Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1987. július-december (20. évfolyam, 26-51. szám)
1987-08-14 / 32. szám
M indenféle hamis hírek terjengenek rólam. Pedig csak azt mondtam, ami valóban történt!- És ez bánt téged? - kérdezte rám sandítva; ez volt a kedvenc kérdése - mintha először mélyen bele akart volna tekinteni az ember leikébe, s csak azután árulni el a saját nézetét.- Nem is annyira. De nagyon csodálkozom, hogy éppen .. A szavamba vágott: .- Magam lassan harminc esztendeje vagyok az újságnál, s én sem győzök eleget csodálkozni. Azt várná az ember, hogy ott, ahol elvből tisztelni kell a tényeket, melyeket leirtunk, melyek világosan állnak előttünk, semmiféle pletykának helye nincs. Nemde? És közben teljesen fordítva van... Tudod, sohasem büntettem az embereket azért, amit itt-ott elköpnek. Csak a hibákért. Aki nem bírja a pletykálkodást, nehezen szokik meg egy újságnál... r De hogy lehet az, hogy éppen itt?...- Nevetséges dolog! - szakított félbe ismét Mahút és elmosolyodott. Lehet, hogy ez inkább lélektani kérdés. Egy olyan gárda, amelyik szüntelenül információkat közöl és terjeszt, szinte előszeretettel vezeti félre saját magát. Olyan ez majdnem, akár a játék. .. Sokan nem elégszenek meg csupán a tájékoztatással, hanem jóslatokba is szívesen bocsátkoznak... megtörténik-e valami, amiről beszélünk, vagy nem történik meg?... Talán nem hallottad, hogy már megint fel akarnak engem menteni a tisztségemből? Nem hallottál róla?-Hallottam... - ismertem be zavartan, miután eszembe jutott az a beszélgetés, amely nemrég hangzott el a kocsimban.- Látod! Könnyen kitalálhatnám, ki röppenti fel az efféle híreket, dehát mi értelme volna? Üssem le valakinek a fejét?- Nem tisztességes dolog! - mondtam, egyébként gondolva az ő és a magam ügyére, ám Mahút csak legyintett, mintha el akarna hessegetni egy pimasz szúnyogot.- Az újságírónak nincs más rágnivaló- ja.. Ha nem kap elegendő adatot és pénzt, elkezd maga költeni, kitalálni, de néha ugyanazt teszi, ha túl sok van belőlük, ha nem győzi őket megemészteni, de valaki csak tömi és tömi őket... A túlnyomás kiegyenlítése ez, érted? Ebben a pillanatban valaki energikusan kopogtatott, az iroda ajtaja sarkig kitárult, s eltakart, úgyhogy az, aki bevágtatott a főnökhöz, nem vett észre. Svec volt az, Mahút helyettese, a főnökhöz képest egészen fiatal ember. Mindössze három vagy négy éve dolgozik a szerkesztőségben, azelőtt valamilyen aspirantúrát csinált, s még azelőtt állítólag főiskolai előadóként is működött.- Már megbocsáss, főnök elvtárs - mondta minden teketóriázás nélkül de a lélek szó címben... - azt hiszem, nem helyénvaló! Letett Mahút elé néhány géppel teleírt papírlapot és várt, továbbra is háttal felém. Láttam, amint a főszerkesztő felvonja színtelen szemöldökét és ránéz Svecre ugyanolyan tekintettel, mint amikör az imént tőlem kérdezte, bánt-e valami.- Miért? Nem materialista?...