat maga után hagyja, nem írja oda a kereszt- és az apai neve kezdőbetűjét.- Igen - bólintott egyszerűen Vera Nyikolajevna -, ez nagyon bánt. Ha ezt írná: A. Ny. Artyemjev, vagyis Alekszandr Nyikolajevics, egészen bizonyos lehetnék abban, hogy ő az.- Tudja, mit művelt, - szólt közbe ismét a kórházparancsnok. - Az egyik ilyen felirat alá odaírta: „Melyik Artyemjev? Nem Alakszandr Nyikolajevics? Keresi a nővére Artyemjeva, tábori postaszám: Nulla három kilencven B.“-Tényleg ezt írta? - kérdeztem.- Igen, ezt. De mindeki kinevetett, azt bizonygatták, ha valaki, hát az utászok azok, akik csak nagyon ritkán mennek visszafelé a saját jelzéseik mentén... Ez igaz, de mégis odaírtam... Ha majd elöremegy - folytatta -, kérdezősködjék, kérem, a törzseknél, hátha rábukkan. S ha sikerül, tegye meg, hogy ír nekém két sort, jó?-Jó. Letépte egy újság szélét, ráírta a tábori postaszámát, és átnyújtotta nekem. Miközben betettem a gim- nasztyorkám zsebébe, éberen figyelte minden mozdulatom, mintha legszívesebben belenézne a zsebembe, hogy meggyőződjék róla: a cetli ott van, nem tűnt sehová. Az előrenyomulás folytatódott. A Dnyeper és a Dnyeszter nyugati" partján túl gyakran talákoztam Artyemjev nevévél: „Az út biztonságos. Artyemjev“, „Az átkelési lehetőség biztosítva. Artyemjev“, „Az aknákat hatástalanítottuk. Artyemjev.“ S aztán újra csak egy előre mutató nyíl, és a név: „Artyemjev“. Tavasszal Besszarábiában egy lövészhadtesthez értem, ahol meglepő választ kaptam, amikor kíváncsiskodni kezdtem az engem érdeklő név iránt:- Hát hogyne, az utásszázadom parancsnoka. Artyemjev őrnagy, kitűnő utász. De miért kérdi? Sűrűn látta a nevét?- Igen, nagyon sűrűn.- Hát hogyne! Nemcsak a hadtest, de az egész hadsereg számára végzi a munkáját. Egész úton legelöl halad. Az egész hadsereg ismeri a nevét, noha látni csak kevesen látták, hisz mindig előttünk megy. Híres, mondhatni halhatatlan név. Újból eszembe jutott a Gyesznán épült híd, az alacsony, fekete őrnagy, és azt mondtam a hadtestparancsnoknak, hogy szeretném látni az őrnagyot.- Hát erre bizony várnia kell. Ha itt valamerre esetleg megállnak, akkor találkozhat vele. De most lehetetlen, jóval előttünk jár felderítőkkel együtt.- S mondja, tábornok elvtárs, mi a teljes neve?- A neve? Alekszandr Nyikolajevics. Miért? Elmeséltem a tábornoknak, kivel találkoztam a kórházban.- Igen, igen - bólogatott. - Tartalékos. Habár most olyan elszánt harcos, mintha legalább száz éve lenne katona. Bizonyára ő az, akit keres. Éjszaka megtaláltam a gimnasz- tyorkám zsebében a cetlit, amire a kórház tábori postaszámát írtam, és néhány soros levélben közöltem Artyemjevával, hogy sejtése beigazolódott: idestova ezer kilométert tett meg a bátyja nyomában. Egy héttel később megbántam, hogy megírtam azt a levelet. A Prut nyugati partján voltunk, a híd még nem készült el, de két rendbehozott komp óraműpontossággal, egyhangúan és szüntelenül mozgott ide-oda a két part között. Még amikor a Prut bal partjához közeledtünk, feltűnt nekem egy szétlőtt német páncélkocsi oldalán az ismerős felirat: „Az átkelési lehetőség biztosítva. Artyemjev.