Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1987. július-december (20. évfolyam, 26-51. szám)
1987-08-21 / 33. szám
A I. .ugat-Európa és az Egyesült ÁllaINy mok kölcsönös kapcsolatai irányítása különböző koncepcióinak vezérfonala az atlantizmus, amely a második világháború után az amerikai imperializmus hivatalos külpolitikai doktrínájává vált, s célja a nyugat-európai országok alárendelése az USA globális politikája érdekeinek. Egyértelműen antikommunista és szovjetellenes jellegű ez a doktrína - s ennek megfelelően az atlantizmus politikája is ezzel együtt fontos alkotóeleme a „kommunizmus feltartóztatása“ politikájának. Az atlantizmus eszméi a politikai, ideológiai, gazdasági és mindenekelőtt katonai kapcsolatok bonyolult komplexumában valósultak meg, amely kapcsolatok az USA Nyu- gat-Európával szembeni politikájának hatalmas forrásai. Ilyenképpen az atlantizmus nemcsak ideológia és politika, hanem az imperialista országok közti kapcsolatok „irányításának“ módszere is. Európa mindig fontos helyet foglalt el az Egyesült Államok politikai és katonai stratégiájában. Emellett nem szabad figyelmen kívül hagyni, hogy az amerikai katonaipolitikai stratégia további globalizálása folyamatában változtak az európai stratégia hangsúlyai is. Az új „hatalmi központok“ - legyen az a csendes-óceáni térség, a Közel- és Közép-Kelet, az Indiai-óceán - mellett Nyugat Európa katonai-politikai szempontból egyre inkább Washington globális stratégiája lendkerekének tengelyévé válik. Vagyis Nyugat-Európa változatlanul a fő bázis marad a Szovjetunió és a többi szocialista ország ellen irányuló amerikai politikában. Az USA európai politikája, melynek céljait Washington határozza meg, az európai népek érdekeinek rovására valósul meg. Különösen nyugtalanítják a washingtoni kormányzó köröket Nyugat-Európa gazdasági és politikai önállósága megszilárdítását célzó törekvések, Európa nemzetközi-politikai pozícióinak megerősítése, az Egyesült Államok globális politikai lehetőségeinek viszonylagos korlátozottsága mellett. Aggodalmakat keltett Washingtonban az európai enyhülési folyamat kibontakozása is, ennek során a nyugat-európai államok lényegesen bővítették kapcsolataikat keleti szomszédaikkal, kiléptek a szigorú „atlanti fegyelem“ kereteiből. Az Egyesült Államok egoista érdekeinek nem az együttműködés felel meg, hanem Európában a versengés fokozódása. A két szembenálló katonai táborra osztott Európa, a két tömb egymással szembeni gyanakvása és félelme szolgálja mindenekelőtt az USA hegemonista politikájának érdekeit és céljait a szocialista országokkal és a nyugat-európai partnereivel szemben egyaránt. Itt kell megjegyezni, hogy a nyugat-európai országok az amerikai imperializmus legnagyobb vetélytársai a világpiacon. Nem meglepő, hogy a Reagan-kor- mány nemcsak egyszerűen elutasította a Carter-kormányzat elméletét az USA, Nyugat-Európa és Japán, az „egyenrangú partnerek háromoldalú közeledésére“, hanem egyenesen visszatér a „kemény atlan- tizmushoz“, Washington egyeduralmához a NATO-országok rendszerében, az USA felsőbbrendűsége időszakához és abszolút vezető szerepéhez a nemzetközi ügyekben. Politikai téren a Reagan-kormány a nyugateurópai államokkal szemben folytatott politikájában mindenekelőtt arra törekszik, hogy aláássa az európai enyhülési folyamatot és ezzel megfossza Nyugat-Európát attól a politikai tökétől, melyre a hetvenes években tett szert, kiprovokálja