Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1987. július-december (20. évfolyam, 26-51. szám)
1987-09-11 / 36. szám
deg köveknél. A kőfalban egy rozsdás vaskarika látszott. Petr fogta a ladik fenekén heverő láncot és szorosan odakötötte a karikához. Mindketten úgy érezték, hogy a zajló élet e pillanatban távolra került tőlük. A híd alatt kellemesen hűvös volt, ás csak messziről hallatszott a villamosok csörömpölése.- Végre valahára! - szólalt meg Éva, és egy kockás pokrócot terített a ladik aljára. Petr figyelte, mily komótosan helyezkedik el, s hogy szemléli a magasban sötétlő boltíveket.- Bújj ide hozzám! - szólt halkan a lány és biztatón mosolygott.- Mindjárt - mondta Petr és cigarettára gyújtott. Eva a feje alá rakta a kezét és nyújtózkodni kezdett, közben halkan dúdolgatott. A fiú a vízbe hajította a cigarettát ás melléje telepedett. Mily kellemes árzés volt épp itt hozzásimulni testélez és simogatni a haját!- Várj! - szólt rá és finoman eltol- :a magától. A fiú felült és a vízbe bámult. Sötét /olt. Belemártotta a kezét. Mily kel- emesen hűti! Ismét a lány fölé hajolt, aki hévvel /onta őt magához. Aztán nyugodtan feküdtek egymás mellett kéz a kézben, és a széles boltozat nagy kőtömbjeit bámulták. A nap lassacskán lebukott a láttatáron.- Mjre gondolsz? - kérdezte a fiú, ás átölelte a lány nyakát.- A közös életünkre - mondta az ílmélázva. Könnyed csókot lehelt a lány arjára, és fürkészve nézett a szeméje. Úgy tűnt neki, hogy először vett ászre bennük valamit, amit nem tu- iott magának megmagyarázni.- Hogy képzelnéd el a lakásunkat? - kérdezte kíváncsiskodva.- Legyen világos és szellős - mondta a lány bizonytalanul és egyen benne sok virág, kép meg cönyv. S lesz benne egy szép nagy ekete zongora. Meglepetten kapta fel a fejét a fiú, ás akkor döbben rá, mily kevéssé smeri ezt a lányt.- Ugyan, kérlek - mondta ingerül- en -, minek lenne a zongora, hisz átszani sem tudsz rajta.- Majd megtanulok - mondta i lány határozottan és elfordult. A fiú elképzelte, amint ott ül a zongoránál és felváltva pötyögtetni a fehér és a fekete billentyűket.- Úgy vélem, hogy a zongora teljesen fölösleges - mondta határozottan -, inkább legyen helyette gra- mofonos rádió meg magnó. A lány a csillogó víztükröt nézte és úgy érezte, hogy egyre távolodik valamitől, mint a körülötte örvénylő víz.- De nekem zongora kell!- mondta hirtelen a fiú felé fordulva.- Nem, nem egyezem bele!- mondta az hidegen, és mereven nézett a lány arcába. Látta, hogy tekintete hirtelen idegen, ellenséges lett. Mindketten ugyanazt érezték: hogy egyáltalán nem ismerik egymást, s minden, ami eddig volt, tökéletlen álom volt csupán...- Megyünk? - kérdezte a lány ridegen.- Igen - mondta közömbösen a fiú és az evezőkért nyúlt. Lassan eloldotta a láncot a vaskarikáról. A ladik szörnyen megingott. Mielőtt evezni kezdett volna, a lány felült az ülésre és azt kérdezte:- Mit gondolsz, van ennek értelme?- Bizonyára - mondta a fiú gépiesen -, bizonyára van értelme. seholse eredő út rajta hullott falomb tavalyi vadlibasuhogásos hajnal szállnak apám szavai taposunk hó-friss zúzmarát megül bennünk a köd költözködünk ősztől őszig rideg csillagok között- Nem tudom - mondta a lány, és fésülni kezdte a haját. Kitartóan evezett a fiú; érezte, mint figyeli a másik minden mozdulatát. Épp a folyó közepén váltak. Elsimította a homlokába hulló tincseket, és a távolba nézett. Egy gőzös futott be épp a híd alá, a nagy hullámok jócskán megtáncoltatták a ladikot.- Egy pillanatra abbahagyta az evezést, a folyó sodra visszafelé vitte őket, a híd felé.- Miért megyünk vissza? - kérdezte a lány. - Tudod jól, hogy sietek. A fiú a ladikba tette az evezőket és nézte, amint a híd egyre közeledett.