Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1987. január-június (20. évfolyam, 1-25. szám)
1987-05-08 / 18. szám
MIROSLAV VÁLEK, az SZSZK kulturális minisztere H a tüzetesen megvizsgáljuk, hogy a zene milyen szerepet tölt be életünkben, akkor bízvást elmondhatjuk: a korábbi évekhez képest ez a kapcsolat új összefüggésekkel és dimenziókkal gazdagodott. Ha e kapcsolatot akarjuk elemezni, akkor óhatatlanul szólni kell a Szlovákiai Zeneművészek Szövetségének munkájáról, a komoly zene és a könnyűzene jelenlegi helyzetéről és gondjairól, a zeneszerzők és az előadóművészek alkotómunkájáról, s azok körülményeiről, a zenének az egész lakosság és különösen a fiátalság életében betöltött szerepéről, tovább zeneművészetünk színvonaláról, s egész sor más olyan fontos kérdésről, amelyet nem lehet szem elöl téveszteni. Ha zenekritikánk rendszeres és eredményes munkát végezne, akkor a helyzetünk nyilvánvalóan sokkal könnyebb lenne. Azt hiszem, egy kezünk elég arra, hogy megszámoljuk, vajon a szlovákiai muzikológusok az elmúlt években hány fontos munkát jelentettek meg. S a fél kezünk is elegendő a kortárs művekkel és a mai gondjainkkal foglalkozó kiadványok számbavételére. A zenének, a zenei életnek számos sajátossága van, ugyanakkor azonban tény az is, hogy ez a terület alapvetően ugyanazokkal a gondokkal küszködik, mint a többi művészeti ágazat. Gondolkozzunk csak el a kortárs szlovák zene értékorientációjáról: milyen is ez valójában, milyen hatások érik, milyen alkotói folyamatokat támogat, s milyen célokat követ? Ha szó szerint venném például mindazt, ami a Szlovákiai Zeneművészek Szövetségének legutóbbi kongresz- szusi beszámolójában az új zeneművek kapcsán elhangozott - e dokumentumban különböző színvonalú alkotásokat soroltak föl egymás mellett -, akkor azt kellene hinnem, hogy a szövetség vezetőinek is komoly gondjai vannak a megfelelő értékorientációval. Feltételezem azonban, hogy ez nincs így. Ennek ellenére időzzünk még egy kicsit az értékeknél. A könnyűzene képviselői, a dalszerzők és az énekesek is gyakran panaszolják fel azt, hogy társadalmi presztízsük nem olyan, mint amilyet megérdemelnének. Ezúttal is szeretném hangsúlyozni: szükségünk van könnyűzenére is, támogatjuk és kellően értékeljük ezt a műfajt, természetesen akkor, ha jó. Arról, hogy könnyűzenénk színvonálas-e vagy sem, elsősorban a kritikusoknak, az elméleti szakembereknek, s nem utolsósorban a szövetség illetékeseinek kellene kellő hangsúllyal véleményt mondani. A könnyűzene népszerűsítésében kétségkívül figyelemre méltó eredményeket értünk el: az OPUS hanglemezgyártó vállalat az eltelt fél évtized alatt 422 könnyűzenei hanglemezt jelentetett meg. Ha belelapozunk az újságokba, a szákfolyóiratokba, akkor csak nagy ritkán olvashatunk elmélyült kritikákat. A rossz könnyűzenei produkciókat nem bírálják, a jókat nem népszerűsítik. Rendszerint az énekesekről, az együttesekről és a szerzőkről írnak meglehetősen felszínesen, a művet, a művészeti teljesítményt azonban nem elemzik. E téren különben olyan egészségtelen állapotok uralkodnak, hogy a könnyűzenei énekesek sokkal ismertebbek - mert többet propagálják őket mint a szocialista munka hősei, vagy az állami díjasok, akiket tudományos felfedezéseikért és egyéb nagy jelentőségű munkáért tüntettek ki. De ne legyünk igazságtalanok: ez a mértéktelen és a nem megfelelő értékrenden alapuló népszerűsítés nemcsak a könnyűzenei énekesekről mondható el. K ívánatos lenne zenei életünkben is a nagyobb szellemi pezsgés, a mozgás. A mozgás egyben változás is, s ez nemcsak örömet szerez, ahogy egy latin közmondás tartja, hanem