Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1987. január-június (20. évfolyam, 1-25. szám)
1987-06-12 / 23. szám
: állomásra A kézi- e szolgáló automa- zkodik. A sor végén ikeszt. beleteszem z ércpénzt, becsu- zem a kulcsot. Út- ulcsot a karikáról, ska is van erősítve számot emlékeze- ág kedvéért a note- i karikát pedig a la- satornába hajítom, /egyek négy darab zal visszatérek a foI kinyitom a páncél- a szokásos mun- nek a lányok. Úgy látni be az utcáról, leszakítom a zsebem, összegyűröm a zakóm hajtókáját, a nyakkendőm csomóját oldalra rántom, leszakítom az ingem gombját és egy kissé meg- hempergek a földön. Ha most Monika látna! Ezután előkeresem a vattát.és a klorofor- mos üvegcsét. A vattás papírt a WC-be dobom és leöblítem, aztán fogom a vattacsomót és ráöntök a kellemetlen szagú folyadékból. Az üvegcsét meg a fedelét kidobom a vakudvarra. Van ott éppen elég vacak ahhoz, hogy ez a kis üvegcse elvesz- szen közöttük, nem is szólva arról, hogy a folyosóról is nyílik oda egy ablak, tehát az üvegcsét kidobhatta a rabló is. amikor a folyosón felkészült a támadásra. A vakudvarra nyíló ablakot nyitva hagyom, hogy a kloroform erős szaga mielőbb elillanjon. ék valamit, hogy ne tni a redőnyt. Nem Jnám mi az illem, ndentöl függetlenül livatal kívülről zárva iülködnek, festik az nak Megnyugodva t nyíló ajtó becsukó- a kulcs a zárban, nagyon fontos, hogy és meg ne feledkez- Igokról. Mindeneke- ö kulcsát akasztom Egy rakás különféle ;k sem tűnik fel, ha a gyertyatartó alatt ség. fék pénztári késjle- kimutatást. Eszerint kettőszázezer schil- aprónak kell lennie, í számoltam el a let. Ebből az egyik iá vittem ki az állo- icvenezret pedig az ilatt áldoztam arra ak a neve: Monika, at fogják elrabolni. , a páncélszekrény öt perc múlva fél enik meg először az ton át betekintsen dben van-e minden, rendőrséget. Tehát mögött, ahová nem A nedves vattacsomót óvatosan tartom a csücskénél fogva és visszatérek az irodába. Még egyszer körülnézek. Minden rendben van, a páncélszekrény ajtaja'sarkig tárva. Lerogyok a földre. Olyan helyet választok, hogy látható legyek a kirakaton keresztül, azt akarom, hogy az őrszem mindjárt az első ellenőrzés után riadóztassa a rendőrséget. Oldalra dőlök, az orromhoz tartom a kloroformmal átitatott vattacsomót. Ha majd elveszítem az eszméletem, a kezem tehetetlen lesz, a földre hull és a vatta a padlóra csúszik. Még egyszer megpróbálok átgondolni mindent, nem feledkeztem-e meg valamiről. Kábulatomban az az érzésem, hogy valamit még meg kell tennem, de már nem tudom, hogy mit, megpróbálok még rágondolni, de már késő, már nem vagyok magamnál, zuhanok a semmibe. xxx Valami erős illat csiklandozza az orrom és kinyitom a szemem. A fehérköpenyes férfi, aki fölém hajol, a kezében egy üvegcsét tart, valami életrekeltö folyadékkal. Két egészségügyi bámészkodik a pultnál a hordággyal és arra várnak, kellenek-e még egyáltalán.- Na, hogy érzi magát? - kérdi a doktor.- Kutyául. A hányás erőltet - suttogom nagynehezen. Csak nagyon lassan kezd derengeni valami a fejemben.- Az semmi, majd elmúlik - vigasztal a doktor. - Nem érez valahol fájdalmat? Arra gondolok, tudja, nincs-e valami belső sérülése? • Fájdalmat? Azt nem. Csak rosszul érzem magam.