Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1987. július-december (20. évfolyam, 26-51. szám)
1987-09-25 / 38. szám
Ha marad rá idő (?)- Fiacskám, amikor mi voltunk ötödikesek, mint most ti, nagyon sok lakásban legfeljebb véletlenül akadt egy-két könyv. De annál többet találtunk a könyvtárban. Barátaimmal hetenként jártunk oda kölcsönözni, egyszerre sok könyvet. Versenyt olvastunk egymással, ki bír többet. Emellett jutott idő másra is, játékra, csavargásra.- Mikor volt ez, tanító bácsi?- Mikor? Harminc éve lassan.- És volt már televízió?- Nem, televízió még nem volt.- Na tetszik látniI x Hát igen. Ma már van televízió, ugyanakkor könyv a kézben, gyermekkézben egyre ritkábban, ha úgy tetszik, egyre kevesebben. A jelenség több mint figyelmeztető, annál is inkább, mert negatív következményei jó ideje tapasztalhatók, főként az elmúlt húsz évben ifjúvá-felnőtté serdült „televíziós nemzedékek“ jelentős részének viselkedésében, jellemében, tájékozottságában, ízlésében, beszédkultúrájában, kulturális igényszintjében, a magánélet és a társadalmi érintkezés számos területén, nem utolsósorban a munkához való viszonyban. Persze, magát az egyént hibáztatni ezért legalább olyan tévedés lenne, mint a televíziót és a vizuális kultúra más termékeit kárhoztatni, bármennyi is köztük a vacak minőség, amelynek mellesleg nem véletlenül nagyobb a keletje, mint az értékes alkotásnak (nemcsak művészi alkotást értve ez alatt). Az okok a társadalmi szférában rejlenek, az életszemléletben, az életmódban és az értékrendben, amelyek - szocialista eszményeink ellenére - eltorzultak, többek között a család anyagi színvonalának megtartásáért, illetve emeléséért folytatott mindennapi küzdelem következtében. Egyelőre még mindig olyan időszakot élünk, amelyben például a fiatal házasok zömének erejét és idejét legalább tíz évig a családi élet alapvető tárgyi feltételeinek a biztosításához szükséges anyagiak előteremtése köti le. Magától értetődően, ebben a helyzetben kevesebb jut a szellemi javakra, idő is, sokan le is mondanak róluk, ha egyáltalán volt bennük, ha egyáltalán valaha valaki ébresztett bennük igényt efféle javak iránt. A véletlennek, szerencsés adottságnak köszönhető, ha ilyen családi környezetben olvasóvá válik a gyermek. Még kevesebb az esély erre a rendezetlen, viszályoktól terhes családban De például az olyanban is, ahol ugyan béke van, és pompás berendezés, a könyv azonban pusztán dísztárgy („azokból a sárgás könyvekből kérek egy métert, azok mennek a bútorunkhoz“). Nem újkeletű felismerés: ezekben a családokban szellemi táplálékként marad a gyermeknek jószerivel a televízió. A nagymama is, aki mesét mondana, aki ezen a szép úton vezethetné el a gyermeket a könyvhöz, ma már többnyire máshol él, -a családban legfeljebb vendégként jelenik fneg vagy ha vigyázni kell a gyerekre. Véletlent, szerencsés adottságot említettem az imént. Hogy ne csak ezektől függjön, olvasó ember válik-e valakiből vagy sem, abban sokat segíthetne az iskola. Ha tudna, ha már a szellemében olyan lenne, meg ha jutna rá ideje. Hadd ne részletezzem e kérdést, mind több szó esik róla manapság, rámutatva végre a lényeges mulasztásokra, az olvasóvá neveléssel kapcsolatban is. Reméljük, az oktatás tartalmi és szerkezeti átépítésével, a jónak vélt, de csődöt mondott újítások kiiktatásával és más, az iskola életét még mindig nehezítő fogyatékosságok, gondok leküzdésével végül is újra az öt megillető helyre kerülhet a könyv, legalább az iskolában, és kerül az eddiginél több gyerek kezébe, és gyakrabban, és természetes úton, nem „kötelező olvasmányként“, amely kifejezés egyébként már önmagában riasztó. x A megfelelő szintű olvasottság hiányát, a televízió szinte egyeduralkodó szerepét a gyermek iskolán kívüli szellemi fejlődésében - mindennapi tapasztalatainkon túl - jól érzékeltetik iskolai dolgozatok, valamint országos felmérések, függetlenül attól, hogy milyen tanítási nyelvű