Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1987. július-december (20. évfolyam, 26-51. szám)
1987-08-28 / 34. szám
A függöny mögött Színházi aforizmák 1. 1987. június 19., 22 óra 30 perc. A nézőtéren zúg a fergeteges vastaps. A közönség függöny elé kéri a színészeket. Közöttük van Turner Zsigmond is. Amikor a függöny elé ér és meghajol, még erősebbé válik a nézők tapsa. , .Cseresznyés úr“ megköszöni a nézők tetszésnyilvánítását, szerényen elmosolyodik, de amikor visszafelé indul, messziről is látni, hogy az arca sápadt. A mozgása is mintha kissé tétova lenne. De lehet, hogy mindez csak látszat. A közönség tapsa eközben nem akar szűnni, újra függöny elé követeli a színészeket. Turner Zsigmond most már mosolyog. Arca pirospozsgásnak látszik, mozdulatai fel- szabadultságról árulkodnak. A néTurner Zsigmond (balról az első) a búcsúszerepben. Molnár Ferenc A doktor úr című zenés vígjátékéban Ropog József és Boráros Imre a partnerei. (Szűcs Jenő felvétele) IIIIIIIIIIIIIIIIIIIF. A SZÍNÉSZBOJTÁRSÁGTÓL A BÚCSÚSZEREPIG Turner Zsigmond színészi pályaképének vázlata Némelyik színházi ,.ember“ a nyíltságot összetéveszti a kulisszák mögötti intrikával, xxx Egy színmüvet sokféleképpen le lehet porolni. Csak egy módon nem: tollseprúvel. xxx Az előadásban az ifjú színésznő ruha nélkül, a rendező koncepció nélkül volt jelen, xxx Az elidegenítés nem azt jelenti, hogy valamely dolog idegen az előadásban. xxx Ha a rendező állandóan azzal foglalkozik, hogy kisemmizték és bántalmazták, nem marad ideje és energiája az alkotásra, xxx Az a rendező, aki állandóan olvasmányélményeit idézgeti, másokat akaratlanul is hozzásegít ahhoz, hogy rájöjjenek valamire. xxx A színházművészetben a szakmai tudás szükséges, de egyedül nem elégséges, xxx Aki nem tudja, mit akar, az nagyon gyakran magabiztos, xxx Ha valaki nem ismer magára egy bírálat alapján, az még nem jelenti azt, hogy rá nem vonatkozik. xxx A bizonytalan művész nem biztos, hogy tehetségtelen. De a tehetségtelen sem mindig bizonytalan. xxx A veszekedés néha segít a közös alkotásban. A gyűlölködés soha. KISS PÉNTEK JÓZSEF zöktöl ismét hatalmas tapsot kap, s ettől megint kifut az arcából a vér. Belényilall a felismerés, hogy Cseresznyés úr az utolsó szerepe... A közönség tapsa még sokáig zúg. Tetszett nekik Molnár Ferenc- Kellér Dezsö-Zerkovitz Béla A doktor úr című zenés bohózata. Turner Zsigmondnak gratulálnak a kollégák, a pályatársak. Mosolyog, csipkelödik-viccelődik, de alig várja, hogy egy pillanatra egyedül maradhasson az öltözőjében, és egy pillanatra végiggondolja azt, ami eddig volt... 2. Bratislavában született, 1925- ben. Iskoláit a Csehszlovák Köztársaság, majd az ún. szlovák állam idején végzi el, s ezek után- a negyvenes évek elején - Budapestre költözik. Tulajdonképpen itt kerül ,,a színház bűvkörébe“. Nem véletlen, hogy ezek után keresi a lehetőséget, hogy beiratkozhasson egy színiiskolába. Ez viszonylag rövid időn belül sikerült is. Tanárai a kor elismert színházi szaktekintélyei: Abonyi Tivadar, Apathy Imre, Makay Margit, Pethes Sándor stb. Az első időben magántanároktól (a többi között táncot és éneket is), majd az Országos Színészegyesület növendékeként tanul, tagja lesz a Vígszínház segédszemélyzetének. Ez akkoriban „amolyan szükséges küszöbnek“ mutatkozott a színházi pályára készülő „színészbojtárok“ előtt. Félretett minden finnyáskodást, s így kóstolt bele 1943-ban a színészi szakmába. A színiiskolában - a Színiakadémián - többek között Gera Zoltán, Gerhát Tibor, továbbá