Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1987. július-december (20. évfolyam, 26-51. szám)

1987-09-04 / 35. szám

Hnmmi a Kt élnek közöttünk. Tudunk róluk, hisz gyakran látjuk imbolygó alakjukat, halljuk - mert a panelfalak között élők akaratlanul kihallgatják egymást - gyakori veszekedéseiket, családi perpatvaraikat. Látjuk a gyerekek rettegését, s végül a családok széthullását, mert ahol alkoholbeteg él, legyen az az apa, vagy akár az anya (mert ide is betört az emancipáció) óhatatlanul pokollá válik a családtagok élete. Ám ha az alkoholista össze tudja szedni magát, s meg akar gyógyulni, semmi sem. áll útjában. Elhatározás kérdése, mikor vonul be önkéntesen az alkoholelvonó intézetbe. Több alkalommal igyekeztem képet alkotni az elvonóintézetekben dolgozók munkájáról éppúgy, mint az alkoholisták gyógyulásának hogyanjáról. Beszélget­tem pszichiáterekkel, pszichológusokkal és a rehabilitációt végző egészségügyi­ekkel, de kivallattam számos alkoholbeteg nőt és férfit is annak reményében, hogy megtudjam, hogyan, mitől váltak az alkohol rabjaivá. Sokan bevallották, sokan nem, de a vallomások, úgy éreztem, nagyon „jólfésültek“ voltak. Szorongá­saikról, félelmeikről, az ehronásos tüneteikről, önmagukkal vívott harcaikról, alkoholista voltukra való ráébredésükről nem igen beszéltek. Éreztem, a kívülálló előtt nem tudnak megnyílni, ezért határoztam el, hogy ha néhány napot és éjszakát - sorstársként - velük töltök, talán többet tudok meg róluk és az alkoholizmusról. A Predná Hora-i alkoholelvonóba kedden érkeztem. Amint kiszálltam az autóból, lopva körülnéztem, nem látok-e ismerőst. Vajon ugyanez foglalkoztatja a többieket is? - gon­doltam, mielőtt lenyomtam a nehéz nagy tölgyfakapu kilincsét. A portán bejelentkez­tem, s kis bőröndömmel elindultam a felvételi iroda felé. Az intézet négyszögletű udvarán cigarettázó nők és férfiak tekintete kísért és én boldogan csuktam be magam mögött az ajtót. Dr. Vladimír Capoun, az intézet igazga­tó főorvosa csak annyit kérdezett, nem gon- doltam-e meg magam. A nemleges válasz hallatán kaptam még néhány utolsó utasítást, majd a nővér az osztályra kísért. Szobatárs­nőim tudták, újonc érkezik. Megmutatták az ágyamat, szekrényemet és polcomat, majd röviden ismertették a házirendet. - Három hónap alatt belejössz - mondta Olga, miköz­ben végigvezetett a női részlegen. - Cigizel?- kérdezte - s a körmömre nézett a nikotin nyomait keresve. - Bárcsak kibírnád itt is. Ilyen előzmények után vitt le reggelizni. A gyönyörű tágas ebédlőben négyesével ül­tünk a megterített asztalok mellett, a felszol­gálónők pillanatok alatt elénk tették a reggelit.- Ezzel nem számoltál, mi? - nevetett rám Olga, látva elképedésemet. De mert a gyom­rom az idegességtől valahol a torkomban volt, nem tudtam enni. - Itt pedig enned kell- mondták asztaltársnőim. - Remélem, idejö- vet nem dobtál be egy felest? - Nem, dehogy- dadogtam. Bárcsak vége lenne már a reg­gelinek - gondoltam, de senki sem sietett.- Most rövid gyűlésünk lesz, ahol megtudjuk a napi programot. De téged biztosan a pszi­chológushoz visznek, ezzel kezdi mindenki. Igaza volt.