Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1987. január-június (20. évfolyam, 1-25. szám)
1987-04-24 / 16. szám
A gyerekek már négy-ötéves koruk körül is játszhatnak boltost - és ha nagyobb testvérük van, akinek már van pénze, akkor ők is kérnek és örömmel fogadnak el szép fényes filléreket. A pénz értéke - és hogy mit lehet rajta venni - hétéves kora körül kezdi érdekelni a gyereket. Mit tegyünk, ha gyerekünk pénzt kér tőlünk? Mikor és mennyit adjunk neki? Az ember rendkívül változatos tapasztalatokat tehet a gyerekek körében. Van tízéves gyerek, akit egy kétnapos kirándulásra a költségeken felül zsebébe nyomott kétszáz koronával engednek el, és van tizen- négy-tizenöt éves kamasz, aki nem kap pénzt a szüleitől, mert amikor tavaly megpróbáltak neki egyszer zsebpénzt adni, azt hamarosan elköltötte. A felnőtt társadalom gyakran meglepően tájékozatlannak mutatkozik a gyerekek és a pénz viszonyát illetően - ellentétben más országok felnőtt társadalmával. Hogy még a fenti példák számát szaporítva egy kicsit jobtjan körbejárjuk a kérdést: nem egyszer tapasztaljuk, hogy tíz-tizenkét éves gyerekeknek három-négyezer koronájuk van a takarékban (vagy a szülök kezelésében), amelyhez „természetesen“ nem nyúlhatnak hozzá, nem vehetnek belőle azt, amit ők szeretnének. Akkor mennyiben az övék ez a - túl sok - pénz? Ők kapták nem egyszer születésnapjukra vagy karácsonyra vagy csak úgy, nagyszülőktől, rokonoktól. Ha megkérdezzük a szülőket, hogy van-e a gyereknek zsebpénze, általában azt a választ kapjuk, hogy:- Hogyne, természetesen. Minden nap adok neki egy ötöst, vehet belőle kiflit, kakaót, vagy amit akar. Vagy:- Persze, hogy van zsebpénze! Mindig ök viszik vissza a testvérével az üvegeket, és az a pénz az övék. Megosztoznak rajta. Vagy:- Van zsebpénze, persze. Akármire kér, én adok neki... Mindennek következtében aztán gyerekeinknek egyrészt túl sok - nemegyszer számolatlanul sok - pénzük van, vagy esetleg egyáltalán nincsen pénzük. Egyik rosszabb, mint a másik. (És akkor még nem is beszéltünk arról a helytelen gyakorlatról, amelyikben a gyerek például az iskolai jegyeiért kap pénzt - illetve részesül „levonásban“.) Világosan le kell szögeznünk: azok a pénzek, amelyeket a szülök zsebpénzként emlegettek, nem zsebpénzek. Mi a zsebpénz? A zsebpénz egy, mondjuk, hetenként rendszeresen megkapott - lehetőleg mindig ugyanazon a napon és ugyanabban az időpontban megkapott - összeg. Előre megbeszéljük a gyerekkel, hogy mivel most már iskolás - vagy: mivel ez az igénye felmerült - mostantól kezdve minden szombaton fog kapni tőlünk, tíz koronát. Ez persze lehet öt is - de ahogy a gyerek növekszik, az összegnek is lassan növekednie kell. ikortól kezdve kapjon zsebpénzt? Mondjuk: iskolás korától. Vagy: amikor másodikos lesz. Gyereke és családja válogatja. A zsebpénzzel a gyerek azt csinál, amit akar! Ez azt jelenti, hogy ha szombaton délután két órakor adtam 10 korona zsebpénzt a gyereknek és három órakor pénzt kér tőlem mozira, akkor a zsebpénztől függetlenül adok vagy nem adok neki. Vagyis ha helyeslem, hogy moziba menjen, és van pénzem, akkor adok pénzt. Ha nem helyeslem, vagy nincs pénzem, akkor ezt mondom meg. De azt semmiképpen sem