- Próbáljon felülni. Az majd jót tesz. Mi majd segítünk. Az orvos, meg az egyik férfi segítenek fel a karosszékbe, melyen Scholz úr szokott ülni. Úgy teszek, mint aki hirtelen feleszmél a kábulatból.- A pénz! - kiáltok fel riadtan. - Mi van a pénzzel? - próbálok talpra állni.- Csak üljön nyugodtan még egy kicsit- csitítgat a doktor. Aztán hátrafordul és azt mondja valakinek.- Ez az úr hamarosan észhez tér. Kloroformmal kábították el. Teljesen fölösleges tovább várkoznunk itt. Megfogja a csuklómat, ellenőrzi az érverést.- Úgy látszik, minden rendben van. Ha netán megint rosszul lenne, vagy valami fájdalmat érezne, akkor majd a felügyelő úr felhív bennünket. A fehérköpenyes férfiak az üvegajtóját távoznak, az őr bizonyára felhúzta a redőnyt. Három férfi maradt az irodában, az egyik éppen a fényképezőgépét rakja el, a másik rajzol valamit, a harmadik, aki eddig a kilincseket és a zárakat ellenőrizte, egy széket húz maga alá és odaül mellém.- Lange felügyelő vagyok - mutatkozik be a civilruhás rendőr.- Kari Hermannak hívnak - válaszolom.- Én vagyok itt a pénztáros.- Az őr hivott bennünket. Hogy itt a padlón hever egy holttest. Dehát szerencsére nem volt igaza... Már tud beszélni?- Még rosszul érzem magam, de beszélni már tudok.- Akkor hát mindenekelőtt azt mondja meg nekem, mi történt itt tulajdonképpen.- Én magam sem látom még tisztán a dolgokat. Olyan váratlanul jött az egész... itt ültem a fülkében és a pénztári kimutatás befejezésén dolgoztam. Éppen ki akartam csomagolni a szalámis kenyeret, mivel még nem vacsoráztam, amikor megszólalt a csengő. Itt a folyosóra nyíló ajtónál. Azt hittem, hogy Scholz úr jött meg.- Ő még ilyen késő este is be szokott nézni ide?- Néha igen. Pénteken ugyanis mindig késő estig dolgozom. Kilencig, néha tízig is. Befejezem a heti kimutatást, s tudja, annak pontosan egyeznie kell. Néhányszor bejött hozzám Scholz úr is. Legutóbb egy üveg bort hozott nekem, hogy a sok számolás után másra terelődjenek a gondolataim. Gondoltam hát, hogy most is ö jött be néhány szóra, hogy megkérdezze, milyen volt a bevétel. Mentem, hát, hogy kinyissam.- Azt mondta, hogy szólt a csengő. Scholz úrnak tehát nincs kulcsa?- De van. Néha használja is, máskor meg csenget, mikor hogyan, lehet, hogy aszerint, milyen a hangulata. Talán attól függ, hogy üres kézzel érkezik-e vagy sem. Nem tudom.- Rendben van. Ment tehát, hogy kinyissa az ajtót. És mi volt azután?- Kinyitottam. A folyosón egy férfi állt sötét köpenyben, kalapját mélyen a szemébe húzta. Azt hiszem sötétszürke kalapot viselt, az arcát jóformán nem is láttam, esetleg annyit mondhatok, hogy elég széles. szögletes álla volt A pisztoly rövid csövét viszont lehetetlen volt nem észre- vennem, amely a gyomromra irányult. Eszembe jutott, hogy a páncélszekrény nyitva van. ezért gyorsan be akartam csapni az ajtót. De mintha az az ember olvasott volna a gondolataimban, a lábát gyorsan az ajtó és a küszöb közé dugta. Rámparancsolt, hogy hátráljak két lépést és forduljak meg.- És mit tett ön erre?