- Ne! - mondta a lány. - Ne menjünk vissza...! A fiú nem válaszolt, hanem evezni kezdett, ahogy csak bírt. Amikor a kék ladik orra a sziklás parthoz ütődött, csak akkor emelte rá a tekintetét. A lány úgy nézett vissza rá, mintha sosem ismerték volna egymást. Gyorsan végigszaladt a ladikon és kiugrott a partra. Petr még hallotta cipőcskéinek koppanásait, s utoljára látta szőke haját, amint lobogtatja a szél. Aztán ellökte a ladikot .a parttól, és a folyó közepe felé vette az irányt. A távolban a híd pillére kéklett, kigyúltak az első fényekés a köd fehér nyelvecskéi nyaldosták a folyó csillogó felszínét. Csönd volt, a folyó fölött vadkacsák húztak, és csak a szabályosan ismétlődő evezócsapások visszhangoztak, mint a rég elfelejtett szavak. Teljes erőből evezett, és furcsa, leírhatatlan fájdalmat érzett. Újra átélte az elmúlt délutánt és egyre azon tűnődött, mi is történt tulajdonképpen...? VÉRCSE MIKLÓS fordítása az árvuló kukoricasorok hallgatásuktól fölzizegnek csuhájukból kifordul sorsuk miért s kinek teremnek s kukoricaként minden új ősz mintha kettőnket bontna ki vissza s előre hiába-sors kihunytak haragvásai seholse eredő út rajta hullott falomb tavalyi ősztől őszig szállanak hallgató apám szavai GÁL SÁNDOR Ősztől őszig LENDVAY TIBOR •M ... felkelsz, fáradt vagy, az éjszakák fülledtek, mondod magadnak, s kimégy a konyhába, hogy elkezd a napot,, ott állsz az asztal mellett, egy inger arra kényszerít, hogy mereven bámuld a kockás térítőt, összpontosíts valamire, leülsz aztán és vársz,keresed azt a rekeszt, ahol egy üzenet lapul számodra, egy fénysugár, mely beragyogja majd egész napodat, valami jó, valami fontos, amire most gondölni kell, de csak órakegyegést, motorzúgást, távoli gyerekzsivajt hallasz, belül- süket csend, zsibbasztó vákuum, és egy sóhaj, mely lassan a felszínre tör, itt van ez a nap előtted, üresen tátong, mint egy mély szakadék, várja, hogy leereszkedj a fenekére, ez némi elégedettséggel tölt el, talán derűvel is, mindenesetre tovább ülsz, küzdelemre még bőven van idő, inkább szelíden tűröd, hogy a napsugarak a csillagmintás függönyön keresztül, kissé ferdén még, de annál elszántabban vessék magukat meztelen bőrödre, ez jó érzéssel tölt el, kellemes bizsergést vált ki egész jobboldaladon, ugyanez a forróság lehet a Fekete-tenger partján is, gondolod elmélázva, s felvillan előtted egy pillanatra Anikó fényben fürdő alakja az aranysárga homokdűnék között, egyedül ballag a mozdulatlan viz felé, képeslapja ott lehet valahol a hűtőszekrény tetején, felállhatnál, kézbe vehetnéd, gömbölyű bogárbetűi gyengéd érzéseket csalogatnának elő lelked mélyéről, de elhessented magadtól a lehetőséget, ilyenkor a nap kezdetén nincs szükséged ilyen testet-lelket elmerevítő ábrándozásokra, prózaibb ötleted támad, enni fogsz, határozod el, s már állnál is fel az asztal mellől, mikor az előbbi bizonytalanságot kiváltó inger újra sürgetően jelentkezik, felbúg valahonnan távolról, üreget hasít beléd, visszalök a székre, s te tehetetlenül körülnézel, mi lehet az, ami beléd szúrt, leblokkolt, kiszippantotta energiád, aztán egy villanás után minden érthetővé válik, ott a kép kimerevítve előtted, ragyogó napfényben lépkedsz, körülötted tarka utcai forgatag, a téren szellő sem rezdül, tartásod büszke, a rád simuló egyenruha önbizalmat ad, a tegnapi nap felvételei peregnek előtted, még a panelfalak gyors felmelegedése sem homályosítja el a visszajátszást, mintha hatalmas képernyőt látnál magad előtt, követed saját magadat, mint az árnyék, újra érzed magadban a feszültséget, minden tiszta és eleven, érzéseid is frissek, lábmozdulataid