Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1987. január-június (20. évfolyam, 1-25. szám)
1987-01-16 / 2. szám
Forgatás a moneda előtt A Moneda Palota egy teljes utcahosszat tölt be, azonban két fő homlokzata is van, a Bulnes téri homlokzat az Alamedán, ahol a külügyminisztérium foglal helyet, és a Constitución téri homlokzat, ahol a köztársaság elnöksége székel. Miután a szeptember 11 -i bombázás romba döntötte az épületet, az elnöki irodák omladékai ottmaradtak, azonmód elhagyatva. A kormány az Egyesült Nemzetek Kereskedelmi és Fejlesztési Bizottságának (UNCTAD) volt irodáiban rendezkedett be, egy húsz emeletes épületben, melyet a legitimitásra áhítozó katonai junta a liberális hazafi, don Diego Portales nevére keresztelt el. Ott székelt mintegy tíz évvel ezelöttig, amikor is véget értek a Moneda restaurálásának hosszas munkálatai; ezek magukban foglalták egy valóságos föld alatti erődítmény utólagos megépítését is: páncélfalú pincéket, titkos átjárókat, csapóajtókat, vészkijáratokat, melyek egy, az úttest alatt már régóta meglevő hivatali parkolóba vezettek. Santi- agóban mindezek ellenére azt beszélik, hogy Pinochetnek a külsőségek megőrzésére irányuló minden iparkodása zátonyra futott, amikor képtelen volt az emberek előtt O’Higgins szalagcsokrával mutatkozni, mely a törvényes hatalom szimbóluma Chilében, és amelynek a palota bombázása során nyoma veszett. A katonai hatalom egyik udvaronca egy ízben megpróbált hitelt szerezni annak a mesének, miszerint a szalagcsokrot a Monedát elsőként elfoglaló tisztek kimentették a lángokból, ez azonban olyan- együgyü igyekezet volt, hogy nem vezetett eredményre. Az olasz stáb nem sokkal reggel kilenc óra előtt filmre vette az Alameda felőli homlokzatot, szemközt a Haza Atyja, Bernardo O’Higgins emlékművével, amelyen ma propángáz örökmécses ég: a „szabadság lángja“. Majd odébbköltöztek, hogy filmre vegyék a másik homlokzatot is, ahol még jobban szemet szúrnak a palotaőrzés elit rendőrei, a legnyalkábbak és leggőgösebbek, akik napjában kétszer végigcsinálják az őrségváltás ceremóniáját, nem annyi kiváncsi külföldi előtt, ám épp annyi nagyzási hóborttal, mint a Buckingham palota őrei. Ezen az oldalon az éberség is nagyobb. így aztán, amikor a rendőrök meglátták, hogy az olasz stáb forgatáshoz készülődik, mindjárt az írásos meghatalmazást követelték, amelyet az Alameda felöli oldalán már egyszer elkértek. Erre holtbiztosán számítani lehetett: amint felbukkant a kamera a város bármely pontján, mindjárt felbukkant egy rendőr is, hogy elkérje az írásos engedélyt. Rendőr figyel a földalattin A francia stáb rendezője, Jean-Claude munkabeszámolója igen részletes és terjedelmes volt. Amit elmondott, mindjárt filmvásznon kellett elképzelnem, hogy meg ne törjön a film egysége, mert nem láthattam a felvételeket, míg csak vissza nem érek Madridba, a forgatás végeztével, akkor pedig már túlságosan késő lesz bármiféle változtatáshoz. Részben biztonsági okokból, ám még inkább gyönyörűségből, hogy Chilében vagyok, nem egy meghatározott helyen találkoztunk, hanem a várost jártuk ennek a döntő fontosságú ősznek egy másik reggelén. Járkáltunk a városközpontban, a legkevésbé használatos autóbusz- vonalakon utaztunk, a lehető legnyilváno- sabb helyeken kávéztunk, tengeri kagylókat ettünk, és sört ittunk hozzá, és alkonyatkor olyan messze találtuk magunkat a hoteltól, hogy le kellett mennünk a földalattihoz. Én nem ismertem, mert a katonai junta avatta fel, noha építését Frei kormánya kezdte meg, Allendéé pedig folytatta. Meglepett tisztasága és jól szervezettsége, és a természetesség, amellyel honfitársaim hozzászoktak, hogy a föld alatt utazzanak. Ez a világ mindeddig fölfedezetlen volt számomra, mivel nem volt semmiféle meggyőző érvünk, amire hivatkozva forgatási