- Hát... gondold meg, ilyen összefüggésben. .. Köhintettem. Svec megfordult, szinte kővé dermedt, nagyon bántotta, hogy valaki fültanúja volt a szavaknak, melyeknek kizárólag csak az ő és a Mahút jelenlétében kellett volna elhangzaniuk; a tisztek, nem szokták nézeteltéréseiket a legénység előtt tisztázni... Kifelé indultam, de Mahút egy intéssel megállított és megjegyezte:- Még nem fejeztük be... Svec habozott, egyszerre elbizonytalanodott, ám a főszerkesztő határozott tekintete rákényszerítette, hogy folytassa:- Akartad tudni, mi a véleményem? Nekem ez a véleményem... Döntsd el magad!- Ha nem helyén való, akkor nem helyén való - mondta Mahút meglepően béküléke- nyen, átkapva szemét Svecröl énrám, mintha valamilyen kettőnk között felmerült problémát oldott volna meg. - Kitalálok valamilyen új címet. Svec bólintott és eltűnt. Miután becsukódott mögötte az ajtó, Mahút kis időre megfeledkezett rólam, elkezdett keresgélni az íróasztalán heverő papírok között, s közben hangtalanul mozgott az ajka. Azután észbe kapva, felemelte a tekintetét, és a levegőbe bökött hosszú mutatóujjával, mely olyan vöröses színben égett, mintha forró vízből húzta volna ki. xxx Az ezt követő események nyomós okokból a próbakövévé váltak annak, hogyan viszonyul a szerkesztőség két fontos személyhez, akikről autómban és bárhol másutt bizonyára a legtöbb szó esett: a fiatal, ambiciózus Svechez, és Mahút főszerkesztőhöz. Mahútot, aki sajátságos, darabosan megformált emlékműként magasodott mind- annyiuk fölé, egykor pártfeladatként bízták meg a szerkesztőség vezetésével, s ö öszvér módjára feszült neki ennek a számára ismeretlen munkának, és többé már nem * A részletet a szerző új regényéből a Kertből vettük, mely a napokban jelent meg a Madách Kiadó gondozásában. dobta le magáról a hámot. Életének ez a történelmi pillanata meglehetősen régen játszódott le, s Mahút közben megöregedett. Ezt csak akkor értette meg mindenki, amikor mind gyakrabban tűnt fel mellette Svec, és mindenki biztosra vette, hogy éppen Svec lesz Mahút utódja. Sőt még azt is tudni vélték, hogy Mahút választotta őt ki évekkel ezelőtt, foglalkozott vele, elküldte külföldre tanulni, sőt még azt is lehetővé tette számára, hogy megszerezze a kandidátusi fokozatot. Többén kétségbe vonták választása helyességét... Egyébiránt - ki tudja, hogyan - ráragadt a Buster Keaton csúfnév, és legalább e tekintetben valamennyien egységesek voltak, mert mindenki egyetértett abban, hogy Svec arca - amely tömény melankóliát áraszt - mimikátlan, olyan, akár egy maszk, melyen a legfeszültebb helyzetekben sem észlelhető a legkisebb rándulás sem; és hogy mi rejtőzött mögötte, az nagyobb rejtély volt, mint a kivénhedt szerkesztőségi telexgép szeszélyei. Némelyeket legjobban éppen Svec merev arcvonásai ingerelték. Mint mondták, amilyen pléhpofája van, éppolyan pléhgyomra is lesz, ami mindent megemészt, és ennek megfelelő az érzelmi viszonyulása is az emberekhez, a velük való bánásmódja; habozás nélkül kidob majd a közös csónakból mindenkit, aki elveszti a rokonszenvét. Állítólag már most sem titkolja, hogy dédelgetett álma egy olyan szerkesztőségi közösség, amely katonai alakulathoz hasonlítana - legalábbis ami a fegyelmet és a kisebb-nagyobb hibák büntetését illeti. A józan realisták elutasítottak mindenféle okoskodást, azt bizonygatva, hogy Svecnek még nem volt megfelelő alkalma és esélye, hogy megmutassa, mi lakozik benne. Erre a sunyiak és más összeesküvők azt suttogták, hogy csak az