fegyelmezettek, alakod mögött szélesen kirajzolódik a hivatal épülete, minél közelebb érsz, annál inkább rád nehezül a sokablakú, tekintélyt ébresztő épület súlya, lépkedsz felfelé a szürke márvány- utánzatú lépcsőkön, a feladatra összpontosítasz, már várod a szigorú tekintetű portás felbukkanását, most nem lepődsz meg, önmagad mögött állsz, és figyeled, hogy birkózol meg az utadba gördült mesterséges akadállyal, újra megállapíthatod, hogy a tokát eresztett arcból hiányzik a derű, a nyugalom, mely emberibbé enyhíthetné energikusságát, előre nyújtott keze, bizalmatlansága, mellednek szegezett kérdései szomorúvá tesznek, hallod ismét a hangodat, s bosszúsan figyeled, mikor hanyatlik le a vigyázó kéz, aztán mintha a késedelmet szeretnéd behozni, kettesével veszed a lépcsőket, lelked mélyén lappangó kételyekkel, bizonytalansággal furakodsz a célod felé, íme az intézmény, gondolod, mely eddig csak fogalomként létezett számodra, bár hétköznapi dolgaid fölött mindig is ott lebegett, már a negyedik emeleten jársz, s lélegzésed nem lassul, hiába pihensz kicsit a célod előtt, a nyíl balra mutat egy homályos alagútfolyosóba, torka éhesen is idegenül vár, megtorpansz, mit is akarsz, elmondod suttogva, tagoltan világosan, igen tanítani szeretnél, egy helyet a világban, ahonnét elindulhatnál... a folyosó végén állsz, előtted párnázott ajtó, a terem legalább hatméteres, valaki ingujjban ül a mélyén, arcára lassan riadalom telepedik, mintha ellenség tört volna rá, nem, nem, kaffant, s mutatja a kijárat irányát, mintha labirintusban kerültél volna, hideg, kocsonyaszerű közegben, hátrálsz, három ajtóval odébb, mormolod magadnak, minden bizonnyal három létrafokkal lejjebb is, ezúttal óvatosabb vagy, végignézel minden feliratot, a futószönyeg elnyeli a lépteidet, a faliképekről öntudatos, szigorú arcú nevelők lesnek rád... bekopogsz, újra kezded tömörré gyúrt mondataidat, jönnek egymás után, egymás farkába kapaszkodva, nem is kell ügyelned rájuk, az iroda kisebb, kintről fény tolakszik be a redőny résein át, ketten ülnek egymással szemben, egyikük kopasz, fémkeretes szemüveg uralja arcát, s egyben meghatározza személyiségét is, a másik sovány és csüggedt, még meg sem szólaltál, már elvesztette irántad az érdeklődését, mutatóujjával hangtalanul kopog az üveglapon, közben egy újságot böngész, mondanivalód kettőjük közé zuhog, s te a megtakarított kézfogás fölött meditálsz, aztán elfogynak a szavaid, s a beálló csend nyúlik még egy sóhajtásnyit, a szemüveges bólogat, megértjük, pillanatnyilag azonban, s széttárja karjait, te nem tudsz bólogatni, sértődött vagy, kiabálni szeretnél, hogy-hogy nincs, miért nincs, s ha nincs, akkor mit csináljak... próbálkozzon egy másik járásban, mondja a szemüveges, te elszégyelled magad, mindegy, hátrálsz kifelé, nem lényeges... a kép szétfoszlik, előtted a konyhafal mintái, óraketyegés, gyermekzsivaj, motorzúgás, s belül valamilyen nyugtalanító érzés, te csak ülsz, s már teljesen ébren vagy...- Én is azt csinálnám. Vigyen koszorút a sírjára az, akire a pénzét hagyta. Potom fél milliót. Csak úgy végrendelet nélkül földobja a talpát, a vagyon meg fuccs, rászáll az államra. Csoda, hogy a kölyök dühöng? Hagyjuk a fenébe ezt a témát. Nem jön a pincér? Utálom az ilyen étkezdéket, a restiben már régen kisorakoztam volna a két korsó sört.- Én kávét innék, Józsi! A férfi gúnyosan pillantott asszonyára, de nem tett megjegyzést. Magában azt gondolta, nem vált előnyére az asz- szonynak az újságos bódé. Mióta otthon érzi magát benne, kezd finomkodni. ,,Én kávét innék, Józsi!