Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1987. július-december (20. évfolyam, 26-51. szám)
1987-07-03 / 26. szám
T omsik úr hátrafordult. Senkit se látott maga mögött. Csak úgy, a tréfa kedvéért, meggyorsította lépteit, és bal lábával ellökte magát a földtől, mintha egy pocsolyát akarna átugrani. Ebben a pillanatban háromméternyire fellendült a föld fölé, és lapos ívben repült tovább. Nem is csodálkozott túlságosan, csak kéjes izgalmat érzett, mintha körhintán ülne. Csaknem felkiáltott gyermekes örömében, de ekkor már megtett vagy harminc métert, és lassan a föld felé közeledett. (...) Tomsik úr szomszédja, egy alacsony, kövér kis ember, valamelyik újság szerkesztőségében dolgozott. Vojtának hívták. A sportrovat szerkesztője volt, vagy valami ilyesféle. Ehhez a Vojta úrhoz ment el Tomsik úr, s hosszas köntörfalazás után bejelentette, hogy valami érdekes dolgot szeretne mutatni neki. (...)- Hát ide nézzen, szerkesztő úr - mondta Tomsik úr, és bal lábával ellökte magát a földtől. Vagy ötméternyi magasságba lendült, miközben különböző mutatványokat produkált, alacsonyabbra ereszkedett, a kezét mozgatta, majd újból feljebb lendült, s nyolc másodpercig mozdulatlanul állt a levegőben. Vojta úr szörnyen elkomolyodott, s elkezdett vizsgálódni, hogy megállapítsa, milyen módon viszi végbe produkcióit Tomsik úr. Tomsik úr türelmesen magyarázta: - Nézze, csak így, egyszerűen ellökjük magunkat a földtől, és kész; nem, nincs ebben semmi spiritizmus; és semmiféle magasabb rendű erő sem kell hozzá, még akaraterő, sőt izommunka sem; elég egy kicsit nekilendülni, és már repülünk is. Látja? (...) A harmadik repülés után így szólt Vojta úr: - Ide figyeljen, Tomsik úr, én nem szeretném megijeszteni, de ez nagyon komoly dolog. Az ilyen önerővel való repülésnek igen nagy jelentősége lehet. Például honvédelmi szempontból, érti? Ezt szakszerűen kell kézbe venni. Tudja, mit, Tomsik úr, legközelebb majd szakembereknek mutatja be a tudományát. Én mindent elintézek. jgy tehát egy szép napon Tőmsik úr tornanadrágba öltözött, és az Állami Testnevelési Intézet udvarán egy négy tagból álló szakbizottság elé állt. (...) CSICSAY ALAJOS EGYSZERŰ ÖKONÓMIÁVAL Bevallom őszintén, nem sokat értek a közgazdasághoz, sőt majdnem semmit, de érzem, hogy valami nincs rendben nálunk. Azt mondják, tervgazdálkodás a miénk. Jó, elfogadom, szükség van rá. Az előző években folyton amiatt sírtunk: ha év végéig nem merítettük ki a költségvetésnek a karbantartásokra előirányzott tételét, akkor a pénzünk elveszett. Szaladgálhattunk mint a bolondok, egyik vállalattól a másikhoz, nem fogadták el a megrendelésünket.- önök azért vállalat, hogy elvállalják — mondtam keserűen, mire a főnökök:- Hiába tréfálkozik az elvtárs, nem nevetünk a viccén. Nekünk az olyan munka, amilyent maga kínál, több hátrányt jelent, mint előnyt. Hozzon vagy ötmillióra szóló megrendelőt, s akkor mi tárt karokkal fogadjuk. Nos, fordult a kocka. Múltkor kaptam egy hatalmas borítékot, felbontottam, hát mi van benne? Meghatalmazás kerek öt millióra. Rohanok a vállalathoz. A portást szinte elsöpörtem, a folyosón ácsorgókat, akár a hínárt, könnyedén elhárítom az utamból. Észre sem veszem, hogy az ajtó fölött ég a lámpa:,,Nemlehet zavarni.“ Az ajtót belököm és messziről kiáltom:- Igazgató elvtárs, öleljen meg! A pasas rémülten tekint rám hatalmas íróasztala mögül, s mikor a kezébe nyomom az aktát, gúnyosan elmosolyodik.