Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1987. január-június (20. évfolyam, 1-25. szám)
1987-03-27 / 12. szám
I szú 5 . 111.27. • 1978 december: tömegtüntetés Teheránban helyéről így vélekedett: ,,A jövendő államszerkezet a nép többségének akaratán nyugszik. Azok, akik a nép e hatalmas tömegeivel szemben csupán cseppet jelentenek az óceánban, sohasem bizhatják el annyira magukat, hogy úgy gondolják, akaratukat rákényszerithetik a népre. Következésképpen kormány- szinten semmilyen lehetőséget nem látok a velük való együttműködésre. Természetesen szabadon képviselhetik saját nézeteiket és meggyőződésüket." Természetesen - nem Így történt. Nemcsak a kormányzásból zárták ki a marxistákat, hanem be is zárták őket, ugyanazokba a börtönökbe, ahol a sah idején raboskodtak. S bár eszükbe sem jutott, hogy valakire is rákényszerítsék akaratukat, egyáltairáni proletár tömegek és az iszlám vallás óhajai között. Ezt felerősítette, hogy a sah az utolsó években nagyon céltudatosan törekedett a vallás és az állam szétválasztására, míg a papság igy értelmezte az iszlámot: állam és vallás. Az iszlám gondolkodástól más hozzáállás idegen; csak rosszat hozhat - vélik a muzulmánok - ha az ember teljesen szabadon, kedve szerint dönthet e dolgokról. Ebből a szempontból a legszigorúbb iszlámhoz való visszatérés ellenállást jelent a modernizálás formáival, a technikai haladással szemben. a nyugati egyetemeken végzett technokraták, s féltette pozícióját a nemzeti burzsoázia. A korábban kiváltságos hadsereg az iszlám gárdák fennhatósága alá került, a tiszteket tucatjával végezték ki. Az 1979 januárjában kiürített börtönök újra megteltek. Bevált módszerhez folyamodott a vallási vezetés, amikor a belső ellentétek lecsillapítására a nacionalizmus szitását választotta és belehajszolta az országot az Irak elleni háborúba. Bagdad a teheráni rendszerváltástól azt remélte, hogy végre visszakapja az 1975-ös algíri Ny' f olcéves lesz pár nap múlva - április elsején - az Iráni Iszlám Köztársaság. Rövid, de viharos a története kialakulásának és létezésének. Ellentmondásos indulatok és okok hívták életre, alakítják arculatát. Milyen napjaink Iránja? Egyértelmű, határozott válasz aligha adható erre a kérdésre. Mintha nemcsak a nők, hanem az egész ország fátyolba burkolózna. A sah uralkodásának idején a világban általában olyan kép alakult ki Iránról, hogy az egy felvilágosult monarchia, az uralkodó a modernizálást szorgalmazza, az olajból származó óriási bevételek morzsáiból a népnek is juttat. Köztudott volt • A mindkét fél számára egyértelműen vesztes háborúban győzelmet ünneplő iraki katonák az is, hogy óriási, nagyon ütőképes hadsereget épített ki Washington hathatós segítségével, de ezt nem annyira a sah, mint az Egyesült Államok agresszív törekvéseinek a rovására írták. Néha-néha a SZAVAK, a titkosrendőrség viselt dolgairól is beszámoltak a hírek, de mindez túl hihetetlen volt... Aztán egyre gyakrabban hallott a világ a teheráni tömeges tüntetésekről, a kegyetlen megtorlásokról. Hallatott magáról a franciaországi száműzetésben élő Khomeini ajatollah, mind gyakoribbá váltak a gerillaszervezetek, a fedajinok és mudzsahidok fegyveres akciói. 1979. január 6-án távozni kényszerült a sah, február 5- én hazatért Khomeini, aki földrésznyi távolságból is képes volt irányítani a forradalommá nőtt népi mozgalmat. Monarchiaellenes, antiimperialis- ta, valóban népi forradalom bontakozott ki Iránban. A résztvevők skálája az iszlám klérustól a kommunistákig terjedt. A helyzet azonban végül is úgy alakult, hogy a muzulmán papság ragadta magához a hatalmat, ügyesen kihasználva a mélyen vallásos tömegekre gyakorolt befolyását és azt, hogy a monarchia utolsó éveiben a mecsetek váltak a sahellenes mozgalmak központjaivá, mivel minden politikai szervezkedés szigorúan tilos volt. Száműzetésének utolsó napjaiban nyilatkozott Khomeini a nyugatnémet Der Spiegel című hetilapnak - és nagyon