Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1987. július-december (20. évfolyam, 26-51. szám)
1987-08-28 / 34. szám
i oktatás-nevelés 1976-ban megkezdett megújítása óta 11 év telt el, tehát már három korosztály végezte el az alapiskolát az új program szerint. így hát időszerű némi számvetést készíteni arról, mennyiben vált hatékonyabbá a szlovák nyelv és irodalom tanítási-tanulási folyamata a tantárgy oktatási-nevelési célrendszerében, a tartalmában és módszereiben eszközölt változtatások következtében. A pedagógiai innováció kutatói a sikeres tantervi változtatásnak öt szakaszát különböztetik meg: 1. tudatosult probléma, feszültség, konfliktus; 2. igény a változtatásra; 3. felkészülés a változtatásra; 4. a változtatás megvalósítási folyamata; 5. az új helyzet megszilárdulása. A 4. szakasz, azaz a megvalósítás folyamata nem egyenesen fölfelé ívelő, konfliktusok, visszaesések kísérhetik, s kezdeti eredménytelenség is fellephet: ez azonban nem okoz tartós visszaesést. Rosszabb viszont a helyzet akkor, ha a gyakorlat látszólag elfogadja és magáévá teszi az újat, de nem valósulnak meg az eredeti célkitűzések. Az 5. szakasz, azaz az új megszilárdulása pedig esetenként el merevedéshez vezethet. Ha végigtekintjük a szlovák nyelv és irodalom tantárgy fejlődését az alapiskola felsó tagozatában, megállapíthatják, hogy a felvázolt folyamathoz hasonlóan zajlott le az oktatás-nevelés korszerűsítése ebben a tantárgyban is. Még nem beszélhetünk ugyan a helyzet megszilárdulásáról, hiszen csak nemrég készült el a végleges tanterv a felső tagozat számára, s ebben az évben fogtak hozzá a szerzői közösségek az 5. osztályos tankönyvek módosításához. Még mindig a változtatás konfliktusokkal, visszaesésekkel együttjáró szakaszát éljük. Elért eredményeink „megmérettetése" tehát azért is fontos, nehogy tartóssá váljanak az esetleges visz- szaesések, vagy elmerevedéssel járjon együtt a megszilárdulás folyamata, s legfőképpen azért, hogy ne az innováció rovására Írjuk, ha nem sikerül megvalósítani az eredeti célkitűzéseket ott, ahol az új elfogadása csak látszólagos, s valójában régi gyakorlat érvényesül. (Sajnos, egyre gyakrabban találkozunk az iskolalátogatások során ezzel a jelenséggel.) Talán nem kell külön hangsúlyoznunk, mennyire fontos az új elfogadása és rugalmas megvalósítása, esetleg rugalmas módosítása menet közben is éppen napjainkban, amikor fokozottan hangsúlyozzuk a gyorsítás szükségességét az élet minden területén, s első számú követelmény az oktatás-nevelés terén is a tanulók felkészítése az életre, hogy az iskolában ne csak tudásra és ismeretekre tegyenek szert, hanem képességekre is; formálódjon meggyőződésük, magatartásuk, világnézetük, jellemük; fejlődjön értelmük, akaratuk; gazdagodjon érzelmi életük is. Globálisan értékelve az eddig megtett utat elégedettek lehetünk az elért eredményekkel. Nincs ugyan látványos, ugrásszerű előrehaladás, viszont a kommunikációs képességek terén lassú, de határozott fejlődésről számolhatunk be. Hogy milyen szintre jutott el a szlovák nyelvoktatás, azt legfőképpen az ez évben első ízben megrendezett országos szlovák nyelvi verseny tükrözi, amelyen a magyar tanítási nyelvű iskolák legjobb szlovák nyelvtudású tanulói vettek részt. Ámbár a versenyt nem a záró 8., hanem a 7. osztály tanulói számára rendezték, bizonyos általános következtetéseket így is levonhatunk színvonalából. örvendetes, hogy a vetélkedő legszínvonalasabb