Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1987. július-december (20. évfolyam, 26-51. szám)

1987-09-25 / 38. szám

t

ETIÓP MESÉK

ABBAINEH ÉS ABBAINES

Egy kis faluban, a Tana-tó partján élt Abbaineh a feleségével, Abbai- nessel. Dologsz^retö emberek voltak, nem is szenvedtek hiányt semmiben sem. Mindenük volt, de soha nem esett meg a szívük a szegényeken.

Egyszer Abbaineh kiment a piacra. Meglátott egy szép nagy tehenet és ötven dirért megvásárolta. Még egy tyúkot is vett és hazatért.

neh valamiért elment a falusi paphoz. Beszélgettek erről is, arról is. Egyszer csak azt mondja a pap: „Az szép és jó, hogy ti jómódúak vagytok, de az már nem, hogy sohasem adtok alamizsnát a szegény, rászoruló koldusoknak. Az emberek megvetnek ezért benneteket.“

Abbaineh elgondolkozott a hallottakon és megparancsolta feleségének, menjen el a piacra és adja el a tehenet meg a tyúkot is. Azt mondta az asszonynak: „Add el a tehenet és az árát oszd szét a szegények között, de a pénzt, amit a tyúkért kapsz, hazahozod nekem!“. Abbai- nes nagyon megharagudott, mert nagyon kapzsi, irigy asszony volt. Javaiból nem akart másnak juttatni. De mit tehetett, másnap kiment a piacra.

Egy vevő azonnal hozzálépett. „Mit kérsz a tehénért?“ - kérdezte. „Egy dirt“ - válaszolta Abbaines. A vevő nagyon elcsodálkozott: „Megöregedtem, de még nem hallottam, hogy ilyen olcsón áruljanak egy tehenet. Aztán tejet ad?“. „Persze hogy ad, sokat - mondta az asszony. - De ha meg akarod venni a tehenet, ráadásul ezt a tyúkot is meg keli venned.“ ,,S a tyúk mibe kerül?“ - kérdezte a vevő. „ötven dir“ - válaszolta Abbaines.

A vevő nem akart ötven dirt adni a közönséges tyúkért, de nagyon tetszett neki a tehén, hát kifizette a gazdasszonynak az ötvenegy dirt és elvitte a tehenet is, a tyúkot is.

Abbaines átvette a pénzt és sietett a templom felé. Ott látott egy alamizsnát kéregető öregasszonyt, odaadta neki az egy dirt. Aztán hazament és átadta Abbainehnek az ötvenet. A férfi elcsodálkozott. „Te ötven dirt kaptál a tyúkért?“ - kérdezte. „Igen, s a tehénért egyet. Azt odaadtam egy öreg koldusasszonynak“ - válaszolta.

Abbaines elégedett volt. A tehén sok tejet adott, a tyúk naponta tojt egy tojást. Az egyik vasárnap AbbaiA kisoroszlán elhatározta, hogy elmegy vadászni a felnőttekkel. Közölte óhaját az apjával, de az öreg oroszlán így szólt: „Te még nagyon kicsi vagy. Eltévedsz az erdőben vagy megsebesülsz. Jobb lesz, ha itthon maradsz“. A kisoroszlán könyörgésre fogta a dolgot: „Én már elég nagy vagyok'. Kérlek szépen, engedd meg, hogy vadászni menjek a nagyokkal“. „Rendben van, hát menj! Csak ne maradj le a többitől és légy nagyon óvatos!“ - mondta végül az apa.

Az oroszlánok nehezen vergődtek keresztül az erdőn és a kisoroszlán állandóan lemaradozott. Bámészkodott, csodálkozott. Egyszer csak azt vette észre, hogy teljesen egyedül van. „Bizonyára eltévedtem“ - gondolta és nagyon megijedt.

Kis idő múlva a sűrű erdőből kiért egy tisztásra. A tágas réten elefántok legelésztek. Egy hatalmas öreg elefánt nem vette észre a kisoroszlánt, rátaposott és agyonnyomta.

A vadászó oroszlánok hamar észrevették, hogy eltűnt a kisoroszAZ OROSZLÁN BOSSZÚJA

Ián és bizony megrettentek. Sokáig keresték, de csak a tetemét találták meg. „Rettenetes, borzalom!“ - mondták és elmentek, hogy a szomorú hírt közöljék az apával. Az öreg oroszlán keservesen felzokogott. „Ki ölte meg a fiamat? - üvöltözte. - Megölöm a gyilkost!“ „Az elefántok taposták el - válaszolták

az oroszlánok. - A kisoroszlán eltévedt a szavannában és az öreg elefánt rálépett“.