mondhatom- ha egyszer a zsebpénzt zsebpénzként komolyan veszem - hogy:- De kisfiam! Most adtam neked, ezelőtt egy órával húsz koronát. Hogy kérhetsz most tizennégy koronát mozira? Ilyen formában: semmi közöm hozzá, hogy a gyerek mihez kezd a zsebpénzével. Ha lemegy a térre és zsebpénzét három perc alatt elköltve magának és a barátainak fagyit vagy nyalókát vesz - az ó dolga. Ha soha nem költ el egy fillért sem a zsebpénzéből, hanem egy dobozba zárja, mert ő autóra - vagy motorra, vagy kertes házra- akarja összegyűjteni, akkor eltréfálkozhatok ugyan azon, hogy hány évtized múlva gyűlik össze az első befizetéshez szükséges ősz- szeg, de ennél intenzivebben a dologba nem szólhatok bele. Haagyereknekmárszázharmincöt matchboxa van és már az egész családnak megtiltottuk, hogy matchboxot vegyenek - ö, a zsebpénzéből természetesen megveheti a százharminchatodikat és mind a többit is! Ha a gyerek gusztustalan bazári rémséget - mondjuk valamilyen pillanatok alatt tönkremenó fröccsöntött tárgyat- akar vásárolni magának a zsebpénzéből, akkor én ugyan kifejezésre juttathatom, hogy ez a tárgy nekem mennyire nem tetszik és én ugyan kifejezésre juttathatom, hogy ez a tárgy nekem mennyire nem tetszik és hogy szerintem semmi másra nem jó, csak hogy néhány ember meggazdagodjon - de ő azt vesz a zsebpénzéből, amit akar. (Talán mondanom sem kell, hogy ez nem vonatkozik a szeszes italra vagy a dohányra, de ott valami egészen másról van szó.) A gyerek nem akkor tanul meg gazdálkodni a pénzzel, ha felnöttesen beosztatom vele a zsebpénzét - netán könyveltetem kiadásait és bevételeit, mert erre is láttam példát -, hanem akkor, ha van pénze és maga tapasztalja meg, hogy mi minden történhet ezzel a pénzzel, mire ad és mire nem ad lehetőséget. Hadd említsem meg, hogy a tizedik életév fordulóján elszaporodó gyerekkori lopások hátterében nagyon gyakran találunk anyagilag igen jó körülmények között élő családokat, ahol a gyereknek sokszor nem kevés - de természetesen a szülők által kezelt - pénze van. Ezek a gyerekek általában tisztában vannak a pénz értékével, pontosabban azzal, hogy mi mennyibe kerül a kívánatos javak közül, de a pénzzel bánni egyáltalán nem tudnak. Zsebpénzük úgyszólván soha - az általam tapasztalt esetekben: soha - nincs! E zeknek az ügyeknek a rendezéséhez az is hozzá szokott tartozni, hogy felkérjük a szülőt: mostantól kezdve adjon a gyereknek rendszeresen zsebpénzt és a zsebpénz összegéről ne „számoltassa el“. (A gyerekek egyébként maguktól beszámolnak róla, hogy mennyi pénzük van, vagy hogy a pénzüket mire költötték és ha szabadon gazdálkodnak zsebpénzükkel, gyakran kikérik tanácsunkat!) A „lopós“ gyerekek szülei ilyenkor meg- hökkenve megkérdezik:- Talán megjutalmazzam azért, hogy lopott?! (És talán azt is gondolják: ilyen őrültség is csak egy pszichológusnak juthat az eszébe!) Erről - a megjutalmazásról - szó sincs. Arról van szó, hogy a gyereknek már két- három éve zsebpénzt kellene kapnia, s ennek hiánya éppúgy hozzájárult a lopási tünetegyüttes kialakulásához, mint az ugyancsak mindig fellelhető érzelmi nélkülözés. Azt kellett tapasztalnunk, hogy ha a szülők a zsebpénzre vonatkozó tanácsunkat (is) megfogadták, a gyerek