ostobák nem látják, ki az igazi úr a szerkesztőségben, hogy Mahút csak látszólag főnök, a felelősség már régen átcsúszott Svecre, és semmilyen jelentős döntés nem történik nélküle. Néhányan a legfiatalabbak közül ezt természetesnek, sőt szükségesnek tartották, mert Mahútban akadályt láttak, akinek már régen a rozsdatemetőben lett volna a helye az ifjúsági szervezetből az öregedésbe is átmentett örök lelkesedésével, aki azon túl, hogy kevés a bátorsága, a világot sem képes kellő kritikával szemlélni. Azok, akik hosszú évek óta dolgoztak Mahút keze alatt, a cinizmus tetejének nevezték az efféle nézeteket, emlékeztetve rá, hogy a főnök nemegyszer késhegyre menő harcot folytatott bizonyos dolgokért, hogy mennyire fel tudta kelteni minden szerkesztőben azt az érzést, hogy az, amit ír, rendkívül fontos és hasznos; felemlítették, hogy ha vannak Mahútnak a múltból valamilyen sebhelyei, és ha olyan gyakran rebesgették a leváltást, csak azért, mert mindig kezességet vállalt az embereiért, és akkor is a védelmükre kelt, ha nyilvánvalóan tévedtek vagy elkövettek valamilyen ostobaságot Ezzel szemben a másik csoportbelieknek az volt az ellenvetésük, hogy nem éppen ez bizonyítja-e a naivitást, míg Svec,... és így tovább. Mit szűrtem le a magam számára mindebből, hogyan igazodtam el a hangok, szavak, ironikus megjegyzések és nézetfoszlányok e zűrzavarában? Nos, ha engem nem kérdezett is senki a véleményem felől, szinte nevetségesen egyszerű volt eldönte- nem, kihez csatlakozzam: Svec sohasem ült előre az autómban, mindig a hátsó' ülésen terpeszkedett el (ami a méreteit tekintve talán kényelmesebb is volt), keveset beszélt, ráadásul minden szava kimért, szigorú és barátságtalan volt, és nemegyszer támadt az a benyomásom, hogy csupán egy tárgynak tekint, melyről nem kell komolyabban tudomást vennie; Mahút viszont habozás nélkül a „halálülésre“ ült, tréfálkozott, nevetett, beszélt és hallgatott, hosszabb utakon elszundított, s csak a rádióhírekre ocsúdott fel, de mielőtt még végigmondták volna, megint lehanyatlott a feje, s kedves öngúnnyal motyogta az orra alatt:- Hisz majd elolvasom az újságban, nem igaz? . Mind jobban növekedett bennem a feszültség, valahányszor' csak elképzeltem, nemsokára megjelenik a szerkesztőség kapujában Svec magas alakja, nehéz, himbá- lódzó járásával, odajön az autóhoz és szó nélkül behuppan az ülésre, háttal felém fordulva, lehajolva, fél lábbal a járdaszegélyen, másik lábával pedig a kocsiváz szélén állva; melankolikus arca, melynek sajátságos jegyei a jellegzetes izomdudorok a száj körül, megdermed mögöttem, mint valami füstös gyertyatartó, melyben épp kihunyt a gyertya, megdermed s azután már meg sem mozdul többé... Volt valamiféle viszolygás ebben az elképzelésben, olyany- nyira idegen volt a gondolataimtól, hogy szándékosan elnyújtottam a bolyongást, kerülőutakat kerestem, holott egyenesen is mehettem volna. Másrészt megnyugtatott és kellemesen melengetett a tudat, hogy hosszú idő után újra találkozom Mahúttal, úgy gondoltam, hogy lesz majd glkalmam mindenféléről elbeszélgetni vele, ami távollétében történt a szerkesztőségben, kifejteni neki a nézetemet meg néhány kérdést is föltenni. Valami miatt megfeledkeztem