magabiztos volt: ,,Én vagyok az, aki kifejezi ennek a jogfosztott iráni népnek a követeléseit. “ Ugyanebben az interjúban Irán új államiságáról és ebben a marxisták • Elesett irániak a Satt-el-Arab partján Ián nem képviselhették szabadon nézeteiket. Pedig a marxisták, a kommunisták, pártjuk, a Tudeh részéről megvolt az igyekezet a korrekt együttműködésre. Nureddin Kianuri az Iráni Néppárt (Tudeh) KB első titkára még 1980-ban is - a Kommunyiszt szovjet folyóirat számára irt cikkében - így vélekedett: ,,Az iráni forradalmárok legfontosabb feladata, hogy következetes és kitartó harcot folytassanak az egységes népfront megalakításáért, amely egyesíti Khomeini antiimpe- rialista irányvonalának következetes híveit, a forradalmi demokrácia és a tudományos szocializmus valódi követőit. Az Iráni Néppárt minden erőfeszítésével egy ilyen front létrehozásán fáradozik." Kétségtelen, megfigyelhető volt egyfajta közelség, hasonlóság az Mindez jól megfigyelhető Irán utóbbi éveinek alakulásán. A beígért és beindult földreform - a sahellenes mozgalom legalapvetőbb és legnyomatékosabb követelése - és az államosítások, a vagyonok megadóztatása megrekedt, majd belefulladt az iszlám rendelkezéseibe. Ezek szerint ugyanis a magántulajdon szent, adó, kamat nem fizethető. Meg aztán a mollahok legfőbb gondja az volt, hogy visszaszerezzék a sah által kisajátított egyházi birtokokat. +fa pedig visszaszerezték, csak nem fogják újra kiengedni a kezükből! Ez a visszatáncolás az eredeti szociális-gazdasági programtól oda vezetett, hogy az iszlám köztársaság 2-3. évében polgárháborús viszonyok uralkodtak el az országban. Elégedetlenkedtek a félrevezetett nincstelen tömegek, a beígért egyenlőségből kizárt nemzetiségek, a felvilágosult értelmiség. • Az ellenfelek: Khomeini imám és Szaddam Husszein iraki elnök (Archív felvételek) egyezmény értelmében Irakot megillető területeket a Satt-el Arab térségében, melyek visszaszolgáltatását a sah elutasította. Khomeini és környezete azonban ebben a kérdésben teljesen egyetértett az elűzött uralkodóval. Ekkor Irak a végső eszközhöz folyamodott: 1980 szeptemberében megszállta a vitatott területet. Teherán ellentámadáshoz folyamodott - s a háború máig tart. Feltétlenül és egyértelműen le kell szögezni: már régen nincs szó területi igényekről. Irak már évekkel ezelőtt hajlandóságot mutatott az öldöklés befejezésére, akár annak árán is, hogy a háborús okként szolgáló területet nem kapja meg. Csakhogy időközben Teherán változtatott háborús célkitűzésén: a jelenlegi iraki kormány, s legfőképp Szaddam Husszein hatalmának megdöntésére törekszik. Ebben bizonyára közrejátszik Khomeini imám személyes ellenszenve is. Máig képtelen megbocsátani Bagdadnak, hogy a sah nyomására kiutasította ót az országból. Vitathatajlan, hogy nagyon előnyös volt számára a szomszédos országban való - bár kényszerű - tartózkodás, hiszen szinte közvetlenül tudta irányítani a sahellenes mozgalmat, ami azután Franciaországból már sokkal bonyolultabb volt. Emberileg talán érthető, de aligha bocsátható meg az ilyen magatartás. Főleg, ha figyelembe vesszük, hogy immár hetedik éve gyilkolnak az indulatok, mind Irakban, mind Iránban az építés helyett a rombolás van napirenden. Az iszlám harcos vallás - de ennyire? GÖRFÖL ZSUZSA A kontráknak végük - próbálkozzunk a Contadorával! Az International Herald Tribune című amerikai napilapban jelent meg az alábbi írás. Figyelmet érdemel a hangvétele, a közép-amerikai helyzet és az alakulásában játszott washingtoni szerep megítélése. Bármi következzék is be a Washingtonban kibontakozó melodrámában, egy dolog bizonyosnak látszik: a sandinisták megnyerték háborújukat a kontrák ellen. A harcok még egy ideig folytatódnak, katonák és polgári személyek fognak meghalni, iskolák, gabonaraktárak és hidak fognak elpusztulni. Ám ha a háború célja a győzelem, ez a háború befejeződött. Azon a komor keddi napon ért véget, amikor Ronald Reagan és Edwin Meese