helyzete az esetek többségében rendezhető volt. Míg, ha a zsebpénzre vonatkozó tanácsunkat - általában többi javaslatunkkal együtt - elvetették, a lopások minden „szigor és büntetés“ ellenére ismétlődtek, sót súlyosbodtak. M indebből pedig az következik: hétnyolcéves korától legyen zsebpénze a gyereknek, melynek összege az évek teltével lassan növekedjék. De ne halmozzuk el pénzzel a gyereket - viszont a saját pénzéből azt vehesse meg, amit ő akar. E zsebpénztől függetlenül adjunk arra pénzt a gyereknek, amit jónak ítélünk kérései közül - és amire telik -, és ne adjunk, amikor a kiadást helytelennek vagy fölöslegesnek tartjuk. VEKERDY TAMÁS /~\..ermekkoromban egyszer azt halWjr lottam, hogy az átmelegedett üveg elpattan, ha hideg víz freccsen rá. Aznap este, amikor a mama kitette a lábát a konyhából, azonnal kipróbáltam a tétel igazságát. Egy kis vizet fröcsköltem a lámpaüvegre. Az üveg eltörött, én megdöbbentem, a mama pedig belépett. Meglepetten s egyben fölindultán támadt rám. - Te, te - mért törted el a lámpaüveget? Lesütött szemmel hallgattam a szemrehányást és növekvő daccal tűrtem a pofonokat, melyek ugyancsak zuhogtak. Anyámat különösen csökönyös hallgatásom ingerelhette. Mért törted el a lámpaüveget? Mit is válaszolhattam volna? A legszemtelenebb hazugságnak látszott volna, ha az igazat felelem: En nem törtem el a lámpaüveget! Eltört, ,,mert az átmelegedett üveg elpattan, ha hideg viz freccsen rá“. Ugyan én fröcsköltem le, de nem azért, hogy eltörjem, hanem, hogy lássam, igaz-e az, amit hallottam, s ami oly érdekes volt számomra, hogy meg kellett JÓZSEF ATTILA Gyermekkoromban vizsgálnom. Nagyon igazságtalannak éreztem a fenyítést. De ha védekezésül azt mondom, azért fröcsköltem vizet az üvegre, mert úgy hallottam, hogy akkor eltörik, anyámban azt a hitet keltettem volna, hogy tudatos rosszaság, komoly gonoszság volt, amit tettem. Úgy, hát te tudtad és mégis? Igen, tudtam, de azt is tudtam, hogy a gyereket mindig becsapják, hol a gólyamesével, hol meg azzal, hogy hercsula lesz ebédre. így vagyok azzal a kérdéssel is, hogy miért Írok verset. A természetes felelet nem elégítené ki azt, ki választ vár. Költő lettem, mert hallottam, hogy vannak költők s mert mindazt szerettem volna én is csinálni, amit a kiismerhetetlen és félelmetes felnőttek tettek. El akartam lesni lenyűgöző biztonságuk titkát. Féltem a lovaktól, de megveregettem a farukat, pofájukat, bátor voltam, hogy ne lássák, hogy félek. Magamat azonban nem csalhattam meg. A félelem ott ólt bennem, s csak annyit értem el, hogy bujkált előlem, amiképp az árnyék éppen az elől szökellnek a tárgyak túlsó oldalára, aki ezen az oldalon akarja lámpával meglepni őket. Kocsis akartam lenni, hiszen 6 nem érez félelmet. De arra is gondoltam, hogy elmegyek búvárnak vagy mozdonyvezetőnek. Emiatt kinevettek. Nem baj, mondogatták, ügyes lakatos lesz belőled, a lakat is csak szerkezet, mint a mozdony. Én azonban titokban szétszedtem egy zárat s csalódottan láttam, hogy szerkezetnek szerkezet ugyan, ügyes is, de nincs benne semmi abból, amit én ,,felnőttinek" neveztem volna egykor. Nem értették meg, hogy a mozdony az más, az óriási és pöfög, dohog, zúg, visít s mintha fel akarna