Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1987. január-június (20. évfolyam, 1-25. szám)

1987-03-27 / 12. szám

szú 3 . 111.27. ___ ■ ■ r A TÖRTÉNELEM „ÜZEMI BALESETE“? * Az utóbbi években, gyakorlatilag az összes nyugati ország­ban, szembetűnően aktivizálódtak az ifjúság szélsőjobboldali csoportjai. Japánban több mint 700, az NSZK-ban mintegy 150 ilyen csoport működik, további több tucatnyi pedig az Egyesült Államokban, Nagy-Britanniában, Franciaországban, Belgiumban, Ausztriában, Spanyolországban, Portugáliában és Skandináviában. Tagjaik és pártolóik számát több száz­ezerre becsülik. Ezek a különféle reakciós szervezetek (beleértve a félkato­nai, védelmi, revansista és kulturális szervezeteket) a kisbur- zsoá közegnek, a fasiszta hagyományoknak, a tőkés orszá­gokban a fiatalok bonyolult szociális helyzetének a termékei. Egyben következményei az uralkodó osztályok növekvő maradiságának, militarizmusának és népellenes politikájának. Nyugaton ezek az osztályok a fiúkat és a lányokat megfosztják a munkához való jogtól, a megfelelő művelődés és társadalmi érvényesülés lehetőségétől. Ezzel egyidejűleg szociális és létbiztonságuktól, jövőjük tervezések lehetőségétől is. A fiatalok különféleképp fejezik ki egyet nem értésüket ezzel a szociális helyzettel. Az ifjúság jelentős hányada körében erősödik a kapitalizmus-ellenesség, erősödik az a meggyőződés, hogy az adott gazdasági és társadalmi viszonyok között lehetetlen megoldani a szociális problémá­kat. Sok fiatalban kialakul az a meggyőződés, hogy életükben az anyagi nehézségek, a lelki megrázkódtatások és szociális elégedetlenségük nem is annyira a tőkés gazdaság ciklikusan ismétlődő zavaraival magyarázható, hanem elsősorban magával a monopoltöke létének és a dolgozók kizsákmányo­lásának tényével. Az ifjúságnak a munkafolyamatban kezdődő elidegenedése kiterjed politikai területre is. A szociológiai felmérések kimutat­ják, a fiúk és a lányok kifejezik elégedetlenségüket azzal, hogy kizárják őket a közéletből, leszűkül a társadalmi szerepük s hogy nemcsak az egyes kapitalisták, hanem az egész burzsoá társadalom is csupán a gazdasági kizsákmányolás és a politikai manipulálás tárgyát látja bennük. Nyilván nem véletlen, hogy az NSZK-ban a munkanélküliek 1982 decem­berében megtartott első kongresszusán a fiatal résztvevők többsége tudatosította: ,,A gazdálkodás tőkés módja a mun­kanélküliség legmélyebb tényleges oka“. Az sem véletlen, hogy Spanyolországban, amely a munkanélküliek számát tekintve Nyugat-Európában a listavezetők közé tartozik, a fia­tal munkások 70 százaléka szorgalmazta ,,a jelenlegi tőkés rend felváltását más rendszerrel, amely eltérő gazdasági és szociális alapelvekre épül“. DE SOKAN BEHÓDOLNAK. A nyugati fiatal nemzedék öntudatosodását tanúsítja pél­dául tömeges részvétele számos pártonkívüli kezdeményező mozgalomban és akcióban. Ezek közé tartozik a békéért és az új világháború kirobbantásának veszélye ellen harcoló moz­galom, a környezetvédelmi s a különféle „alternatív“, regioná­lis és ún. funkciós demokratikus mozgalmak. Az ifjúság nemcsak a legdinamikusabb és legaktívabb része a háborúel­lenes szervezeteknek, hanem egyben szervezője sok kifeje­zetten antiimperialista jellegű akciónak is. Ez a jelenség kétségtelenül pozitív. A fiatalok konformizmus elleni elmélyülő magatartását és azt bizonyítja, hogy nem hajlandóak betölteni az uralkodó körök politikája manipulált eszközeinek