Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1987. július-december (20. évfolyam, 26-51. szám)
1987-07-10 / 27. szám
Hizgil Avsalumov Mindig együtt látták őket sétálni. Lassan, csöndesen, görnyedten mentek, mint akiket a hajdanvolt évek súlya nyom. A csontos, magas, borzas ősz bajszú, barna, ráncos arcú öregember óvatosan, karon fogva vezette az öregasszonyt. Kerülte a szembejövők pillantását, zavarba jött, sután elmosolyodott. A kis termetű, törékeny, bizonytalan léptű öregasszony pedig odaadással támaszkodott „gavallérja“ karjára, sfolyvást a földet nézte mint aki fél, hogy megbotlik. A szembejövök együttérző ellágyulással néztek rájuk: milyen kedves pár. Az öreg érezte ezt, s csak még inkább mosolygott, hogy zavarát rejtse. Azelőtt sosem járt karon fogva a feleségével. A hegylakók szerint ez nem illendő. De most, amikor az asszony segítség nélkül csak nehezen tudott járni, az öreg már nem törődött a szokással, hanem a járókelők okozta zavarát mégsem tudta legyűrni. Nem is oly rég az öregember és az öregasszony csak ritkán jött ki az utcára. Egy nagy, sok lakásos ház második emeletén laktak. Az öregasszonyt asztma gyötörte, a gyengeségtől remegett a térde, s nehezére esett lépcsőt járnia. Egy hónappal ezelőtt az öregek elcserélték kétszobás lakásukat egy egyszobásra, ugyanannak a háznak a földszintjén. Most majd mindennap kimentek a parkba, a tengerpartra, hogy elüldögéljenek a friss levegőn. Rendszerint, amint odaértek, megkeresték a „saját“ padjukat. Az öreg derűs kíváncsisággal, huncut mosollyal figyelte a sétáló párokat, a lármásan hancúrozó gyerekeket, mindazt, ami ezen a gyönyörű tavaszon körülvette őket. Az öregasszony viszont csaknem egész idő alatt mozdulatlanul, közönyösen ült. Miután jól teleszívták magukat tengeri levegővel, és elfáradtak a kemény pádtól, egy-két óra múltán hazamentek; útközben bevásároltak. Otthon az egyébként hallgatag öregasszony kezdte a beszélgetést:-Ja, Gazi, Allahra rosszul tetted ezt. Nem hallgattál rám. Elcserélted a lakást- mondta, és szemrehányóan nézett a férjére. - Ha Allah úgy akarja, hazajön a fiam, feleséget keresünk neki, unokáink lesznek, és most csak egy szobánk van... Gazi nem válaszolt azonnal. Tudta, hogy a lakáscsere felemlítése csak ürügy, hogy, mint mindig, szóbahozzák a fiút: különben azt lehetne gondolni, hogy kezdik elfelejteni, vagy isten ne adja, ami még rosszabb, hogy már nem is él. Lassan kihúzott egy cigarettát az asztalon fekvő csomagból, óvatosan megnyomogatta görcsös, görbe ujjaival és rágyújtott.- Miért mondod, Seker, hogy kár volt? Egyelőre jó ez nekünk igy. Ha visszajön a fiunk, keresünk egy másik lakást. Csak kabát legyen, gombot találni hozzá könnyű- mentegetőzött a férj.- „Keresünk, keresünk“ - utánozta mérgesen az öregasszony .-, mintha olyan könnyű lenne lakást találni. Pedig ö, a szemem fénye, meglátod, hamar, nagyon hamar itt lesz. A szivem súgja ezt, és az anyai szív nem téved. Gazi már régen hozzászokott ahhoz, hogy Sekerrel a fiúról beszélgessen, bármilyen nehéz volt is. De hogy ne bántsa meg, s ne ejtse kétségbe a feleségét, mindig úgy tett, mintha egyetértene vele. Hanem úgy, ahogy ma, még sosem beszélt a fiáról. Mi történt?- Miért vagy ebben ilyen bizonyos, anya? - kérdezte óvatosan, rejtett fájdalommal a hangjában, és elnyomta a félig szívott cigarettát.- Miért? Álmot láttam az éjjel - mosolygott rejtelmesen az öregasszony, s apró ráncokkal hálózott arca felfénylett az anyai örömtől. - Azt álmondtam, hogy fekszünk s hirtelen kopognak: „Mama, mama, én vagyok, nyiss ajtót!