az európai globális konfrontációt a Szovjetunióval és a szocialista világgal a lázas fegyverkezési verseny útján. Arról van szó, hogy Európában a „hideg- háborús“ légkör újrateremtése az atlanti táboron belül a kölcsönös kapcsolatok rendszerében a gazdasági-politikai szféráról - ahol az USA veszített pozícióiból - a katonai-politikai területre helyezné a hangsúlyt, ahol az Egyesült Államok ugyanúgy, mint korábban, meghatározó helyzetben van, s ezt a pozícióját igyekszik is lényegesen megerősíteni Amerika új, a fegyverkezési hajsza kozmikus spirálján alapuló „átfegyverzése" programján keresztül. Globális stratégiájában és nyugat-európai politikájában egyaránt a katonai eszközöket helyezi előtérbe a Fehér Ház. Különösen aktivan használják ki ehhez NATO- vonalon a katonai-politikai lehetőségeket. Éppen az észak-atlanti tömb mechanizmusa segítségével volt képes az Egyesült Államok Európában „megszervezni“ a katonai-politikai konfrontáció új szakaszát, amely az amerikai közepes hatótávolságú rakéták európai telepítésével kezdődött. Washington hozzáállása az európai biztonság garantálásához nem az egyenlőség, a kölcsönös biztonság és együttműködés elvein, hanem az erőn alapul, Nyugat-Európa katonai potenciáljának jelentős megnövelésén. Ezekből az elképzelésekből erednek az Egyesült Államok európai katonai politikájának alapvető célkitűzései: a kontinensen a katonai szembenállás fokozása, a katonai fölény megszerzése, az enyhülési folyamat megfékezése és aláásása. Ez a politika magában foglalja a nyugat-európai országok külpolitikai irányvonala feletti amerikai ellenőrzés fokozására való törekvést, azt a célt, hogy Európa váljék a fő katonai hadszíntérré egy kelet-nyugati konfliktus esetében, s egy lehetséges „korlátozott“ nukleáris háború ne lépje túl az európai kontinens határait. Ezeknek a céloknak és elképzeléseknek felelnek meg az USA és a NATO katonaipolitikai lépései a nyolcvanas években: a közepes hatótávolságú amerikai rakéták telepítése, melyek a „korlátozott atomháború“ koncepciójának anyagi bázisát képezik; a Rogers-terv elfogadása - ez az európai háború „küszöbének“ csökkentésére, a nukleáris és a „hagyományos“ háború közti különbség felszámolására irányul; a döntés az Egyesült Államok hadseregének vegyi átfegyverzéséről a széles körű európai háborúra való felkészülés keretében. Nyugat-Európának a kettős túsz szerepét szánták - a nukleáris és a vegyi túsz szerepkörét, „bináris gázkamrának“ szemelték ki. Emögött világosan tükröződik, hogy Washington kész feláldozni európai NATO-szövetségeseit oly módon, hogy területüket kiteszi a válaszcsapásnak, s így saját területét megmenti az ilyen csapástól. Európa atlantizálásában, „amerikanizálásában“ Washington a legnagyobb hangsúlyt a „hadászati védelmi kezdeményezésre“ (SDI) helyezi. A „csillagháborús“ tervek abban a kritikus pillanatban jöttek létre, amikor Európának két alternativa között kellett választania - a konfrontáció és a militarizmus fokozása, illetve az enyhülés, az együttműködés és a jószomszédság megszilárdítása között. Az SDI legnagyobb veszélye abban rejlik, hogy a nyugat-európai államok katonai-ipari komplexuma pozícióit megerősítve megsemmisíti a fegyverkezési verseny korlátozásának és a leszerelésnek a távlatait, ösztönzi a műszaki, gazdasági és intellektuális potenciál jelentős részének militartizálását, a NATO-szö- vetségesek politikai vezetése gondolkodását megfertőzi a militarizmus