robbanni, amikor megáll. S a félelmetes jószágon ott áll a mozdonyvezető és végtelen nyugalommal néz le a kisgyerekre, akinek a sínek közelébe sem szabad mennie. Nem értették, hogy éppen a félelmet akartam legyőzni. ÚJ SZÚ 1987. IV. 24. Átalakítás - a szovjet könyvkiadásban A Szovjetunióban évente 80 ezer könyv és folyóirat jelenik meg több mint 2 milliárd példányban. A tömegkeresletet kitevő gyermek- és szépirodalom a teljes terjedelem 54 százaléka, s aránya minden ötéves tervben fokozatosan emelkedik. Ám, a könyvek iránti keresletnek a kiadók még mindig nem tudnak megfelelni. Még az ismeretterjesztő irodalomban is vannak „hiánycikkek". A helyzet évek óta, ha nem is rosszabbodik, de stagnál. A „könyvvita" régi keletű és bővelkedik az érintettek kölcsönös szemrehányásában. A kiadók és a kereskedelem illetékesei az olvasóközönséget bírálja, mondván: soha nem elégedettek azzal, amit kínálnak neki. Az olvasók - mondani se kell - vádolják az írókat, hogy unalmas köteteket írnak, és a kiadókat, hogy a keresett művek rovására is megjelentetik ezeket. A hiány okát a kiadók és a kereskedők elsősorban a szűkös papírellátásra vezetik vissza. Másodsorban a „mindenevő" és mohó olvasóra, aki hajlandó mindent megvenni, ami csak egy kicsit is érdekli. Van azért ebben némi igazság! Ma a Szovjetunióban a családok 978 százaléka rendelkezik kisebb-nagyobb saját könyvtárral. Ezekben a családi házikönyvtárakban 40 milliárd kötetet halmoztak fel, ami csaknem a hatszorosa az állami és szövetkezeti könyvállománynak. Ha ezt a tényt igaznak fogadjuk el, akkor nem létezhet a papírhiány. Egy sajtótájékoztatón M. Nyenasev, az Állami Kiadói Bizottság új elnöke más megvilágításba heyezte az ügyet. Szerinte ugyanis a szovjet könyvhiány fő oka bizonyos technikai lemaradással magyarázható. A Szovjetunióban a könyvkiadás folyamata egy évnél is hosszabb időt vesz igénybe. A vezető tőkés országokban ez az idő maximálisan két hónap. Az olvasók, ha egyet is értenek ezzel az indoklással, hozzáteszik: a baj ott van, hogy a kiadók nem számolnak a kereslettel, a közönségízléssel. Hatalmas példányszámokban jelennek meg olyan művek, amelyek nem keltenek kellő érdeklődést. Mit válaszolnak erre a kiadók? Országos átlagban - mondják - a kiadott könyveknek csak a 0,7 százaléka fogy el. Igaz, a példányok jelentős részét a könyvtáraknak szállítják, ahol aztán örök időkig porosodnak. Nem érdektelen, hogy van egy pont, ahol olvasók és írók között tökéletes az egyetértés. Mindkét fél bírálja a kiadói körökben eluralkodott bürokratizmust és túlbiztosítást, s ennek következtében a kezdeményező készség teljes hiányát. ,,Adjunk az olvasó kezébe olyan könyveket, amelyeknek reális példányszámát a kereslet határozza meg, nem pedig valaki kénye- kedve" - irta a Könyvszemle című hetilapban Jurij Nagibin, az író. Az Állami Kiadói Bizottság új vezetése mintha hajlana Nagibin és az olvasók véleménye felé. Nyenasev elismeri: ,,A könyvkiadás mai gyakorlatában sok a váratlan tényező és ez komoly változtatásokat követel. Valóban vannak a könyvkiadásban bürokraták". Ezért a következő tíz évre új kiadási tervet dolgoznak ki. (Az APN alapján) Szilva József: Tiszteiét a nyomdászoknak (fametszet)
