Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1987. január-június (20. évfolyam, 1-25. szám)

1987-04-24 / 16. szám

A gyerekek már négy-ötéves koruk körül is játszhatnak boltost - és ha nagyobb testvérük van, akinek már van pénze, akkor ők is kérnek és örömmel fogadnak el szép fényes filléreket. A pénz értéke - és hogy mit lehet rajta venni - hétéves kora körül kezdi érdekelni a gye­reket. Mit tegyünk, ha gyerekünk pénzt kér tőlünk? Mikor és mennyit adjunk neki? Az ember rendkívül változatos tapaszta­latokat tehet a gyerekek körében. Van tíz­éves gyerek, akit egy kétnapos kirándulásra a költségeken felül zsebébe nyomott két­száz koronával engednek el, és van tizen- négy-tizenöt éves kamasz, aki nem kap pénzt a szüleitől, mert amikor tavaly meg­próbáltak neki egyszer zsebpénzt adni, azt hamarosan elköltötte. A felnőtt társadalom gyakran meglepően tájékozatlannak mutatkozik a gyerekek és a pénz viszonyát illetően - ellentétben más országok felnőtt társadalmával. Hogy még a fenti példák számát szapo­rítva egy kicsit jobtjan körbejárjuk a kérdést: nem egyszer tapasztaljuk, hogy tíz-tizenkét éves gyerekeknek három-négyezer koroná­juk van a takarékban (vagy a szülök kezelé­sében), amelyhez „természetesen“ nem nyúlhatnak hozzá, nem vehetnek belőle azt, amit ők szeretnének. Akkor mennyiben az övék ez a - túl sok - pénz? Ők kapták nem egyszer születésnapjukra vagy karácsonyra vagy csak úgy, nagyszülőktől, rokonoktól. Ha megkérdezzük a szülőket, hogy van-e a gyereknek zsebpénze, általában azt a választ kapjuk, hogy:- Hogyne, természetesen. Minden nap adok neki egy ötöst, vehet belőle kiflit, kakaót, vagy amit akar. Vagy:- Persze, hogy van zsebpénze! Mindig ök viszik vissza a testvérével az üvegeket, és az a pénz az övék. Megosztoznak rajta. Vagy:- Van zsebpénze, persze. Akármire kér, én adok neki... Mindennek következtében aztán gyere­keinknek egyrészt túl sok - nemegyszer számolatlanul sok - pénzük van, vagy eset­leg egyáltalán nincsen pénzük. Egyik rosszabb, mint a másik. (És akkor még nem is beszéltünk arról a helytelen gyakorlatról, amelyikben a gye­rek például az iskolai jegyeiért kap pénzt - illetve részesül „levonásban“.) Világosan le kell szögeznünk: azok a pénzek, amelyeket a szülök zsebpénz­ként emlegettek, nem zsebpénzek. Mi a zsebpénz? A zsebpénz egy, mondjuk, hetenként rendszeresen megkapott - lehetőleg mindig ugyanazon a napon és ugyanabban az időpontban megkapott - összeg. Előre megbeszéljük a gyerekkel, hogy mivel most már iskolás - vagy: mivel ez az igénye felmerült - mostantól kezdve minden szom­baton fog kapni tőlünk, tíz koronát. Ez persze lehet öt is - de ahogy a gyerek növekszik, az összegnek is lassan növe­kednie kell. ikortól kezdve kapjon zsebpénzt? Mondjuk: iskolás korától. Vagy: amikor másodikos lesz. Gyereke és család­ja válogatja. A zsebpénzzel a gyerek azt csinál, amit akar! Ez azt jelenti, hogy ha szombaton délu­tán két órakor adtam 10 korona zsebpénzt a gyereknek és három órakor pénzt kér tőlem mozira, akkor a zsebpénztől függetle­nül adok vagy nem adok neki. Vagyis ha helyeslem, hogy moziba menjen, és van pénzem, akkor adok pénzt. Ha nem helyes­lem, vagy nincs pénzem, akkor ezt mondom meg. De azt semmiképpen sem