Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1987. január-június (20. évfolyam, 1-25. szám)
1987-03-27 / 12. szám
szú 3 . 111.27. ___ ■ ■ r A TÖRTÉNELEM „ÜZEMI BALESETE“? * Az utóbbi években, gyakorlatilag az összes nyugati országban, szembetűnően aktivizálódtak az ifjúság szélsőjobboldali csoportjai. Japánban több mint 700, az NSZK-ban mintegy 150 ilyen csoport működik, további több tucatnyi pedig az Egyesült Államokban, Nagy-Britanniában, Franciaországban, Belgiumban, Ausztriában, Spanyolországban, Portugáliában és Skandináviában. Tagjaik és pártolóik számát több százezerre becsülik. Ezek a különféle reakciós szervezetek (beleértve a félkatonai, védelmi, revansista és kulturális szervezeteket) a kisbur- zsoá közegnek, a fasiszta hagyományoknak, a tőkés országokban a fiatalok bonyolult szociális helyzetének a termékei. Egyben következményei az uralkodó osztályok növekvő maradiságának, militarizmusának és népellenes politikájának. Nyugaton ezek az osztályok a fiúkat és a lányokat megfosztják a munkához való jogtól, a megfelelő művelődés és társadalmi érvényesülés lehetőségétől. Ezzel egyidejűleg szociális és létbiztonságuktól, jövőjük tervezések lehetőségétől is. A fiatalok különféleképp fejezik ki egyet nem értésüket ezzel a szociális helyzettel. Az ifjúság jelentős hányada körében erősödik a kapitalizmus-ellenesség, erősödik az a meggyőződés, hogy az adott gazdasági és társadalmi viszonyok között lehetetlen megoldani a szociális problémákat. Sok fiatalban kialakul az a meggyőződés, hogy életükben az anyagi nehézségek, a lelki megrázkódtatások és szociális elégedetlenségük nem is annyira a tőkés gazdaság ciklikusan ismétlődő zavaraival magyarázható, hanem elsősorban magával a monopoltöke létének és a dolgozók kizsákmányolásának tényével. Az ifjúságnak a munkafolyamatban kezdődő elidegenedése kiterjed politikai területre is. A szociológiai felmérések kimutatják, a fiúk és a lányok kifejezik elégedetlenségüket azzal, hogy kizárják őket a közéletből, leszűkül a társadalmi szerepük s hogy nemcsak az egyes kapitalisták, hanem az egész burzsoá társadalom is csupán a gazdasági kizsákmányolás és a politikai manipulálás tárgyát látja bennük. Nyilván nem véletlen, hogy az NSZK-ban a munkanélküliek 1982 decemberében megtartott első kongresszusán a fiatal résztvevők többsége tudatosította: ,,A gazdálkodás tőkés módja a munkanélküliség legmélyebb tényleges oka“. Az sem véletlen, hogy Spanyolországban, amely a munkanélküliek számát tekintve Nyugat-Európában a listavezetők közé tartozik, a fiatal munkások 70 százaléka szorgalmazta ,,a jelenlegi tőkés rend felváltását más rendszerrel, amely eltérő gazdasági és szociális alapelvekre épül“. DE SOKAN BEHÓDOLNAK. A nyugati fiatal nemzedék öntudatosodását tanúsítja például tömeges részvétele számos pártonkívüli kezdeményező mozgalomban és akcióban. Ezek közé tartozik a békéért és az új világháború kirobbantásának veszélye ellen harcoló mozgalom, a környezetvédelmi s a különféle „alternatív“, regionális és ún. funkciós demokratikus mozgalmak. Az ifjúság nemcsak a legdinamikusabb és legaktívabb része a háborúellenes szervezeteknek, hanem egyben szervezője sok kifejezetten antiimperialista jellegű akciónak is. Ez a jelenség kétségtelenül pozitív. A fiatalok konformizmus elleni elmélyülő magatartását és azt bizonyítja, hogy nem hajlandóak betölteni az uralkodó körök politikája manipulált