egyúttal a fejlődés egyik feltétele is. Gyakran vagyunk tanúi annak, hogy művészeti életünkben az új megszületése nemcsak bizonyos, természetesnek mondható fájdalmat okoz, hanem olykor értetlenséget is. Sokan például a kamaraoperát már azelőtt elakarták temetni, mielőtt megszülte« volna. Akadnak olyanok is, akik magasztalják például az operaénekeseket, ám mindent megtesznek annak érdekében, hogy ne jussanak tovább anyaszínházuk, jobban mondva mostohaszínházuk deszkáinál, ne legyen lehetőségük máshol is fellépni, továbbfejlődni. A múzsák féltékenyek is, ezt jól tudjuk, de akiket nem szeretnek, nem becsülnek kellőképpen, azok még inkább görbe szemmel néznek másokra. Nekünk támogatnunk kell minden zenei műfajt, szükségünk van operára, musicalra, kamaramúvek- re, tehát színvonalas komoly zenére is. Mellesleg, nem tudom, kitől származik ez a megnevezés, mert jómagam minden színvonalas zeneművet komoly zenének tartok. Jó dolog a komoly zene stílusbeli és műfaji sokszínűsége, ám azzal már korántsem lehetünk elégedettek, hogy az új szlovák zeneművek különböző szemléin a színvonalas alkotásokon kívül átlagon aluli kompozíciók is elhangzanak. Ezt a jelenséget egyáltalán nem minősíthetjük a tolerancia megnyilvánulásának, hanem sokkal inkább túlzott engedékenységnek, a tehetség iránti tiszteletlenségnek. E káros jelenségek fölött nem hunyhatunk szemet még akkor sem, ha tudatosítjuk, a elmúlt években zenei életünk mennyit fejlődött. Hasonlóan sokat fejlődött előadómúvészetünk is, nagymértékben e művészeti ágazatnak is köszönhető az, hogy az alkotások nem maradtak holt értékek. Fokozatosan javítjuk előadóművészeink anyagi helyzetét is. Nekik is nemcsak köszönet és erkölcsi elismerés jár, hanem ugyanolyan honorárium, mint cseh kollégáiknak. Intézkedéseket foganatosítunk annak érdekében, hogy e téren is rend legyen. Zenei életünk egyik nagyon fontos feladata a hivatásos művészet hatékonyabb bekapcsolása a helyi kultúrába. DJ SZÚ Ehhez természetesen nem csupán színvonalas hivatásos m együttesekre és szólistákra van szükség, hanem a zenéhez értő, a muzsika iránt fogékony hallgatóságra is. Más országok tapasztalatai egyértelműen igazolják, hogy azok a fiatalok, akik alap- és középiskolai tanulmányaik során nem 1987. V. 8. részesültek zenei nevelésben, nincsenek felkészülve, nincs meg a műveltségük a színvonalas zene befogadására. Arra kárhoztatjuk hát őket, hogy megrekedjenek a meglehetősen hullámzó színvonalú szórakoztató muzsikánál. Lehetetlenné tesszük számukra a meglévő értékekből való válogatást, beszűkítjük zenei műveltségüket, s a kulturális értékek iránti érdeklődésüket. Ha már az iskola nem képes a megfelelő színvonalú zenei képzésre, akkor ezt a társadalomnak kell megtennie, nehogy a fiatalok újabb nemzedékei számára a komoly zene olyan rébuszt jelentsen, mint mondjuk az aztékok vagy a mayák képírása. A művészetre, s a művészettel való nevelés nemcsak a zeneművészetet érinti. Ez minden művészeti ágazatot érintő szerteágazató és időszerű kérdés. Célunk az, hogy a fiatal nemzedék kulturáltan éljen, a művészet formálja világlátásukat, értékrendjüket, gazdagítsa erkölcsi világukat. Érzelmekben, gazdag, esztétikai szempontból is fogékony embereket akarunk nevelni. M eggyőződésem, hogy a CSKP XVII. kongresszusa határozatainak, a társadalom átépítése stratégiájának a következetes valóra váltása csak akkor lehet eredményes, ha az elveket, a tennivalókat komplex módon fogjuk értelmezni, tehát a változások társadalmunk minden szféráját érintik. Ilyen vonatkozásban a kultúra hatékonyságának a növelése éppen olyan fontos feladat, mint a műszaki fejlesztés