a későbbi híres operetténekesnö, Németh Marika és a nemrég elhunyt Udvardy Anna, Matesz-beli kolléganője voltak a társai. A Vígszínházban pedig- igaz, csak epizódszerepekben, de a kor leghíresebb színészeinek, például Ajtai Andornak és Bulla Simának- lehetett a „játszótársa“, illetve a partnere egy-egy pillanatra. Tulajdonképpen ez volt számára a legjobb „színésziskola“ - bár az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy a Nemzeti Színházban is megbízták kisebb szerepekkel. így telt-múlt Turner Zsigmond „színészbojtár- sága“. 3. A felszabadulás után visszatért szülővárosába. 1947-ben - magyar színház akkor nem lévén - a tehetségvizsga után három évadra szóló szerződést kapott a Szlovák Nemzeti Színháznál. Itt sem akármilyen színészek voltak a partnerei: Andrej Bagar, a szlovák színház egyik megalapozója, Jozef Budsky, Bra- nislav Koren, Beta Ponicanová és Mária Prechovská. Bulgakov Rettenetes Iván-jában kapott szerepet. 1950-ben megalakult az Állami Faluszínház. Turner Zsigmond rögvest a magyar tagozathoz szerződik. Az eddigi kőszínházi életet felcserélte a vándorszínészettel. A Faluszínház első premierje a Kecsketej című vígjáték volt. Ebben kiugró sikert arat; a produkciót több százszor játsszák Szlovákia magyarok lakta falvaiban. Általában huszonnégyna- pos „turnékon“ vettek részt, s harminchat előadást játszottak. Utána egy hét szünet következett, majd kezdődött minden elölről. Mindössze tizenkét színésze volt a magyar tagozatnak, közülük később többen a Matesz művészei lettek, mint például Bugár Béla, Bugár Gáspár, Fe- renczy Anna érdemes művész, Gombos Ilona, Gyurkovics Mihály, Lengyel Ferenc érdemes művész, Várady Béla stb., igaz néhányan csak 1959-ben, amikor az Állami Faluszínházat megszüntették. 4. A Magyar Területi Színház (akkor még egyetlen társulattal) 1952. október elsején - vagyis 35 éve - alakult meg Komáromban (Komárno), a Csemadok irodahelyiségében. Turner Zsigmond az elsők közt jelentkezett felvételre. Mivel magyar- országi és szlovákiai színészi múlttal érkezett, nem kellett különösképpen bizonygatnia a tehetségét. Kezdetben a Tatár, majd a Törner művésznevet használva, valószínűleg Atya, azaz Fellegi Istvánnak, a színház első igazgatójának (korábban a Csemadok első országos titkárának tanácsára, végül azonban mégis megállapodott a saját nevénél.) Később egy rövid időre ott hagyta a színházat, mert valamin összezördült „Atyával“.) A harmincöt évad folyamán játszott fő- és epizódszerepeket egyaránt, volt több beugrása is. Csupán a Matészben több mint száz szerepben láthatták. Emlékeztetőül hadd soroljam fel legfontosabb, legemlékezetesebb szerepeit: Talabár Miska (Urbán Ernő Tűzkeresztségében, amely a Matesz első bemutatója volt), Tanító (Bródy Sándor: A tanítónő), Zátonyi Bence (Csiky Gergely: Ingyenélők), Figaro (Beaumarchais A sevillai borbélyában és Figaro házasságában egyaránt); Krisztyán Tódor (Jókai Mór: Az aranyember); Szerebjakov professzor (Csehov: Ványa bácsi), Szergej (Arbuzov: Egy szerelem története); Petruccio (Shakespeare: Makrancos hölgy); Marco (Arthur Miller: Pillantás a hídról); Móricz Úri murijának ezredese, Karenyin tanácsos (L. N. Tolsztoj: Anna Karenyi- na); Ágass László mérnök (Dobozy Imre: Holnap folytatjuk), amelyre oly sok szeretettel emlékszik vissza; Gel'o Sebechlebsky (Jozef Holly A furfangos diákjának címszerepe); az Idegen (Illyés Gyula: Dupla vagy semmi); Sheiresziasz, a vak jövendőmondó (Brecht: Szophoklész Antigonéja); Halál (Dávid Teréz: Az asszony és a Halál); a