engedélyt kérhetnénk. Az a tény, hogy a franciák építették, adta az ötletet, hogy Jean-Claude stábja lefilmezhetné. Éppen erről beszéltünk, amikor a Pedro Valdivia állomásra érkeztünk, és a kijárat felé vezető lépcsőn • A Moneda palota az 1973-as puccs után az a tévedhetetlen érzésem támadt, hogy valaki néz bennünket. így is volt: egy civil ruhás rendőr olyan merően figyelt minket, hogy tekintete félúton összetalálkozott az enyémmel. Ez idő tájt már fel tudtam ismemi sTcivil ruhás rendőröket a tömegben. Noha ők maguk meg vannak róla győződve, hogy polgári ruhát viselnek, külsejük összetéveszthetetlen, divatjamúlt, sötétkék, háromnegyedes kabátjukkal, és bakák módjára, csaknem kopaszra nyírt hajukkal. Mindennek ellenére először mégis a tekintetük árulja el őket, mert a chileiek senkit nem néznek az utcán, hanem maguk elé meredve mennek vagy utaznak az autóbuszokon, így hát, amikor megláttam a testes férfit, aki még azután is tovább nézett, hogy rajtakaptam, nyomban tisztában voltam vele, hogy civil ruhás rendőr. Két keze a vastag szövetkabát zsebében, szájában cigaretta, bal szeme a füst miatt behunyva; nyomorúságos utánzata a filmeken látott detektívek- nek. Nem tudom, miért támadt az az érzésem, hogy ez a rendőr a Dagadt Romo, a diktatúra egyik bérgyilkosa, aki lángoló baloldalinak adta ki magát, és számos illegális aktivistát föladott, akiket aztán kivégeztek. Elismerem, hogy súlyos hiba volt ránéznem, de nem tehettem róla, nem szándékos cselekedet volt, hanem öntudatlan reflex. Utána, ugyanettől az ösztöntől kényszerítve, először balra néztem, majd rögtön utána a jobb oldalamra, és megláttam még kettőt. „Beszélj akármiről“ - mondtam halkan Claude-nak. „Beszélj, de ne gesztikulálj, ne nézz, ne tégy semmit." Megértette, és az ártatlanok természetességével mentünk tovább, míg ki nem jutottunk az utcára. Már leszállt az este, de a levegő megenyhült, tisztább volt, mint az előző napokban, és sokan igyekeztek hazafelé az Alemedán. Ekkor elváltam Jean-Claude-tól.- Tűnj el - mondtam neki -, később majd megkereslek. Kameraközeiben a diktátor Mielőtt a Monedába mentünk volna, átadtam Franquie-nak a Legfelsőbb Bíróság számára írt levelemet, melyet már napok óta a táskámban hordoztam, és nem tudtam rászánni magam, hogy feladjam, s megkértem, hogy adja át a címzettnek azonnal és személyesen, amit valóban meg is tett. Meghagytam nála a telefonszámokat is, melyeket Elena adott meg nekünk vészhelyzet esetére. Háromnegyed tizenegykor a Providencia egyik sarkán tett le, itt találkoztam a teljes létszámú olasz stábbal, s innen már együtt mentünk tovább a Moneda Palotához. Végső paradoxonként, ezúttal megváltam az uruguayi üzletember jelmezétől, s felöltöttem a farmernadrágot meg a nyúlbórrel bélelt bekecsemet. Egyik pillanatról a másikra határoztam így, mivel mind Grazia újságírói, mind Ugo operatőri, mind Guido hangmérnöki előéletét a lehető legalaposabban ellenőrizték. A segédeiktől azonban még csak igazolványt sem kértek, holott az ö nevük is szerepelt az engedély- kérésen. Ez egycsapásra megoldotta a helyzetemet: kábelesként léptem be, huzalokat és reflektorokat cipelve. A második napon a Monedában, úgy délelőtt tizenegykor egyszeriben valami láthatatlan izgatottságot észleltünk a levegőben, és sietős csizmakopogásra meg fegyvercsörgésre figyeltünk fel. A bennünket kísérő tiszt váratlan kedélyváltozáson ment keresztül, s egy durva kézmozdulattal ránk parancsolt, hogy oltsuk el az összes lámpát, és állítsuk le a felvevógépeket. Két civil testőr cövekelt le minden álcázás nélkül velünk szemben, készen arra, hogy közbelépjenek, amennyiben megkísérelnénk folytatni a filmezést. Nem tudtuk, mi történik, míg nem láttuk, hogy maga Augusto Pinochet tábornok halad el előttünk, zöldesen és püffedten, s lépdel az irodája