része az önálló szövegalkotás volt. Ügyes, gördülékeny szövegeket állítottak össze a versenyzők; gazdag szókincs, helyes mondatfűzés jellemezte a legtöbbjüket. Csak elvétve csúszott be egy-két lexikális, illetve nyelvtani hiba a szövegmondásba. Felfigyel- tetö viszont, hogy a megadott 5 különböző műfajú téma közül 5 versenyző választotta a humoros élmény elbeszélését, 4 a tájleirást, s csak egy-egy versenyző a jellemzést, átélt esemény leírását, illetve nem humoros élményleírást. Ez a tény ugyanis arra figyelmeztet, hogy jobban ügyeljünk arra, miről beszéltetjük a tanulókat. Különösen a kevésbé fejlett kommunikációs képességű tanulók esetében kell vigyázni arra, hogy maguk választhassák ki a hozzájuk legközelebb álló témát, s Így szóra bírva sikerélményhez juttassuk őket. Nem szabad viszont azt sem figyelmen kívül hagynunk, hogy nem mindegyik, a tréfás-humoros élmény elbeszélését választó versenyző mesélt el valóban humoros történetet. Voltak olyanok, akik ugyan az adott témáról alkottak szöveget, de nem a megadott műfajban. (Például a lábtörés egyáltalán nem sorolható a humoros események közé.) H asonlók voltak tapasztalataink az új oktatási-nevelési program hatékonyságának az ellenőrzése során is. Sok tanuló irta le például kedvenc könyvhőse jellemzése helyett - ez volt a feladat - kedvenc olvasmánya tartalmát. Figyelmetlenség, felületesség lehet a jelenség oka - ebben az esetben tudatosabban kell fejleszteni a pontos megfigyelés képességét. Jelezheti viszont azt is, hogy a tanuló nem érti, mit várunk el tőle - akkor a megértés fejlesztése terén vannak problémák. S végezetül lehet a jelenség oka az is, hogy jópár évvel ezelőtt örömmel nyugtáztuk, ha a tanuló bármiről és bárhogyan képes volt szlovák nyelven összefüggő szöveget alkotni. Súlyos hibát követ el az a pedagógus, aki még ma is így vélekedik. A reprodukálás képessége szintén a legfontosabb kommunikációs képességek közé tartozik. Alapja a hallott vagy olvasott szöveg megértése. Milyen szinten van ennek a képességnek a fejlettsége? Talán az országos szlovák nyelvi verseny alapján próbálunk választ adni erre a kérdésre is. A versenyen olvasott szöveget kellett reprodukálni a tanulóknak. Részben az életkori sajátosságnak, részben viszont a reprodukálás helytelen pedagógiai értelmezésének a következménye, hogy a versenyzők zöme szinte szóról szóra adta vissza az elolvasott szöveget; a felkészülési idő alatt fejből megtanulták. Vajon megértették-e, vagy csak felfogták, miről is van benne szó?! Nehéz eldönteni. Talán megértették, mert nehezen képzelhető el, hogy ellenkező esetben képesek lettek volna azt ilyen rövid idő alatt megtanulni. De a tantervi követelmény nem az elolvasott szöveg szó szerinti visszaadása, hanem az, hogy a tanuló saját szavaival mondja el a tartalmat, s közben fejtse ki véleményét is az olvasottakról. A 12 versenyző közül csak három volt erre képes. Ez a képesség is csak tevékenységek révén fejleszthető. Alapja a gondolkodásra nevelés: ki mit csinált; mikor, hogyan, miért; milyen volt; egyetértek-e vele vagy sem; miért; miért tetszett - nem tetszett stb. A jövőben tehát másképp kell értelmezni a reprodukálás terén kitűzött célokat és követelményeket. Ez azt jelenti, hogy a reprodukálás képességének fejlesztésekor ne csak a memóriát fejlesszük (az is szükséges a szereplők, az események megjegyzése és a szókincs elsajátítása érdekében), hanem a tanulók fokozatosan