részeg Poéta (Peter Zvon: Boldogultak bálja); Or- módy (Szigligeti: A csikós). Több szerepet játszott Madách Imre Az ember taragédíájában: Apu (Dávid. T.: Dodi); Várszegi (Szigligeti: A cigány); Doktor (Arbuzov: Tánya); Valent (Solovic: Aranyeső); a féltékeny Ford (Shakespeare: A windsori víg nők); Várúr (Egri Viktor: Ének a romok felett); Pantalone (Goldoni: A hazug); Olaj bég (Mikszáth: A beszélő köntös); Zajtai, a nótárius (Méhes György: A peleskei. nótárius); La Fleche (Moliere: Fösvény); Kocskar- jov (Gogol: Leánykérés). Az utolsó 5-7 év szerepeit nem is említem, hiszen azokra még élénken emlékszik a közönség. A Mateszban töltött évek alatt rengeteg alkalommal szerepelt a rádióban, több szlovák és magyar filmben (Pókháló, Az idők kezdetén. Kenyér és cigaretta, Jelenidő stb.) valamint a televízióban is. Játszott a színházban készült irodalmi emlékműsorokban, és boldogan vett részt a különböző kabaréműsorokban ... 5. Sokan nehéz embernek tartják a „Császárt“ - mert a háta mögött így emlegetik. Pedig ö csak lelkiismeretes volt, pontos, igényes és szigorú - önmagához is. Mások zárkózott emberként ismerik. Erről csupán ennyit mondott: , .Életem értelmét a színpadon eltöltött két-három óra adja. Egyébként szeretem, habékén hagynak. “ Az emberi kapcsolatokról így vélekedik: „Az egykori kapcsolatok minősége régen megváltozott. Gondolom, ez nemcsak az én hibám. Valahogy elsietjük az életünket, soha nincs időnk, mindig rohanunk. Elrohanunk egymás mellett, s közben elrohan az élet is...“ Művészete nem tűnik el nyomtalanul a „búcsúszereppel“. KMECZKÓ MIHÁLY Az elvesztegetett évtizedek Napjaink ifjú szovjet nézői, nemzedékük Rajkínjának tartják Gennagyij Hazanovot. Nos, ez valóban így is van, mert mostanság ö az egyik legnépszerűbb pódíummúvész.- Egyetért a ma önről kialakult véleménynyel?- Azt hiszem, hogy sem most, sem korábban nem volt egységes ez a vélemény. De hogyan is lehetne, amikor vannak híveim és vannak ellenfeleim... Tehát, hogy érti a fenti kérdést?- Elégedett szokott lenni önmagával?-Van, amivel igen, de van, amivel nem. Emlékszem életem legboldogabb pillanatára: én, a fiatal színész, sikeres, népszerű lettem, szerepeltem tévéműsorokban. Már a bolti eladók is felismertek. Egyszóval, futott a kocsi. De már jött is a következő pillanat - félni kezdtem a jövőtől. Arról van ugyanis szó, hogy a közönség zöme azonosított engem alakításommal, azzal a szerepemmel, amelyiknek a kiugrásomat köszönhettem. Számukra én voltam a szakácsiskola tanulója. Persze, ez a jellem segített színészi alkatom kialakításában, lehetővé tette számomra, hogy kibontsam egyéniségem legjellegzetesebb vonásait, karikírozó képességemet és öniróniámat; mindezzel nyugodtan eléldegélhettem volna életem végéig, s ha még kissé elmélyítem, a sikerem is megmaradhatott volna. Ez azonban azt jelentette volna, hogy életem végéig egyetlen álarcot kell viselnem, ez pedig egyáltalán nem állt szándékomban. Ebben az időszakban repertoáromban voltak paródiák is. Ha most visszatekintek egykori „bűneimre“, hát ezeket a paródiákat is közéjük sorolom. A paródiában a színész bebizonyíthatja utánzási képességeit és lehetőséget teremthet magának ahhoz, hogy a későbbiek során kifejezhesse a saját gondolatait. Hiszen akkoriban, a hetvenes években egyáltalán nem fogadták nagy ovációval a pódiumon az önálló gondolatokat. A kulturális élet vezetői, a televízió szerkesztői örömmel üdvözölték egy újabb változatát a már korábban engedélyezett Rajkinnak, Magonojevnak, Ozerovnak. Ennek