Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1987. július-december (20. évfolyam, 26-51. szám)
1987-08-28 / 34. szám
VASÁRNAPI KIADÁS 1987. augusztus 28. XX. évfolyam 34. szám Ára 1 korona Lehet, ma is így van sok helyütt, mindenesetre annak idején; ötvennégy szeptemberének elsején a következőkkel fogadott bennünket, kézen fogva „felvezetett“ apró elsősöket a tanító néni: ezentúl az iskola lesz a második otthonotok, én a második édesanyátok. Többször aztán nem hallottuk ezeket a szavakat az akkor tájt már életének delén jócskán túl járó felejthetetlen tanító nénitől. Minek is ismételgette volna? Fontosabb volt számára, hogy tartalommal töltse meg őket. Ilyenképpen nemcsak hittük, hamarosan éreztük is, hogy az iskola valóban a második otthonunk, a tanító néni pedig második édesanyánk. Jutott mindez és még sok más újfent eszembe nemrégiben, hogy otthon jártam, szülővárosomban. Barangolván gyermekeimmel gyermekkorom színterein, megmutattam hetedikes lányomnak, negyedikbe induló fiamnak első második otthonomat, majd a többi iskolaépületet a város különböző pontjain, ahová később jártam, amíg el nem készült az új iskola, mely mellett azért, lévén nem elég nagy, továbbra is szükség volt, és, azt hiszem, remélem, szükség van ma is a régi épületekre. Ahogy a fiam nyilatkozott róluk, nem valami szépek, valóban - mégis szerettünk falaik között lenni. Vagy csupán az idő kozmetikázó távolából tűnik fel ez így nekem, émlékezve volt osztálytársaimra, tanítóimra, játékainkra, huncutságainkra? Lehet, egyvalamit azonban megkockáztatnék: számunkra nem volt oly rémisztő, „csak minél hamarabb a falain kívül legyünk“-féle intézmény az iskola, mint amilyennek a mai gyerekek zöme érzi, köztük jeles tanulók. Közeledvén a szünidő vége, nemegy lányt, fiút kérdeztem meg ismét, várja-e az iskolát. „Dehogy várom!“ Persze, már az elgondolkoztató, hogy általában könnyed mosoly kíséretében kérdezzük ezt a gyerektől, mintha mi, felnőttek sem vennénk komolyan az egészet. Az iskolát. Amely iránt jeleit tiszteletnek, szeretetnek tanév közben sem lehet nagyon tapasztalni manapság, sem a gyerekek, sem a szülők részéről. Kelti-e még az otthon érzetét, ha „csupán“ a másodikét is, az iskola? Folytatom, más irányból. Mi tiszteltük azt az psztálytársun- kat, aki tudott, és többet akart tudni. Ma gyakran gúny tárgya a jó, szorgalmas tanuló, és ez még a jobbik eset. Megtörtént már, hogy verést érdemlő strébernek nyilvánítottak ilyen gyereket társai, holott sem önző, sem törtető, sem áruló nem volt. Csak egyszerűen tanult. Lám, hogy keverednek fogalmak, hogy mozdulnak el örök emberi értékek évszázados helyükről már a gyermekvilágban is, és zuhannak a negatív értékek tartományai felé! Egyszer egy idegen tűnt fel városunkban. Emlékszem, hogy csodáltam őt, miután anyám elmondta róla, hogy író, nagyon okos ember. Cél jelent meg előttem akkor - én is az akartam lenni, aki az idegen volt. De nemcsak én, sokan akartak felemelkedni kortársaim közül, jeles emberek, hősök, történelmi személyiségek vonzása nyomán. Semmi újat sem közlök, ha leírom: mások voltak a példaképeink is. A rádióból hangzottak a Szív küldi szívnek szívesen slágerei, de egy sem vált igazán a mi zenénkké. Nekünk tulajdonképpen nem is volt zenénk gyermekkorunkban. Tizenöt-tizenhat évesek lehettünk, mire