szerepét. Ezzel egyidejűleg meg kell azonban mondanunk, hogy a fiatal nemzedék beilleszkedése a jogaiért, a demokráciáért, a békéért és a szocializmusért folyó aktív harcba ellentmondá­soktól terhes, rendkívül bonyolult folyamat. A tőkés országok ifjúságának jelentős hányada még mindig rabja a burzsoá koncepcióknak, amelyek tenyésztik az individalizmust és az utilitarizmust, hirdetik a magánvállalkozás rendszerének „kor­látlan lehetőségeit“. AZ „ÚJ JOBBOLDAL“ Az ifjúság hagyományos politikai intézményekben csalódott része szenvedésének és szerencsétlenségének okát a ven­dégmunkások nagy számában látja, hajlamos befogadni a szélsőjobboldaliak rasszista és kiélezetten nacionalista propagandáját. Vonzzák az újfasiszta rítusok, jelképek, a nyers erő és erőszak kultusza. Ez a jelenség nemcsak azokat az országokat jellemzi, amelyekben a szélsőjobboldali és a neofasiszta nézetek már korábban is bizonyos politikai és ideológiai befolyást gyakoroltak, hanem azokat is, ame­lyekben ezek a nézetek a közelmúltban mélységesen lejárat­ták magukat és illegálisan, elszigetelten hatottak. Jónéhány nyugati országban kialakult az „új jobboldal“, amely a neokonzervatív kormányok hivatalos támogatásával nyíltan meghirdette jobboldali ideológiáját és kultúráját, sőt, résztvevője lett a legális politikai történésnek. Ennek az „új jobboldali ideológiának“ jellemzője lett ugyanakkor a felfoko­zott nacionalizmus, az egyenlőség gondolatának gyűlölete, az antidemokratizmus, a rasszizmus és a szovjetellenesség. Szerintük éppen ez vezet el a nemzet egyesítéséhez „autori­tativ kormány“ vezetésével, valamint ez hivatott a jelenlegi válságjelenségek leküzdésére. Az „új jobboldal“ az ifjúságban látja a javasolt „szellemi változások“ elérésének fő potenciális erejét. Eközben számol a fiatalok nehéz helyzetével, tapasztalatlanságával, természe­tes kritikai hajlámával és radikalizmusával. Megnyerésükre nagy igyekezetei fejt ki. Hatást gyakorol az ifjúság minden csoportjára, beleértve a befolyásos politikai pártok ifjúsági szervezeteit, az érdekvédelmi szervezeteket, a fiatalkorúak utcai galerijait, a garázda elemeket és a fanatikus labdarúgó szurkolókat. S hatni törekszik főleg a munkanélküliekre, a nar- kósokra, az alkoholistákra s azokra a kétségbe esett fiata­lokra, akik elveszítették a kilátásaiba vetett reményüket, hitüket az élet értelmében. Az „új jobboldal“ ugyanakkor ügyesen manipulálja a fiata­lok mentalitását. Kerüli a tolakodást, a gyámkodást, nézetei­nek közvetlen rákényszerítését potenciális követőire. A fiata­lok körében igyekszik olyan látszatot kelteni, hogy maguk jutottak el ilyen vagy amolyan nézethez, s természetes módon ismerték fel elkötelezettségük egyetlen lehetőségét. A fiatalo­kat azzal áltatják, hogy rátalálnak a hozzájuk hasonlók „baráti körére“, érdekes munkára, lesz pénzük, szórakozási lehető­ségük és biztató jövőjük. A fiatalokat meghívják különféle találkozókra, kirándulásokra, honvéállmi játékokra vagy szó­rakozásra s itt ismerkednek a fasiszta kiadványokkal és szimbólumokkal. Közülük csupán azokat, akik „beváltak“, bíznak meg különféle feladatokkal. A horogkeresztes, illetve a vendégmunkásokat támadó plakátok ragasztásától vala­mely haladó szervezet székháza ablakainak bezúzásáig vagy a békemozgalom aktivistáinak ütlegeléséig. Az NSZK-beli helyzetről ezt írta a Der Spiegel című folyóirat: „A neonácik között már régen nem csak egyes fanatizált süvölvények fejtenek ki tevékenységet... Ezek a fia­talok nagy létszámú, jól szervezett osztagai, ellátva boxerek- kel, gumicsövekkel és vasláncokkal. Végigvonultak már Frankfurt, Hanau, Hannover, Hamburg és Fulda utcáin, jelsza­vukkal: „Neonáciknak neveznek bennünket! Na és?