eszközeinek szerepét. Ezzel egyidejűleg meg kell azonban mondanunk, hogy a fiatal nemzedék beilleszkedése a jogaiért, a demokráciáért, a békéért és a szocializmusért folyó aktív harcba ellentmondásoktól terhes, rendkívül bonyolult folyamat. A tőkés országok ifjúságának jelentős hányada még mindig rabja a burzsoá koncepcióknak, amelyek tenyésztik az individalizmust és az utilitarizmust, hirdetik a magánvállalkozás rendszerének „korlátlan lehetőségeit“. AZ „ÚJ JOBBOLDAL“ Az ifjúság hagyományos politikai intézményekben csalódott része szenvedésének és szerencsétlenségének okát a vendégmunkások nagy számában látja, hajlamos befogadni a szélsőjobboldaliak rasszista és kiélezetten nacionalista propagandáját. Vonzzák az újfasiszta rítusok, jelképek, a nyers erő és erőszak kultusza. Ez a jelenség nemcsak azokat az országokat jellemzi, amelyekben a szélsőjobboldali és a neofasiszta nézetek már korábban is bizonyos politikai és ideológiai befolyást gyakoroltak, hanem azokat is, amelyekben ezek a nézetek a közelmúltban mélységesen lejáratták magukat és illegálisan, elszigetelten hatottak. Jónéhány nyugati országban kialakult az „új jobboldal“, amely a neokonzervatív kormányok hivatalos támogatásával nyíltan meghirdette jobboldali ideológiáját és kultúráját, sőt, résztvevője lett a legális politikai történésnek. Ennek az „új jobboldali ideológiának“ jellemzője lett ugyanakkor a felfokozott nacionalizmus, az egyenlőség gondolatának gyűlölete, az antidemokratizmus, a rasszizmus és a szovjetellenesség. Szerintük éppen ez vezet el a nemzet egyesítéséhez „autoritativ kormány“ vezetésével, valamint ez hivatott a jelenlegi válságjelenségek leküzdésére. Az „új jobboldal“ az ifjúságban látja a javasolt „szellemi változások“ elérésének fő potenciális erejét. Eközben számol a fiatalok nehéz helyzetével, tapasztalatlanságával, természetes kritikai hajlámával és radikalizmusával. Megnyerésükre nagy igyekezetei fejt ki. Hatást gyakorol az ifjúság minden csoportjára, beleértve a befolyásos politikai pártok ifjúsági szervezeteit, az érdekvédelmi szervezeteket, a fiatalkorúak utcai galerijait, a garázda elemeket és a fanatikus labdarúgó szurkolókat. S hatni törekszik főleg a munkanélküliekre, a nar- kósokra, az alkoholistákra s azokra a kétségbe esett fiatalokra, akik elveszítették a kilátásaiba vetett reményüket, hitüket az élet értelmében. Az „új jobboldal“ ugyanakkor ügyesen manipulálja a fiatalok mentalitását. Kerüli a tolakodást, a gyámkodást, nézeteinek közvetlen rákényszerítését potenciális követőire. A fiatalok körében igyekszik olyan látszatot kelteni, hogy maguk jutottak el ilyen vagy amolyan nézethez, s természetes módon ismerték fel elkötelezettségük egyetlen lehetőségét. A fiatalokat azzal áltatják, hogy rátalálnak a hozzájuk hasonlók „baráti körére“, érdekes munkára, lesz pénzük, szórakozási lehetőségük és biztató jövőjük. A fiatalokat meghívják különféle találkozókra, kirándulásokra, honvéállmi játékokra vagy szórakozásra s itt ismerkednek a fasiszta kiadványokkal és szimbólumokkal. Közülük csupán azokat, akik „beváltak“, bíznak meg különféle feladatokkal. A horogkeresztes, illetve a vendégmunkásokat támadó plakátok ragasztásától valamely haladó szervezet székháza ablakainak bezúzásáig vagy a békemozgalom aktivistáinak ütlegeléséig. Az NSZK-beli helyzetről ezt írta a Der Spiegel című folyóirat: „A neonácik között már régen nem csak egyes fanatizált süvölvények fejtenek ki tevékenységet... Ezek a fiatalok nagy létszámú, jól szervezett osztagai, ellátva boxerek- kel, gumicsövekkel és vasláncokkal. Végigvonultak már Frankfurt, Hanau, Hannover, Hamburg és Fulda utcáin, jelszavukkal: „Neonáciknak neveznek bennünket! Na és?