Az öreg oroszlán elgondolkozott, majd így szólt: „Nem, a fiamat nem az elefántok ölték meg, tudom jól, a kecskék tették!“ „Ugyan, hová gondolsz!“ - mondták a többiek, de az öreg oroszlán továbbra is csökönyösen állította: „Ne feleseljetek velem! Tudom, a fiamat a kecskék ölték meg, s meg is lakóinak érte“.

Nagyon haragos volt az öreg oroszlán és dühöngve elrohant. A közeli erdőszélen meglátott egy kecskecsordát és nyomban néhányat széttépet közülük.

Ilyen az ember is, ha a mérgét nem töltheti a erősebbiken, a gyengén áll bosszút...

E

gyszer egy bizonyos kereskedő szamárháton utazott egyik városból a másikba. Útközben találkozott egy emberrel, akinek az útja ugyanabba a városba vezetett, így aztán együtt folytatták útjukat.

Az útitárs, akit Sziahumnák hív-’ tak, egyre csak magáról fecsegett: „Én híres harcos vagyok - dicsekedett. - Legbátrabb és legerősebb vagyok az egész tartományban. Nemrég puszta kézzel megöltem egy oroszlánt. Számtalan hőstettet vittem véghez. Nagyon okos is vagyok. Amikor a császárnak tanácsra van szüksége,-engem hívat“. A kereskedő szótlanul hallgatott.

Délben megérkeztek a városba és egy kis vendéglőnél megálltak.

Ebédidő volt. A szolga azt mondta nekik: „Uraim, ma nagyon ízletes uotot1 készítettünk. Kóstolják meg! Ettek már nálunk uotot?“.

A két vándor elfogadta a meghívást és uotot rendeltek. Sziahum

A KÉT VÁNDOR

mohón esett az ételnek, de az olyan forró volt, hogy megégette a száját. Még a könnyei is kicsordultak a tü- relmetlenkedőnek, aztán végigfolytak az arcán.

„Miért sírsz, barátom?“ - kérdezte a kereskedő. Sziahum szégyelte bevallani az igazat és azt füllentette: „Szegény fivérem jutott az eszembe. A múlt héten akasztották föl. Az emberek ráfogták, hogy tolvaj, pedig életében sosem lopott. Hirtelen rágondoltam és sírva fakadtam.“ „Együttérzek veled - mondta a kereskedő. - Elhiszem neked, hogy a fivéred talpig becsületes ember volt.“

Aztán a kereskedő is enni kezdett, de az uot még mindig nagyon forró volt. Megégette a száját. A könnyei is kicsordultak. Sziahum megkérdezte: „És te miért sírsz?“ - „Azért, mert téged nem akasztottak föl a fivéreddel eggyütt“ - válaszolta mérgesen a kereskedő.

Oroszból fordította: Koday Berta

1 csípős, erősen fűszerezett hús

: |

a

Dénes György

Vonuló madarak

Benépesül az ég légifolyosója,

ott repül a fecske, ott úszik a gólya. Elszállnak messzire, szárnyuk alatt örvény,

vérükben az ösztön, szivükben a törvény.

Napszikrás ég alatt rajokban vonulnak,

éhezni tanulnak, szomjazni tanúinak. Csapdos puha szárnyuk reggeltől estéiig.

végtelen utakon repülnek a célig.

Felnézünk az égre. Éppen ott repülnek.

A távol ködében lassan elmerülnek. Már csak parányi pont bíbic, fecske, gólya,

elárvul az égbolt légifolyosója.

LÓUGRÁSBAN

Rajt a bal felső sarokból! A megfejtés egy közmondás.

s

A

M

A

N

0

T

H

Z

s

A

Z

T

A

H

I

N

T

I

A

n /

ló

L

6

D

L

EZ ITT A KÉRDÉS

íme, egy távolkeleti tusrajz: az íjász kilőtte nyilait, de az egyik nyíl helye letört. Vajon melyiké, az A-val vagy a B-vel jelölté?

1

MEGFEJTÉS

A szeptember 11-i számunkban közölt feladatok megfejtése: gépkocsiét (Renault); 6C. Nyertesek: Domsitz Péter, Várkony (Vrakún); Tóth Andrea, Dunaszerdahely (Dunajská Streda); Kún Károly, Krasznahorkaváralja (Krasnohorské Podhradie): Nagy Katalin, Gabőíkovo: Solár Igor, Brno.