sajátítsák el a hallott, illetve olvasott közlés önálló átfogalmazásának a képességét, azaz kíséreljék meg saját szavaikkal megfogalmazni a reprodukálandó szöveget. Az utóbbi években sokat javult a hangos, kifejező olvasás képessége. Ezt tapasztaljuk az iskolalátogatások során, s ezt tükrözte az országos verseny is. Csak elvétve akadt hiba a szövegértelmezésben, egy-két versenyző ugyanis némi pátosszal, érzelmi aláfestéssel igyekezett felolvasni a stilisztikailag semleges szöveget. Ennek a hibának is a kevésbé fejlett logikus gondolkodás, a megértés hiánya az oka. A tanulóknak érteniük kell a szövegben előforduló fogalmak pontos jelentését, az összefüggéseket, fel kell ismerniük a lényeget, s ezt helyes hangsúlyozással és hanghordozással elkülöníteniük a lényegtelentől . Az országos szlovák nyelvi versenyből levonható általános tanulság tehát: a kommunikációs képességek (beszéd, olvasás, írás) nem fejleszthetők eredményesen a megismerő (megértés, logikus gondolkodás) és cselekvés (helyes időbeosztás, tempó stb:) képességek fejlesztése nélkül, csakis azokkal párhuzamosan. Ha előbbre akarunk lépni a szlovák nyelvoktatás terén, ez elengedhetetlen követelmény. Annál is inkább, mert az oktatás-nevelés egysége csak a képesség- és személyiségfejlesztés útján valósítható meg. Szólnunk kell a verseny kapcsán a tehetséggondozásról is. Mintha eltűntek volna a tehetségek a szlovák nyelvi vetélkedőkről. Igaz, a szlovák nyelvoktatás feladata elsősorban nem a tehetségfejlesztés, hanem valamennyi tanuló képességeinek a fejlesztése. A tehetségek hiánya a versenyeken viszont mégis egyfajta elszürkülést jelez. A kerületi fordulók s az idei országos verseny színvonala jó. De nincsenek kimagasló egyéniségek. Talán túl nagy súlyt helyezünk az átlagosan jó színvonal elérésére. Ez helyénvaló. De a tanulók osztályon belüli differenciált foglalkoztatása, a kiscsoportos foglalkozások, a szakkörök elég lehetőséget adnak a tehetségek felismerésére, ápolására és kibontakoztatására. Igaz, ez többletmunka. Alapja viszont olyan személyi tulajdonságok kialakítása, mint a belső motiváció, a kitartás, az önértékelés, a munka megszerettetése, az érdeklődés stb. Ezeknek a tulajdonságoknak a fejlesztése azonban kötelességünk, hiszen ez az alapja a közösségi, erkölcsi és világnézeti nevelésnek is. Meg kell ugyanis állapítanunk, hogy az általában jó eredmények mögött, sajnos, nem mindig áll jó, az egész személyiség struktúrájára kiterjedő nevelömunka. Több iskolában a pedagógusok csak az ismeretek puszta elsajátíttatására törekszenek, s közben nem fejlesztik a tanulók képességeit, nem alakítják személyiségét. Időhiányra panaszkodnak, s közben fölösleges ismeretekkel terhelik túl növendékeiket. F elvethetnénk még egyéb kérdéseket is (például a helyesírási készség fejlesztését), de célom nem a minden részkérdésre kiterjedő elemzés. Az országos szlovák nyelvi verseny kapcsán felmerült kritikus észrevételeimet azért vetettem papírra, hogy a szüntelen időhiányra való hivatkozás ne vezessen tartós egy helyben topogáshoz, nemtörődömséghez, elszürküléshez. Hasznos lenne ezért újból tüzetesen áttanulmányozni a tantervi célkitűzéseket, követelményeket, a megvalósítás módjára utaló fejezeteket és a tananyagot is, hogy a szlovák nyelvoktatás korszerűsítése ne csak külsőleg nyilvánuljon meg (új tanterv, tankönyvek), hanem valóban sikeresen menjen végbe a gyakorlatban is. S talán szigorúbbnak, de főként