- Hol él maga barátom? - kérdezi hidegen. Megmondtam neki szerényen városunk nevét, mire ő:- Látom, jó a humora, csak sajnos a gazdasági dolgokhoz nem ért. Most vettem csak észre, hogy rajta kívül teremtett lélek sem tartózkodik a helyiségben, az asztala meg üres. Akkor mi a csodáért kapcsolta be a lámpát, hogy ,,ne zavarják. “ Tán csak nem meditált? Mondom neki:- Vállalja vagy nem a beruházást? Mert ha nem, akkor megyek tovább.- Kérem! - feleli ajkbiggyesztve, ami szintén felháborított.- Talán kevesli? - kérdeztem.- ördögöt. Sokallom.- Hiszen azelőtt maga szokta mondani, legalább öt milliót hozzak. Tessék, most átadtam.-Hol van már a tavalyi hó! Idén apróbb dolgokkal foglalkozunk: kilincscsere, ablakszigetelés, csurgó csapok megjavítása.- No, Tomsik úr - szólalt meg felindultan Vojta úr nézzük először nekifutásból. Tomsik úr ijedten futott két lépést, de az elnök megállapította.- Várjon! Egészen rosszul startol. A testsúlyát a bal lábára kell helyeznie, érti? Még egyszer! Tomsik úr visszafordult, s megpróbálta testsúlyát a bal lábára helyezni. KAREL CAPEK- De mi van a kezével? - kérdezte az elnök. - Maga nem tudja, mit kezdjen a kezével! Úgy kell tartania a karját, hogy a mellkasa felszabaduljon. És az előbbi nekifutásnál visszatartotta a lélegzetét. Teljesen helytelen. Szabadon és mélyen kell lélegeznie. No, még egyszer! Tomsik úr teljesen megzavarodott. Most már igazán nem tudta, mit kezdjen a kezével, és hogyan lélegezzen. Csak topogott, és az egyensúlyát kereste.- No, rajta! - kiáltotta Vojta úr. Tomsik zavartan megingott s futni kezdett. Éppen fel akart emelkedni a levegőbe, amikor az elnök megint megszólalt:- Rossz! Várjon! Tomsik úr meg akart állni, de már késő volt, gyengén ellökte magát a bal lábával, és vagy egyméternyire fellendült a levegőbe, de mivel engedelmeskedni akart a bizottság elnökének, lefékezte a repülést, s megállt a földön.- Egészen rossz! - kiabált az elnök. - Behajlított térddel kell megállnia! Lábujjhegyen kell földet érnie, és térdhajlásban rugóznia! És a karja előrelendül, érti?! A kar is átveszi a tehetetlenségi nyomatékot, uram; ezért természetes ez a mozdulat. Várjon - folytatta az elnök megmutatom, hogyan kell ugrani. Jól nézze meg, hogy csinálom! Ledobta a kabátját, és starthoz állt.- Figyelje meg, uram a súlypont a bal lábon nyugszik. A láb behajlik, a test előredől, a könyökömet hátrafeszítem, hogy a mellkasom kitáguljon. Tessék utánam csinálni! (...) Tomsik úr boldogtalan, kérdő tekintettel nézett Vojta úrra: „Muszáj?“- No, még egyszer - szólt Vojta úr, és Tomsik úr az előírásos pózba ficamította testét.- Rajta! Tomsik úr összetévesztette a lábát. Bal lábbal lépett ki, „de ez talán mindegy - gondolta -, a fő, hogy ne feledkezzem meg a térdhajlításról meg arról, hogy előre kell lendítenem a karomat“. Majdnem elfelejtett ugrani, de az utolsó pillanatban mégis nekilendült, „térdhajlítás“, villant át az agyán. Vagy fél méter magasra ugrott, s másfél méternyi távolságban földet ért. Egy gyors térdhajlítást csinált, és előrelendítette karját.- De Tomsik úr, hiszen maga nem repült!- kiabálta Vojta úr. - Még egyszer, kérem! Tomsik úr még egyszer nekifutott. Egy méter negyvenet ugrott, de térdhajlítással és karlendítéssel ért földet. Elöntötte az izzadság, és szívét a torkában érezte. „Istenem, hagyjanak már békében“ — gondolta megsemmisülten. Még kétszer ugrott; aztán abba kellett hagyni a dolgot. Attól a naptól kezdve Tomsik úr nem tudott többé repülni. ZÁDOR ANDRÁS fordítása-Azokat magunk is megjavítjuk. Nekünk most egész épület kell.- Kellene!- Akkor mi lesz az ötmilióval?