róla, a legkevésbé sem vettem tekintetbe, menynyi ábránd, egocentrizmus és naivság van ebben az elképzelésben,, hisz később csak tisztes távolságból követhettem, hogy a két férfi beszélgetése egyre tüzesebbé és izgatottabbá válik, csak a fülemet hegyeztem, és még azt a néhány percet sem tudtam kihasználni, ami udvariasságból rám maradt. Igaz - és talán ez a döntő -, ez a körülmény egy cseppet sem változtat az egész út jelentőségén... Amikor felidézem magamban Mahút alakját, úgy ahogyan azokban a napokban láttam, minduntalan az a kép jelenik meg előttem, amint feláll a pádról, melyre már ferdén hullanak a napsugarak, s kezét- mely valamilyen okból ökölbe szorul- mélyen belesüllyeszti felöltője zsebébe; amint minden valóságostól eltávolodott, melankolikusan ábrándos, egyszerű arccal- melyet derűssé tesznek valaminek az erős felvillanásai, ami a mindentudásra emlékeztet - lassú, megfontolt léptekkel indul felénk. Talán csakugyan úgy volt, talán olyannyira eltávolodott a hétköznapi világtól az egész humbungjával és az égbe kiáltó problémáival, hogy ez az állapot idővel előrelátássá nemesedett, a kaján éleslátás különös fajtájává, melynek azonban nem szentelt figyelmet és nem tulajdonított jelentőséget. Az első pillanatokban pazarló kézzel szórta a nyugalmat és a jókedvet, mintha az a világ legolcsóbb áruja volna, ami sohasem fogyatkozhat meg, lopva rám- rámpillantott, olyan tetszéssel és olyan megértéssel, mintha csak régi szövetségesek volnánk, mintha kettesben titkos összeesküvést szőttünk volna, melynek eredményei felől épp most tájékozódik. Megváltozott a hangja, csak jelzésszerűen beszélt, rövid szavakkal, rejtélyesen mosolygott, mindig kissé oldalt fordulva, ha valamelyikünk megsértette a láthatatlan határt és közelebb ment hozzá, mint azt ő illendőnek tartotta. (...) Éppen ekkora távolságra volt szükség ahhoz, hogy az ember ne lássa Svec kőarcát, mely képtelen kifejezni az érzelmi indulatokat, hogy lélekben közelebb férkőzhessen hozzá és megértse, hogy valójában mennyire tépelödik és vallatja önmagát. Ebből a távolságból szemlélve úgy rémlett, hogy mindketten küszködnek a körülöttük egyre sűrűbbé váló levegő ellenállásával. Mahút mulatságosan aprózott, Svec sehogy se tudta összehangolni lépteit társa járásával, hol lassított, hol lemaradt, néha túlságosan előre szaladt, mérgesen belerúgva egy-egy nagyobb kavicsba, mely aztán ugrálvá^tűnt el a fűben; lovasfogatra emlékeztettek, melyben a kisebbik ló a vezér, míg a nagyobb és robosztusabb szüntelenül leszegi a fejét, fölösleges mozdulatokba öli az erejét és nagyobbrészt önzőn a másikkal húzatja magát. Egy világos volt előttem: Svec valamilyen fontos egyéni döntést hozott, amellyel Mahút nem ért egyet, elutasítja, cakhogy nem eléggé kategorikusan, kevéssé határozottan, mert a partnere' ömlengéseit csitítgató nyugalommal festi alá, igyekezve felszámolni a konfliktusokat és mindent elsimítani, mint amikor valaki kinyújtja a kezét az asztalról éppen lepottyanó porceláncsésze után, ott áll egészen közel, de mégsem tudja megakadályozni, hogy ízekre törjön, így hát legalább még felszisszen, felkiált, mintha már csak a hangjával tudná újra visszatenni az asztalra... önkéntelenül