iskolában végezték. Előttem egy jóval szerényebb kísérlet eredményei. Két, egymástól távol működő alapiskolában negyedikeseknek és hetedikeseknek tettem fel a következő kérdéseket, melyekre írásban kértem a választ: 1. Hány könyvet olvastál el az utóbbi három hónapban?, 2. Mit szeretsz jobban, a könyvet vagy a tévét?, 3. Mikor van időd olvasni?, 4 Látod-e olvasni a szüléidét?, 5. Van-e otthon családi könyvtár, és külön saját könyvtárad? Gyermekek írásai, szóljanak bármiről, mindenkor izgalmas olvasmányok. Több mindenről „árulkodnak“: a gyermek képességeiről, gondolkodásáról, fogalmazási készségéről, a tanítás színvonaláról, pedagógus és pedagógus, iskola és iskola közötti különbségről, de a családi háttérről is. És a legkevésbé sem pillanatnyi állapotokról, annál inkább előzményekről, a gyermek addigi életéről, előmeneteléről, az érte addig végzett szülői és pedagógiai munkáról. Már maga a külalak és a helyesírás sokatmondó. Az előttem fekvő közel száz dolgozat csak innen nézve is meglehetősen vegyes, egyben elgondolkoztató képet mutat. Legalább annyi ok az aggodalomra, mint az örömre. Nem mellesleg: az olvasottságról is sokat elárul a forma. Persze, én most nem a formával kívánok foglalkozni, hanem azzal, amit a gyerekek válaszoltak a kérdésekre. Előrebocsátom, jobb az eredmény, mint amit vártam. Bár, miként minden hasonló felmérés, ez is aligha tükrözi híven a valóságot, egyrészt munkál a „szépítő hajlam“ már a gyermekben is, másrészt, mint vettem észre, voltak, akik lesték szomszédjukat, ő mit ír, jóllehet nem kértem a név feltüntetését. így találtam szóról szóra egyforma válaszokat, az előbbi esetre meg íme egy markáns példa, hetedikes tanulótól, az eredeti helyesírás megőrzésével: „25 könyvet olvastam el (három hónap alatt! - a szerző megj). Én jobban szeretem a tévét mert aban hangulatosab és zenévelis komponáját. Nekem van rá időm olvasni mert anikar hazamegyek megtanulok és még marad egy kis szabadidőm En ritkán látom olvasni a szülimei mer azokat jóban érdeklik az újságok Nek van othon saját könyvtáram amelyben csaknem 500 köny van.“ Még egy-két idézettel tudnék szolgálni, negyedikes tanulóktól is, de szerencsére nem ez a jellemző, végletekről van szó. A 92 megkérdezett gyerek közül a legtöbben, 45-en 2-3 könyvet olvastak el a szóban forgó időszakban, a többiek, arányos megoszlásban, 1-et, 4-5-öt, 7-8-at; ennél magasabb számot már csak egy-egy esetben találtam. Az egyik negyedikes tanuló 31 könyvet olvasott el: ,,A legszebb volt eddig a Tüskevár. Mind a kettőt szeretem. A tévét a mesék és a filmek miatt, a könyveket a regények mesék miatt. Délután szoktam olvasni, mert van rá időm. A szüléimét látom olvasni sokszor, de van amikor nem érnek rá. Könyvtáram nekem is van és a szüleimnek is. Énnekem 36 könyvem van. A szüleimnek 2-szek- rény van“. (Amint fentebb, itt is, valamint az alábbi idézetekben is követem a gyerekek helyesírását.) Ha elfogadjuk igaznak a második kérdésre adott valamennyi választ, akkor okunk különösebb panaszra nem lehet. 35 .gyerek a könyvre szavazott a tévével szemben, mert, például: ..... a tévében nem minden van megvalósítva és nem tudnak mindent olyan jól eljátszani ahogyan én azt egy könyv elolvasása után elképzelem“ vagy „a tévé elromolhat, de a könyv mindig egy karnyújtásnyira van a könyvszekrényben“. 28 mindkettőt szereti, például: ,,A könyvet azért szeretem, mert a szereplőket saját elképzelésem szerint képzelem el. A tévében meg nem kell elképzelnem. És rövidebb ideig tart egy film pl., mint a könyvben“. Csak 29 gyerek részesíti előnyben a tévét (bár azt a csak-ot nem ártana idézőjelbe tenni). Például: „Én a legjobban a televizort szeretem nézni, mert a te- levizorban látom a lejátszott esetet és jobban meg is értem, hogy mirölvan szó“. Minthogy külön-külön osztályoztam a negyedikesek és a hetedikesek dolgozatait jókra, közepesekre és gyengékre, kirívó arányeltolódás egyedül a hetedikesek