I

I

I

I

I

I

I

I

I

I

&

I

I

I

I

I

I

H

8

■

I

Az ókori Itália lakói mindig is sokat utaztak, de a császárság korában szinte divatba jött az utazás. Sok embert a kötelesség, a hivatalos ügyek intézése vagy éppenséggel a munka szólított el otthonról. A jól megszervezett postai futárszolgálat éjjelnappal működött; a fontos híreket lovasküldöncök vitték-hoz- ták, majd később megjelentek a postakocsik is, amelyek olykor utasokat is szállítottak. A postakocsi használata a legmagasabb rangú hivatalnokok és katonák előjoga volt, magánszemély csak kivételesen, császári engedéllyel vehette igénybe Akinek ilyen kiváltságlevelet („diplomát“) adtak, az ingyen utazhatott, pontosabban: az állam költségén, ezért érthető, hogy sokan szerettek volna hozzájutni, de a császári hivatal emberei vagy a tartományok helytartói - akiknek jogukban állt az engedélyek kiállítása - igen megválogatták a kedvezményben részesülőket. Zűrzavaros időkben sokszor az életét menthette meg az, akinek ilyen diplomája volt, mert üldözői elől gyorsan és viszonylag biztonságban elmenekülhetett.

A katonák is gyakran utaztak, igaz többnyire az apostolok lován, de a kereskedőkkel még ők sem versenyezhettek, hiszen aki árut vett és adott el, annak életbevágóan fontos volt az utazás. Ahol annyian utaztak keresztül- kasul a birodalomban, ott nyilván gyorsan terjedtek a hírek is. A gazdag római, ha a távoli meseszép városokról és tájakról meséltek neki, elöbb-utóbb fel- kerekedett, hogy a saját szemével győződjön meg a dologról. Különösen Egyiptomnak és az olvasmányokból már ismert Görögországnak volt hatalmas vonzereje, később, a kereszténység fokozatos térhódítása idején a Közel-Kelet is az érdeklődés középpontjába került.

A római turistát szinte minden érdekelte: a nevezetes építmények, mint például a piramisok, az alexandriai könyvtár, a görög szentélyek, de szívesen elzarándokoltak egy-egy híres személy sírjához vagy szülőházához, egy-egy emlékezetes csata helyszínére is. A helybéliek hamar felismerték a turizmusban rejlő nagy üzleti lehetőségeket, s akárcsak manapság, akkor is

nagy bevételre tettek szert a vendéglátásból, a csecsebecsék, az emléktárgyak árusításából. Az utazó azonban nemcsak filléres dolgokra vágyott, neki értékes műtárgyak: szobrok, dombormüvek, könyvek stb. kellettek, s ha volt elegendő pénze, meg is szerezte. Ily módon került számtalan egyiptomi és görög műkincs Rómába, s ez volt még a jobbik eset, hiszen a törtépetírók beszámolnak erőszakos kisajátításokról is. A nagy római tűzvész (i. sz. 64ben) után Néró császár parancsba adta katonáinak, hogy szedjenek össze minden értékes holmit a távoli tartományokban, mert pótolni kell az elpusztult műkincseket.

Az utazó nem indult el megbízható útikönyv nélkül. A hatalmas kiterjedésű birodalomban az útvonalak pontos ismerete nélkül aligha lehetett volna eligazodni, ráadásul a turista arra is kíváncsi volt, hogy útközben hol szállhat meg, milyen látványosságokat tekinthet meg stb. Ennek az igénynek a kielégítése céljából különböző útikönyveket és útikalauzokat hoztak forgalomba, amelyekben minden szükséges információt megtalálhatott az érdeklődő. Ezekben az itinerariumokban egyebek mellett feltüntették a távolságokat és a terepviszonyokat - ennek a katonák szintén nagy hasznát látták -, de olykor még térkép is került bele. Természetesen senki ne gondoljon a mai térképekre a szó hallatán, ezek inkább rajzok és festmények voltak, amelyeken szinte csak jelképesen tüntették fel az utakat. Voltak persze valódi térképek is, ezeket azonban többnyire márványlapokra vésték vagy hatalmas pergamenlapokra rajzolták; egy ilyen pergamentekercs akkora málha lett volna, hogy a turista (de még a hadvezér is) jobban tette, ha lemondott róla.

A rajzolt vagy festett térképek többsége reménytelenül elkallódott az idők során. Néhány azonban - igaz, másolatban - fennmaradt; az egyik leghíresebbet, a Tabula Peutingerianat Bécsben őrzik. Ószintén megvallva, ezek a térképek nem voltak valami pontosak; Itáliát általában erősen nagyítva ábrázolták a többi tartomány rovására, s ha nem szerepelnének rajtuk feliratok, bizony némely országot nem is lehetne azonosítani.

LACZA TIHAMÉR

Carruca dormitoria

A rómaiak a legszívesebben a carruca dormitoria-nak nevezett, öszvérek vontatta kocsiban utaztak, mert szükség esetén aludni

is lehetett benne ... _ .. . . , , ... .

(Gyökeres György fotoreprodukcioja)

újs;

tm m am wm m wm

t m

1987. IX