“ Az öregasszony ajka remegni kezdett, elhallgatott, képtelen volt tovább beszólni. Puha gyapjúkendőjének szélével letörölte szófogadatlan könnyeit, s a tekintetével tovább mosolygott. Gazi hunyorgott, némán lehajtotta a fejét, hogy ne árulja el izgalmát. Nem hitt az álmokban, s még kevésbé abban, hogy egyetlen fiuk él, egészséges, és valaha is hazatér. De hogy mondja meg ezt az öregasszonynak, aki mind a mai napig - több mint harminc évvel a háború vége után - még mindig képtelen belenyugodni, hogy a fia nem él, s most egyszerre a fejébe vette, hogy nemsokára hazajön. Gazi felemelte a fejét, és elgondokozva nézett a feleségére.-Tudod, Seker - mondta, miközben egészen mást gondolt -, az álmok néha valóra válnak. Lehet hogy a tied is... Az öregasszony szótlanul mosolygott rá a könnyein keresztül, s hálásan bólogatott: jó, nagyon jó, hogy a férje is hisz a fiú közeli hazatérésében... Éjszaka van... Odakin sötétség és csönd. Mély hallgatásba merülten alszik, a város. Seker mellett arcát a párnába fúrva Nagy László felvétele szuszog a férje. De az öregasszony nem tud aludni. Eszébe jut egész élete attól az emlékezetes naptól kezdve, amikor tizennyolc éves leányként megszökött szerelmével az aulból, ide, a városba. A szülei egy rokonhoz akarták feleségül adni, már az eljegyzés is megvolt. De ó Gazit szerette. Hogy gyanút ne ébresszen a szüleiben (akik már a lakodalomra készülődtek), Seker egy nap, ugyanúgy, mint máskor, kora reggel kiment az apai házból, kezében korsóval. A szorosnál lévő forrás felé indult. Nem messze onnét, a magas cserjésben vállára vetett bő, sötét köpenyben várt rá Gazi felnyergelt lovával. Gazi a fejével fizethetett volna vakmerőségéért, de hála istennek, nem történt semmi szörnyűség. Seker szülei, amikor megtudták, hogy a szöktetés oka kölcsönös szerelem volt, nem álltak bosszút a kedvük ellen való vön, de sértetten kitagadták szófogadatlan lányukat. A szökevényeknek eleinte nagyon nehéz volt az idegen városban rokonok és saját lakás nélkül. De hát fiatalok voltak, szerették egymást, és ez átsegítette őket a hontalanság gyötrelmein. Azután Gazit fölvették inasnak egy bognármúhelybe. Seker pedig bejutott a fonógyárba. Nen sokkal ezután nagy változások történtek az országban: forradalom, utána polgárháború és a szovjethatalom győzelme. A fiatalházasok, a munkásemberek életében valami új reményt keltő jelent meg, még ha nem is tudatosodott bennük teljesen, mi az. Soha nem voltak olyan boldogok, soha nem bíztak annyira a jövójükben, mint akkor. De létezik-e felhőtlen, maradéktalan boldogság? Az évek múltak s gyerekük nem született. Seker látta, hogy a férje elégedetlen, s nyugtalanság lopózott a fiatalasszony szívébe: hátha Gazi egyszer csak elhagyja, mást vesz feleségül, egyszer csak elfeledi, hogy Seker az ö szerelméért szökött meg az apai házból, megfosztva magát a szülői áldástól, elfeledi, hogy ó maga is az életét kockáztatta Seker szerelméért. Az asszony gyötrődött. Arra gondolt, hogy előbb-utóbb eljön az a szörnyű nap, ha nem lesz gyerekük. De a sors végül is megszánta: házasságuk nyolcadik évében fiuk született. Seker az apja tiszteletére- aki még mindig haragudott a lányára- Juszufnak nevezte el. És amikor az öreg megtudta, hogy a lányának fia született és az ő nevét viseli, apai szíve nem állta tovább - engedett. Feleségével együtt ajándékokkal megrakodva utaztak a városba, hogy kibéküljenek. Seker emlékszik csöpp fia első mosolyára. Mindörökre egész életére az emlékezetébe vésődött az a tündöklő nap, amikor az ő kicsikéje örülve és félve megtette bizonytalan lábain az első lépéseket, s felé nyújtotta dundi kezecskéjét, s mintha a közelmúltban kisérte volna először iskolába. A férje szerette volna, ha Juszufnak öccse vagy húga születik, de mit tegyünk, az élet ritkán teljesíti miden vágyunkat. Juszuf volt az első és egyetlen gyermekük. Amikor kitört a háború, Juszuf még csak tizenhat éves volt. Sok anya fia pusztult el a fronton, és a háború egyre tartott. Eljött az idő, amikor Juszuf is egyenruhát öltött, önként ment