és a gazdasági szférában szükséges elodázhatatlan tennivalók. Ember- és társadalomformáló céljainkat csak politikailag, szakmailag képzett, kellő erkölcsi szinten lévő személyiségek révén érhetjük el. A mai ember csak akkor oldhatja meg igényes feladatait, ha szakképzett, bizonyos területre specializálódik, ugyanakkor azonban kellően művelt is, tehát nem szakbarbár. Más szempontból vizsgálva tennivalóinkat, elmondhatjuk, hogy sokszínű és sokrétű, megfelelő értékrend alapján differenciált művészetre, s ugyanilyen publikumra van szükségünk. Még érthetőbben kifejezve: olyan embereket kell nevelnünk, akik eligazodnak a kulturális értékek között. Tudatosítják, hogy vannak kimagasló művek, s vannak olyanok is, amelyek jórészt a szórakozást, az aktív pihenést szolgálják. Ám ezzel együtt tudniuk kell válogatni s bizonyos mértéket is tartani: mikor, mire van szükség. El kell érnünk, hogy az embereknek természetes igényük legyen olyan műveltségi szint elérése, amellyel szégyenkezés nélkül megfordulhatnak minden - ahogy mondani szokás - jólnevelt társaságban. Egykor ez valóban természetes követelménynek számított. S milyen a mai valóság? 1969- ben a cseh országrész lakója évente átlagosan 735 koronát költött kultúrára, a szlovákiai lakó 567-et, a különbség tehát 168 korona. Két évvel ezelőtt ez a különbség 336 koronát tett ki. Úgy vélem, eléggé beszédes és egyben pedig figyelmeztető ez az adat. A kultúra nem áru. Pénzzel nem lehet mérni jelentőségét, hatását. Ám mégis: minél több a művelt, kulturált ember, annál gazdagabb a társadalom s nemcsak a szellemi életben. A művelt ember nagyobb értéket tud letenni a közös asztalra. A zenéről, a zene társadami szerepéről írtam le néhány gondolatot, s közben más területet is érintettem. Nem véletlenül. A reális helyzetelemzést követő tettek nemcsak zenei életünk, hanem egész társadalmunk fejlődését szolgálják. • ön szerint mi az irodalom legfontosabb feldata napjainkban?-Életem legnagyobb megpróbáltatását a második világháború jelentette. Ezért számomra az emberi tulajdonságok fokmérői azok a tulajdonságok, amelyeket honfitársaimban fedeztem fel a háború alatt. Voltak közöttük, akik nem érték meg a győzelmet, voltak, akik megérték, de ma már nincsenek az élők sorában, és vannak olyanok is, nagyon kevesen, akik még ma is élnek. Sok fronttársammal levelezek. 1943-ban, amikor felállították utolsó egységünket, amellyel eljutottam Berlinig és Prágáig, összesen százhuszonötén voltunk. Heten maradtunk életben. Azóta is állandó kapcsolatban vagyunk egymással. Foglalkozásunk nagyon eltér, de abban megegyezünk, hogy mi, az elmúlt háború résztvevői, erőnkhöz mérten ma is szolgáljuk a béke ügyét. Egyik barátom-ezredtársam például Szahalinon él (a nevét nem árulom el, mert szerény ember lévén nem szereti, ha beszélnek róla). Nyugdíjas, de dolgozik. Éjjeliőr. A nyugdiját már évek óta a szovjet békealap javára utalja át. Amikor külföldön jártam, megtörtént néha, hogy így tódultak hozzám: ,,A harmincas években önök, szovjet írók kezdeményezték »A kultúra emberei a békéért« elnevezésű világkongresszusokat. És mit értek el vele. Hisz ennek ellenére kitört a második világháború.