- Majd csak holnap kérdezem meg, hogy érzi magát - fogadott barátságosan dr. Peter Kucek, vezető pszichológus, majd röviden bemutatta az intézetet.- A több mint kétszáz beteg fele visszaeső alkoholista. Évente körülbelül ezret kezelünk, de a betegek 30 százaléka nem önkéntesen jön ide. Orvoshiánnyal küszködünk, hiszen a világ végére nemigen jönnek a fiatal szak­emberek. Igaz hogy lakáshoz juthatnak, de az intézeten kívül itt csak erdő van. Az viszont igazán szép. Az intézetben 157-en dolgoz­nak, az alkalmazottak felét az egészségügyi­ek képezik. Nem könnyű rábírni betegeinket, hogy elismerjék alkoholos függőségüket. Amíg ezt nem látják be, nehéz velük dolgozni is. Mert az önkéntesen érkezők többnyire csak álönkéntesek, a család, a munkahely nyomására, fenyegetésére döntöttek úgy, hogy mégis kezeltetik magukat. Az „újoncok" egy hónapot kapnak arra, hogy segítséggel, de észhez térjenek. Önuralom, kötelességtu­dat kell ahhoz, hogy túljussanak a nehezén. Feszes időbeosztásban élnek, egyéni és cso­portfoglalkozásokon vesznek részt, az eltelt napot naplóban elemzik, de jut idejük az olvasásra, a kikapcsolódásra is. Nálunk is, mint hazánk bármelyik intézetében jutalma­zunk és büntetünk, s bizonyos idő elteltével a páciensek tudatosítják, a fegyelmezetlen­ség a különböző szórakozási lehetőségek megvonásával jár. Megtudtam, a kezeltek tavasztól őszig munkaterápia keretében kertészkednek, sőt kísérettel eljárnak dolgozni a közeli állami gazdaságba. Télen már nem ilyen egyszerű a helyzet, a műemlékké nyilvánított kastély­ban nincs lehetőség érdemben foglalkoztatni őket.- Persze a lényeg nem ez. A fő gond, mi lesz betegeinkkel hazatérésük után. Beillesz­kednek? Befogadják őket? Mert sajnos, még ma is sok helyütt azt tartják, nem az ivás a szégyen, hanem a gyógykezelés. Ezért társadalmi szükségszerűség az antialkoholis­ta klubok hálózatának bővítése. Gyorsan telt el az első délelőtt, elérkezett az ebéd ideje. -A délutáni foglalkozáson még találkozunk, a többit elmondják a szoba- társnői. Figyelmeztetem, az éjszakák a leg­nehezebbek - „biztatott“ búcsúzás közben, majd hozzátette: - Azért ne féljen, ma jóma­gam, holnap az igazgató vállalt ügyeletet. Ha nagyon rossz lesz, jöjjön. Asztaltársnőim már vártak, közölték, a dél­utáni csoportfoglalkozáson én is részt ve­szek. - Este pedig búcsúztatjuk a távozókat - mondták. A csoportfoglalkozáson tulajdon­képpen velem foglalkoztak, megtudtam, mit szabad és mit nem, miért jár pontlevonás és mi annak a következménye. Az alkoholról, függőségemről egyelőre nem faggattak. Csak amikor a kezembe nyomtak egy füzetet, hogy ez lesz a naplóm, s a pszichológus föladta a témát, - Hogyan lettem alkoholista -, ré­mültem meg egy kissé. - De ugye ezt nem kell odaadnom senkinek - kérdeztem, mire szobatársnóim megmagyarázták, hogy ők ugyan felolvassák egymásnak, de ha én nem akarom... Nem akartam és megértették, mert mint bevallották, ók is ilyenek voltak. De ha netán beszélgetni van kedvem, csak szóljak. Ne fojtsak magamba semmit. Természetesen nemcsak én körmöltem, ők is írtak. Ismervén a holnapi programot, azt kellett leírniuk, mi­lyen célt tűztek ki maguk