- Hát mit tehettem volna. Hátraléptem és megfordultam. A férfi mögém lépett és becsukta az ajtót. Aztán jobb kézzel a hátamba nyomta a piszoly csövét, már egészen a bordáim között éreztem, ez bizony egy csöppet sem kellemes dolog. Bal kézzel pedig nedves, undorító szagú valamit nyomott az orrom alá. ösztönösen védekeztem, meg akartam szabadulni tőle. de olyan erős volt, mint a medve, a pisztoly csövével előre nyomott, a másik kezében levő nedves csomóval pedig csaknem egészen hátraszorította a fejemet. Fokozatosan kezdtem elveszíteni az egyensúlyomat meg az erőmet. Sötét karikák vibrálnak a szemem előtt... egyébre nem emlékszem: Ja még a doktorra, aki az imént ment el. A nyomozó egyet mást feljegyzett a noteszébe.- Módja csak, Herman úr, fel bírna már állni? Szeretnénk, ha megnézné a páncél- szekrényt, hiányzik-e belőle valami, s ha igen. mennyi?- Egy kissé már jobban érzem magam. Talán menni fog. Hacsak nem szédül majd a fejem... Még elég bizonytalanul éreztem magam, mintha a vízben járnék, de azért korántsem voltam annyira rosszul, mint ahogy elképzeltem, amikor a könyvtárban az orvosi segédkönyveket tanulmányoztam. Nagynehezen föltápászkodtam, és a kitárt páncél- szekrényhez támolyogtam. Benéztem a felső rekeszbe, és úgy tettem, mint aki kétség- beesésében összerogyik.- Ott ni! - Hát ez borzasztó! - Igen, százötvenezer, annyi volt... igen... a rekeszben. .. - Óbégattam akadozva. - Azonkívül - álltam fel újra és, lázas türelmetlenséget színlelve, nyitogattam ki a páncél- szekrény alsó rekeszét, s leplezett megkönnyebbüléssel húztam elő onnan a maradék készpénzt - ötvenezer háromszáztizenkettő schillingnek kell lennie... Nagyon kóvályog a fejem és káprázik a szemem. Kerem, figyeljenek, jól számolok-e. Természetesen az az összeg hajszálpontosan egyezett. Ezt a pénzt már nem sikerült elvinnem, illetve nem is akartam elvinni. Ez a készpénz mindenesetre arra vallott, hogy a támadó kívülálló személy, hogy a tettes olyan férfi, aki nem ismeri a helyi szokásokat. Ha magam követem el a rablást, bizonyára magamhoz veszem a készpénzt az utolsó fillérig. Azt hiszem, ez jó csalinak bizonyult, a nyomozó bevette a maszlagot.- A pénzt mindig két részre szokta osztani?- Ha nagyobb összeg fut be aznap, akkor igen. Félreteszek egy bizonyos kikereki- tett összeget, amelyhez, ha csak nem feltétlenül szükséges, nem nyúlok. A nyereményeket a maradékból fizetem ki. no meg abból, amit a lányok beszednek a felektől. Ezzel sok munkát megtakaritok magamnak- Kik tudhattak arról, hogy ily módon kezeli a pénzt?- Hát mindenekelőtt Scholz úr, aztán a lányok, Aliz és Szilvia. Más senki. Senkivel sem közlöm a hivatali ügyeket. A nyomozó megint bejegyzett valamit a noteszbe.- És hogy állunk a kulcsokkal, Herman úr? Kinek van kulcsa a folyosóra nyíló ajtótól?- Erre nem nehéz felelni, Scholz úrnak, Aliznak, Szilviának meg nekem - húztam elő a kulcsaimat, de aztán meggondoltam és zsebredugtam. - Az éjjeliőrnek a redőnytől van kulcsa, no meg az utcai bejárattól.- S a takarítónő hogyan jut be?- Innen a házból jár ide takarítani egy asszony. De neki nine* kulcsa. Reggel jön, amíg a feleket még nem fogadjuk, de mi már itt tartózkodunk.- Valaki nem veszíthette el a kulcsot attól a folyosóra nyiló ajtótól? Talán éppen ön? - érdeklődött a nyomozó.