gyenge csoportjában volt - 9:1 a televízió javára. A következő kérdésre, hogy mikor van időd olvasni, a válaszolók különböző időpontokat jelöltek meg, esti órákat, hétvégeket a legtöbben, hivatkozva gyakran a sok tanulnivalóra. No meg azért olyan is van, hogy kell ,,egy kicsit sportolni, vagy szórakozni, és csak utána jut időm az olvasásraés olyan is, hogy: „akkor van rá kedvem, ha édesanyám nem mondja, hogy mossak fel, porszívózzak fel“. Egy biztos, és ez kiérződik ezekből a válaszokból is, és ugyancsak sejteti a „ha van szabadidőm“ fordulat gyakori használata: gyermekeink zömének életében nem elsődleges szereplő a könyv. „Ha van rá időm..hasonló a helyzet a szülőkkel, akik, a gyerekek szerint többnyire szintén csak akkor olvasnak, ha van - ha marad - rá idejük, és olvasás alatt értve az újságok átböngészését is. A szülök sokat dolgoznak, vagy az egyik, vagy a másik, vagy mindketten. „Szüleim nem olvasnak mert nincs arra ideük, édesapám a munkájának szenteli ideét és édesanyám a házi munkát végzi, de azért ha tanulunk elolvasák azt a témát“; „Ritkán, mert Ióljával foglalkozunk“; Én nagyon ritkán látom olvasni szüléimét. Mert fárodtak“; „A szüleim sokat olvasnak. Apukám inkább a delfin sorozatokat olvassa, anyukám, pedig olyan könyveket olvas, amikben valakinek a sorsáról szól. Nyáron nem sokat olvasnak, mert sok a tennivaló a kertben, ugyanis három nagy kertünk van“; Édesapámat nem látom olvasni, édesanyámat is csak ritkán. Azért nem olvasnak, mert sok a munkájuk. “ Magyarán, általában a családok napi-heti tevékenységrendszerében (még előbb: olyan amilyen értékrendjében) csak a sokadik helyen áll a könyv. Pedig hol máshol kellene jó példával elöljárni, ha nem a családban, mindenekelőtt. Dehát... Ha nem ez, illetve ilyen lenne a helyzet, akár teljes szívvel örülhetnénk annak, hogy a lakások többségéből manapság már nem hiányzik a könyv, jelen van, sokszor tekintélyes számban. Megkérdezettjeim közül is mindössze hárman írták, hogy nincsenek otthon könyveik, sem nekik, sem a szüleiknek. Mégha meg is történik, hogy egyesek pusztán azért vásárolnak könyvet, hogy az dísztárgyként vagy a műveltség fitogtatásának eszközeként szolgáljon, mindenképpen haladás, eredmény ez például a bevezető párbeszédben említett ötvenes évekhez képest, amikor kevés házban volt más könyv is, mint a gyerekek tankönyvei, családi könyvtárnak nevezhető mennyiségben. Már „csak“ olvasni kellene, többet. BODNÁR GYULA ÚJ szú E E S 1987. IX. 25. Ábécé - nyolcszáz embernek A jukagírok múltjáról és jelenéről „Hideg vidék népe"- így fordítják az eveni nyelvből a „jukagír“ szót. Ezt a nemzetiséget tartják az ázsiai földrész északkeleti részén élő őslakosság leszármazottainak. Számuk jelenleg alig valamivel több mint nyolcszáz, pedig réges-régen - így szólnak róluk mondák és legendák - a Léna és a Csukcs-félsziget közti hatalmas területet lakták és annyian voltak, hogy tábortüzeik északi fényhez hasonlítottak. Évszázadokkal ezelőtt a gyakori himlőjárványok és más betegségek, a kegyetlen hideg, a jogfosztottság és az egymás közötti viszályok annyira megtizedelték a jukagírok létszámát, hogy a nagy októberi szocialista forradalom előtt alig ötszázan maradtak. Őket is, mint ahogy a többi kislétszámú északi nemzetiségeket, a kihalás veszélye fenyegette. Ez a veszély nem kerülte el az aránylag erős, nomád Kurilov-nemzetséget sem, amely az Északi-je- ges-tenger partvidékén nemcsak halászattal és vadászattal foglalkozott, hanem a sokkal biztosabb rénszarvastenyésztéssel. A betegségek megtizedelték a gyermekeket, de nem kímélték a felnőtteket sem.