“ Ugyan­ez a lap több mint kétezer nyugatnémetországi ún. skinsröl, vagy „börfejűról“ szóló riportjában ezt írta: „A provokálás örömével, a külföldiekkel szembeni sötét gyűlöletükkel, a lum­pen rétegekből toborzódó ifjúságot jellemző agresszivitással és a reményvesztettséggel - mindezzel vonzzák magukhoz a bőrfejűek a neonácikat. Észak Rajna-Vesztfáliában közösen ünnepelték a spandaui börtönben levő Rudolf Hessnek, Hitler volt helyettesének születésnapját. S közösen támadták meg azokat a tüntetőket, akik tiltakoztak az NPD gyűlése ellen... A börfejűekhez tartozás valamiféle kifejezése a világnézetnek. Jobban ügyelnek a rendre és a tisztaságra mint a punkok, akikkel gyakran és szívesen összetűznek. Labdarúgó mécs­eseken a régi német himnusz betiltott első versszakát éneklik és „Sieg Heil“-lel köszöntik egymást. Ilyen jelszavakat skan­dálnak: „Németország a németeké!“ vagy: „El az idege­nekkel!“ „Miért kell még ma is beszélni az NSZK-ban a fasizmus­ról?" - teszi fel a kérdést a Blätter für deutsche internationale Politik című nyugatnémet folyóirat. S így válaszolja meg: „Azért, mert az olyan jelenségek, amilyen a horogkeresztek mázolása, a törökökről szóló viccek és az antiszemitizmus, amelyeket előszeretettel „szórványos jelenségekként" baga­tellizálnak, nagyobb figyelmet érdemelnek. Ezek ugyanis olyan magatartásra és ellenséges elképzelésekre utalnak, amelyek a társadalmi válságjelenségek elmélyülése esetében könnyen felhasználhatóak lennének ellentmondást nem tűrő és harcias kísérletekre. A Szövetségi Köztársaságban a múl­tat mindmáig nem dolgozták fel úgy, ahogy az szükséges lenne. A félmegoldások, a nemtörődömség, a titkos szövetke­zés és a nyílt rehabilitációk láncolata húzódik a háború utáni évek nácitlanításától egészen a közelmúltban a koncentrációs táborokkal kapcsolatos perek eltussolásáig... A fasizmust még mindig a „történelem üzemi balesetének", csupán törté­nelmi epizódnak minősítik. Még mindig a hallgatás palástja leplezi a náci rendszer létrejöttének nyilvánvaló okait, a nem­zeti szocialisták nagytőkés barátait és pártolóit.“ JAROSLAV ŐKVARIL HUNYÁSZKODTAK MEG A német fasizmusról és Hitler hata­lomra jutásának okairól sok könyv, tanulmány jelent már meg. A tudósok azóta is próbálják megérteni és meg­magyarázni, hogy a német munkások miért nem tudták útját állni a fasiz­musnak. Allen Merson, a neves angol történész „Kommunista ellenállás a náci Németországban“ című köny­vében ennek a problémának egyik olyan aspektusával foglalkozik, ame­lyet eddig a bnt tudományos iroda­lomban meglehetősen elhanyagol­tak. Nevezetesen azzal, hogy a kom­munistáknak milyen szerepük volt az antifasiszta harcban. A könyv tartal­mát Len Crome - aki a spanyolorszá­gi nemzetközi brigádok egészség- ügyi szolgálatának volt a parancsno­ka, majd a második világháború ide­jén a brit hadsereg alezredese - is­merteti a Béke és. Szocializmus leg­újabb számában. Az alábbiakban né­mi rövidítéssel közöljük a recenziót. Amikor a hitleri rezsimmel szembeni ellenállás kerül szóba, a polgári történet- írásban rendszerint csak azoknak a nevét említik, akiknek részük volt a Führer ellen 1944. július 20-án elkövetett merényletben. Ezek