mondhatom- ha egyszer a zsebpénzt zsebpénzként komolyan veszem - hogy:- De kisfiam! Most adtam neked, ezelőtt egy órával húsz koronát. Hogy kérhetsz most tizennégy koronát mozira? Ilyen formában: semmi közöm hozzá, hogy a gyerek mihez kezd a zsebpénzével. Ha lemegy a térre és zsebpénzét három perc alatt elköltve magának és a barátainak fagyit vagy nyalókát vesz - az ó dolga. Ha soha nem költ el egy fillért sem a zsebpén­zéből, hanem egy dobozba zárja, mert ő au­tóra - vagy motorra, vagy kertes házra- akarja összegyűjteni, akkor eltréfálkozha­tok ugyan azon, hogy hány évtized múlva gyű­lik össze az első befizetéshez szükséges ősz- szeg, de ennél intenzivebben a dologba nem szólhatok bele. Haagyereknekmárszázhar­mincöt matchboxa van és már az egész családnak megtiltottuk, hogy matchboxot vegyenek - ö, a zsebpénzéből természete­sen megveheti a százharminchatodikat és mind a többit is! Ha a gyerek gusztustalan bazári rémséget - mondjuk valamilyen pilla­natok alatt tönkremenó fröccsöntött tárgyat- akar vásárolni magának a zsebpénzéből, akkor én ugyan kifejezésre juttathatom, hogy ez a tárgy nekem mennyire nem tetszik és én ugyan kifejezésre juttathatom, hogy ez a tárgy nekem mennyire nem tetszik és hogy szerintem semmi másra nem jó, csak hogy néhány ember meggazdagodjon - de ő azt vesz a zsebpénzéből, amit akar. (Talán mondanom sem kell, hogy ez nem vonatkozik a szeszes italra vagy a dohány­ra, de ott valami egészen másról van szó.) A gyerek nem akkor tanul meg gazdál­kodni a pénzzel, ha felnöttesen beosztatom vele a zsebpénzét - netán könyveltetem kiadásait és bevételeit, mert erre is láttam példát -, hanem akkor, ha van pénze és maga tapasztalja meg, hogy mi minden történhet ezzel a pénzzel, mire ad és mire nem ad lehetőséget. Hadd említsem meg, hogy a tizedik élet­év fordulóján elszaporodó gyerekkori lopá­sok hátterében nagyon gyakran találunk anyagilag igen jó körülmények között élő családokat, ahol a gyereknek sokszor nem kevés - de természetesen a szülők által kezelt - pénze van. Ezek a gyerekek általá­ban tisztában vannak a pénz értékével, pontosabban azzal, hogy mi mennyibe kerül a kívánatos javak közül, de a pénzzel bánni egyáltalán nem tudnak. Zsebpénzük úgy­szólván soha - az általam tapasztalt ese­tekben: soha - nincs! E zeknek az ügyeknek a rendezéséhez az is hozzá szokott tartozni, hogy felkérjük a szülőt: mostantól kezdve adjon a gyereknek rendszeresen zsebpénzt és a zsebpénz összegéről ne „számoltassa el“. (A gyerekek egyébként maguktól be­számolnak róla, hogy mennyi pénzük van, vagy hogy a pénzüket mire költötték és ha szabadon gazdálkodnak zsebpénzükkel, gyakran kikérik tanácsunkat!) A „lopós“ gyerekek szülei ilyenkor meg- hökkenve megkérdezik:- Talán megjutalmazzam azért, hogy lo­pott?! (És talán azt is gondolják: ilyen őrültség is csak egy pszichológusnak juthat az eszébe!) Erről - a megjutalmazásról - szó sincs. Arról van szó, hogy a gyereknek már két- három éve zsebpénzt kellene kapnia, s en­nek hiánya éppúgy hozzájárult a lopási tünetegyüttes kialakulásához, mint az ugyancsak mindig fellelhető érzelmi nélkü­lözés. Azt kellett tapasztalnunk, hogy ha a szülők a zsebpénzre vonatkozó tanácsun­kat (is) megfogadták, a gyerek helyzete az esetek