átvillant az agyamon: És ha Mahút egyszerűen csak azért viselkedik ilyen furcsán, mert az orvosok megtiltották, hogy bármiféle munkahelyi problémával foglalkozzon és egy csöppet is felizgassa magát? Amikor körmenetükben éppen a közelembe értek, hallottam egy keveset abból, amit mond: ... jól és hibák nélkül vezetni az embereket! Ó, milyen sokáig tanultam én azt, milyen hosszú ideig tartott!... Csak senki se mondja, hogy már annyira előre vagyunk, aki ezt állítja, csúnyán hazudik... Az emberekkel való munkában csak egy részét értük el annak, amit akartunk, amiről rövidlátóan ábrándoztunk... erőfeszítéseinknek ez az egyik eredménye, kicsi, de súlyos figyelmeztetés... A következő körnél egy másik monológ vége:- ... az igazi ügyhöz nincs meg a megfelelő ember, aki következetesen cselekszik megvalósításáért! Egyébként... százszor is lehet jó, helyes és szép, és százszor is búsonghatunk rajta az újságban! Nehéz bárkit is erőszakkal meggyőzni, hogy éppen ö legyen ANNAK az ügynek a MEGFELELŐ EMBERE. Ha ő maga vonakodik tőle... És harmadszor - az elutasítás egy gesztusa, amikor valami előtt becsukta a szemét, nem akart foglalkozni olyasmivel, amit tolakodónak, hízelkedönek, alattomosnak tartott, ami túl erősen érintette:- ... nem akarnám mindazt elveszteni, amit annyi év során átéltem, főként nem néhány emlék miatt és néhány ember miatt, akik mindenkit becsaptak. Remélem, érted... te is, aki még mindennek elébe nézel... Ekkor megértettem, hogy ez búcsútalálkozás, hogy ma látom utoljára Mahútot, és hogy már a szerkesztőségben sem fogom látni soha többé. Eleinte ezzel a benyomással telt az út visszafelé? Valamit, ami könyörtelen, nyugtalanítóan eltékozolt, beteljesületlen és megismételhetetlenségében szorongató volt, magunk mögött hagytunk, s ez - noha mind távolabb jártunk is tőle - rossz kedvet és ingerültséget lehelt a kocsi utasterébe. Svec a hátsó ülésen előhúzott valamilyen iratokat, de nem tudta összpontosítani a figyelmét, szüntelenül felemelte a fejét és ide-oda bámult. Egész úton egyetlen szót sem váltottunk, míg közvetlenül a cél előtt, tulajdonképpen már Pozsonyban, hirtelen le nem fékeztem. Svec előrezöttyent, a papírlapok kihullottak a kezéből, és még le sem értek a padlóra, amikor rám förmedt:- Mi az?... Szándékosan hülyéskedsz? Mit felelhettem erre? Hogy magyarázhattam volna meg neki, hogy bár nincs bekapcsolva a jelzőlámpa, egy csíkozott átkelőhely van előttünk, egy ember éppen az úttest közepén tart, én pedig, nos... egy bizonyos idő óta.,, visszatarthatatlanul késztet valami, szóval már szinte szokásommá vált?... Amikor később visszagondoltam erre az útra, amikor elemezgettem magamban méterről méterre, percről percre, egyre világosabb lett előttem, hogy Svec rám förmedése tulajdonképpen csak ürügy volt - végsöso- ron a történelem is azt tanítja, hogy a legnevetségesebb ürügyek nagy háborúkat robbantottak ki -, mert annak az elhatározása is, amit én tettem, nagyon sokáig és nagyon mélyen érett bennem; már régóta a levegőben lógott előttem, csupáncsak kicsinyes halogatáson és valamiféle feszült szégyenkezésen múlott, amit minden olyasmi előtt érzünk, ami a feje tetejére állítja az életünket, ha még az régóta elháríthatatlannak ■■■■■■■■■■■■■■■■■■■■■■■■■■■■■■ /"V . ermekkori barátság fűz NyikolajOy hoz. Egy faluban töltöttük első éveinket, majd egy iskolába jártunk, sót volt olyan idő, amikor mindketten ugyanazt a kislányt, Surát szerettük. Bár mindent megbeszéltünk egymással, egy valamit soha nem mondtam el neki. Nyári szünet volt és az osztályunk egy szovhozban dolgozott, szénát gyűjtöttünk. A júliusi nagy melegben hirtelen vihar tört ki és ahányan voltunk, annyi felé futottunk. Sura azonban elkapta a karomat és rám kiáltott:- Fussunk a nyírfa alá! A fák nem sok védelmet adtak, Sura aranyszóke haja és a ruhája teljesen átázott. Nagyon félt a vihartól, és nem húzódott el tőlem, sőt egészen hozzám bújt. Amikor a vihar elmúlt, hirtelen felágaskodott és megcsókolt, majd futásnak eredt az esőtől csillogó réten. Erről nem beszéltem soha Nyikolajnak. Nyolc éven át nem voltam otthon. Közben tanultam, katona voltam, dolgoztam a Sarklátszik is. Az utolsó való búcsúzáskor kézfogásnál, mely lágyságával, úgy; a saját jobb kezei elképzelésembe, al vajon hogy eshet pallérozatlan kézfog Elvittem Svecet i tovább, azután észi ' megálló és a villái kisebb parkolóban elengedtem magam dühödten fekete fü; úttestre, besorakoz a pillanatban, amik< előtt szertefoszlottá nyok, tekertem egye is voltam a szabad f burg és egy zöld Av indítóból a kulcsot, í tunk mögött egy foki toltak a teherautók kivezető főúton robo- Befejeztem. Véi csuklott a hangom, i téssel kényszerítetti szemtől szembe foro bormereven ült és rám. Láttam, hogy a sarkában egy pillana talanság; olyasféle, r utálatos, ostoba apr szólag biztos, nac Gondolkodott, kutató tem, a csönd már ke válni.- Most? - mondt; valahogy vontasd be azt a darabkát megte Az iratokat berakta aktatáskájába, lassar a kocsiból. A felállás i Ságig tartott neki: e a csomagtartófedél a nyaka, valahogy c vállai, a hajlott dere előre, rézsútosan búj Még mindig vártam, fog, hogy részletekéi meg indokokat, pontc mindig odakiálthattarr hattam volna arra, ; szavakkal, amelyek e reértést. Ám az elméje molyagokból néhány átgördült, kételkedni I volnék-e megmagya másként van, mint ah üzemzavarról van sz< romlott el, hanem én vagyok hajlandó őt ti felmondást adtam, rr Egyszersmind némi vettem tudomásul, ho nem annyira felületes, lékony, hogy fontos a konkrét pillanat és a a Svec megalázása | a szemébe nevetnék, időtenger terült el elöl utóbb még a legtávolc keznek hozzánk a vih; tóztathatatlanul megny mennyi következmény tudomást vesz róla v; elfordul tőle. Amikor Svec úgy tíz kori szürke Volgámtó vissza, megértettem, piskál valamit és előrel tését, mert ezt elől a maga számára... Kiszálltam a kocsib továbbra is bizsergett miféle szeszélyből, lei éreztem, hogy szétmc ujjaim között, egy ag marék homokot, de sei lemben egy csipetnyi fi ger közepén álltam... KÖVES! ■■■■■■■■■■■■■■■■■ vidéken, olajvezeti Ázsiában. Levelekt Nyikolaj a katonás Sura fejönő. Nyikol, zét, de ö csak jóval ment hozzá. Ezt akkor tudta hazamentem a fali VIKTOR FI A b< építettek, berendezk nácstag lett és kitűnt Amikor összetaláll lyodott, megtörölte i nyújtotta.- Sose látogatsz r tudom, hogy Kolja töl haragszol? Egy szerkesztőségi sofőr élményeiből*