elé, mit várnak a holnaptól. Lopva figyeltem őket, egyformán rágtuk ceruzáinkat. Amikor befejeztem az írást, átadtam kis füzetemet a pszichológus­nak, belelapozott, s csak annyit mondott. - No ez nem valami sok. Mint akit leforráztak, úgy álltam előttük. Hát mi vagyok én? - mér­gelődtem magamban, de kénytelen voltam lehiggadni. - Önszántadból vagy itt, ezt akar­tad - erősítgettem magam. A vacsora előtti gyülekezőn észrevettem, hogy mindenki ünneplőbe öltözött. S amikor felsorakoztunk, négyen kiváltak a sorból, s beszélni kezdtek. Arról, milyen állapotban kerültek ide, mennyire nem hitték, hogy szük­ségük van a segítségre. Arról, hogy ismét teljes értékű emberként térnek vissza család­jukhoz, újból dolgozni fognak és soha nem felejtik el az intézetben tanultakat. - Ezt mondtad fél évvel ezelőtt is, mégis visszake­rültél - szólalt meg valaki a tömegből. - Akkor nem tudtam azt, amit ma már tudok - hajtotta le fejét a búcsúzó. Az igazgató vetett véget a párbeszédnek, s röviden figyelmeztette be­tegeit mindarra, amiről itt hosszú hónapokon át beszéltek. Meglepett, hogy nem ígértetett meg semmit, de úgy látszott, itt ez a szokás. A vacsora csendben folyt. Mintha mindenki „haza gondolt“ volna. Bárcsak elmondanák, most mi játszódik le bennük - gondoltam, de hát nem nógathattam őket. Gyerünk fel - mondták kurtán, majd hozzátették. - Ezt te még nem értheted. Csak jóval később oldó­dott fel egy kissé a hangulat, s amikor a szo­bában az árnyak nőni kezdtek, hirtelen egy­más után mesélték el alkoholizálásuk történe­tét. Az Olgáé, talán azért, mert reggel óta ügyelt rám, érintett a legjobban.- A harminc évemmel már másodszor va­gyok itt. Két kislányomat a bíróság az apjuk­nak ítélte, a harmadikat, a nyolc hónaposat, az élettársam anyja neveli - mondotta, s zo­kogni kezdett. Próbáltam vigasztalni, de a többiek nem hagyták. - Három gyerek mellett miért kezdte újra? Ne sajnáld sem öt, se minket, de magadat sem. Okunk volt az ivásra, ugye? Hát neked? Okot találni a leg­könnyebb - mondták barátságtalanul, de sze­mükből azért mégis megértés sugárzott.- Otthon sohasem ittunk. Az érettségi bulin rajtam nevettek a lányok, mert egy pohár pezsgőtől rosszul lettem. Később, már a munkahelyemen, azért, mert nem ittam, én voltam a fehér holló. Persze, addig-addig próbáltatták velem, amíg már kimondottan ízlett, sót, mintha magabiztosabb lettem volna egy-két pohár után... Huszonegy évesen férjhez mentem, jött az első gyerek, tizenhá­rom hónapra rá a, második. Elejétől fogva nem éltünk valami fényesen, férjem sokat csavargóit, de a fizetését haza adta. Itt-ott részegen, hajnalban jött, s ha szóltam, azon­nal ütött. Később állást változtatott, sofőr lett csak azért, hogy a barátnőjével lehessen. Mert akkor már az is volt neki. Magányos voltam, s amikor lefektettem a kicsiket, meg­meghúztam az üveget. Ha a férjem hazajött és úgy talált, jól megrakott. Egy napon beje­lentette, elválik tőlem. Az első tárgyaláson a két gyerekre való tekintettel nem választot­tak el minket. Gondoltam, hátha visszajön, ezért egy évig nem is ittam. Nem jött. A máso­dik tárgyaláson már kimondták a válást. Ami­kor a