következetesebbnek kellene lennie az irányításnak és az ellenőrzésnek is, hogy minden iskolában jó színvonalon folyjon az oktatás-nevelés. BERNÁTH ERZSÉBET, a Pedagógiai Kutatóintézet munkatársa A szlovák nyelvoktatás a magyar tanítási nyelvű alapiskola felső tagozatában AZ A FIGYELMES BIZALOM... ÚJ SZÚ ' 1987. Vili. 28. N em hiszem, hogy legrégebbi eleinknek sok fejtörést okozott volna a „sikerélmény“. Vadásztak, mert éhesek voltak, állatbőröket kötöttek magukra, mert fáztak. De azt gyanítom, hogy a jó vadásznak tekintélye lehetett: észrevették, hogy ki tudja az állatbört jobban testre és lábra igazítani, s hogy van, aki öli a bölényt, van, aki a barlang falára festi. Az aztán már külön kérdés, hogy egy alkalommal, amikor „ősembert“ játszottam a gyerekekkel, azt is megtudtam tőlük, hogy érdekesebb bölényt ölni, mint barlangképet festeni, mert aki öli a bölényt, az erős, aki csak festi, legfeljebb ha tehetséges. Ök mondták! De beszámolhatok más „történelmi" tapasztalatról is, már ami a tehetséget illeti. Egyszer egy nyári táborba cserkésztem be magam, ahol éppen indiánosdit játszottak. Találtam én ott dakotákat és apacsokat, komancsokat és sziúkat, a Kisbölé- nyekröl a Hosszútollakról nem is beszélve. Egy szomorú szemű apaccsal - a törzsfónök engedélyével - szóba is elegyedtem. Éppen fogságban volt, mert neki azt a szerepet osztották, hogy áruló legyen, akit elfognak és megkinoznak. Igaz ugyan, hogy nem volt kedve az áruláshoz, de hát a szerep az szerep. Ám a táborban más „áruló“ is akadt, a sors iróniája, hogy éppen az őr személyében, akitől megtudtam, hogy foglyát törzsfönöknek akarták kikiáltani, csak Sasszem - aki, amikor éppen nem a nagy törzsfőnök, irodalmat tanít - nem engedte. Nevezett fogoly ugyanis, miközben a napi parancsot olvasták fel, a Nagy indiánkönyvet lapozgatta, és már két este nem mosott lábat. Igaz, hogy ö csinálta a legszebb tolldiszeket, a nyomolvasáshoz is ért, és olyan csatakiáltásokat tud kitalálni, amilyenek még a Nagy indiánkönyvben sem olvashatók, de egy törzsfőnök mosson lábat. így hát Ádámból nem lett indián főnök. Sőt ennél rosszabb is megtörtént vele. Elmúlt a nyár, és amikor ismét vissza kellett ülni a padokba, szorosnak érezte őket. Ott túl az ablakon nagyobb, érdekesebb volt a világ. Nézte ö a táblát is, de a matematikaképletek furcsa ábrákká alakultak át, a lágytövú főnevek helyett versféléket irkáit a füzetébe, és amikor Toldi hosszan utánanézett Laczfi fényes seregének, ö is úgy ott maradt mellette, hogy nem hallotta, amikor a nevét mondták. Pedig ó sokkal szebb hasonlatokat tudott volna mondani, mint Csáky. Persze, Csákynak könnyű! Egy szobányi könyvtára van az apjának. Tudja is, amit tudni kell. De semmit sem tud kitalálni. Pedig az olvasásban is az a jó, hogy az embernek mindig eszébe jut valami más is. De ha ö mondja, ami eszébe jut, a többiek kiröhögik. így hát nem mondja. Megszokta, hogy ó a „reménytelen eset“. Egykedvűen veszi azt is tudomásul, hogy azért, ha verset kell mondani az ünnepségen, ö mondja. Ha vendég jön az iskolába, ö üdvözli, mert neki olyan jó „dumája" van. Az Égigéró fában is ó játszotta Sandri bojtárt, mert ö jól tud „hülyéskedni". De ha vége van az ünnepségnek, akkor ö mégis „reménytelen eset“ marad. Szomorú, ha leírják az embert. És erről otthon sem beszélhet. Otthon csak azt veszik észre, hogy romlik a bizonyítványa. Ádám ott maradt az őrsi gyűlés után, hogy ne kelljen a többiekkel hazaindulni