Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1987. július-december (20. évfolyam, 26-51. szám)
1987-07-31 / 30. szám
S zékelyudvarhelytől egy óra járásnyira, szakadékos, kopár domboldalon húzódik meg Árváit alva. Már a neve elárulja, hogy a természet árvája. Csodaszámba megy, hogy ezen a vízmosásos, tövis-bokrokkal koronázott tájon, hogy is élhetnek meg az emberek. Rosszul mondom, nem csoda, hanem szívós, fáradságot nem ismerő munka gyümölcse. Fanyar, sovány gyümölcs, de mégiscsak gyümölcs. Árvátfalván tanítóskodott valamikor réges-régen a nagyapám. Mindennap kilenc gyermek telepedett az asztal köré, s várta az ételt. A találékonyságnak micsoda szívósságával teremtették elő a mindennapi fuszulykát, pityókát vagy máléliszMÉHES GYÖRGY I I bandukolnak haza. A falusi kántortanítónak a puskaporral is takarékoskodnia kell. Hires jó <vadász volt a mester, s ha a nyulaknak lenne történelmük, mint valami Dzsingisz kánt tartanák számon őt. Eldörrent a harmadik lövés is, de csak nem mutatkozott a hegyoldalban a vadász. Pedig a tanitótak tornácáról be lehetett látni az egész oldalt. A tanító úr nem jött, de beállított helyette Balázs Antika, és már hadarta is:- Édesanyám tisztelten Anikó né- német, s azt üzeni, hogy Ráki népemnek mondotta volt az elébb Bokor Izsák bácsi, hogy Eleket, Lajost, Samut hivatja a mester, oda fel né a vízmosáson túl, a kökényesbe. AMIKOR NAGYAPÁM VADÁSZNI MENT tét!‘ Nagyanyám egyszer-egyszer elsóhajtotta magát:- Ej, de ennék egy kis paprikást.- Mi is... mi is... - zendült meg a kilenctagú kórus.- Igen ám, de nem árvátfalvi paprikást - tette hozzá huncutul nagyanyám. Arrafelé - csöppnyi kesernyés csúfolódással - árvátfalvi csirkepaprikásnak a paprikás krumplit nevezték. Nagyapám értett a szóból.- Fiókáim, ennétek-e nyúlhúst?- Igen... igen... Szerettek azok minden ehetőt. Még a vackorra is azt mondták, hogy finom. A tanító úr vállára vetette sörétes puskáját.- Hányat hozzak, Anikó?- Vaj hármat. Nagyapám bólintott és már indult is. Sovány, hosszúlábú ember volt. Úgy mászta meg a köves, szakadékos hegyoldalt, mintha az udvarhelyi főtéren sétafikálna. A mesterné, mert akkoriban mesternek tiszelték faluhelyen a tanítókat, míg a pityókát hámozta, a hagymát aprította, számlálta a dörrenéseket.- Egy... kettő... Mikor harmadszor is eldörrent a tanító úr puskája, begyújtott.- Mindjár itt lesz apátok. Tudta, hogyha a mester odadurrant, abból nyúlhalál lesz. Nem pazarolja a sörétet, mint a vasárnapi kocavadászok, akik telepuffogtatják a határt, aztán üres tarisznyával Antika a hegyoldalban megkapaszkodott kökényes felé mutatott. Akkoriban még így működött a falusi telefon. A tanító úr három nagy fia, Elek, az édesapám, akkoriban már tizenegyedik évében járó diákocska, meg az egy-egy évvel kisebb Lajos és Samu már szedték is magukat és indultak. Jó órába telt, mire visszatértek. Elöl jött a mester. Vállát lehúzta a vadásztarisznya. Mögötte a fiúk.- Édesapám meg Samu kibontották az ingüket. Hát mi került elő? Egy-egy nyúlfióka.- Hát ezt honnét szereztétek? - álmélkodtak a kicsik. A mester lezökkentette a tornác deszkájára a súlyos tarisznyát.- Ezt onnét, hogy a harmadik nyúlnak két fiókája volt. Ha idejében észreveszem, nem puskázok reá. Csak mikor felbucskázott, akkor vettem észre a két kis szerencsétlent. Az egyiket rögtön nyakon csíptem, de a másik... ez ni... bebújta kökény- bokrok alá. Csak nem hagyhatom ott az árvát. Kutya, macska, bagoly vagy szarka egykettőre elkapja. Csóválgatta a fejét, és egyre azt mondogatta: de sajnálom. Bezzeg örültek a gyerekek a két tapsifüles játszópajtásnak. Domonkos, Anna meg Sanyika beálltak nyúlpásztornak, s kényeztették a két jövevényt gyönge káposztalapival. Télire a tehénke mellé telepítették őket az istállóba, de behordták játszani a konyhára is. Mire kitavaszodott, úgy megszelídültek, mint két kisbárány, s ha kicsi Domi elrikantot- ta magát, máris előbújtak a kert végébe, a bokrok alá kapart vackukból, s bár közben nagyra nőttek, egészen rendjén valónak találták, hogy az egész ház népe őket kényezteti.