többségében rendezhető volt. Míg, ha a zsebpénzre vonatkozó tanácsunkat - általában többi javaslatunkkal együtt - el­vetették, a lopások minden „szigor és bün­tetés“ ellenére ismétlődtek, sót súlyos­bodtak. M indebből pedig az következik: hét­nyolcéves korától legyen zsebpénze a gyereknek, melynek összege az évek teltével lassan növekedjék. De ne halmoz­zuk el pénzzel a gyereket - viszont a saját pénzéből azt vehesse meg, amit ő akar. E zsebpénztől függetlenül adjunk arra pénzt a gyereknek, amit jónak ítélünk kéré­sei közül - és amire telik -, és ne adjunk, amikor a kiadást helytelennek vagy fölösle­gesnek tartjuk. VEKERDY TAMÁS /~\..ermekkoromban egyszer azt hal­Wjr lottam, hogy az átmelegedett üveg elpattan, ha hideg víz freccsen rá. Aznap este, amikor a mama kitette a lábát a konyhából, azonnal kipróbáltam a tétel igazságát. Egy kis vizet fröcsköltem a lám­paüvegre. Az üveg eltörött, én megdöbben­tem, a mama pedig belépett. Meglepetten s egyben fölindultán támadt rám. - Te, te - mért törted el a lámpaüveget? Lesütött szemmel hallgattam a szemrehányást és növekvő daccal tűrtem a pofonokat, melyek ugyancsak zuhogtak. Anyámat különösen csökönyös hallgatásom ingerelhette. Mért törted el a lámpaüveget? Mit is válaszolhat­tam volna? A legszemtelenebb hazugság­nak látszott volna, ha az igazat felelem: En nem törtem el a lámpaüveget! Eltört, ,,mert az átmelegedett üveg elpattan, ha hideg viz freccsen rá“. Ugyan én fröcsköltem le, de nem azért, hogy eltörjem, hanem, hogy lássam, igaz-e az, amit hallottam, s ami oly érdekes volt számomra, hogy meg kellett JÓZSEF ATTILA Gyermekkoromban vizsgálnom. Nagyon igazságtalannak érez­tem a fenyítést. De ha védekezésül azt mondom, azért fröcsköltem vizet az üvegre, mert úgy hallottam, hogy akkor eltörik, anyámban azt a hitet keltettem volna, hogy tudatos rosszaság, komoly gonoszság volt, amit tettem. Úgy, hát te tudtad és mégis? Igen, tudtam, de azt is tudtam, hogy a gye­reket mindig becsapják, hol a gólyamesé­vel, hol meg azzal, hogy hercsula lesz ebédre. így vagyok azzal a kérdéssel is, hogy miért Írok verset. A természetes felelet nem elégítené ki azt, ki választ vár. Költő lettem, mert hallot­tam, hogy vannak költők s mert mindazt szerettem volna én is csinálni, amit a kiis­merhetetlen és félelmetes felnőttek tettek. El akartam lesni lenyűgöző biztonságuk titkát. Féltem a lovaktól, de megveregettem a farukat, pofájukat, bátor voltam, hogy ne lássák, hogy félek. Magamat azonban nem csalhattam meg. A félelem ott ólt bennem, s csak annyit értem el, hogy bujkált előlem, amiképp az árnyék éppen az elől szökellnek a tárgyak túlsó oldalára, aki ezen az oldalon akarja lámpával meglepni őket. Kocsis akartam lenni, hiszen 6 nem érez félelmet. De arra is gondoltam, hogy elmegyek bú­várnak vagy mozdonyvezetőnek. Emiatt ki­nevettek. Nem baj, mondogatták, ügyes lakatos lesz belőled, a lakat is csak szerke­zet, mint a mozdony. Én azonban titokban szétszedtem egy zárat s csalódottan láttam, hogy szerkezetnek szerkezet ugyan, ügyes is, de nincs benne semmi abból, amit én ,,felnőttinek" neveztem volna egykor. Nem értették meg, hogy a mozdony az más, az óriási és pöfög, dohog, zúg, visít s mintha fel akarna robbanni, amikor