besétált a tájékoztató terembe és előadta azt a mocskos históriát az iráni fegyvereladásból származó pénzek átirányításáról a kontrák vagy lázadók hadseregéhez. Az már szinte bizonyos, hogy Reagan ezután egy garast sem fog kapni szennyes közép-amerikai keresztes háborújához. Márpedig a kontrák egyedül nem tudnak győzni. Ennek vége. Mexikóban a szakértők úgy vélik, hogy a kontráknak így is van elegendő pénzük ahhoz, hogy akár még egy évig folytassák az öldöklést: a nevezetes 100 millió dollár zömét ugyanis még nem költötték el. A demokrata párti többségű kongresszus azonban nem fog nekik több pénzt megszavazni, és a megsebzett elnök aligha fogja megkockáztatni, hogy mindent elveszítsen újabb titkos pénzküldeményekkel a lázadóknak. Egy középszintű mexikói diplomata, miután átfutotta Mexikóvárosban a lapok címoldalán szereplő washingtoni történeteket, a következőt mondta: Reagan elnöknek most egy dolgot kell csinálnia: „méltósággal kimásznia a nicaraguai slamaszti- kából“. Ami nem lesz könnyű. Honduras kivételezett körzeteiben mintegy 15 000 kontra harcos táborozik. Ezek többségükben az Egyesült Államok védencei. Vezetőik között igazi demokratikus idealista és régi somozista gyilkos egyaránt található. Legalább egy dologban azonban egyformák: tudnak számolni. Csaknem bizonyos, hogy ők és a pénz együtt fognak távozni a harcok színteréről. Az előttük álló jövő kiszámítható. Egyszer-kétszer titokban ellátogatnak a Kajmán-szigetekre. A kontravezetök meg fognak próbálni némi pénzt csiholni kommunistaellenes mártí- romságukból - jobboldali alapítványoktól származó adományok formájában. Miami visszhangozni fog nagyhangú beszédeiktől. Nicaragua és Honduras dombvidékeinek mélyén néhány szakasz tovább fog harcolni, harcuk azonban inkább csak banditizmus lesz. A többiek hazaszivárognak vagy a száműzetés állandó magányát választják. A fő kérdés most az, Washington levon-e bármiféle tanulságot is a katasztrófából. Reagan elkövetett egy súlyos bűnt: megengedte, hogy olyan vakbuzgó emberek csinálják a politikát, akiknek képmutató szenvedélyei lehetővé tették a törvények áthágását. Reagan Nicaragua-politikája kezdettől fogva az ötvenes évek kommunistaellenességének és a húszas évek ágyúnaszád-diplomáciájának keveréke volt. S ami még rosszabb, ezt a politikát az angolszászoknak a katolikus, spanyol ajkú, fejletlen Dél iránti ki nem mondott lenézése vezérelte. Reaganék szavakban támogatták a Contadora-csoport - Mexikó, Venezuela, Kolumbia és Panama - erőfeszítéseit egy regionális megoldás elérése érdekében, de valójában minden elképzelhetót megtettek e folyamat meghiúsítására. A kemény irányvonal hívei Washingtonban kitartottak amellett, hogy Közép-Amerika a Kelet és Nyugat közötti harc szintere, és fütyültek az olyan helyi eszmékre, mint „nemzeti szuverenitás“. Korrumpálták a hondurasi és Costa Rica-i kormányokat, és megszegték az Egyesült Államok törvényeit. Ha Vietnamnak és a Watergate-ügynek volt tanulsága, akkor az az, hogy a törvénytelen vagy erkölcstelen politika még a legjobbakat és a legvilágosabb fejúeket is megfertőzi. Reagan emberei azonban ezt a tanulságot nem szívlelték meg. A Contadora-csoport jelenleg azokhoz a Mexikóváros központjában levő házak valamelyikéhez hasolítható, amelyeket az 1985-ös földrengés rongált meg. Az alapépítmény épségben maradt, de nem használható. Reaganéknek be kellene zárniuk a kontrák kiképző táborait, át kellene adniük a békefolyamatot a Contadora-csoportnak, és be kellene tartaniuk azt, amit az elér. Ilyen eredmény lehetne: minden külföldi erő kivonása a térségből, beleértve a kubaiakat és az amerikaiakat; amnesztia minden gerillaharcos számára; Nicaragua semlegesítése Ausztria mintájára és egy közép-amerikai Marshall-terv a háborús károk felszámolására. _ Mindezt a lehető leghamarabb tető alá kellene hozni egyetlen egyszerű oknál fogva: a kontrák háborújának vége, s nem szabad megengedni, hogy ezután bárki is meghaljon.