- Nesztek, árváim - vetett nekik répalevelet a mesterné, s a nyuszik csemegéztek: nem tudták, hogy árvák. Csak a tanító úr nem békült meg. Nem a nyulakkal, hanem saját magával. Egyre azt hajtogatta:- Hogy is nem vettem észre... Ha tudtam volna, nem lövök reá... Én Miért fontos a fogápolás? A fogak felszínét borító fogzománc testünk legkeményebb anyaga. Ennek ellenére nem olyan ellenálló, hogy meg ne sérülhetne, vagy bizonyos betegségek meg ne támadnák. A leggyakoribb fogbetegség a fogszuvasodás, ilyenkor a fogon lassan növekvő lyuk keletkezik. A szájban ugyanis mindig sok baktérium található, közöttük olyanok is, amelyek nagyon jól érzik magukat cukoroldatban. Ezek a baktériumok olyan anyagokat termelnek, amelyek képesek feloldani a fogzománcot, és máris megkezdődik a fogszuvasodás. Ebben a kis lyukban ételmaradék gyűlik meg, ami a baktériumok melegháza lesz, és a szuvasodás mind mélyebbre terjed, amíg el nem pusztítja az egész fogat. Miért fáj a fogunk? Mint minden szervünkhöz, a fogakhoz is vezetnek idegek. Amikor cukrot eszünk, a nyálban oldott cukor bejut a fogban levő lyukakba, vékony repedésekbe, és rövid idő múlva folyadékot szív maga után. Ez azután nagy nyomással feszíti a fogat a sérülés helyén, ahogy a jég is repeszti a sziklákat. Ezt a feszítő fájdalmat érezzük, ha lyukas a fogunk. A hibás fogak nemcsak csúnyák, de fertőzések forrásai, sőt szív- és vesebetegség okai is lehetnek. A hiányzó vagy sérült fogak miatt a rágás sem tökéletes, a gyomor így túlterhelt lesz, és hosszabb idő után akár gyomorfekély is kialakulhat. Ráadásul a lyukakban rothadó ételmaradéknak kellemetlen szaga is van. Mit tehetünk fogaink védelmében? Először is fogyasszunk minél kevesebb cukorkát. Rágjunk gyakran rostos ennivalókat (például almát, sárgarépát), mert ezek mechanikusan tisztítják a fogakat, de legfontosabb az étkezések utáni, főleg az esti, alapos fogmosás! Ha a fogaink fájni vagy romlani kezdenek, keressük fel a fogorvost! Dr. Alföldy Ferenc Gondolkodom, tehát... SPIRÁLSZÁMTAN nem ismertem nagyapámat. Szüle- t tésem előtt néhány hónappal halt meg. Édesapámtól hallottam a két 9 4 6 a sóhajtásával egy életre szóló útra- t valót adott nekem. ? = 9 * fuszulyka = bab, paszuly; pityóka j: = burgonya; máléliszt = kukoricaliszt t s Indulj el a nyíllal jelzett hármas számtól, és az üres négyzetekbe írd be a négy alapművelet valamelyik jelét! Minden alkalommal a kapott eredménnyel és a következő számmal kell elvégezni a soros műveletet. A végeredmény természetesen 9 kell hogy legyen. FECSKE CSABA Mint a fárad Alkony készülődik, bíbor naplemente - A fákon suhog már a sötétség selyme Felhők tornyosulnak óriás kehelyben Álmos kis virágok szempillája rebben Vállukról a hegyek ledobják a terhet, s mint a fáradt barmok, csöndesen legelnek ROKONSÁG A képen látható szavak, egy kivételével, valamilyen rokonságban vannak egymással. Melyik a rokontalan szó? (fi HU IU U. ü UJ 5 s ■ ■ A július 17-i számunkban közölt feladatok megfejtése: 2 + 7 + 5 +6, 8 + 4 + 5 +3, 4 + 8+1+7, 6 + 1 + 9 + 4 (a vízszintes sorok felülről lefelé, az egyik megoldási lehetőség); A. Nyertesek: Varga Béla, Görgő (Hrhov); Simonies Szilvia, Naszvad (Nesvady); Mladenec Denisza, Bodrogszerdahely (Streda nad Bodrogom); Végh Tamás, Bodza; Szabó Anikó, Csallóközaranyos (Zlatná na Ostrove). ■ 4- Mezopotámiai utazók Azon a földdarabon, amely a mai Szíriái és libanoni tengerparttól egészen a Perzsa-öbölig terjed, már több mint négy-ötezer évvel ezelőtt jelentős birodalmak és városállamok