“ Először azt hinné az ember, hogy az ilyen kérdések elbátortalanítanak. De nekem meggyőződésem, hogy ha nem került volna sor ezekre a kongresszusokra, akkor a háború talán sokkal hamarabb elkezdődik, és valószínűleg még szörnyűbb, még pusztítóbb lett volna. Úgy gondolom, hogy a háború témája, a jelenlegi nemzetközi helyzet alakulásától függetlenül, tanúságtétel arról az embertelenségről, amelyet a háború jelent. Ennek a témának mindig óriási nevelő ereje lesz valamennyi eljövendő nemzedék számára. És ma, amikor erről beszélünk, nemcsak a szovjet irodalom tapasztalataira támaszkodhatunk, hanem a haladó világirodalom tapasztalataira is, hisz a második világháBeszélgetés Szergej Karlovval, a Druzsba Narodov főszerkesztőjével ború témája így vagy úgy megjelenik az amerikai irodalomban is, az angolban, a franciában, az olaszban, s spanyol nyelvűben is - Spanyolországtól Latin-Amerikáig. Közösen, együtt aggódunk a világ jövőjéért, nyugodt, békés holnapunkért, ^s nekem mély meggyőződésem, hogy bármilyen veszélyesek legyenek is egy új világháború híveinek próbálkozásai, a béke erői erősebbek, és sikerül megóvniuk a békét. • ön már régóta a Druzsba Narodov föszekesztője. Mint ismeretes, ez az egyik legolvasottabb, legnépszerűbb folyóirat a Szovjetunióban. Miben látja a siker titkát?- A siker a lap munkatársainak és bizonyos újításoknak köszönhető, amelyeket az elmúlt két évtizedben bevezettünk. De leginkább annak, hogy a Szovjetunióban élő népek művészetét képviselő nemzetiségi irodalmunk olyannyira éretté vált, hogy már nincs szüksége sem különösebb propagandára, sem különösebb engedményekre, amelyek úgyszólván elkerülhetetlenek voltak a húszas-harmincas években, sőt valószínűleg még a negyvenes-ötvenes években is. Napjainkban a 78 nyelven megjelenő soknemzetiségű szovjet irodalmat nehéz lenne elképzelni nemcsak számos kiváló orosz író neve nélkül, de olyanok nélkül is, mint például Vaszil Bikov, Csingiz Ajtmatov, Olesz Honcsar, Raszul Gamzatov, Kajszin Kulijev, David Kugultinov, Alim Kesokov vagy Nyikolaj Damgyinov, akik szó szerint az ország valamennyi vidékét képviselik. Mindenekelőtt ez magyarázza a fokozott érdeklődést egy olyan folyóirat iránt, mint a Druzsba Narodov. Bár meg kell mondanom, hogy a Szovjet írószövetség által kiadott egyéb folyóiratok is - számuk több mint 80 - elég gyakran jelentetik meg a köztársaságokat és az ország különböző tájait képviselő írók műveit. Közülük ma nem egyszerűen azt kell kiválasztani, amely az adott nemzetiségi irodalom szempontjából a legjelentősebb, hanem azt, amely a sok- nemzetiségű szovjet irodalom egésze számára a legjobb. Sót azt, amely megfelel a legmagasabb nemzetközi mércének is és jelentékeny része lehet a modern világirodalmi folyamatnak. Bár a Druzsba Narodov legfontosabb célja, hogy megismertesse az olvasókat a soknemzetiségű szovjet irodalommal, hasábjainkon igyekszünk bemutatni a szocialista és a fejlődő oszágok íróinak műveit, a világ azon haladó íróinak munkásságát, akik védik a humanista ideálokat, a barátság és a béke eszméit. így az utóbbi években a folyóiratnak két különszáma jelent meg, amelyeket Az író és a békeharc problémái, a szocialista baráti együttműködés és szerepe napjainkban cimű témának szenteltünk. Ezekben a különszámokban teret biztosítottunk a legkülönbözőbb országok íróinak, azoknak, akik megértik, mekkora felelősséget hordoz nyugtalan világunkban az irodalom és a művészi szó. Természetes, hogy az egész szovjet irodalom, ezen belül a nagy honvédő háborúnak szentelt irodalom - bármilyen nyelven jelenik is meg - olyan irodalom, amely aktivan síkraszáll a békéért, a nemzetközi együttműködésért, az országok és a népek barátságáért. Korunk irodalmának legfontosabb és legfelelősségtelje- sebb feladata, hogy hallassa hangját a modern világ legnagyobb problémájának megoldásában: legyen vagy ne legyen, fejlődjék-e és virágozzék-e ez világ, vagy pedig a nukleáris katasztrófa határára sodródjon. Válaszunk egy pillanatra sem lehet kétséges. SZERGEJ BARUZGYIN A zene szerepe mnmi-MMi Rudolf Pribiá: A MUNKA DALA