az emberek persze tudták, mit vállal­nak, és nagy árat fizettek az összeesküvés­ben való részvételért. Ám megengedhetet­len dolog agyonhallgatni a rezsim ezer meg ezer elvi ellenségének hősiességét: azok­nak a kommunistáknak, szoicáldemokra- táknak, keresztényeknek a tetteit, akik éle­tüket nem kímélve harcoltak a nácik ellen. A könyv szerzőjének megállapítása sze­rint a fasizmussal szembeni hatékony ellen­állás legfőbb akadálya az volt, hogy hiány­zott az akcióegység a munkásosztály két fő politikai szervezete: Németország Kommu­nista Pártja (KPD) és Németország Szociál­demokrata pártja (SPD) között. A szociáldemokrata vezetőkkel ellentét­ben, akik lebecsülték a növekvő náci ve­szélyt, a kommunista párt vezetőségének meggyőződése volt, hogy a munkásmozga­lom elsőrendű feladata a hitleri fasizmussal szembeni ellenállás és a fasizmus szétzú­zása. A kommunista pártnak a közös AKIK NEM osztályérdekek védelmét szorgalmazó fel­hívására a jobboldali szoicáldemokrata poli­tikusok az antikommunizmus fokozásával és a nácik elleni harc kategorikus elutasítá­sával válaszoltak. A két munkáspárt egységének létrehozá­sát a kommunisták körében a szociálde­mokrácia egészét illetően elterjedt helytelen értékeléshez tartozott elsősorban a „szoci- álfasizmus“ tézise. Ez visszatükrözte a for­radalmi munkások tiltakozását a jobboldali szociáldemokrata vezetők politikája ellen, amely objektíve az imperialista érdekeket szolgálta. Ezekről a hibákról, amelyek a dogmatizmus és a balos szektásság hatá­sának tudhatók be, szó esett a kommunista párt 1935-ös brüsszeli konferenciáján, ame­lyet a Kommunista Internacionálé VII. kong­resszusának határozatait követve rendez­tek meg. Ezt a konferenciát konspirációs okokból nevezték így: valójában Moszkva környékén tartották meg (lásd 163. old.). A konferencia résztvevői kidolgoztak egy új taktikát, amely megnyitotta az utat az összes antifasisztákkal való szövetség felé. A brüsszeli konferencia után a kommu­nista párt újabb kísérletet tett arra, hogy kapcsolatba lépjen az SPD emigrációban élő vezetőségével, de ezúttal is visszautasí­tásra talált - túlságosan nagy volt még a kölcsönös bizalmatlanság. Ám alsó szin­ten a kommunistáknak sikerült együttmű­ködniük egyes szociáldemokratákkal és más olyan erők képviselőivel, amelyek be­kapcsolódtak az antifasiszta harcba. Az ellenállás kezdeti szakaszábap a kommunista párt legfőbb fegyvere a nyom­tatott szó volt. „Elképesztő, milyen sok és sokféle illegális irodalmat tudott kiadni a KPD az 1933-1935-ös években. A nácik hatalomra jutását követő néhány heti zavar és újjászervezés után illegálisan ismét megindult a Rote Fahne kiadása, s bizonyos adatok szerint példányszáma elérte a 300 000-et...“ (114-115. old.) Sok millió példányban terjesztettek röplapokat. Az egyre nehezebb és veszélyesebb feltételek dacára ezeket az anyagokat lényegében mind Németországban nyomták. Németországon belül a kommunista párt mindamellett nem tudta teljesen kiheverni azokat a súlyos csapásokat, amelyek 1933-1935-ben érték. Ennek ellenére a fa­sizmussal szembeni ellenállás sohasem állt le, csak a formái változtak. A kommunisták elsősorban arra törekedtek, hogy megőriz­zék a párt életképességét, egységét, ideo­lógiai tisztánlátását és harci szellemét. A könyv szerzője utal arra, hogy Németor­szág Kommunista Pártja KB Politikai Bizott­ságának tajgai: John Schehr(t933. novem­beri letartóztatásáig), majd Wilhelm Pieck, Franz