- Elveszik - tárta szét a karját, mintha húsz fillér akarna kicsúszni a zsebéből. Mi tagadás, elvtársak, sirvafakadtam. Eszembe jutott, hogy hány dolgozónak kellett azért az ötmillióért keserven izzadni. Hány éjszakai műszakban robotolt szegény szomszédom, míg azt a rengeteg pénzt kitermelte, és most csak úgy elveszik. Igazságos dolog ez egyáltalán? MINÉL KORSZERŰBBEN! Mondhat, elvtársak, ki mit akar, a bérelszámolónk egyáltalán nem buta ember, sót, nagyon is jól ért a dolgokhoz. Szelíd és jóindulatú, aki mindig a javunkat akarja, ha kell, mindent megmagyaráz és az nagyon fontos. Azonban tudni kell, hogy előfordulnak objektív akadályok, melyekről egyáltalán nem tehet. Például az év első felében volt prémium, a másodikban már nem. Valóban bosszantó, mert a második félévi eredményeink sokkal jobbak voltak, hiszen ráhajtottunk. Hát persze, hogy ráhajtottunk. Nincs pardon, a tervet teljesíteni kell. Azt is be kell hozni, amivel az első félévben lemaradtunk, s a boríték mégis laposabb. Én tudom, hogy hiába kérdezik a szaktársak Vicser Palit. Ó mit tehet? Szokása szerint széttárja a karját, és azt mondja, nincs. A béralapot kimerítettük.- Hogy-hogy kimerítettük? - szögezzük mellének a kérdést, de ö csak folyton azt hajtogatja: kimerítettük. Ezért is nevezték el ót a gú- nyolkodók Vicser Palinak, pedig Jámbor József a neve. Egy komoly szakembert ilyesmivel nem lehet megsérteni. Vagy fél évvel ezelőtt azzal örvendeztetett meg bennünket, hogy ezután pedig minden másképpen lesz. Már ami a fizetéseket illeti. Ráállunk mi is a számítógépes bérelszámolásra. Igaz, hogy e változás majd sok benzinünkbe kerül, mert minden ,,dekádot" - fene se tudja, mi az-a fővárosban fognak lezárni, ugyanis ott a gép. A döntést megéljeneztük, még áldomást is ittunk rá, ha nem ment volna ki a divatból, de anélkül is igazán örültünk. Csak alighanem egy kicsit elhamarkodtuk a dolgot. Elvtársak, azóta olyan rendetlenség van nálunk, amilyen még nem volt az elmúlt harminchét év alatt. A fizetések össze-vissza jönnek. Előfordult már, hogy némelyek húszezer korona előleget kaptak, vagy mint én is, nyolcezret elszámolásként, de ez hagyján. Kicsinyenként majdcsak visszafizeti az ember, de mit tehet az, akinek tízezer mínusz volt a szalagján? Szegény Vicser Pali össze-vissza habog, hogy így a gépek, meg úgy a gépek. Ha beléjük táplálnak egy helyes adatot, kidobják, vagy ha beveszik, nem adják vissza a tévedést. Bosz- szantó! Szerinte a kettes számrendszer mindennek az oka, merthogy a gépek kettes szám- rendszerrel működnek. Egyszóval buták. Mondtuk is a bérelszámolónak, ha egyszer kiadtuk azt a rengeteg pénzt, emeltük az adminisztrációban dolgozók számát, hogy időben rendbe tudják tenni a betáplálandó anyagot, mert a gép, elvtársak, nem vár, legalább okosabb masinákat vásárolhattunk volna. De ha már megvannak, vigye el az ördög, szolgáljuk ki őket legjobb képességeink szerint, ám a tanulságot mindenképpen le kell vonni a dologból. TÖRÖK ELEMÉR Virágok kopogtatnak Fölkelt a nap a kelyhét nyitó nagy égi virág a nyugalom mint kagylóba zárt gyöngyszem érintetlen a fény rácsai mögött fehér csúcsok ragyogása megyek egy messze múlt tiszta emlékébe öltözködve fölvillantja még egyszer a képzelet a.gyermekkori képeket nyár van az elmúlhatatlan fényhavazásban búzamezők jönnek felém visszhangtalan zizegéssel virágok kopogtatnak az ég ablakán lepke vitorlázik lassan egy pipacs felé körül susogó nyárfaerdő tücsökszó áraszt szét csöndet hallgatom szivemnek könnyebb mindez oly megnyugtató amihez csak az alvó gyermek arca hasonlítható ilyenkor feledni tudom halottaim átvérzett emlékét s a mindenséget beárnyékoló félelmemet Nagy László felvétele