“ Ugyanez a lap több mint kétezer nyugatnémetországi ún. skinsröl, vagy „börfejűról“ szóló riportjában ezt írta: „A provokálás örömével, a külföldiekkel szembeni sötét gyűlöletükkel, a lumpen rétegekből toborzódó ifjúságot jellemző agresszivitással és a reményvesztettséggel - mindezzel vonzzák magukhoz a bőrfejűek a neonácikat. Észak Rajna-Vesztfáliában közösen ünnepelték a spandaui börtönben levő Rudolf Hessnek, Hitler volt helyettesének születésnapját. S közösen támadták meg azokat a tüntetőket, akik tiltakoztak az NPD gyűlése ellen... A börfejűekhez tartozás valamiféle kifejezése a világnézetnek. Jobban ügyelnek a rendre és a tisztaságra mint a punkok, akikkel gyakran és szívesen összetűznek. Labdarúgó mécseseken a régi német himnusz betiltott első versszakát éneklik és „Sieg Heil“-lel köszöntik egymást. Ilyen jelszavakat skandálnak: „Németország a németeké!“ vagy: „El az idegenekkel!“ „Miért kell még ma is beszélni az NSZK-ban a fasizmusról?" - teszi fel a kérdést a Blätter für deutsche internationale Politik című nyugatnémet folyóirat. S így válaszolja meg: „Azért, mert az olyan jelenségek, amilyen a horogkeresztek mázolása, a törökökről szóló viccek és az antiszemitizmus, amelyeket előszeretettel „szórványos jelenségekként" bagatellizálnak, nagyobb figyelmet érdemelnek. Ezek ugyanis olyan magatartásra és ellenséges elképzelésekre utalnak, amelyek a társadalmi válságjelenségek elmélyülése esetében könnyen felhasználhatóak lennének ellentmondást nem tűrő és harcias kísérletekre. A Szövetségi Köztársaságban a múltat mindmáig nem dolgozták fel úgy, ahogy az szükséges lenne. A félmegoldások, a nemtörődömség, a titkos szövetkezés és a nyílt rehabilitációk láncolata húzódik a háború utáni évek nácitlanításától egészen a közelmúltban a koncentrációs táborokkal kapcsolatos perek eltussolásáig... A fasizmust még mindig a „történelem üzemi balesetének", csupán történelmi epizódnak minősítik. Még mindig a hallgatás palástja leplezi a náci rendszer létrejöttének nyilvánvaló okait, a nemzeti szocialisták nagytőkés barátait és pártolóit.“ JAROSLAV ŐKVARIL HUNYÁSZKODTAK MEG A német fasizmusról és Hitler hatalomra jutásának okairól sok könyv, tanulmány jelent már meg. A tudósok azóta is próbálják megérteni és megmagyarázni, hogy a német munkások miért nem tudták útját állni a fasizmusnak. Allen Merson, a neves angol történész „Kommunista ellenállás a náci Németországban“ című könyvében ennek a problémának egyik olyan aspektusával foglalkozik, amelyet eddig a bnt tudományos irodalomban meglehetősen elhanyagoltak. Nevezetesen azzal, hogy a kommunistáknak milyen szerepük volt az antifasiszta harcban. A könyv tartalmát Len Crome - aki a spanyolországi nemzetközi brigádok egészség- ügyi szolgálatának volt a parancsnoka, majd a második világháború idején a brit hadsereg alezredese - ismerteti a Béke és. Szocializmus legújabb számában. Az alábbiakban némi rövidítéssel közöljük a recenziót. Amikor a hitleri rezsimmel szembeni ellenállás kerül szóba, a polgári történet- írásban rendszerint csak azoknak a nevét említik, akiknek részük volt a Führer ellen 