megáll. S a fé­lelmetes jószágon ott áll a mozdonyvezető és végtelen nyugalommal néz le a kisgye­rekre, akinek a sínek közelébe sem szabad mennie. Nem értették, hogy éppen a félel­met akartam legyőzni. ÚJ SZÚ 1987. IV. 24. Átalakítás - a szovjet könyvkiadásban A Szovjetunióban évente 80 ezer könyv és folyóirat jelenik meg több mint 2 milliárd példányban. A tömeg­keresletet kitevő gyermek- és szépirodalom a teljes terjedelem 54 százaléka, s aránya minden ötéves tervben fokozatosan emelkedik. Ám, a könyvek iránti keresletnek a kiadók még mindig nem tudnak megfe­lelni. Még az ismeretterjesztő irodalomban is vannak „hiánycikkek". A helyzet évek óta, ha nem is rosszabbodik, de stagnál. A „könyvvita" régi keletű és bővelkedik az érintettek kölcsönös szemrehányásában. A kiadók és a kereskedelem illetékesei az olvasóközönséget bírál­ja, mondván: soha nem elégedettek azzal, amit kínál­nak neki. Az olvasók - mondani se kell - vádolják az írókat, hogy unalmas köteteket írnak, és a kiadókat, hogy a keresett művek rovására is megjelentetik ezeket. A hiány okát a kiadók és a kereskedők elsősorban a szűkös papírellátásra vezetik vissza. Másodsorban a „mindenevő" és mohó olvasóra, aki hajlandó min­dent megvenni, ami csak egy kicsit is érdekli. Van azért ebben némi igazság! Ma a Szovjetunióban a családok 978 százaléka rendelkezik kisebb-nagyobb saját könyvtárral. Ezekben a családi házikönyvtárakban 40 milliárd kötetet halmoztak fel, ami csaknem a hatszoro­sa az állami és szövetkezeti könyvállománynak. Ha ezt a tényt igaznak fogadjuk el, akkor nem létezhet a pa­pírhiány. Egy sajtótájékoztatón M. Nyenasev, az Állami Kia­dói Bizottság új elnöke más megvilágításba heyezte az ügyet. Szerinte ugyanis a szovjet könyvhiány fő oka bizonyos technikai lemaradással magyarázható. A Szovjetunióban a könyvkiadás folyamata egy évnél is hosszabb időt vesz igénybe. A vezető tőkés orszá­gokban ez az idő maximálisan két hónap. Az olvasók, ha egyet is értenek ezzel az indoklással, hozzáteszik: a baj ott van, hogy a kiadók nem számol­nak a kereslettel, a közönségízléssel. Hatalmas pél­dányszámokban jelennek meg olyan művek, amelyek nem keltenek kellő érdeklődést. Mit válaszolnak erre a kiadók? Országos átlagban - mondják - a kiadott könyveknek csak a 0,7 százaléka fogy el. Igaz, a pél­dányok jelentős részét a könyvtáraknak szállítják, ahol aztán örök időkig porosodnak. Nem érdektelen, hogy van egy pont, ahol olvasók és írók között tökéletes az egyetértés. Mindkét fél bírálja a kiadói körökben eluralkodott bürokratizmust és túl­biztosítást, s ennek következtében a kezdeményező készség teljes hiányát. ,,Adjunk az olvasó kezébe olyan könyveket, amelyeknek reális példányszámát a kereslet határozza meg, nem pedig valaki kénye- kedve" - irta a Könyvszemle című hetilapban Jurij Nagibin, az író. Az Állami Kiadói Bizottság új vezetése mintha hajlana Nagibin és az olvasók véleménye felé. Nyena­sev elismeri: ,,A könyvkiadás mai gyakorlatában sok a váratlan tényező és ez komoly változtatásokat köve­tel. Valóban vannak a könyvkiadásban bürokraták". Ezért a következő tíz évre új kiadási tervet dolgoznak ki. (Az APN alapján) Szilva József: Tiszteiét a nyomdászoknak (fametszet)

Next

/
Oldalképek
Tartalom