- Nem, abban bizonyos vagyok - mondtam és megint elővettem a kulcsaimat és megmutattam neki az egyiket. A nyomozó becsapta a noteszát. Aztán fürkésző tekintettel mustrálgatott.- Herman úr - kezdett a telkemre beszélni már kilenc óra, ön sem vacsorázott, én sem vacsoráztam, az élet oly rövid, ne raboljuk el feleslegesen egymás idejét, fejezzük be ezt a komédiát. Miért bohóckodik itt nekünk? Hová tette a hiányzó összeget?-Ééén?... hogy jut ilyesmi az eszébe? Kikérem magamnak! - tiltakoztam akadozva, és most még csak alakoskodnom sem kellett. Éreztem, milyen hevesen dobog a szívem, s hideg verejték gyöngyözik a halántékomon.- Ugyan, Herman úr, elvégre felnőttek vagyunk mindketten és elég idősek ahhoz, hogy ne higgyünk az ilyen dajkameséknek, nem gondolja? >% xxx így végződött életem első és egyben utolsó kalandja. Igen, vége lett. Nagyon kételkedem abban, hogy Monika megvárja, amíg visszatérek abból a bizonyos társadalmi intézményből, melyet kénytelen leszek felkeresni. Nemcsak azért kételkedem benne, mert ezek után bizonyára csak fizikai munkát vállalhatok majd, így a nagyvilági hajlamaim bizonyos korlátok közé szorulnak, de azért is, mert Mónikának, ahogy én ismerem, mindig csak az ügyes, tehetséges, nagyvonalú férfiak imponáltak. Nem is az ilyen magamfajta kontár, akivel ennyire könnyen bánik el az első „támadó fél“, semmit sem képes tenni ellene, a „betolakodó" kívülről zárja rá az ajtót, de a kulcs valami varázslatos módon visszajut a zsebébe. Ég veled Monika, csodaszép volt minden! Csak ne kellene ily tengernyi keserves nappal fizetni a veled töltött sok szép édes percért. VÉRCSE MIKLÓS fordítása MIHAIL ZOSCSENKO Nagy László felvétele SZERELEM A műsoros est későn ért véget, f A kimerült, átizzadt Vaszja Csesznokov, rendezői szalaggal zubbonyán, ott állt Masenyka előtt, és esdekelve mondta:- Várjon, boldogságom... Várja meg az első villamost. Biz’ isten, igazán, hát hová siet... Itt el lehet üldögélni, várakozni, meg miegymás, maga pedig elmegy... Várja meg az első villamost, biz’ isten. Mert különben, példának okáért, maga is kiizzadt, meg én is... Hisz meg is betegedhet az ember ilyen fagyban...- Nem - mondta Masenyka, s felhúzta sárcipőjét. - Micsoda lovag maga, ha fagyban nem meri elkísérni a hölgyét?- De hát kiizzadtam - mondta Vaszja, majdnem sírva.- No, öltözzön már fel! Vaszja Csesznokov engedelmesen felvette bundáját, határozott mozdulattal belekarolt Má- senykába, és kilépett vele az utcára. Hideg volt. Sütött a hold. Lábuk alatt csikorgott a hó- Ó, milyen nyughatatlan hölgyecske maga- mondta Vaszja, miközben elragadtatással szemlélte Masenyka profilját. - Ha nem magáról volna szó, hanem valaki másról, semmi kincsért sem kísérném el. Istenuccse, nem. Csak azért jöttem, mert szeretem. Masenyka felnevetett.- Maga mosolyog, meg a fogacskáit villogtatja- mondta Vaszja Csesznokov én pedig valóban hőn imádom és szeretem magát, Marja Vasziljevna. Ha azt mondja: feküdjön a villamos elébe, Vaszja Csesznokov, a sínekre, és maradjon ott, míg nem jön az első villamos, hát én lefekszem. Istenuccse...- Ugyan, hagyja már abba - torkolta le Masenyka -, inkább nézze, milyen csodaszép minden, amikor a hold süt. Milyen szép a város éjszaka! Milyen csodaszép!- Igen, tündérszép! - állapitota meg Vaszja, s kissé álmélkodva nézegette a ház málladozó vakolatát. - Valóban, csuda mód szép... Lám, a szépség is hatóerő, Marja Vasziljevna, ha valaki komoly érzelmeket táplál... Lám, sok tudós és pártember tagadja a szerelem érzelmét, de én, Marja Vasziljevna, nem tagadom. Én mindhalálig, akár az életem árán is a legkomolyabb érzelmeket fogom táplálni maga iránt. Biz’ isten... Ha azt mondja: menj neki fejjel annak a falnak, Vaszja Csesznokov, én bezzeg nekiszaladok.- No, menjünk - mondta Masenyka; látszott rajta, hogy tetszik a dolog.- Biz’ isten, nekiszaladok. Kívánja? A párocska kiért a Krjukov-csatornához.- Biz’ isten - mondta Vaszja újra -, akarja, hogy beugorjam a csatornába? Igen, Marja Vasziljevna? Maga nem hisz nekem, hát én bebizonyítom ... Vaszja Csesznokov megragadta a korlátot, és úgy tett, mintha át akarna mászni rajta.- Ah! - kiáltott fel Masenyka. - Vaszja! Mit csinál! Hirtelen egy sötét alak bukkant elő a sarok mögül, és megállt az utcalámpa alatt.- Mit üvöltöztök? - kérdezte halkan, miközben tüzetesen szemügyre vette a párocskát. Masenyka rémültében felsikoltott, és a rácshoz simult. Az ember közelebb lépett, és meghúzta Vaszja bundájának ujját.- Hó, te fafejű - mondta tompa hangon. - Vesd le a kabátod. Szaporán! Ha mukkanni mersz, ölyaf sózok a kobakodra, hogy véged. Érted, te szemét? Vesd le!- Pa-pa-pa - habogott Vaszja, aki ezt akarta mondani, pardon, de hát hogy gondolja?- Gyerünk! - az ember megrántotta a bunda hajtókáját. Vaszja reszkető kézzel kigombolta bundáját, és levetette.- A cipőt is! - parancsolta az ember. - A cipő is kell. r Pa-pa-pa - habogott Vaszja -, pardon... de fagy...- Gyerünk! «- A hölgyhöz nem is nyúl, én meg húzzam le a cipőmet - mondta Vaszja sértődötten -, neki is van bundája, meg sárcipóje is, én pedig még a cipőm is húzzam le. Az ember nyugodtan ránézett Masenykára:- Ha lehúzom róla, és batyuba csavarva elviszem, mindjárt lebukom. Tudom, mit csinálok. Lehúztad? Masenyka rémülten pillantott az emberre, és nem mozdult. Vaszja Csesznokov lekuporodott a hóba, és kitűzte a cipőjét.- Neki bundája is van - kezdte újra -, és sárcipője is, és én fizessek mindenki helyett... Az ember magára ráncigálta Vaszja bundáját, a cipőt a zsebébe gyömöszölte, s így szólt:- Ülj veszteg, meg se moccanj, a fogadat se vacogtasd. Ha pedig kiáltasz vagy megmoccansz, véged. Érted, te szemét? Es te is, höl- gyike.. Sietve összerántotta magán a bundát, és hirtelen eltűnt. Vaszja összeroskadt, lekókadt, úgy gunnyasz- tott a hóban, mint a megtestesült bánat; hitetlen- kedve nézegette fehér zoknis lábát.- Ezt jól kifogtam - jegyezte meg, és dühösen pillantott Masenkyára. - Elkísérem, és még a holmimnak is fuccs. Mi? Amikor a rabló léptei végképp elhaltak, Vaszja Csesznokov hirtelen rúgkapálni kezdett a hóban, és vékony metsző hangon kiáltotta:- Segítség! Rabló! Majd felpattant, és futásnak eredt a hóban, rémületében fel-felugrált, Kapkodva szedte a lábát. Masenyka ott maradt a rácsnál. GELLÉRT GYÖRGY fordítása