a frontra. Visszatarthatta-e, még ha egyetlen fia is, amikor folyt a háború, és oly sok anya siratta fiát? Hiszen valakinek pótolni kellett az elesetteket, hogy elűzzék az ellenséget a haza földjéről. Negyvennégy tavaszán kisérte ki a fiát, s hitt abban, hogy épen és élve látja viszont. De negyvenöt tavaszán, amikor csapataink már saját földjén zúzták szét a fasiszta ellenséget, Juszuf egységéből levél érkezett. Azt írták, nyomtalanul eltűnt. A levél lehetővé tette a reményt, hogy fia él, és visszatér. Talán nem fordult ilyesmi elő? Ha mind a mai napig, ilyen sok év múltán nem tért vissza a fiam - gondolta nemegyszer Seker ez azt jelenti, hogy az ellenség fogva tartja Juszufot, mint a gonosz deviák áldozataikat az elvarázsolt kastélyokban. De nem olyan az ö sasmadara, hogy örökké ott epedjen a fogságban. És különösen tegnapi • álma után hitte, hogy a fiúnak sikerült végre kiszabadulnia, és most mintha szárnyai lennének, úgy siet a hazai földre sokat szenvedett édesanyjához... Az emlékek s a gondolatai, melyek fia körül forogtak, felkavarták az öregasszonyt, s ezért sokáig nem tudott elaludni. De a fáradtság végül győzött - elszenderedett. S félálomban hirtelen súlyos lépteket hallott, amelyek szobájuk ajtaja előtt álltak meg. Nyomban kinyitotta a szemét, felült az ágyban, hallgatózott. De eltelt egy, két, három perc, s a lépcsöházban csönd volt. Seker már arra gondolt hogy csak képzelődött, amikor valaki halkan, óvatosan mintha nem akarná felijeszteni az alvókat, hármat kopogott az ajtón. S azután pontosan úgy, mint álmában, Seker meghallotta fia végtelenül ismerős, fiatalos hangját: „Mama, mama, én vagyok, nyiss ajtót.“- Fiam! - zihálta, csaknem suttogva az öregasszony - elvesztette a hangját. Tébolyult örömtől hajtva ugrott ki az ágyból. Hosszú hálóingében, kibomló ősz hajával, elórenyújtott kézzel támolygott az ajtó felé, mintha részeg lenne. De két lépésnyire sem volt az ajtótól, amikor vógigvágódott a csupasz padlón, mint akit leütöttek.- Mama, mamám! Mi van veled! Apa!- hallatszott az izgatott hang az ajtón túlról. A megrökönyödöt Gazi az ajtóhoz futott, remegő kézzel kinyitotta, s döbbenten megállt: a lépcsőház félhomályában sudár, karcsú fiatalember állt, katonaruhában, a kezében bőrönd. A szomszédék fia, szabadságra jött haza. Nem tudta, hogy a szülei lakást cserélték. Azóta egyedül, bottal a kezében jár az öreg. Most, ha a járókelők ránéznek, már nem mosolyog zavartan, mint amikor még karon fogva vezette öreg társát. Nemrég a parkban jártam, s ugyanazon a pádon láttam az öreget, amelyen korábban a feleségével szokott üldögélni. Tombolt a tavasz. Ugyanúgy sétáltak a sárga homokkal felszórt utacskákon a párok, ugyanúgy nevettek a gyerekek, mint amikor Gazi utoljára járt erre a feleségével. És az öreg, összekulcsolva kezét a botján s rátámasztva a hegyes, borostás állát, fáradt, szomorú, szemmel, gondolataiba mélyedve nézett maga elé. HARSÁNYI ÉVA fordítása ANDREJ KRASZNOPEVCEV Az új lakóház előtti játszótéren két gyerek ácsorog: Mika, a kisfiú, és Nyika, a kislány. Csak az imént ismerkedtek meg egymással. Anyukáik bementek a házba, megtekintik az új lakást. Magukra hagyták csemetéiket: szórakozzanak.- Mit játszunk? - kérdezi Mika.-Te vagy a férfi, neked kell döntened- válaszolja nagyon komolyan új barátnője.- Menjünk moziba - javasolja Mika.- A moziban játszik Marina néni.- Unom a mozit - mondja Nyika és kényeskedve biggyeszti le alsó ajkát. - A video jobb, Szemja bácsitól videót kaptunk ajándékba. Olyan lovak vannak rajta, hogy csak, és majdnem meztelen nők.- Az én anyukám is lovagol. Van is lovuk a hétvégi házunkban.- Anyukámnak és nekem meg autónk van, ezért nincs szükségünk lóra - mondja Nyika. A hintához szalad és hintázni kezd.- Engem az anyukám fuvaroz. De ha megnövök, én fogom anyut fuvarozni.