következtében soha nem látott méreteket öltött színpadjainkon a paródia, kiszorítva minden más „beszélő“ műfajt... Akkoriban a paródiával lehetett a legköny- nyebben érvényesülni. A sikerhez még az is hozzájárult, hogy a közönség mindig örül, ha felismeri a parodizált művészt. Ilyenkor mindig elgondolkodtam: nem lenne-e jobb megnézni az eredetit? Tehát, elégedetlen voltam önmagámmal. Lélekszakadva keresni kezdtem az új formákat. Ekkor jelentek meg repertoáromban a monológok. Úgy gondoltam, hogy koromtól, tapasztalataimtól, a néző által rólam kialakított véleménytől függetlenül jogom van ilyen publicisztikai jellegű glossza-monológhoz. Tehát elkezdtem bölcs hanghordozással bölcsességeket mondani, s csodálkoztam, hogy elmaradt a siker. Megpróbáltam kitörni ebből a helyzetből.- Boldog vagyok, hogy olyan életkorban vagyok, amikor még van erőm cselekedni. Hiszen sokan voltak, akik legproduktívabb korszakukat - harminctól ötvenig - úgy élték le, hogy nem tudták megvalósítani önmagukat. Még jó, hogy egyesek most is csak ötvenévesek... Az a húsz év, amikor mindent megtettek azért, hogy senki senkit sem izgasson fel, komoly károkat okozott a művészetnek, a művészet igazságának. Nézzük csak, mi történt e húsz év alatt a mi műfajunkban. A hatvanas évek közepén megjelent Zsva- nyeckij, s vele együtt Karcev és llcsenko. Azután... Szmolin, Izmajlov és Hajt á mütaj kitűnő művészei, de, hogy is mondjam, írásaik kissé „altatottak“. Ha a szerző és az előadó egyaránt „fájdalomcsillapítóval“ adagolja mondandóját, a közönséghez már csak a nevetés információja jut el! Persze, erre is szükség van, de ha csak nevetés vari, ha csak az „jön le a pódiumról“ - már ez is mond valamit. Nem véletlen, hogy ebben a két évtizedben Viszockij volt az igazi vezéregyéniség: az ő hangja sokakat irritált.- „ Irritálni“ egyébként Hazanov is szeret. Nem véletlen, hogy mindig beszélnek róla. Kötekedőnek tartják. Pedig azt gondolhatnánk, mi szüksége van rá, hiszen népszerű, sikeres ember, miért nem pihen szépen a babérjain? Mi készteti arra, hogy Így éljen?- Sokszor azt hiszem, hogy a túlzott hiúság talán jellembeli adottság. Hogy is mondjam?... Tudja, mi az? Az az ember, aki semmit sem olvas, semmit sem érzékel, semmit sem tudhat. Abban a pillanatban, amikor elkezd olvasni, rádöbben, milyen keveset tud. Velem is valami hasonló megy végbe, amikor dolgozom. Amikor megtanultam megnevettetni az embereket, azt hittem, hogy már mindent tudok. Kész vagyok mindennel. De azonnal rá is döbbentem, hogy ez még csak a kezdet.- Szeretne egy saját színházat? Már negyvenegy éves, ideje lenne, nem gondolja?- Gyakran gondolok erre én is, de nem látok egészen tisztán... Egyrészt a saját színházamban lehetőségem nyílna különféle előadások készítésére.. Másrészt... Nemrégiben olvastam Fellini egyik írásában, hogy a bohóc a színészmesterség arisztokratája. Nevetést és könnyeket fakaszt, s mindenki érti, mit akar közölni. Szerintem ez a művészi lét legfelső foka... Ezért aztán az a gondolat is megfordult az agyamban, hogy a saját színház iránti vágy esetleg egy olyan törekvést is palástolhat, hogy ne akarjak mindenáron érthető lenni. Végül is a könnyű műfajt képviselem. Bármit mondok is, egy demokratikus műfaj képviselője vagyok. Tetszik, avagy sem, szenvedek ettől, vagy örülök - ez már más kérdés. A saját színház olyan lenne, mint egy melegház. Amíg van erőm és művészi hitem, addig helyem van a pódiumon. Az én műfajom úgyis vándorkomédiás-müfaj. MARIJA GYEMENTYEVA ÚJ SZÚ 14 1987. Vili. 28.