Dahlem és Walter Ulbricht, emigáció- ban élve, egy Berlinben működő operatív irányító központ révén koordinálták a párt szerteágazó apparátusának helyi tevékeny­ségét (lásd 85-86. old.). Különösen fontos lett a börtönökben és koncentrációs tábo­rokban végzett munka. Ha „szabadlábon“ az ellenállás a morális és politikai önfenn­tartás útja volt, a börtönökben és a táborok­ban ez a fizikai túlélés eszközéül szolgált. Éppen a fegyelem, a kölcsönös támogatás és a jó morális szellem ápolása segített sok politikai foglyot a kitartásban. Németország Kommunista Pártja törté­netének erről az időszakáról szólva azt is meg kell említeni, hogy a német kommunis­ták milyen bátran és kitartóan harcoltak a köztársasági Spanyolország frontjain. A nemzetközi brigádokban harcoló mintegy ötezer német antifasiszta közül (több mint háromezren estek el a harcokban) a többség kommunista volt. A máspdik világháború kitörése után az antifasiszta harcosoknak még nehezebb körülmények között kellett folytatniuk tevé­kenységüket. Ebben a helyzetben a párt elsőrendű feladata a szétforgácsolt illegális csoportok egyesítése lett. A kommunisták hősiességének és merészségének egyik példája a párt ama sejtjének tevékenysége, amelynek élén Robert Ührig berlini vasmun­kás állt. Már 1936-1937-ben hozzálátott ahhoz, hogy a város üzemeiben kiépítse az ellenállás kiterjedt hálózatát. Később ez a szervezet kapcsolatba lépett a Németor­szág más vidékein működő illegális kom­munista szervezetekkel, a Wermachtban szolgálatot teljesítő antitfasiszták egy cso­portjával, amelyet Josef Römer százados vezetett. Amikor 1942 elején Uhriget és sok harcostársát lefogta a Gestapo, azok, akik elkerülték a letartóztatást, újabb kísérlete­ket tettek a fasizmus ellen küzdő erők sorainak tömörítésére (lásd. 236-239. old.). 1943 második felében Németországban az illegális kommunista szervezeteknek egy országos operatív vezetősége alakult meg, amelynek tagja lett Anton Saefkow, Franz Jacob, Theodor Neubauer, Georg Schu­mann és Martin Schwantes (lásd 281-282. old ). Ám a náci terror újabb hulláma^ az antifasiszták tömeges letartóztatása és ezrek kivégzése jelentősen gyengítette az ellenál­lási mozgalmat. „1944 őszén - írja a szerző - számos városban fennmaradtak a kom­munisták vezette csoportok bizonyos ma­radványai, de szétszórtan, politikailag elég­gé elszigetelten, tevékenységüket pedig nem koordinálta semmiféle központi veze­tőség...“ (289. old.) A németországi antifasiszta harc részt­vevői között a legállhatatosabbak és a leg­következetesebbek a kommunisták voltak. Ezt mindenekelőtt számok tanúsítják: a kommunista párt 300 000 tagja közül (1932-es adat) mintegy 150 000-et később letartóztattak. 25 000-30 000-en pedig el­pusztultak a börtönökben és táborokban (lásd. 309. old.). Ezért mindenképpen egyet kell értenünk Anna Merson következtetésé­vel, aki a következő szavakkal zárja köny­vét: .....Ez nem egyes hősök kiemelkedő tette v olt..., hanem sokezer egyszerű mun­kásember tizenkét éven át töretlenül folyta­tott harca, amelyben a párt nemcsak erköl­csi tökét kovácsolt magának (ezt még ellen­ségei is kénytelenek elismerni), hanem, következetesen harcolva a múlt hibái és az elavult koncepciók ellen, olyan elméleti és politikai örökséget tudott gyűjteni, amely lehetővé tette, hogy az egyik nemzedék katasztrófája utódainak nagy konstruktív vívmányává váljon.“

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom