Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1987. január-június (20. évfolyam, 1-25. szám)
1987-05-15 / 19. szám
Ö nző vagyok. Nem tagadtam soha, és nem tiltakozom, ha a szememre vetik. Olyannyira önző vagyok, hogy csakis magamra gondolok. Ennek a mérhetetlen önzésemnek köszönhetem, hogy Chicago perifériájáról idáig jutottam. A szüleim máig is ott élnek, a testvéreim nap-nap után másmás építkezésen kilincselnek munkáért. Mivelhogy mindig csak magamra gondoltam elsősorban, így végezhettem el végül is az egyetemet és szerezhettem meg az orvosi diplomát. Csakhogy rossz szakmát választottam. A második világháború után a fiatalok szinte ellepték az orvosi fakultásokat, mert csak nem akart béke lenni, és feltehető volt, hogy a katonai egészségügyi szolgálat mégiscsak jelent majd valami védelmet az esetleges újabb harcok során. Emellett az anyagi szempont is sokat nyomott a latban. Csakhogy amikor az egyetemek ontani kezdték a sok végzett orvost, a honoráriumok hirtelen csökkenni kezdtek. Meg aztán Koreában is az egészségügyiek között voltak a legnagyobb veszteségek, mert bizony ott kellett lenniük az első vonalban. Ezt azonban csak hallomásból tudom. Jómagam nem voltam Koreában - szerencsére. De pénzre sem tudtam szert tenni - szerencsétlenségemre. így aztán örülhettem, hogy egyáltalán állást kaptam egy városi szülészeten, ahol a főorvos csakhamar megengedte, hogy operálhatok, — akár a legsúlyosabb esetek- ben.is' A 9ineko|ógiai műtétek és az abnor- málitások érdekeltek. Nem volt a városban egyetlen barátom, mégcsak ismerősöm sem, így hát igyekeznem kellett, hogy mielőbb jó nevet szerezzek magamnak. Egy év múltán már akár sötétben is vállaltam volna a császármetszést. A méhen kívüli terhességgel kapcsolatos műtétet olyan gyorsan csináltam, akár maga a főorvos. Még gyorsabban is ment volna, de nem akartam magamra haragítani a főnökömet. Végül mégis ilyen okból kerültem el onnan: kegy- vesztett lettem. Egy nővér miatt. Olyan volt, akár az angyal, akihez gyerekkoromban imádkoztam. Úgy látszik, a főnököm is vallásos ember lehetett valamikor. Ráadásul volt személykocsija is. Csakhogy én ügyesebben operálok. A műtőben is, meg az életben is. Három hónap múlva kidobott mindkettőnket. Most az egyszer ráfizettem az önzésemre. Nem volt más választás, az egyik vidéki kórházban kellett állást vállalnunk. Más kiút egyszerűen nem volt. Odafelé végig az egzotikus tájra meg a jellegzetes lakóira gondoltunk, még örültünk is. Hiába. Jóformán ki sem mozdultunk a kórházból. A szülészeti osztály olyan borzasztó állapotban volt, hogy éjt nappallá téve kellett dolgoznunk. Igaz, úgysem volt hova mennünk. Ez a helyzet ma is. A kórházunk nyolcvan kilométernyire van a vidék egyetlen városától, amelynek mindössze egyetlen utcája meg egy vasútállomása van, ez köt össze bennünket a világgal. Csak különös alkalmakkor megyünk a városba, egyetlen mozijába vagy a szállóba. Nagyon ritkán. Itt mindenki keveset költ, mert senki sem akar itt maradni. Keresni akarunk. Egyelőre mi is inkább a praxissal törődünk, gondozzuk a bennszülötteket. Mindegyikünk szeretne felfedezni valami érdekeset és értékeset, amivel magunkra vonhatnánk a külvilág figyelmét. Már azt hittem, nekem sikerül. Az alatt a rövid idő alatt/ amióta itt dolgozom, tapasztaltam, hogy az itteni szülések között nagyon magas az abnormális esetek százaléka. Sokkalta többször* fordul elő, mint másutt. Koraszülések. És hónapról hónapra több. Leírtam megfigyeléseimet, az egyes eseteket, és elküldtem a fővárosba. Sokáig vártam a válaszra. Néhányszor sürgettem is. Határozott tudomásom van róla, hogy K. professzort, akinek az előadásait oly szívesen és szorgalmasan látogattam, különösen érdeklik a torzalakok és a szörnyszülöttek. Nála láttam több különleges esetet — fej nélküli és vízfejű gyerekeket, nagyobb daganatokat, mint maga a magzat, úgynevezett összenőtt ikreket, megnagyobbodott vagy megsértett magzatot - különlegességeket, amelyek itt naponta előfordulnak. A fényképfelvételeket is mellékeltem. Meggyőztem a feleségem, hogy most nincs szüksége új kosztümre, és azon a pénzen inkább elutaztam a fővárosba, az említett klinikára. Végül is a jövőmröl volt szó. Hisz ez a felfedezés kész szenzáció! Csakhogy K. professzor úr egyszerűen rám mordult, hogy az abnormális szülések már rég nem érdeklik. Nyugodtan akar aludni, nem bolond, hogy zaklatásnak tegye ki magát. Most a fájdalommentes szülés foglalkoztatja. Nekem is ezt ajánlotta. Csaknem kidobott a lakásáról, amely feltűnően fényűzőnek látszott. Néhány évvel ezelőtt K. professzor úr rendszerint újságpapírt használt zokni helyett és állítólag padlásszobákban lakott. A szerkesztőségben előbb hallani sem akartak róla, hogy az írásomat közöljék. Mit gondolok én, ripakodott rám egy piperköc titkárféle, hogy még a cvikkere is ugrándozott belé, tán azt akarom, hogy ez a nagytekintélyű folyóirat leközöljön holmi nyers valóságot? Ha majd a beszámolómat kissé alaposabb elmélyültséggel átdolgozom, pontos forrásmunkákkal, adatokkal, statisztikai számokkal és szakemberektől vett idézetekkel is ellátom - akkor állítólag úgy egy jó esztendő múlva szó lehet a közlésről. Nem vártam meg, amíg a fecsegő befejezi mondókáját, kitéptem kezéből a papírokat. Ezalatt látogatók voltak a feleségemnél. Két férfi járt nála és nagyon udvariasan érdeklődtek, vajon igaz-e, hogy a nagybátyja csalás miatt ül, s miért nem tett erről említést, amikor a felvételét kérte a kórházba? A feleségem azt válaszolta, hogy ezt akkor senki sem kérdezte tőle. Az urak erre felvonták a szemöldöküket, köszöntek és eltávoztak. De Mária nyugtalan lett. Amikor visszatértem, nem volt sem a kosztümre való, sem az óhajtott hírnév. A kézirat a fényképekkel együtt ott hevert az aktatáskában az asztalon. Kint fullasztó hőség volt. A mennyezeti ventillátor nem működött. Már nem emlékszem, melyikünk Ígérte meg, hogy elintézi a megjavítását. Ezen összevesztünk. Ez volt az első összekoccanásunk. Másnap hívattak az igazgatóhoz. Teljhatalmú ember volt a kórházban, eddig a köszönésemet is alig fogadta. Egy csöppet sem éreztem jól magam, amíg a feltűnően fényűző módon berendezett dolgozószobában vártam rá. A két titkárnő közül egyik sem akarta elárulni, miért hívattak, élcelődéseimre nagyon kimérten válaszoltak. Az igazgató azonban kerek mosollyal fogadott. Kényelmes fotelban mutatott helyet, szivarral kínált - szivart szív, attól való félelmében, hogy a cigarettapapírtól tüdőrákot kap -, szóval szivarral kínált és beszélni kezdett. Szinte elárasztott könnyed fecsegésével, hízelgő szavaival. Háthogy nem is sejtette, milyen kiváló szakember dolgozik a kórházban, hogy számára meglepő a szerénységem és hogy kissé sértve is érzi magát, amiért írásomat előbb nem neki mutattam meg. Tán azt hiszem, hogy a rönt- genológust nem érdeklik a szülészet érdekes problémái? Őt minden érdekli. És felajánlotta, hogy írásomat közzététeti a tartományi lapban. Kissé rövidítve ugyan és a saját megjegyzéseivel. Az én munkámat is szeretné kiegészíteni a saját témájával, amely az itteni őslakosság degenerációja. Végül felajánlotta, hogy szabad időmben nyugodtan használhatom az autóját. Megköszöntem. Az igazgató kocsijában várakoztam a laboratórium előtt, ahol a feleségem dolgozik. Sokáig várakoztam. Egész idő alatt azon törtem a fejem, mi lehet az oka, hogy a degeneráció folyamata olyan gyors ezeknél a szerencsétlen őslakosoknál. Merthogy az abnormális szülések száma hónapról hónapra növekedik! Szinte hihetetlen volt. A feleségemmel kikocsiztunk a szabadba. Ez volt az első kiruccanásunk. Hamarosan kibékültünk. Nem tud haragudni. Hanem a vidék nem tetszik neki, ezt bevallotta. Nem érzi jól magát, már kezdettől fogva. Mióta idejöttünk, nagyon fáradt és levert, körülötte mintha minden olyan nyomasztó lenne. Zord vidék ez. Körülnéztem. Tulajdonképpen én is fáradtnak érzem magam munka közben. Ezt az éghajlati változással magyaráztam. De miért lenne ez zord vidék?! Hisz mindenki irigyelt, hogy ide jövünk. Földi paradicsomnak mondták az utazók. Kis idő múlva elhallgattunk. Valóban nem volt ez valami sikerült kirándulás. Rendkívüli szélcsend honolt a táj felett. Néhány vadállattal is találkoztunk útközben, el sem szaladtak elölünk, mintha szelídek, vagy inkább levertek lennének. Magam sem tudom. Megálltunk az egyik falucskában. Benzint akartam venni. De sehol sem volt benzinkút. Az egyik ház előtt kiskutya játszott. Hirtelen eszembe jutott valami. Tán ettől felvidul Mária. Meg akartam venni a kiskutyát. Valamiféle keresztezett fajta lehetett, hosszú füllel, rövidke lábakkal, amolyan kedves teremtmény. Csakhogy a tulajdonosok hallani sem akartak a vásárról.- Miért? Tán olyan értékes fajta? - kérdeztem.- Nálunk minden kutya értékes - mondotta a tolmács szomorúan. És megmutatta a falut. Megdöbbentem. Visszafelé egy szót sem szóltam, pedig a feleségem mintha vidámabb lett volna. Mi lehet az oka, hogy errefelé még a kutyák között is ennyire gyors a degeneráció folyamata? Nemsokára beértünk egy autókaravánt. Megálltam az utolsó kamionnál. Benzint akartam szerezni tőlük. A katonáknak különleges fehér egyenruhájuk volt, amilyet eddig még nem láttam. Még véletlenül sem mosolygott volna egyikük sem.- Hova mennek? - kérdeztem őket, de úgy néztek rám, mintha nem értenék a kérdést. Majd az egyik apró termetű katona felém fordult fanyar mosollyal.- Gombázni - mondta. Csaknem vigyorgott. Majd nyomban valaki rámordult a kocsiból. Szokatlan, furcsa tárgyakat vittek, ponyvával letakarva valamennyi. Minden egyes autónak másféle volt a rakománya. Az egyikben hatalmas mutatóujj az égnek meredve, aztán hosszú létrafélék, mintha gyerekjátékok, építőkockák különféle nagyított változatai lennének. Több tucatra volt tehető a kocsik száma. Volt mit tennem, amíg sikerült megelőznöm valamennyit.- Ugyan mire célzott? - kérdeztem a feleségem nyugtalanul. Nem akartam feleslegesen megrémíszteni. Előttem már világos volt, miféle gombákra gondolt. A robbanások! Körülnéztem. A karaván már jócskán mögöttünk maradt csak nagyon lassan haladt a völgyben, mint valami hatalmas szürkészöld mérges százlábú. Az első mérges állat, amit ezen a vidéken láttam. Megeredt az eső. A ház előtt nem akartam kiengedni a feleségem a szakadó esőbe. Pedig nagyon mehetnékje volt a vacsora miatt, a takarítás, a televízió műsora miatt, s ezen csaknem összevesztünk. De nem engedtem ki a zuhogó esőbe. S akkor hirtelen átkarolt és csókolni kezdett. Az igazat megvallva nem éppen a szerelmes- kedésen járt az eszem, dehát a feleségem nagyon csinos, kívánatos teremtés, s egyelőre úgy szeretjük egymást, mintha nem is házasok lennénk. A kocsiban maradtunk még azután is, amikor már rég elmúlt a zivatar. A szülészeten nem vártak rám. A szülések levezetését különben is rendszerint a szülésznőkre bíztam. Nem kelthettek fel minden szüléshez, hisz akkor sosem aludtam volna ki magam. Meg aztán a normális lefolyású szüléshez az orvos felesleges is- véleményem szerint. Az ilyen esetekben csak jelentéktelen beavatkozásra van szükség. Az emberiség hosszú évezredek óta szaporodott szülészetek nélkül is. Gyakran csupán szemlélője vagyok e csodálatos eseménynek. Mint a néző, aki legfeljebb elronthat valamit. így hát most sem szüléshez jöttem. A nyilvántartó könyvet kerestem. A két évvel ezelőtti szülésekről szóló bejegyzéseket, kimutatást. A torzszülöttek akkori százalékát. Csakhogy a könyveket nem találtam. Állítólag az igazgatóság m.ár tavaly bekérte azokat. Az éppen vajúdó nő egy csöppent sem jajveszékelt. Érdekes, azt szokták mondani, a szüléskor annál jobban jajveszékelnek, minél műveletlenebb a nép. Ezek az őslakók, bizony, nagyon alacsony szinten élnek. Ott maradtam a vajúdó nő mellett. Váratlanul magragadta a karomat, hogy csaknem megijedtem. Mintha én megmenthetném. Én... Elrendeltem, hogy hozzanak oxigént és adjanak be neki szülési fájdalmat előidéző injekciót. Mert szükség esetén az ember szánalomból fokozza a szülési fájdalmat- néha. Az újszülött csupasz arccal és fejletlen koponyával jött a világra. Néhány perc múlva meg is halt. Az anya sírva fakadt, csendesen zokogott, nyöszörgött, sirdogált és anyanyelvén bennünket átkozott. Az igazgatóhoz rohantam. Éppen látogatói voltak. Magas rangú tisztek, és három professzor, fizikusok, akiket az újságokban közölt fényképeikről már ismertem. Útközben álltak meg itt, hogy egy kis pihenőt tartsanak. Előbb csak lassan, megfontoltan beszéltem, aztán egyre hevesebben, a végén már szinte ordítottam. Végképp elrontottam az estéjüket.- Meddig akarja még titkolni ezt? Ezeket a szörnyszülötteket? Maga... maga szörnyeteg ... Nem hagyták, hogy befejezzem. Csitít- gattak. Elsősorban, hogy állítólag még senki sem bizonyította be, hogy a rohamosan szaporodó torzszülések a sugárzás következményei lennének.- Én bebizonyítom! Adják meg nekem a robbantások számát és hatóerejét, bocsássák rendelkezésemre az intézet statisztikáját, és mindent bizonyítani fogok önöknek: a csontdudorokat, a fehérvérűséget és a többi rosszindulatú daganatot is. Másodszor meg - mégha igazam lenne is - a kísérletek, amelyek folynak, állítólag magasabb érdekből történnek. És hogy mi fontosabb? Az itteni őslakosság vagy az egész emberiség? - Merthogy ezek a kísérletek az emberiség védelmének és megmentésének az érdekében folynak... - oktatott ki komoly ábrázattal egy szemüveges öreg professzor, egy aggastyán, aki tán még el is hitte, amit mondott. Az emberiség megmentöjének képzelte magát. S az ilyen nagy ügy áldozatot is követel. Meg akarják védeni a békét.- Ez biztosan sikerül is. Hiszen a halottak úgysem kívánják a háborút. A halottak aligha fognak háborúzni... És faképnél hagytam őket. Tán még az ajtót is bevágtam magam után. Kint két udvarias úriember állított meg. Az iránt érdeklődtek, van-e tudomásom róla, hogy a feleségemnek van egy nagybátyja. Meg hogy nekem van feleségem is? Tudom-e, hogy ez a nagybácsi valahol nagyobb összeget rejteget, melyet sikkasztás útján szerzett? Vajon nem az új rokonnál rejtegeti-e?- Nem! - mordultam rájuk felháborodva. Megköszönték a választ és csak úgy mellékesen figyelmeztettek, hogy az illető nagybácsi ügyének kivizsgálásával kapcsolatban természetesen számitanom kell sok mindenre. Még a legrosszabbra is! És udvariasan elbúcsúztak. Otthon az igazgató várt rám. Azzal kezdte, hogy már nem is haragszik, amiért elrontottam az ünnepi estjét. Aztán magyarázni kezdte, milyen fontos dolog, amin itt dolgozunk, hogy mindez az emberiség megmentéséért történik. S hogy e feladat fontosságát sokan még ma sem képesek felfogni. Felajánlotta a legjobb feltételeket, a legjobb intézetekben, egyenesen a fővárosban.- S az ára?- Hogy nem foglalkozik többé a torzszülöttek eseteivel. Eszembe jutott K. professzor, és fényűző lakása. És a fájdalommentes szülés problematikáját választottam.- Nagyszerű! - örvendezett az igazgatóm. - Már akár holnap mehet. Ha aláírja ezt a nyilatkozatot. Aláírtam. Fütyülök az egészre. Ahogy elment, felbontottam egy palackot és felhajtottam néhány pohárral egymás után. Nem tudtam, hol lehet a feleségem. Magam láttam hozzá a csomagoláshoz. Nem sok holmink volt. Csupán két bőröndre való az egész. Hisz semmi vagyonunk sincs. De ezentúl másként lesz. Közben ittam, egyik pohárral a másik után. Miért törődjek éppen én az emberiséggel? Hisz önző vagyok, ezt hangoztatom, mióta csak élek. Mit nekem a társadalom! Hadd pusztuljanak, a fő, hogy boldog legyek! Bánom is én, ha mind meggebednek is! Tán velem törődne valaki, ha én haldokolnék? Ismerjük ezt! Még köpnének is egyet! Meg aztán hogyan védekezhetnék? Hogyan? Hisz nem vagyok független a többitől, a társadalomtól, hisz ha csak gyufát gyújtok, felkattin- tom a kapcsolót, felnyitom a konzervet vagy felhúzom a cipőmet, mindezzel a társadalommal szembeni engedelmességem tanúsítom, a függőségem, az alárendeltségem bizonyítom. Legfeljebb olyan kerekecske lehetnék ebben a hatalmas masinériában, amely a lehető leglassabban forog. De mennyiben befolyásolhatná egy ilyen csöppnyi kerekecske a tank haladásának irányát? A szakadéknak tartunk. Mit tehetnék én, amikor már elindultunk s a sebesség egyre fokozódik... Benyitottam a hálószóbába. A feleségem itthon volt. Éppen most ébredt. Mellette halomnyi citrom.- Uborkát akarok! Vagy ringlit hagymával. .. X- Minek?- Enni - néz rám bűntudatai. Csakis egy nöorvosnak nem jut eszébe, hogy mit jelent egy ilyen kívánság egy fiatalasszonynál. Csak a szülésszel fordulhat elő, hogy meg kell neki magyarázni - miközben a konkurenciához mennek a városba -, hogy világos legyen a diagnózis. Csakis a szülészorvossal fordulhat elő, hogy egyenesen a szájába kell rágni:- Gyerekem lesz! Megriadtam. Eszembe jutott a zivatar, meg az, hogy mennyi ideje is vagyunk már ezen a vidéken, meg az a sok torzszülött. Én nem akarok fej nélküli gyereket! Nem akarok halva született csecsemőt! Mert én önző vagyok. S azért írom e sorokat is. Végtére is én nagyon önző vagyok, és csakis magamra gondolok. Azon senki se csodálkozzék, hogy nem neveztem meg a vidéket, sem a kórházat, ahol mindez történt. Mert hisz bárhol másutt is megtörténhet. Akár már holnap. VÉRCSE MIKLÓS fordítása JOSEF NESVADBA Délután, fejezése éli vezeti biza Arca komol' a szakszen Iában. Ezer apró-cseprc megoldhata Olyan arc \ tudott bizalc lelkesedni, megmereve s egy szem tóttá maga pen ünnep mikor Balts hangon mei- Elvtársi lünk rendkí nem hivatal Mintha ti körülnézett.- Suba el szó... Azért beszéljük a A hosszt ültek. Valan kát próbált mindig mine Szajkó Sán bólogatott a többiek. I állapodott n kilógott ebb sei szavaivi detlenkedők gyan került ségébe? ö titokzatos ví sek egész 'Sok-sok fejt tes szervek bonyolította nem lehetet Ennek Sza mindenhol h nyitja a száj, tőségből... Ezúttal s< Nagy lapátk Iáit:- Bökd c: az igazgató Baltazár i görcsbe rán gyeimének I megszólalt,- Szajkó szed, akkor Szajkó gy a mutatóujj, sem nyitja a tárgyra ti mi lesz a fe mint tavaly, most is az Marcinkáné az italt, moi kell valahog a többi tömi ruljanak ho; én valahoe fűzte hozzá' hogy az ő s nyos terület- És mos- Nna, k a vőlegényt!- De kére- Hát idei megoldás ni hogy mégha- Hogy rr nem találok- Nem is vakból?- l-igaz, í- Na látja kész.- De talá mást nem le- Úgy érti-Háát...'- És még- Háát..- Na látja- Én azét- Á, érti Inunkba szá telt kolléga,- Én kéri értettem öni