postás elhozta a végzést, berúgtam. Ez októberben történt. Áprilisban jöttem ide. A gyerekek a gondozóállomáson várták ki a három hónapot. Visszatértem után dolgoz­tam, csak a gyerekeknek éltem. Egy nap meglátogatott egy ismerősöm innen, az elvo- nóból. Nem is tudom, hogy tudta meg a elme­met. Egyre gyakrabban jött, a gyerekek meg­szerették. Jó volt hozzám, beleegyeztem, hogy hozzám költözzön. Fél évre rá inni kezdett. Kínálgatott engem is, hogy egy-két pohár sör nem árthat meg... Már terhes voltam akkor. Csakhát, amikor beivott, ütni kezdett ó is. A gyerekek meg ismét azt látták, mint annak előtte. A lányom megszületése után már nem bírtam alkohol nélkül... Május­ban visszajöttem ide. Rettenetesen szégyel­lem magam. Amikor itt azt mondták, hogy egyedül kell megbirkóznunk a kísértéssel, nem hittem el. Mi mindketten gyengék vol­tunk, az lett a vesztünk. Most már tudom, hogy többé nincs egy korty sem... Csak viszakapjam a lányaimat - s három gyűrött fényképet nyomott a kezembe. - És te? - szegődött rám kérdőn három szempár. - Én nem tartok ott, ahol ti. Nem is vagyok alkoho­lista, akármikor abba tudom hagyni, - hadar­tam az előre bemagolt szöveget. - Csak azért jöttem, mert a gyógyszeres kezeléssel jobban kibírom majd alkohol nélkül. Vannak hetek, hogy eszembe sem jut az ital. Igaz, aztán rámjön valami ideggyengeség, azt hol pálin­kával, hol borral kúrálom. De mindig csak otthon, egyedül.- Hát ez az. Éppen ezért itt a helyed. Mi az, hogy te más vagy? Mi sem ittunk mindig, csak ha okunk volt rá. Hisz mondtam már. Gyakran volt okunk, na. Talán épp jókor jöttél, itt egy életre leckét kapsz. - De én nem maradok itt, én nem vagyok alkoholista, holnap meg is mondom a főorvosnak, én hazamegyek.- Néhány hónap múlva meg visszakönyörgöd magad. Azt hiszed, nem láttunk mi már ilyet?- támadtak rám keményen. - Elegem van az egészből, nem maradok - kiáltottam sírva az idegességtől, s kirohantam a szobából egye­nesen az ügyeletes orvoshoz. - Valami baj van? - kérdezte ijedten, de aztán rájött, hogy a szobatársnóim kezelésbe vettek. - Ez ke­mény játék, hiszen mialatt az elfutni készülőt próbálják meggyőzni, önmagukat győzködik. Próbáljon aludni, felkészülni a holnapi csatá­ra, az nehezebb lesz. Nem sokat aludtam. Féltem a reggeltől, de vártam is nagyon. Szerda. Fél hétkor volt az ébresztő, hétkor már körbe is futottuk a kastélyt, s tornásztunk jó tizenöt percet. A reggelinél, annak ellenére, hogy a friss kenyér illata megmozgatta gyo­mornedveimet, nem ízlett az étel. Jó erős feketére vágytam. Vajon az itt ülők így vannak az itallal? - cikáztak gondolataim. Nyolckor a reggeli összejövetel napirendjén az újonnan érkezők bemutatkozása szerepelt. Hárman voltak előttem, s vészesen közeledett az én időm. Amikor felálltam, nagyon magabiztos­nak akartam látszani, hiszen több mint két­száz „sorstársam“ arra várt, hogy kiveséz- zen. (Velük is ezt tették, ők is ezt teszik- szabály alapján). Bemutatkoztam, (persze álnéven), s hol gyorsabban, hol lassabban kapkodva a leve­gőt elmondtam alkoholizálásom rövid történe­tét, majd azt is, hogy úgy döntöttem, még nem tartok ott, hogy szükségem