vírusával, Európát a veszélyes konfrontáció útjára kényszeríti, aláássa az európai és a nemzetközi biztonság alapjait. Washington nyugat-európai „trójai lovává“ vált az SDI, feladata, hogy elősegítse az Egyesült Államok hosszú távú európai stratégiájának megvalósítását, s egyben komolyan veszélyezteti az európai biztonságot, ezen belül az USA nyugat-európai szövetségeseinek biztonságát. Katonai-stratégiai szempontból az SDI a nyugat-európai országokat belerángatja a fegyverkezési verseny újabb veszélyes fordulójába, a stabilitás és biztonság aláak- názására készteti őket is nemcsak Európában, hanem az egész világon. Lényegében az SDI az utolsó logikus lépés a Pentagon törekvéseinek láncában, melyek Európát hadszíntérré akarják változtatni, hogy Amerika területe megmeneküljön a háború következményeitől. Ebből a szempontból az SDI nem más, mint Európa feláldozása az amerikai hegemonizmus oltárán. Politikai szempontból a hadászati védelmi kezdeményezés“ az USA teljes mértékű ellenőrzéséhez vezet a nyugat-európai országok külpolitikai irányvonala felett, korlátozza szuverenitásukat, megnyirbálja függetlenségüket és a NATO tömbön belül az amerikai érdekek kiszolgálóivá degradálja őket. Vagyis az SDI Nyugat-Európa függetlenségének és önállóságának megtagadása. Gazdasági szempontból a „csillagháborús“ tervek kísérletet jelentenek arra, hogy Washington technológiai szempontból leigázza szövetségeseit, emellett lehetőséget nyújt az USA-nak a nyugat-európai országok kereskedelmi politikája korlátozására, a kelet-nyugati gazdasági kapcsolatok fejlesztése feletti ellenőrzésre. Az SDI technológiai bilincse, melynek segítségével Nyugat-Európát arra akarják ítélni, hogy mindig csak az Egyesült Államok utolérésére törekedhessen. A „kemény atlantizmus" nyílt Európa- ellenes politikája mind nagyobb nyugtalanságot és aggodalmakat kelt Nyugat-Euró- pában. Itt egyre inkább elgondolkodnak arról, egybeesik-e a jelenlegi amerikai politika Nyugat-Európa elképzeléseivel saját biztonságáról, nem megy-e az USA túl mesz- szire igényeivel a vezető pozícióra. Határozott elutasításba ütközik ez a washingtoni politika a lakosság széles tömet geiben ugyanúgy, mint Nyugat-Európa befolyásos politikai erői körében. Elég megemlíteni az NSZK-ban az SPD irányvonalának pozitív megváltozását, a Zöldek növekvő szerepét, vagy a brit Munkáspárt kiállását az általános és teljes leszerelés mellett, s úgyszintén a tömeges háborúellenes és atomellenes mozgalmakat a nyugat-európai országokban. Egyre több válságon megy keresztül az atlantizmus amerikai politikája. A Reagan- kormány nyíltan leleplezte valódi arcát - az amerikai érdekek abszolút prioritását minden más érdekekkel, még a szövetségesek érdekeivel szemben is. Az atlantizmus filozófiája elveszítette életképességét, csak mesterségesen tartják fenn, és a Nyugat közvéleménye és politikai személyiségei körében egyre nyilvánvalóbb lesz, hogy teljesen alaptalan és hazug ennek a filozófiának a „kelet! veszélyről“ szóló fő tézise. Minél gyorsabban megszabadul Nyugat- Európa a Szovjetunióval kapcsolatos félelmeitől, annál gyorsabban és teljesebb mértékben járulhat hozzá a békepolitikához. A Szovjetuniótól távol áll az a törekvés, hogy „éket verjen“ Nyugat-Európa és az Egyesült Államok közé. Elismeri és akceptálja a mai világ államai és régiói közti történelmi kapcsolatokat. A Szovjetunió abból indul ki, hogy Európa objektíve a békés, stabil