felé egy szárnysegéd és két civil kíséretében. Villanásnyi látomás volt, ami semmire sem adott időt, de olyan közel haladt mellettünk, anélkül, hogy ránk nézett volna, hogy teljesen tisztán hallottuk, amit elhaladtában mondott:-A nőnek még az igazat sem szabad elhinni. Ugo kővé dermedten állt, ujját görcsösen a felvevógép ravaszára szorítva, mintha tulajdon végzetét látta volna elhaladni. Ha valaki meg akarta volna ölni - mondta nekünk később -, nagyon könnyű dolga lett volna." - Noha még több mint három óra munka állt előttünk, azon a napon egyikünk sem érzett kedvet a további filmezésre. Ketten lógtak fel... Utolsókként szálltunk fel a repülőgépre, és olyan kapkodva történt az egész, hogy rá sem ébredtem: lépésről lépésre ugyanazokat a stációkat járom végig, mint tizenkét évvel ezelőtt, amikor a mexikói gépre kellett felszállnom. Az utolsó két helyet foglaltuk el, csak ezek voltak szabadok. Ekkor éltem át a legellentmondásosabb érzelmeket az egész út során. Nagy szomorúságot éreztem, dühöt éreztem, ismét éreztem a száműzetés elviselhetetlen fájdalmát, de határtalan megkönnyebbülést is éreztem, hogy mindazok, akik részt vettek az én kaladomban, ép bőrrel megúszták. A repülőgép hangosbeszélóiböl felhangzó váratlan közlemény zökkentett vissza a valóságba.- Kérjük összes utasunkat, vegyék a kezükbe a jegyüket. Ellenőrzés van. Két civil ruhás tisztviselő - éppúgy lehettek a légitársaság, mint a kormány alkalmazottai - már a gépen tartózkodott. Sokat repültem már, és tudom, nem ritkaság, hogy az utolsó pillanatban, valami fedélzeti ellenőrzés céljából elkérik a beszállókártya ellenőrző szelvényét. Első ízben történt azonban, hogy a jegyet kérték. Ez bármiféle gyanúra okot adhatott. Szorongásomban a cukorkákat osztogató légikisasszony csodálatos zöld szeméhez menekültem- Ez teljességgel szokatlan, kisasszony — mondtam.-Jaj uram, mit mondjak erre önnek- felelte. - Ez túl van a mi hatáskörünkön. A szorult helyzetben mindig is tréfálkozó Franquie megkérdezte tőle, Montevideóban tölti-e az éjszakát, ó pedig ugyanebben a hangnemben felelte, tudakolja meg férjétől, a másodpilótától. Én, a magam részéről, egy pillanatig sem bírtam tovább elviselni a gyalázatot, hogy valaki másba rejtőzve kell élnem. Heves vágyat éreztem, hogy felálljak és odakiáltsam az ellenőröknek: „Menjetek mind a fészkes fenébe, Miguel Littin vagyok, filmrendező, Cristina és Her- nán fia, és sem nektek, sem senki másnak nincs joga megakadályozni, hogy a tulajdon hazámban, a tulajdon arcommal éljek!“ Amikor azonban elérkezett a pillanat, beértem azzal, hogy felmutattam a jegyet, amilyen nyugalommal csak tudtam, másik énem védelmező páncélja mögé rejtőzve. Az ehenór alig pillantott rá, és visszaadta anélkül, hogy rám nézett volna, öt perc múlva, miközben az alkonyi Andok-hegy- ség rózsaszínű hava fölött repültünk el, ráébredtem, hogy a mögöttem levő hat hét életemnek nem a leghösibb időszaka volt, ahogyan ideérkezvén gondoltam, hanem valami még fontosabb: a leginkább emberhez méltó. Az órámra néztem: öt óra tíz perc volt. Ekkor Pinochet, udvaroncai kíséretében már kijött az irodájából, lassú léptekkel végigjárta a hosszú, kihalt galériát, és a pompázatos, szónyeges lépcsőkön leereszkedett az első emeletre, maga után vonszolva a harminckétezer-kétszáz méteres szamárfarkat, amelyet ráfűztünk. Határtalan hálával gondoltam Elenára. A smaragd-szemű légikisasszony üdvözlésül koktélt szolgált fel nekflnk, és tájékoztatott bennünket, anélkül, hogy kérdeztük volna:-Azt hitték, hogy egy utas fellógott a gépre. Franquie és én megemeltük poharunkat a tiszteletére.- Ketten lógtak fel - mondtam. - Egészségére! (VÉGE) • Pinochet az óráját nézi. Vajon mennyi ideje van még? 0 Harckocsi Santiago egyik utcáján - a diktatúra 13. évében Miguel Littin kalandja