- Hogyan, nektek nincs apukátok?- csodálkozik Mika.- Van. Csak apunak saját kocsija van. Azt nekünk nem adja oda. Apu azt mondta anyunak, ha akarod, lehet autód.- És a sajátját nem töri össze? - kérdezi Mika. Ő is a hintához megy. Felül a lányka' mellettire és hintázik. Amikor ezt Nyika észreveszi, leszáll a hintáról.- Dehogy, nagyon szereti a kocsiját. Még a kutyánkat is arról nevezte el. Úgy szólítja: Mercedes.- Igen? - csodálkozik újra Mika. Remek. Vagyim bácsinak is Mercedese van, de Klári nénit Kolbászkának nevezi.- Én nem Szeretem a kolbászt - fintorog Nyika. - A Mercedesünket sem szeretem. Kolbászt csak a macskánknak vásárolunk, mégis folyton beteg. Mika leszáll a hintáról és a homokozóhoz megy.- Te mi leszel, ha nagy leszel? - kérdezi Nyika.- Fogorvos - vágja rá Mika gondolkozás nélkül. Éppúgy, mint Kolja bácsi, apu nagybátyja. És te?- Én kicsit balett-táncosnő leszek, aztán férjhez megyek Grisa bácsihoz. Ő minden vasárnap a tengerre megy és majd engem is magával vi: kát nevelni, i nünk kell egyi- De miért cosnő? - kéri-Azért me hez menjek, táncosnő légy ba járni. Ott a Mika aztak jukban nekik ben pedig ara a lovakról má- Gyere h hirtelen a fiú. Nyika egy- Ódivatú gondolkodás- Na jó, de- Mit szere latban gyorsa féltettebb kip font, a kis vit amit Japánbó- Olyan t- mondja Ny ragyogó kékk bolt.- Rendben- Megkérem Nyika ossz- De hol fc- Építek h; esi. Tó is lesz- Én meg mében Nyika tolom, ha ven finom?! Ekkor a be és gyermekei- Ez mifél anyuka.- Ez mifék anyuka. Az anyuké két, de előbb egymás bund- Ennek a dese van - m- Ez a fiú i ajándékoz ne Nyika az anyj Mindkét rr hajt és mosol} amwmmmmmmmümmmmmimma r? -alszik. EZ t— - Dehogy alszik. Miért aludna?- Hát, ahogy ott ül... A lányok a presszó ajtajában álltak, a terasz vendégét nézték. Az egyetlen vendéget, ahogy ott ül, lehúnyt szemmel a nádfo- natú asztalkánál. A fehér kötényes lányok, tálcával a hónuk alatt, összenevetnek. A magas, szőke hátrasandított a presszó felé. A barna kissé felemelkedett, mintha oda akarna röppenni a vendéghez. Egy pillanatra a fehér blúzos vezetőnő is kinézett.- Napozik. Most már napozni is ide jár. A lányok bólogattak.- Jól mondja, Bertuska! Most már napozni is... A vezetőnő visszahúzódott. Zsámboky elörenyújtotta a lábát. Fölnézett. A lányok felé intett. Majd a fasor felé fordult. Autóoszlopok robogtak végig a fasoron. Olykor egy-egy motoros közéjük robbant. Csakhogy Zsámboky hintókat látott. Hin- tókat, konfliskocsikat, omnibuszokat. Nőket, ahogy fátyolos kalapban kinéznek a kocsiból. Nőket, ahogy csizmában, fekete kalapban lovagolnak. Anya mondta, hogy valamikor ilyen volt ez az út. Anya sok mindent tudott erről az útról. Itt rohant a képző felé azösszeszijazott könyveivel, füzeteivel. Mindig rohant, és mindig elkésett. Már csöngettek, amikor végigkorcsolyázott azon a síkos folyosón. Jól lekapták, ahogy a helyére somfordáit. A többiek meg kuncogtak a padban. Ahogy leült, elkezdett levelezni. És nem a szomszédjával, á, dehogy! Azzal a lánnyal, aki az osztály másik végén ült. Igazán nem csoda, ha rajtakapták.- Az Alfay! Hát persze hogy már megint az Alfay Ilonka! Ahogy vége volt az iskolának, a lányok kitódultak. Csoportokba verődve mentek végig a fasoron. A kocsik után integettek, nevetgéltek. - Aztán bementünk a cukrászdába! A Bendekovics Sári, a Balogh Böske meg én. Sehi tot kapni. De hát ez Hát perszi volt! Ide jött t tak az ajtóba pillanatra le i vetette a lábt A barna ki jára.- Ma is be MÁNDY a másik halt házba.- Oda mái nem kell ben- Miért? H- Nem küli- Csak nei A szőke be ladt egy vend A barna ki bokyt. Aztán,- Nekem r- Akkor te mondta. A barna m tott szájjal. -. nak még nen csőt meg két A szőke m ha nem vás< Legfeljebb a annak se. Zsámboky a cukrászéi a fagylaltot. A- Ó, anyá Ahogy magái rendelt! Olyki