“ Mi a fene? Azelőtt ö is megitta a sört állva, és a habot a tenyerével törülte le a szájáról. Járta a vagonokat seprűvel, szemetes kannával, most meg azt mondja, kávét innék, Józsi. Biztosan az újságokból olvassa ki ezt a finomkodó dumát - már ő is értelmiségi. Munka közben is kávét szürcsöl, mint az irodista lányok. Még a körmét is festi vénségire, úri munkakörben így dukál. Hányszor mondta neki kezdetben, hagyja ott azt a vacak standot, keressen magához illő állást, de nem fogadott szót. Ma büszke arra, hogy a műszerész urak meg a többi aranycsillagosok kézit csókolomot köszönnek neki és Üoli naccsádnak szólítják.- Jön a pincér - súgta az Isszony. A férfi megfordult, s látta, amint a pincér visszamegy a konyhába.- Menjünk innen a fenébe, Jolán - mondta a foga közt dühösen. Az asszony, válasz helyett, az asztal alatt megnyomta a férje lábát.- Ne gyúrd a lábamat, mert olyat mondok, hogy...- Jön már, no. A pincér megállt fölöttük.-Tessék! - mondta gépiesen.- Egy kávét meg egy üveg sört. Sörrel nem szolgálhatok. *- Aztán miért?- Elfogyott.- A restiben van.- Hordóssör, de mi csak palackost szolgálunk fel. A férfi olyan mozdulatot tett, mintha fel akarna állni, de az asszony ismét leszorította a lábát.- Hozzon, amit akar, csak pepsit ne, mert felfordul tőle a gyomrom.- Vörös bort igyál!- Két deci vörös bort meg egy kávét!- Igen, kérem, de csak törökkávénk van.- Jó lesz - válaszolta a férfi sietve és kárörvendően pislogott. Egy ideig hallgattak, majd az asszony szólalt meg.- Négyszázhetvenezer.- Micsoda?- A pénz, ami az államé lett. Meghiszem azt, hogy a Styevónak jól jött volna. Külföldi kocsi, nők, frajerkodás...- Te csak hagyd azt a fiút! Igaza van. Tudod, mit kell egy melósnak güriznie pár ezerért? Fél millió!- Csak négyszázhetvenezer volt.- Csak.- Hallgatózik - súgta az asszony és fejével a sarok felé intett.- No és aztán! Nem beszélünk titkot, akár ide is jöhet, neki is megmondom a véleményemet az olyan rokonokról, akik kisemmizik a hozzátartozóikat.- Azt mondják, Styevo nem törődött a nénjével.- Ha törődött, ha nem, mégiscsak a testvérének a fia volt.-Tudod, még mit beszélnek? Hogy a néni folyton segélyt kunyerált. Minden hónapban elcsoszogott a városházára. Bolondok az ilyen öregek.- Nem volt bolond, csak kapzsi. Ilyen nem érdemel mást, mint amit a kölyök mondott.- Mire lenne az jó?- Legalább lássák az emberek. Én megtenném. Szavamra meg.- Józsi! - tiltakozott nevetve az asz- szony. Úgy belemelegedtek a beszélgetésbe, észre sem vették, hogy az idegen felállt és odament hozzájuk.- Engedelmet kérek, ha nem tévedek, önök Gellért néniről társalognak, ugye?- Róla. És mi köze hozzá?- Józsi! - csitította az asszony a férjét és elnézést kérőén fordult a férfihoz. - Tessék helyet foglalni!- Köszönöm. Csak annyit szeretnék mondani, hogy a Gellért néni pénze nem veszett kárba. Nagyon nemes célokra fordítja a város.- Ne röhögtessen, uram! Aztán mire? Tán alapítvány lesz belőle elszegényedett nemesi családok ivadékai számára! Tudja mit? Ne oktasson maga minket! Fél millió az államnak csak ennyi ni - és a tenyerére fújt. A férfi még szeretett volna valamint mondani, de megérkezett a pincér és kénytelen volt félrehúzódni, majd félszeg udvariassággal elköszönt.- Már tudom kicsoda - mondta az asszony örvendezve, miközben a kávéját keverte. - Nem tanár, hanem ügynök.- Beszélsz bolondokat. Miféle ügynök? OgynöKök már rég nincsenek.- Hogyne lennének a biztosítónál. Határozottan tudom, hogy ott dolgozik.- Akkor meg minek olvas annyit, még a vonaton is? Különben vigye el az ördög. Ki nem állhatom az ilyen tudálékos alakokat, akik mindenkit meg akarnak győzni. - Ivott a borból, de pár korty után letette, s egészen halkan azt mondta az asszonynak: - Fanyar. Csicsay Alajos fUEMAÉUEMENy \