lett, a Beatles megjelenésével. Lemezjátszó, magnó, televízió híján popsztárokat úgyszólván nem ismertünk, igaz, akkoriban még nem sereglettek annyian, és nem volt olyan, a figyelmet nemesebb értékekről, játékról, természetről elvonó divatjuk tájainkon, mint mostanság, amikor már a tíz-tizenegy éves gyerek Modern Talkingot, Qeen-t, C. C. Catch-t, Europe-t, R-Gó-t hallgat, mi több, menő együttesek, énekesek képeivel vannak tele szobájának falai. Félreértést kerülendő, régi rajongójaként a popzenének jegyzem meg: nem baj ez, pontosabban, nem ez a baj. Hanem hogy mi van a Modern Talkingokon kívül? Van-e népdal, vers a slágerszövegek mellett az ifjú nemzedékek életében? Vannak-e példaképek mások is, mint rocksztárok, autóversenyzők, teniszezők? Félek, a mai tizenéves gyermekek többségének tudatában a slágerlisták éllovasai mögött - jelentőségüket, rangjukat, ’ az életükről, életművükről szerzett ismereteket tekintve - messze elmaradnak a történelmi személyiségek, művészek, tudósok. Hogy később, kiérve a kamaszkor dzsungeléból, majd bepótolják mostani mulasztásukat? Lehet, néhányan... Aztán, létezik-e a családban olyan motiváló minta, ösztönző forrás, amely révén a gyermek számára nemcsak vonzó a tanulás, hanem értelmét is látja? Tudniillik, nem vagyok biztos benne, hogy méltó rangja, helye van a tudásnak a köz tudatában, értékrendjében, amelyben egyre inkább az anyagi javak mennyisége és minősége szerint ítélik meg az embert, tehát olyan értékek szerint, amelyek elérhetők magasabb fokú iskolázottság nélkül, sőt egyetemet végzett ember számára akár elérhetetlenek is lehetnek, ha csak ii a munkahelyi keresetéből él. Ha tágabb mederbe térnénk, nem lenne nehéz kideríteni, miért jelentik ki a gyerekek olyan hangsúllyal, hogy nem várják az iskolát, és vallják be, ami egyébiránt lerí legtöbbjükről, hogy nem szeretnek tanulni. Persze, ha élmény lenne a tanulás ott az iskolában! De hogyan, ha már a pedagógus számára nem az a tanítás! Tisztelet a kivételnek, aki még nem fáradt bele a szülői mulasztások végett is egyre nehezebben művelhető gyerekek fegyelmezésébe, kimutatások készítésébe, a nem pedagógiai jellegű, de annál bővebben sorjázó feladatok teljesítésébe. Fentebb hasonlítgattam, személyes emlékeimet mai tapasztalatokkal, jóllehet tudom, hogy az efféle újságírói fogás túlságos leegyszerűsítése, sarkítása, ha úgy tetszik, vulgari- zálása a dolgoknak, nem is célra vezető, hiszen, ahogy mondani szokás, más időket élünk. Tettem azonban éppen ezek miatt a más idők miatt. Mi annak idején terme#etesebb módon, a korhoz jobban igazodó, többé-kevésbé stabil formákban éltük gyermek- és iskolaéveinket egyaránt. Igaz, alacsonyabb volt az igényszint, ingerszegényebb környezetünk, következésképpen - habár mi sem voltunk szentek - többet szentelhettünk az iskolának, a tanulásnak. Ebben a felgyorsult időben, szinte napról napra változó- fejlődő szocialista valóságunkban fontos lenne, sok más mellett, néhány - magatartást és értékszemléletet napjaink igényeihez mérten meghatározó - „útjelzőtáblát“ állítani, „betonba önteni“ az iskola, a tanulás, a tudásgyarapítás felé vezető úton. Lehessen gyermekeink számára is második otthon az iskola, második édesanya, édesapa a pedagógus. BODNÁR GYULA A MÁSODIK OTTHON KÜSZÖBÉN Gyökeres György felvétele
