Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1987. július-december (20. évfolyam, 26-51. szám)

1987-08-07 / 31. szám

aki nem ismert vereséget „Drága anyám! Van fiad, Kosztya, vannak leányaid is. Remélem, ők nem hagynak el, gon­doskodnak rólad a nehéz időkben... A január 9-én kiontott vér bosszúért kiált. A kocka el van vetve, a Rubicont átlépték, utam ki van jelölve... Ne csodálkozz majd semmilyen híren se, ame­lyet felőlem hallasz. Nem sima út vár rám...“ Ezt a levelet a húszéves Mihail Frunze írta 1905-ben azután, hogy a cári önkény- uralom Pétervárott belelövetett a békés tün­tetőkbe. Frunze ott volt a tüntetők között, és életében először megsebesült. De nem a bosszúvágy, nem is a harag vagy a kese­rűség vezette tollát, amikor ezt a levelet írta anyjának. Elhatározását, hogy a társadalom forradalmi átalakításának göröngyös útjára lépjen, hosszas töprengés előzte meg már akkor, amikor még csak álmodozott Péter- várról, amikor arra készült, hogy beiratkoz­zon a Műszaki Főiskola közgazdasági fa­kultására.- Azt kérded, miért éppen a közgazdasá­gi fakultásra? Kedves Kosztya - mondta fivérének gyógyíthatjuk a beteget, de egy év vagy egy hónap múlva éhen hal, meghal a mocsokban, a hidegben, nyomorúságos fészkében! A gyógyítást mélyebben kell kezdeni - még kell változtatni az egész életet, hogy ne legyen szegénység, hogy soha senki se kényszerüljön nélkülözés­re... Nem akarom azt mondani magamnak életem alkonyán: „Mi lett jobb a világon az életem eredményeképpen? Semmi? Vagy majdnem semmi?'“ Nem, bele akarom vet­ni magam az élet sűrűjébe... együtt akarok élni a munkásosztály gondolataival és re­ményeivel, harcával, és gyökeresen át aka­rok alakítani mindent - ez az életem célja. Mihail Frunze ehhez a célhoz hű maradt élete végéig, és boldoggá tette az a tudat, hogy így élte le életét, nem pedig másként. A kocka el van vetve 1885-ben született, Oroszország távoli peremén, Pispek városában. Ma ez a város - a Kirgiz SZSZK fővárosa - az ő nevét viseli. Azokban az években kis járási szék­hely volt, ötezer lakossal, s a földszintes kis vályogházak lakói kiskereskedők, kerté­szek, kisiparosok voltak. Mihail apja, aki moldovai volt, s paraszt­családban született, a kisvárosban felcser­ként dolgozott. Ugyancsak paraszti szárma­zású anyja, akinek szülei orosz telepesek voltak, a gyermekek nevelésével foglalko­zott. öten voltak testvérek: két fiú és három leány. Az orosz birodalomban a századfordulón ezrével voltak ilyen családok, s ebben a családban nőtt fel az a férfi, aki az életét tette fel arra, hogy ,.gyökeresen átalakít mindent“. De mindjárt az első lépések ezen az úton kis híján az életébe kerültek. Kétszer ítélték halálra, mert részt vett az 1905-ös forrada­lomban. A második halálos ítélet után két hónapot töltött a siralomházban, ami ritkán fordult elő abban az időben. De nem őrült meg, meg sem őszült - olaszul tanult két Bibliából, az egyik orosz, a másik olasz nyelvű volt. A siralomházba ugyanis csak a Bibliát lehetett beadni. ÍJSXÚ 5 >7. Vili. 7. Az első ítélet után a halálbüntetést négy év kényszermunkára változtatták. Ezt meg- toldották még hat évvel, amelyet a második perben róttak ki