“ A lassú kompon keltem át a Prut túlpartjára, s amikor szilárd földre léptem, hátrapillantottam: önkéntelenül is kerestem az ismerős nevet. Vagy húsz lépésnyire, a partmeredélyen kicsiny, frissen hantolt sírt vettem észre, rajta gondosan elkészített, alacsony fa-obeliszk, tetején, a bádogcsillag alatt négyzet alakú tábla. Ez állt rajta: „Itt nyugszik a Pruton történt átkelés közben hősi halált halt A. Ny. Artyemjev utász őrnagy.“ S alatta nagy, piros betűkkel: „Előre, nyugatra!" Az obeliszken kockaforma üveglap alatt fénykép is volt. Megnéztem. Régi, szakadozott szélű felvétel, bizonyára sokáig volt a gimnasztyorka zsebében, de azért mégis felismerhető az arc: ő volt, az a bizonyos alacsony, fekete hajú őrnagy, akivel tavaly a Gyesznánál találkoztam. Sokáig álltam a sír előtt. Különböző érzelmek bolydultak fel bennem. Sajnáltam az orvosnőt, aki elveszítette fivérét, talán még mielőtt kézhez kapta a levelet, hogy - magtalálta. Azután különös magányérzet fogott el. Úgy éreztem, másféle lesz az út ezután a megszokott „Artyemjev“ felirat nélkül most, hogy ismeretlen, nemes lelkű útitársam, aki mindeddig óvott, nincs többé. De hát nincs mit tenni. A háborúban, akár tetszik, akár nem, hozzá kell szokni a halálhoz. Megvártuk, amíg a kompból kirakják a gépkocsikat, és továbbmentünk. Tizenöt kilométert tettünk meg, és ott, ahol az utak kétoldalt mély szakadékba torkolltak, az útpadkán egész halom egymásra dobált, óriás lepényforma német tankrobbantó aknát láttunk, egy magányosan álló villanypóznán pedig táblát, ezzel a felirattal: „Az út biztonságos. Artyemjev.“ Csodáról, természetesen szó sincs. Mint sok más egység, amelynek hosszú időn át nem változik a parancsoka, ez az utászszázad is megszokta, hogy Artyemjev-szá- zadnak nevezze magát, és a katonák, mivel tisztelték elesett parancsnokuk emlékét, miközben továbbra is megtiszították az őket követő csapatok számára az utat, munkájukat továbbra is Artyemjev nevével jelezték. És amikor tíz, harminc, hetven- kilométerrel arrébb újra és újra találkoztam ugyanezzel a halhatatlan névvel, elfogott az érzés, hogy a Nyeman, az Odera, a Spree nyugati partján is ott fogom látni a furnérlapokat a felirattal: „Az út biztonságos. Artyemjev.“ HARSÁNYI ÉVA fordítása KONSZTANTYIN SZIMONOV A Halhatatlan név A ház előtt a vén hárs alatt maroknyi csap; fiú őgyeleg, meg a kis Bitman. Egy-ec koronát szed mindegyiküktől, aztán az otthon fel vezeti a srácokat. A pádon az öreg Jaro üldöge Másképpen hívják, hanem amikor megérkeze a szociális otthonba, éppen búcsú volt, s a zsúfc lövöldében lőtt magának egy papírrózsát és a ha !! fókájába tűzte.- Minek hordod azt? - faggatta akkor a ki Bitman.- Hogy tárkább legyen a világ - mosolygott Jár ezért aztán sokáig öreg Jaáónak, bolondnak esi tolták, merthogy az a Jaroslavból van, így lett azt; Jaro.-Hova, hova, bitangok? - vigyorog az őre Jaro. ,- Gyere velünk - hívja a kis Bitman, nehoc még beköpje őket. - Te leszel az őrszem. Az öreg Jaro őrködik, míg a srácok fölkúszn; a körtefára, és várnak valamire. Jó sokára fölgyu lad a fény az .