léteztek. Pontos számukat és kiterjedésüket még ma sem ismerjük, hiszen a régészeti kutatások naponta új tényekkel gyarapítják tudásunkat ennek a térségnek a múltjáról. Az ókori Közel-Kelet legjelentősebb államai a két nagy folyó, a Tigris és az Eufrá- tesz mentén alakultak ki; ezt a területet a történészek Mezopotámiának (,,Folyóköz“-nek) nevezik. Még felsorolni is hosz- szadalmas volna az itt létrejött királyságokat és államokat, nekünk mosf elég annyit tudni, hogy az i. e. harmadik évezredtől kezdve különböző népek ragadták magukhoz a hatalmat, s uralkodtak rövidebb-hosszabb ideig más népek felett. Természetesen ezek az országok nemcsak háborúztak egymással, hanem kereskedtek is, s közben sok mindent ellestek és megtanultak egymástól. A harci kocsit például valószínűleg a mai Kelet-Török- ország területén élt hurrik találták fel és terjesztették el a környező birodalmakban. A sumé- rok és a babilóniaiak hosszú időn át a lovat sem ismerték. Az első lovak északról, a hegyvidé- kes Iránból érkeztek országukba s mivel a szamárra hasonlítottak, sumér nyelven hegyi szamárnak nevezték el őket. A harci kocsik mellett idővel megjelentek a személyek és a teher szállítására is alkalmas jármüvek. Természetesen akárki nem ülhetett fel a kocsira, s ha történetesen a király utazott valahova (például látogatóba, vadászni vagy esetleg háborúba), akkor már az is nagy kegynek és megtiszteltetésnek számított, ha az alattvaló a kocsi mellett ballaghatott és foghatta a tengelyét. A király mellé a kocsira - a hajtón kívül - csak legbizalmasabb embere szállhatott fel. A fejedelmi kocsit gyakran ezüsttel és arannyal díszítették; a nemesfém súlya olykor a három kilogrammot is meghaladta. A kocsinak út is kellett, s ezzel Mezopotámiában bizony gondok voltak. A városokban még viszonylag kedvező volt a helyzet, hiszen az utcákat kőlapokkal fedték le, az országutak állapota viszont sok kívánnivalót hagyott maga után. Egy kiadós esőt követően az utakon akkora volt a sár, hogy az utazók gyakran küldöncöt menesztettek előre, hogy jelezzék a többnapos késést. A korabeli írásos feljegyzések között /számtalan olyan akad, amely az utazás viszontagságairól: a kátyúkról, tengely- törésekről, rablótámadásokról és más hasonlókról tudósit. Az utak forgalma gyér volt, legfeljebb a városok körül élénkült meg, ahol gyakrabban lehetett látni gabonát szállító szekereket, fontos üzenetet kézbesítő futárokat, s persze rabszolgákat és foglyokat hajtó katonákat is. Gyakorta rendeztek ünnepi felvonulásokat is, ilyenkor óriási tömeg özönlött az utakra. Persze nem hiányozhattak a kocsik sem Az ókori Asszíriában a király gyakran lovaskocsival űzte a vadat (Gyökeres György fotoreprodukciója) de ezek olykor ugyancsak furcsák voltak. A fennmaradt rajzokon és dombormúveken ormótlan, kerekekre szerelt csónakoknak látszanak, amelyekben zenészek és vidáman daloló emberek ülnek. A szárazföldi teherszállítást az ókori Mezopotámiában általában összekapcsolták a folyami teherszállítással. Érthető, hogy ahová hajón el lehetett jutni, oda nem szívesen mentek kocsival, hiszen az veszélyesebb és hosszadalmasabb is volt, hogy a kényelmet már ne is említsem. A hajón aludni is lehetett, a kocsi utasának viszont minden este valamilyen szállás után kellett néznie, ami nem volt egyszerű feladat, hiszen az utak mentén még nem működtek vendégfogadók. Az utak karbantartását a király többnyire úgy oldotta meg, hogy utasította a terület bérlőjét: törődjön az úttal. Ez feltehetően hálátlan feladat lehetett, s igen sokan azon mesterkedtek, hogy kibújjanak a kötelesség alól. Csak a perzsáknak jutott először az eszükbe, hogy központilag kell megszervezni az utak építését és gondozását, s az ő birodalmukban működött az első posta is. LACZA TIHAMÉR | I | I I ÚJ! 18 1987. VII. 3