legyen a gyógykezelésre, s hogy az ivást abba tudom hagyni gyógykezelés nélkül is. A beje­lentésemet követően pillanatnyi csend tá­madt, de azután.. Mint egy bikaviadalon, ha a torreádor nem találja el a bikát, úgy hördül­tek föl mindannyian. Az igazgató főorvos, majd a pszichológus nyugtatta meg a kedé­lyeket, de aztán szabad teret adtak a kérdés­felelet játéknak. A kíméletlenebbnél kímélet­lenebb kérdések záporát eleinte álltam, de alig fejeztem be az egyik választ, máris jött a következő kérdés. A teremben levők elő­ször azon háborodtak fel, hogy nem akarom elismerni alkoholista voltomat, azután arról igyekeztek meggyőzni, hogy a függőség megszüntetését egyedül nem érem el. El kellett mondanom, mennyit iszom, mit, miért és mikor, hogyan és hol, rosszul vagyok-e vagy sem, ha nem iszom, vannak-e elvoná- sos tüneteim, vert-e a férjem, van-e szere­tőm, isznak-e a barátaim, a családom, ittak-e a felmenőim és sorolhatnám. A végén patak­zott a könny a szememből, s ezt látva az egyik beteg, véget vetett a párbeszédnek.- Elhiszem, hogy még nem tartasz ott, ahol mi. - Keményen a szemem közé nézett, s szinte rámkiáltott. - Nyújtsd magad elé a kezed, lássuk, reszket-e? Automatikusan szót fogadtam, kinyújtottam mindkét keze­met. Remegett. - Hát itt tartasz - nyugtázta. A gyűlés végeztével mindenki a dolgára indult, csak én vártam arra, hogy hívasson az igazgató. De ehelyett a rehabilitációs dolgozó futtatott meg azzal, hogy a csoportommal együtt gereblyézni megyek. A többiek közre fogtak, s míg nem értünk ki a rétre, nem is szólt hozzám senki. Ott ismét nekem estek, s mire dél lett, már majdnem elhittem, hogy alkoholista vagyok. Az ebédnél persze „kijó­zanodtam,“ s csodálkozva eszméltem rá, hogy már üres a tányérom. (Ma sem tudom, hogy az idegességtől, vagy a kinti munkától lettem-e éhes.) Délután felsorakoztunk az udvaron, és kimondottan örültem annak, hogy a szabadba megyünk ismét. Akkor üzent értem az igazgató főorvos.-A második menet következik - súgta felém Olga. - Bárcsak meggyőzne, s itt maradnál - nézett rám szomorú szemekkel. Soha így még nem ízlett a feketekávé, mint az igazgató rendelőjében. - Nem lehetett kihagyni a bemutatkozást - mondta szinte bocsánatkérően. - Ugyanis amíg pácienseink egymás között vannak, erősek, amit monda­nak, ha betanult szövegként hat is, nem az. Itt elhiszik, hogy függőségük beteges, s a gyógykezelés az, ami segít. A távozók is megígérik, hogy eljárnak majd az A-klubba, ahol egymás társaságában jobban kibírják az absztinenciát. De amint visszaesnek, nem mennek el többé. Itt látjuk őket viszont... Halk kopogás szakította meg a csendet. - Gyere csak, - intett a fehérköpenyes férfinak az igazgató, majd bemutatta nekem is. - A kollé­gám, volt betegünk, de 11 éve nem iszik. - Már tizenkét éve - igazította ki csendesen, de határozottan.- A kolléga az újoncok csoportfoglalkozá­sán úgy szokott bemutatkozni: közületek való vagyok. De folytasd csak te...