kapcsolatok egyik fö központjává válhat, a nemzetközi szintéren a saját hangját kell hallatnia, ki kell dolgoznia saját elképzelését a nemzetközi problémákról, mindenekelőtt a béke, a biztonság, az együttműködés és a jószomszédi kapcsolatok problémáiról magán az európai kontinensen. A nyolcvanas évek megmutatták, hogy Washington atlanti politikájának célja Európa berángatása a konfrontáció-fegyverkezési verseny-konfrontáció elvarázsolt körébe, melyben nem maradt hely sem Európa, sem külön-külön az egyes európai országok valódi biztonsága számára. Európa fölött sűrűsödnek az atlantizmus militarista felhői és egy pusztító viharral fenyegetnek. Ebben a válságos órában az európaiaknak egyesíteniük kell erőfeszítéseiket a nukleáris háború ellen, Európa békéjéért, biztonságáért és a jószomszédságáért vívott harcban, mivel Európa az itt élő népek közös otthona. V. A. MANZSOLA, a történelemtudományok kandidátusa SZÚ 9 A — orosz munkások felszabadításáért vivott harc történetében sok MZ női nevet olvashatunk, amelyeknek viselői a kor leghaladóbb rétegéhez tartoztak. Vera Zaszulics, Nagyezsda Krupszkaja, Inessza Armand, Alekszandra Kollontaj, Jelena Sztaszova, Olga Lepesin- szkaja... A nőmozgalom elválaszthatatlan volt az általános munkásmozgalomtól. 1917. március 8-án, közvetlenül azután, hogy a bolsevikok petrográdi bizottságának felhívására a város munkásnői tüntetést szerveztek az éhség, a háború, a cárizmus ellen, tömeges munkásmegmozdulásokra került sor. Ám Oroszországban a nők helyzete alapvetően csak a nagy októberi forradalom győzelme után változott meg. A szovjethatalomnak már az első dekrétumai törvénybe foglalták a nők és a férfiak egyenlőségét. Am a törvényes egyenlőség még nem jelentett teljes szociális egyenlőséget. V. I. Lenin a munkásnőkhöz intézett levelében annak fontosságáról beszélt, hogy a munkásnók ne csak a törvény szerint, hanem az életben is egyenlöek legyenek a férfi munkásokkal. Ehhez az szükséges, hogy a munkásnók egyre nagyobb mértékben vegyenek részt a társadalmi intézmények és az állam irányításában. A nők társadalmi-politikai aktivitásának erősödése azt eredményezte, hogy a szovjet állam hozzálátott a munkásnók és a parasztasszonyok évszázados kulturális elmaradottságának, az analfabetizmusnak a felszámolásához. 1918 novemberében került sor a munkásnók I. összoroszországi kongresszusára. A nők körében végzett munka irányítására Inessza Armand vezetésével különbizottság alakult. Az első női aktivistáknak számolniuk kellett az évszázados előítéletekkel. Türkméniában Anna Dzsamal életével fizetett a nők körében végzett munkájáért. 1925-ben Azerbajdzsánban és Közép-Ázsiában 30 női aktivistát öltek meg. A nők végül is kivívták jogaikat. A forradalom teljes egyenjogúságot biztosított számukra a szocialista társadalomban. Megvalósul az az elv, A nők és a forradalom hogy a nők minél szélesebb rétegét vonják be az államirányítás munkájába. Az államhatalom legfelsőbb szerve, a Szovjetunió, Legfelsőbb Tanácsa küldötteinek csaknem egyharmada nő. Egyetlen kapitalista ország parlamentjében sem képviselik magukat a nők ilyen nagy számban. Ma a szovjet népgazdaságban foglalkoztatottak több mint a fele nő. A szocializmus korlátlan lehetőségeket biztosít tehetségük kibontakoztatására, az alkotó munkára. (Szovjetunió) Felszabadult hegylakó nő A Vörös Hadsereg katonái Imi-olvasnl tanulnak Petrográd, 1920. (A Forradalmi Múzeum archívumából) /Ili. 21.