1944. július 20-án elkövetett merényletben. Ezek az emberek persze tudták, mit vállalnak, és nagy árat fizettek az összeesküvésben való részvételért. Ám megengedhetetlen dolog agyonhallgatni a rezsim ezer meg ezer elvi ellenségének hősiességét: azoknak a kommunistáknak, szoicáldemokra- táknak, keresztényeknek a tetteit, akik életüket nem kímélve harcoltak a nácik ellen. A könyv szerzőjének megállapítása szerint a fasizmussal szembeni hatékony ellenállás legfőbb akadálya az volt, hogy hiányzott az akcióegység a munkásosztály két fő politikai szervezete: Németország Kommunista Pártja (KPD) és Németország Szociáldemokrata pártja (SPD) között. A szociáldemokrata vezetőkkel ellentétben, akik lebecsülték a növekvő náci veszélyt, a kommunista párt vezetőségének meggyőződése volt, hogy a munkásmozgalom elsőrendű feladata a hitleri fasizmussal szembeni ellenállás és a fasizmus szétzúzása. A kommunista pártnak a közös AKIK NEM osztályérdekek védelmét szorgalmazó felhívására a jobboldali szoicáldemokrata politikusok az antikommunizmus fokozásával és a nácik elleni harc kategorikus elutasításával válaszoltak. A két munkáspárt egységének létrehozását a kommunisták körében a szociáldemokrácia egészét illetően elterjedt helytelen értékeléshez tartozott elsősorban a „szoci- álfasizmus“ tézise. Ez visszatükrözte a forradalmi munkások tiltakozását a jobboldali szociáldemokrata vezetők politikája ellen, amely objektíve az imperialista érdekeket szolgálta. Ezekről a hibákról, amelyek a dogmatizmus és a balos szektásság hatásának tudhatók be, szó esett a kommunista párt 1935-ös brüsszeli konferenciáján, amelyet a Kommunista Internacionálé VII. kongresszusának határozatait követve rendeztek meg. Ezt a konferenciát konspirációs okokból nevezték így: valójában Moszkva környékén tartották meg (lásd 163. old.). A konferencia résztvevői kidolgoztak egy új taktikát, amely megnyitotta az utat az összes antifasisztákkal való szövetség felé. A brüsszeli konferencia után a kommunista párt újabb kísérletet tett arra, hogy kapcsolatba lépjen az SPD emigrációban élő vezetőségével, de ezúttal is visszautasításra talált - túlságosan nagy volt még a kölcsönös bizalmatlanság. Ám alsó szinten a kommunistáknak sikerült együttműködniük egyes szociáldemokratákkal és más olyan erők képviselőivel, amelyek bekapcsolódtak az antifasiszta harcba. Az ellenállás kezdeti szakaszábap a kommunista párt legfőbb fegyvere a nyomtatott szó volt. „Elképesztő, milyen sok és sokféle illegális irodalmat tudott kiadni a KPD az 1933-1935-ös években. A nácik hatalomra jutását követő néhány heti zavar és újjászervezés után illegálisan ismét megindult a Rote Fahne kiadása, s bizonyos adatok szerint példányszáma elérte a 300 000-et...“ (114-115. old.) Sok millió példányban terjesztettek röplapokat. Az egyre nehezebb és veszélyesebb feltételek dacára ezeket az anyagokat lényegében mind Németországban nyomták. Németországon belül a kommunista párt mindamellett nem tudta teljesen kiheverni azokat a súlyos csapásokat, amelyek 1933-1935-ben érték. Ennek ellenére a fasizmussal szembeni ellenállás sohasem állt le, csak a formái változtak. A kommunisták elsősorban arra törekedtek, hogy megőrizzék a párt életképességét, egységét, ideológiai tisztánlátását és harci szellemét. A könyv szerzője utal arra, hogy Németország Kommunista Pártja KB Politikai Bizottságának tajgai: John Schehr(t933. novemberi