- Én nem sajnálom az alkoholistákat, s ezt tapasztalatból mondom. Én is az voltam. Vagy vagyok? Szokványos az én esetem is. Későn kezdtem inni, s néhány pohár után megnőtt az önbizalmam. A házasságom ele­ve nem indult szerencsésen, az anyósomék lenéztek, mert csak pedagógus voltam, a lá­nyuk meg orvos. Elhanyagoltam a családo­mat, lányaimat. Persze erre nincs mentség. Csak férfitársaságban éreztem jól magam. A feleségem ezt megunta, kizárt a lakásból, majd elvált tőlem. Akkor nagyon sajnáltam magam, ezért egyre többet ittam. Gyakran a tanítási órák közben is, s még mielőtt elküldték volna, bányásznak mentem. Ugyanis kellett a pénz, nemcsak a tartásdíjra, hanem az italra is. És én hol ittam, hol dolgoztam, vagyis egyre többet ittam. S mert nőtt a tarto­zásom, a volt nejem feljelentett... Egy hónap­ra ítéltek el. Amikor kikerültem a börtönből, nem volt sem állásom, sem lakásom, s mert őrülten sajnáltam magam, ismét ittam. Aztán nyolc hónapra ítéltek el. Na, ott azt mondtam magamban: ennyi elég volt. Szabadulásom után gyógykezeltettem magam, s kilenc hó­napig nem is ittam. Nem is tudom miért, de kipróbáltam, mit tesz velem egy-két féldeci. Akkor már hegesztőként dolgoztam, és érez­tem, ismét csúszom lefelé. Újabb elvonókúrá­ra mentem. Utána 18 hónapig bírtam, a parti tartotta bennem a lelket. S egyszer, amikor eleve tudtam, hogy egy ügyet nem fogok tudni elintézni, bedobtam egy szíverősítőt, aztán még kettőt. Azonnal szabadságot kér­tem, ne lássanak részegen. De a fiúk sejtet­ték, hogy baj lehet, mert reggel mentőautó állt a lakásom előtt. Két hét haladékot kértem, mert két hétig tartott, amíg elhatároztam (igaz, ez alatt az idő alatt ittam), hogy a követ­kező elvonókúra az utolsó lesz. Már a gyógy­kezelés időtartama alatt felajánlották ezt a munkahelyet, de én úgy gondoltam, vissza kell térnem a fiúkhoz, lássák, újra rendbe jöttem. Átmentem a katarzison - hivatásom lett a hobbim. - De ugye, ennyi év után a nem ivás nem jelent gondot? - kérdeztem. - Hogy nem?! Ma is előfordul, hogy rámjön a kény­szer. Én már pontosan tudom, hogy nincs a ,,csak egy pohár. A vacsora előtt az alkoholelvonó páciensei a távozók másik csoportjától búcsúztak, ami persze jó ürügy volt arra, hogy ismét mara­dásra bírjanak. A éjszaka a szobatársnóim folytatták a meggyőző munkát. Olga birta legtovább, hajnali négykor aludtunk el elcsi­gázva, fáradtan. Csütörtök: Reggel nagyon leverten vé­geztük a tornagyakorlatokat. Az evésnél ugyan Olga megpróbálta feldobni a hangula­tot, de a többiek nem vették a lapot. Kicsit tartottam a reggeli összejöveteltől, ahol az igazgató bejelentette, akaratom ellenére nem tartanak itt, de nagyon reméli, ha nehézsége­im lesznek, jelentkezem. Legszívesebben ro­hantam volna csomagolni, de erőt vettem magamon, s elköszöntem a körülöttem állók­tól. Hűvösen bólintottak s dolgukra siettek. Egy-kettőre összecsomagoltam, mire belé­pett Olga. Nem szólt, csak átölelt. - Lekísér­lek a kapuig - mondta falfehéren. Szótlanul mentünk egymás mellett. S amikor a kezemet a nagy tölgyfaajtó kilincsére tettem, hirtelen elkapott. -Tudod, ha kimész innen, ne arra gondolj, hogy életed végéig nem ihatsz meg egy kortyot sem, mert az túl sok. Arra gondolj, az átkozott ital nélkül naponta csak huszon­négy órát kell meglenned. Érted?! PÉTERFI SZONYA

Next

/
Oldalképek
Tartalom