Únja már Petriket. Hallotta, amikor azt mondta Vargának, mégiscsak disznóság. hogy egy rossz tanuló az őrsvezető. Igaz, Varga megvédte: jókat tud kitalálni meg rendes srác is. De abban mindketten megegyeztek, hogy azért ezen még gondolkoznia kell az őrsnek. Hát gondolkodtak. Ádám meg azon töprengett, hogy mi lesz, ha matekból mégis bejön az intő. Akkor délután is, amikor a szomszédos tanáriban összeült a konferencia. Nem tudja, miért, maradt. Igazában nem akarta hallani, ami ott történik, jobb, ha később tudja meg. Azután mégis közelebb ment az ajtóhoz, a fülét is a kulcslyukra tapasztotta: egy „reménytelen eset“ akár hallgatózhat is. Ahogy az m betű felé közeledtek, egyre feszültebb lett. Maksát most is megdicsérték. Mindenből jeles. Meg is érdemli! Maksa után ó következett. Sorolták a jegyeit: csupa közepes és elégséges, matekból bukásra áll. Valaki megkérdezte - talán a történelemtanára - mi az oka, hogy így leromlott. Ez a gyerek jól tanul. - Úgy döntött, hogy nem tanul - mondta a matektanár. Menjünk tovább! Vagy összeszedi magát, vagy megbukik. Ádám körül hirtelen nagy lett a csend. Már csak messziről hallotta az osztályfőnöke hangját: - Ez a gyerek tehetséges. Csak kibillent. Van ilyen... Ádám belekapaszkodott a szavakba. Senki nem láthatta, mit szőrit a tenyerében, amikor kilépett az iskola kapuján. Éles volt a szél, de jólesett... Azt is tőle tudom, hogy nyolcadikra ismét jeles lett. Simán felvették a gimnáziumba. Kitünően érettségizett. Csak annyi történt, hogy amikor a legnagyobb szüksége volt rá, valaki bízott benne, és ö meg akart felelni ennek a bizalomnak. Ilyen egyszerű lenne? Ilyen! Csak hát ott van-e mindig a bizalom, amikor szükség van rá? A „bizalomnak“ is sok dolga van. Nem mindig tud jelen lenni. Pedig ez a figyelmes bizalom vezetgeti már sokkal előbb is azt a kis kezet, amelyik megpróbálja beleügyeskedni a cipőfűzőt a lyukba. És annak, aki elunja ezt a várakozást és befűzi helyette, biztosan eszébe sem jut, hogy elvett egy diadalmas örömet. Pedig jó lenne emlékezni arra az „ügyes!“-re, amitől fülig szalad a száj, az örömre, amikor sikerül. Lételem ez a bizalom. Nélküle nem tanultuk volna meg szájunkhoz emelni a poharat, megtenni az első lépést egyedül, füzetlapra buzgólkodni a „libabetút". Ez a bizalom először az anyák és az apák dolga. Ha jól adagolják, sok mindenre megtanít. Még arra is, hogy nagyon tudjunk akarni valamit. Hogy akarjuk megcsinálni azt is, acnit nem könnyű. Hogy jól akarjuk megcsinálni. Aztán ennek a bizalomnak a fele a tanító nénire tevődik át. E gy első osztályos tanító néni mesélte, hogy egyik-másik gyerek jó ideig anyunak szólította, amikor bekerült az iskolába. Az első osztályos tanító nénik nagyon fontosak! Az ö általuk beállított mérték sokáig, talán egy életre érvényes lehet. Azt már a magam emlékeiből tudom, hogy hányszor jutott eszembe az a Malom utcai iskola, ahol Biczó Jolánkától olvasni, írni és számolni tanultam. Kár, hogy később összemosódnak a gyerekarcok, mert a tanító nénik és a tanár bácsik is sietnek! A gyerek attól szenved a legjobban, ha nem veszik észre. Felnőttként is ez a gyerek nyüszít bennünk, ha nem figyelnek ránk. Egyszer mindenkinek hallania kell: „Ez a gyerek tehetséges.“ A többi már rajtunk múlik és szerencse dolga. Mondhatok valamit, Sasszem? Talán több a törzsfónök, mint gondolnánk. Netán mindenkiből lehet törzsfónök, mint ahogy királyfi. Uff... Uff... Beszéltem SZABÓ ÉVA