letartóztatásáig), majd Wilhelm Pieck, Franz Dahlem és Walter Ulbricht, emigáció- ban élve, egy Berlinben működő operatív irányító központ révén koordinálták a párt szerteágazó apparátusának helyi tevékenységét (lásd 85-86. old.). Különösen fontos lett a börtönökben és koncentrációs táborokban végzett munka. Ha „szabadlábon“ az ellenállás a morális és politikai önfenntartás útja volt, a börtönökben és a táborokban ez a fizikai túlélés eszközéül szolgált. Éppen a fegyelem, a kölcsönös támogatás és a jó morális szellem ápolása segített sok politikai foglyot a kitartásban. Németország Kommunista Pártja történetének erről az időszakáról szólva azt is meg kell említeni, hogy a német kommunisták milyen bátran és kitartóan harcoltak a köztársasági Spanyolország frontjain. A nemzetközi brigádokban harcoló mintegy ötezer német antifasiszta közül (több mint háromezren estek el a harcokban) a többség kommunista volt. A máspdik világháború kitörése után az antifasiszta harcosoknak még nehezebb körülmények között kellett folytatniuk tevékenységüket. Ebben a helyzetben a párt elsőrendű feladata a szétforgácsolt illegális csoportok egyesítése lett. A kommunisták hősiességének és merészségének egyik példája a párt ama sejtjének tevékenysége, amelynek élén Robert Ührig berlini vasmunkás állt. Már 1936-1937-ben hozzálátott ahhoz, hogy a város üzemeiben kiépítse az ellenállás kiterjedt hálózatát. Később ez a szervezet kapcsolatba lépett a Németország más vidékein működő illegális kommunista szervezetekkel, a Wermachtban szolgálatot teljesítő antitfasiszták egy csoportjával, amelyet Josef Römer százados vezetett. Amikor 1942 elején Uhriget és sok harcostársát lefogta a Gestapo, azok, akik elkerülték a letartóztatást, újabb kísérleteket tettek a fasizmus ellen küzdő erők sorainak tömörítésére (lásd. 236-239. old.). 1943 második felében Németországban az illegális kommunista szervezeteknek egy országos operatív vezetősége alakult meg, amelynek tagja lett Anton Saefkow, Franz Jacob, Theodor Neubauer, Georg Schumann és Martin Schwantes (lásd 281-282. old ). Ám a náci terror újabb hulláma^ az antifasiszták tömeges letartóztatása és ezrek kivégzése jelentősen gyengítette az ellenállási mozgalmat. „1944 őszén - írja a szerző - számos városban fennmaradtak a kommunisták vezette csoportok bizonyos maradványai, de szétszórtan, politikailag eléggé elszigetelten, tevékenységüket pedig nem koordinálta semmiféle központi vezetőség...“ (289. old.) A németországi antifasiszta harc résztvevői között a legállhatatosabbak és a legkövetkezetesebbek a kommunisták voltak. Ezt mindenekelőtt számok tanúsítják: a kommunista párt 300 000 tagja közül (1932-es adat) mintegy 150 000-et később letartóztattak. 25 000-30 000-en pedig elpusztultak a börtönökben és táborokban (lásd. 309. old.). Ezért mindenképpen egyet kell értenünk Anna Merson következtetésével, aki a következő szavakkal zárja könyvét: .....Ez nem egyes hősök kiemelkedő tette v olt..., hanem sokezer egyszerű munkásember tizenkét éven át töretlenül folytatott harca, amelyben a párt nemcsak erkölcsi tökét kovácsolt magának (ezt még ellenségei is kénytelenek elismerni), hanem, következetesen harcolva a múlt hibái és az elavult koncepciók ellen, olyan elméleti és politikai örökséget tudott gyűjteni, amely lehetővé tette, hogy az egyik nemzedék katasztrófája utódainak nagy konstruktív vívmányává váljon.“