rá. Ebből összesen tíz év lett tehát, s a büntetés ideje csak 1920-ban telt volna le. De Frunze 1915-ben megszö­kött a fegyenctelepröl. Mihail Frunzét a pártban szilárd marxis­tának ismerték. Szerették bátorságáért, el­szántságáért, az ügy odaadó szolgálatáért. Hatalmas sztrájkot szervezett az „orosz Manchesterben ", így hívták akkoriban Iva- novo-Voznyeszenszket, a szövömunkások közép-oroszországi városát. E sztrájk során alakult meg első ízben Oroszországban a munkásküldöttek szovjetje - ez a prototí­pusa a majdani szovjet állam politikai alap­jának, mivel már akkor világos volt, hogy a munkásküldöttek szovjetje a munkások reális hatalma a városban. Frunze a szovjet harci osztagainak pa­rancsnoka volt. Sokat gondolkozott azon, hogy milyenek legyenek ezek az osztagok, és azt írta ,,A harci osztag elsősorban abból a célból alakul, hogy a felkelt nép majdani forradalmi hadseregének magva legyen“. És nem is sejtette ekkor, hogy a felkelt nép e hadseregének majd ő lesz a legfőbb parancsnoka. A parancsnok Mihail Frunze nem szolgált a cári hadse­regben, s nem tanulta különleges tanintéze­tekben a katonai tudományokat. De nem egészen kilenc év alatt nagy utat tett meg: a'felkelt nép egyszerű harcosaként kezdte, s életét a Szovjetunió összes fegyveres erőinek népbiztosaként, mai fogalmaink szerint az ország honvédelmi minisztere­ként fejezte be. Hogy volt ez lehetséges? „Eleinte nem értettem - írta visszaemlé­kezéseiben Fjodor Petrov, Frunze harcos­társa, a hadsereg forradalmi katonai taná­csának tagja -, hogyan ismerheti ennyire a hadászatot és a harcászatot egy felcser fia, valaki, akinek nincs katonai képzettsé­ge. Olyan érdekesen és mélyen ismertette és elemezte a hadműveleteket, hogy órá­kon át elhallgattuk volna. Azután megtud­tuk: Mihail Frunze könyvekből merítette Mihail Frunze feleségével, Szofjával (Archív-felvételek) a katonai ismereteket, sokat olvasott, s is­mereteit tovább gyarapította, amikor az 1905-1907-es első orosz forradalom idején a munkások harci osztagainak kiképzésével foglalkozott." Frunze rendkívül művelt ember volt. Egész tudatos életében állandó társai voltak a könyvek, s különösen sokat foglal­kozott hadtörténelemmel. Még betegen, élete utolsó napjaiban is ceruzával a kezé­ben tanulmányozta Ferdinand Foch francia marsall „A hadviselésről“ című könyvét. De elsősorban vérbeli hadvezér volt. És nem véletlen, hogy a polgárháború éveiben, amikor cári tábornokokkal kellett megmér­kőznie, a hadseregeinek és frontjainak élén állva nem vesztett el egyetlen ütközetet sem. Különösen markánsan nyilvánult meg e tehetsége Vrangel báró csapataival szemben, amelyek 1920 őszén a Krím- félszigetre behatolni készülő Vörös Hadse­regnek útját állták. A „fekete báró“ végnapjai Vrangel tábornoknak - vagy ahogy csa-. patai körében nevezték, a „fekete bárónak" - a hadserege viszonylag kis létszámú volt, mintegy negyvenezer gyalogosból és lovas­ból állt, de valamennyi fehérgárdista hadse­reg közül a leginkább harcképesnek számí­tott. Magas volt benne a tisztek aránya, technikai eszközökkel is jobban fel volt szerelve a többinél. Vrangel alaposan beásta magát a Krím­ben, fegyverrel és lőszerrel pedig