- Ha nem lett volna a nagy október, akkor lehet, hogy a Kurilov család is kipusztult volna - mondja Gavril Kurilov, a jukagír költő és tudós. A járvány elragadta Gavril apjának, Nyikolaj Kurilovnak első, majd a második feleségét is. A táborhelyen féltek hozzáadni a lányaikat, tartva a rossz szellemektől. így csak a harmincas évek elején nősült meg á 44 éves Nyikolaj Kurilov. Egy 18 éves jukagír lányt vett el, aki hat gyermeket szült neki, három lányt és három fiút. Sorsukban, mint egy viz- cseppben, visszatükröződött népünk eddigi története. Az első lánya még be sem töltötte a három évet, amikor meghalt. Abban az időben kezdtek csak eljutni az első egészségügyi csapatok a tundrába. A kis létszámú népeknek a fiatal szovjet hatalom élelmiszert, munkaeszközöket küldött, településeket épített, s más módon is segített a nomád életmód megszüntetésében. „Fényes élet“, ..Új út“ - ezek voltak a jukagírok első kollektív gazdaságainak a nevei. A megnevezések is tükrözték reményüket, álmaikat. Nyikolaj Kurilov gyerekei első éveiket vele töltötték a tajgán, rénszarvasok közt. A lányok hűek maradtak szüleik munkájához, a fiúk a maguk útját járták, tulajdonképpen új fejezetet nyitottak népük történelmében: ők hozták létre a mai jukagír irodalmat. Az idősebb, Szemen, már korán eredeti írói tehetséget mutatott fel. Tollából született a kitűnő regény, a ,,Hanido és Halerha“ (Sasfiók és tengeri sirály) - a jukagír irodalom első jelentős müve. Hanido szegénylegény és barátnője, Halerha sorsán keresztül mutatta be a szerző népének történelmét, kezdve a forradalom előtti évekkel. A regényt nemcsak a Szovjetunió népeinek nyelvén adták ki, hanem megjelent több külföldi fordításban. Szemen Kurilov megírta a regény második részét is, ezenkívül írt néhány elbeszélést, novellát, kisregényt. Sok terve így is befejezetlen maradt, mert 44 évesen megszakadt a tehetséges jukagír író pályafutása. Szemen irodalmi munkásságát bátyja, Gavril folytatta, aki UloroAdo álnéven volt ismert az irodalmi körökben. Leningrádban tanult, ahol elvégezte a pedagógiai főiskolát, majd a filológiai tudományok kandi- tátusa lett. Immár csaknem két évtizede dolgozik Gavril Kurilov a Szovjet Tudományos Akadémia szibériai részlegéhez tartozó Jakut fiókintézet nyelvi, irodalmi és történelmi osztályán tudományos munkatársként. Ezalatt Jakutszkban és Moszkvában tíz verses- és elbeszélő kötete jelent meg. 1975-ben felvették a Szovjet írószövetségbe.- A jukagírok - mondja a tudós - éppúgy, mint észak többi nemzetiségei, csak a szocializmusban kaptak reális lehetőséget saját kultúrájuk fejlesztésére. A harmincas évek• Gavril Kurilov a jukagíri ábécével (APN-felvétel) töl kezdve jött létre a csukcsok, az osztjákok, a manszok, a nyenyecek, az evenek és a többi, viszonylag nagyobb létszámú északi nemzetiségek írásbelisége. A nemzetiségi irodalmak viharos fejlődése indult meg - a Szovjetunió népeinek szabad fejlődését biztosítva - függetlenül azok létszámától. 1983-ban a Jakut Autonóm Köztársaság kormánya jóváhagyta az ábécét és a jukagír nyelv helyesírási szabályait, melyet Gavril Kurilov dolgozott ki. A nagy október 70. évfordulója tiszteletére Jakutszkban kísérleti ábécéskönyv jelenik meg: a Szovjetunió egyik legkisebb létszámú népe, a jukagír, írásbeliséget kap. Figyelemre méltó, hogy a jukagír nyelv ábécéskönyvét, amelyet Leningrádban készülnek kiadni, a legfiatalabb Kurilov - Nyikolaj illusztrálta. Ő a krasznojarszki művészeti szak- középiskolát végezte el, utána visz- szatórt a hazai tundrába, és hosszú ideig rajzot tanított a falusi iskolában. öt évvel ezelőtt Nyikolaj tagja lett a képzőművészek szövetségének. Tehetséges grafikus, csodálatos eredményeket ér el a népi motívumok felhasználásával, szakmájának egyedüli hivatásos művelőjévé vált, aki ilyen technikával dolgozik. A jukagírok ősidők óta használták a népi motívumokat ruhák és közszükségleti tárgyaik díszítéséhez. Nyikolaj életre keltette népének hagyományát, természetesen korszerű alapokon. Nyikolaj Kurilovnak költői vénája is van. Két verseskötete jelent már meg, készülőben a harmadik, sőt, elbeszéléseket is publikál. 1986 végén Jakutföld íróinak közgyűlésén Nyikolaj Kurilovot felvételre ajánlották a Szovjet írószövetség tagjai közé. VIKTOR ZSURAVLJOV (APN)