újdonatúj fürdőszobában, amely' Igor Bitman, a gondnok nyugati csempével rakaté ki a plafontól a padlóig. A fiúk halkan füttyögne a csodálattól, aztán lemásznak a fáról és eltűnne a sötétben. I Utolsónak a kis Bitman mászik le. Zsebébe csörögnek a koronák. Nem tűnik el a sötétbe otthon van.- Miről van szó? - kérdezi az öreg Jaro.- Megnézték a fürdőszobát - avatja be kelleti« nül a kis Bitman. - Egy koronáért.- Mindenki megnézheti? - kérdezi Jaro.- Mindenki. Jaro örül, hogy nem ment vacsorázni, és í< e titoknak a birtokába jutott. Odaballag a kerítéshe és elbámul az özvegy Cabadajová világos ablal felé. A következő udvarból, Milochéktól kutyaug, tás hallatszik.- Ez a Hozzám hangja - mondja Jozko Bitmar Hozzámot, a bulldogot Miloch, a kamionsof vásárolta, hogy amíg ő úton van, őrizze a sze feleségét. Hozzám egy árva egeret sem eres a kerítésen belülre, átharapja még a béka és a sí torkát is.- Mindjárt beérik a korai őszibarack - sóhaji Jozko Bitman. A veszedelmes kutya a gyümöl vonatkozásában nyugtalanítja.- Apád volt a fürdőszobában? - ellenőrzi Jan - Nem, most Jolana fürdik. Jolana a legszebb lány a faluban, talán az égé járásban. Igor Bitman kizárólag futballistához va más milliomoshoz fogja hozzáadni. Az ö Jolank; megérdemli a legnagyobb boldogságot, márpec az a gondnok szemében egyet jelent a pénzz Muszáj, hogy Jolankáé legyen a legszebb fürd szoba, hiszen maholnap nagylány. Tinenöt év lesz.- Kíváncsi lennék arra a fürdőszobára - mont Jaro.- Koronáért - feleli Jozko. - Mért vagy itt öregotthonban?-A város egy őrültek háza és én meglógt; onnan. Itt nyugalom van és jó levegő - szipp; Mint minden anya gyermekében, az én fiamban is megvolt a tehetség tar csírája. Lehetett volna régész vagy av feltaláló, kiváló karikaturista vagy és elismert karmester, lehetett volna or- vé< vos — ha tanul. Hogy csupán egy- arr szerű tervező havi ezerhatszázért, a r annak vegy bizonyos tiziánvörös-hajú hé textiliparista városi szépség az oka, akinek a festett szempárján kívül semmi más nem érdekelte. Csak a hivalkodó nevű lány, Patrícia. Nem baj. A sors bosszúja. A házasság napján felvette a Vomácková vezetéknevet. Patrícia Vomácková. Kitűnő. Tehát ez a Patrícia Vomácková csavarta el az én Peti fiam fejét, zsenge húsz esztendejével s egy- egy gödröcskével az orcáján. Naponta látom, hogy az én egyetlen fiacskám tekintete mint merül a gödröcs- kébe, melyek mosolygáskor még mélyebbek. Este úgy teszek, mintha ny nem hallanám, amint kulcsra zárják lár a szobát, melyet házasságukkor ren- ná delkezésükre bocsátottam. me — Mami! — szólít meg egy reg- ny gél Peti. — Ugye odaadod Patríciá- lye nak azt az ezüst cukortartót, ami a vitrinben van? Neked már úgysem és kell. szí Csak nyeltem egyet, ahelyett, sá hogy szóltam volna, elmagyaráztam va volna neki: azt a cukortartót az éde- ko sápjától kaptam huszonötödik szüle- te' tésnapomra, s hogy az volt egyben a : az utolsó ajándéka, mert aztán úgy ká eltúnt a nagyvilágban, hogy nem ma- há radt más utána, csak a válásról szóló az végzés, meg a kis Peti. to>