bősége­sen ellátták más államok. Az intervenciós államok Vrangelt utolsó reménységüknek tartották a Szovjet-Oroszország elleni harc­ban, és nem fukarkodtak. Különösen jól kiépített erődítményrend­szer fedezte Perekopot, azt a földnyelvet, amely a Krím-félszigetet összeköti a szá­razfölddel. Amikor Vrangel már tudta, hogy Mihail Frunze áll majd szemben vele, szem­lét tartott csapatai fölött, és parancsában ezt írta: ,,Megszemléltem Perekop erődít­ményeit, és megállapítottam, hogy a Krím védelmére megtettek mindent, ami emberi­leg lehetséges. A földnyelvek sebezhetetle- nek. Frunze egész télen rohamozni fogja őket, és vesztébe küldi hadseregét Pere- kopnál.“ Beköszöntött a hideg ősz, hidegebb, mint amilyen szokásos ezen a vidéken. A hőmé­rő higanyszála 12-15 fok hideget mutatott. A hideg annyira váratlan volt, hogy a szovjet csapatokat nyári öltözékben érte. Nem volt elég élelem, nem volt hely, ahol a harcosok megpihenhettek és felmelegedhettek volna. Egyetlen megoldás volt: az ellenség azon­nali szétzúzása. Frunze figyelmesen tanulmányozta a krí­mi hadjáratokról szóló hadtörténeti irodal­mat. Ebből kiderült, hogy sok hadvezér, aki észak felől igyekezett betörni a Krím-félszi- getre, kerülte a keskeny - a legkeskenyebb helyen körülbelül 10 kilométer széles - pe- rekopi földnyelv frontális megrohamozását. Ez a földnyelv ugyanis könnyen védhető volt. Hasonlóképpen kerülték a még a tatár uralom idején létesített mesterséges akadá­lyokat, amelyek önmagukban véve is le­küzdhetetlenül állták útját a támadó hadse­regnek. Frunze terve egyszerű volt. Vrangel vé­delmének leggyengébb pontja a balszárny volt, ahol tulajdonképpen erődítményekre sem volt szükség, mivel megközelítési útjait jól fedezte a Szivas-tó. De Frunze kiderítet­te, hogy száraz években és nyugati szelek esetén a Szívás vizei az Azovi-tengerbe áramlanak, és a gázlók kikerülnek a víz alól. Tudta azt is, hogy 1737-ben P. Lasszi vezértábornagy orosz csapatai kelet felől megkerülték a perekopi állásokat, amelyek­ben a krími kán hadai álltak, 1738-ban pedig, amikor Lasszi újabb hadjáratot veze­tett a Krímbe, másodszor is megkerülte a perekopi erődítményeket a Szíváson át, kihasználva azt, hogy a gázlók ideiglenesen járhatóvá váltak. Frunze a tanácskozásra meghívott egy idős helybeli lakost, Ivan Olencsukot, aki az öbölben már régóta sókitermeléssel foglal­kozott. Olencsuk részletesen elmondott mindent, amit a Szivas-tó „szeszélyeiről“ tudott, s ezzel megerősítette Frunze elkép­zelését.- Hajlandó átvezetni csapatainkat a Szí­váson? - kérdezte Frunze. - Nem téved el?- A lelkiismeret nem engedi meg, hogy eltévedjek, parancsnok elvtárs... Elveze­tem a csapatokat oda, ahová kell. Volt még egy kalauz is, akinek a tanácsát kikérte Frunze: Tkacsenko juhpásztor. De a tanács nem minden, és Frunze elhatározta, hogy személyesen győződik meg arról, mennyire lehet átgázolni a Szívá­son. Egy utászcsoport segítségével maga jelölte ki a helyet, ahol csapatainak át kellett kelniük. És csak ezután adta ki a parancsot, hogy csapatai keljenek át a Szíváson, s tá­madják hátba Vrangel seregét, amely Pere­kopot védte. Bravúros hadművelet A hadművelet előkészítése igen rövid ideig, mindössze négy napig tartott. 1920. november 8-ára virradó éjszaka a Vörös Hadsereg átkelt a Szíváson. K. Ananyev, az akkori események részt­vevője ezt a sok tekintetben döntő éjszakát így írta le: „Teljes csendben ereszkedtek le az ez- redek a vízhez. A nyugati szél kelet felé hajtotta a Szívás vizét. A gázlók ingoványos helyeit még előző este feltöltötték. Köröskö­rül nyúlós, szürke köd. A hideg csontig hatol. A dermesztő csöndet csak a lovak horkanásai törik meg, időnként fegyver csörren, suttogva kiadott parancsok hallat­szanak ... Minél beljebb jártak az ezredek, annál rosszabb volt a gázló, néha-néha kétségbe- sett kiáltozások hallatszottak. Néhányan, akik nem voltak elégge óvatosak és elbá­mészkodtak, beleestek a vízbe. Lövegek süppedtek bele az iszapba, a lovak megfe­szítették minden erejüket, az emberek segí­tettek nekik... A hideg szél egyre veszettebbül tombolt. A sár rátapadt a rongyos csizmákra, bakan­csokra, a csupasz lábakra... Jéghideg kí­gyóként kúszott be a sós víz a csizmák lyukain, a lábszártekercseken, s marta a fel­tört bőrt." Vrangelt megdöbbentette a védelem át­törése. Az ellenség nem számolt azzal, hogy ebben az évszakban a Szíváson át tudnak jutni a csapatok, a lovak, a technikai eszközök. Az ütközet harmadik napjának estéjén, amikor a vörös egységek már kiju­tottak a Krím-félsziget terepszakaszára, Frunze látta, hogy az ellenséges hadsere­get az utolsó emberig megsemmisítheti. Éppen ezért rádiótáviratot küldött Vrangel- nek, s ebben javasolta, hogy a fölösleges vérontás elkerülése érdekében tegye le a fegyvert. Megígérte azt is, hogy mind­azok, akik megadják magukat, bocsánatot nyernek, akik pedig el akarják hagyni Oroszországot, akadálytalanul külföldre mehetnek. Lenin másnap táviratilag közölte Frunzé- vel, hogy a felajánlott kapitulációs feltétele­ket engedékenyeknek tartja, de nem ér­vénytelenítette őket Vrangel azonban nem hallgatott az értelem szavára. Még bízott az intervenciós államok segítségében, és csa­patai előtt eltitkolta Frunze felhívását. En­nek ellenére a Déli Front Forradalmi Kato­nai Tanácsa parancsban kötelezte a Vörös Hadsereg harcosait, hogy „legyenek kímé­letesek a foglyokhoz“. A parancsban a töb­bi közt ez állt: ,,A vöröskatona csak az ellenségre nézve félelmetes. Lovagias a le­győzőitekhez. .. “ November 12-én Dzsankoj városba, ahol még két nappal előbb Vrangel báró főhadi­szállása székelt, megérkezett Frunze. No­vember 16-án jelentette Leninnek: ,,Lovas­ságunk ma elfoglalta Kereset. A Déli Front fel van számolva.“ Ezekkel az utolsó perekopi és krími har­cokkal véget ért a polgárháború Szovjet- Oroszországban. Mihail Frunze élete végéig azon munkál­kodott, hogy növelje a Vörös Hadsereg védelmi erejét, tökéletesítse szervezetét. Fáradhatatlanul hangsúlyozta, hogy ez a hadsereg nem azért fog harcolni, hogy területeket szerezzen, kezet emeljen más nép tulajdonára, hanem azért, hogy meg­védje a hazát, ha ellenség támad ellene, hogy biztosítsa az emberek békés munká­ját. 1925 októberében halt meg, 40 éves korában. Gyomormútétet hajtottak végre rajta altatással, és a szíve felmondta a szol­gálatot. (Szputnyik)

Next

/
Oldalképek
Tartalom