Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1987. január-június (20. évfolyam, 1-25. szám)
1987-03-27 / 12. szám
VILÁG PROLETÁRJAI, EGYESÜLJETEK! SZLOVÁKIA KOMMUNISTA PÁRTJA KÖZPONTI BIZOTTSÁGÁNAK NAPILAPJA s 1987. március 27. XX. évfolyam Ára 1 korona Gyökeres György felvétele Pedagógusnap. Valami szépet, jót, igazat kellene Imi, mondom magambam, s lám csak, máris hogy kínálják magukat tollvégre a napjaink iskolájáról, a további korszerűsítésére irányuló feladatokról, szocialista jellegének erősítéséről, az , eredményekről, a pedagógusok helytállásáról szóló ismerős kitételek, megállapítások. Szinte hallom belül egyre erősödő hangjukat, „velünk köszöntsd a tanítókat": „ma nagy feladatok hárulnak az iskolára"; „az ifjúság felkészítése igényes feladat, nagy követelményeket támaszt a pedagógusokkal szemben"; „az iskola tartalmi és szerkezeti átépítése számos pozitív eredményt hozott"; „szüntelenül korszerűsíteni kell az oktatás színvonalát, hogy az iskola lépést tudjon tartani a tudományos-műszaki haladással"; „gyermekeink a holnap szakemberei lesznek, számítógépek, automatizációs rendszerek kezelői"; „sokat tettünk a pedagógusok munkájának könnyítéséért, de még nem mindent"; „a tanítók sok faluban és városban a helyi kultúra fáklyavivói". Hát nem szép, nem jó, nem igaz mindez?! - szólnak felém. De, de, mondom, csakhogy, kedves brátaim, mindezt tudják a pedagógusok, mindenekelőtt onnan, hogy ók belülről látják és élik az iskolát. Nem tagadom, mostanában már sikerül a lényegre tapintanotok, követelményeket fogalmaztok meg pontosan - de mi van azután, követnek-e tettek benneteket? Olyanok, hogy örömteli tevékenység legyen a tanulás és a tanítás, hogy tekintélye legyen a tudásnak, és aki annak átadására egykor oly nagy szívvel, talán világmegváltó elképzelésekkel is vállalkozott - a tanítóknak. Eszem ágában sem lenne ezt kérdezni, ha minden iskolában eszményi \<agy az eszményihez közeli lenne a helyzet, ha a le nem becsülhető eredmények mellett nem sorjáznának a pedagógiai munkát nehezítő gondok, melyek közül többnek a gyökerei az iskolán kívüli valóságban keresendők. Hát ez ugyancsak ismerős!- szólalnak meg itt isrrjét „vendégeim". Igazuk van, és minthogy talán éppen az ő jelenlétük kísért, csábításukat most már végképp elhárítandó, hadd hívjam segítségül éppen a pedagógusokat, akik gyakorolják a pedagógiát, naponta több órát töltve gyermekeinkkel, mint mi, szülök. Panaszos hangot, legalábbis kifelé, ritkán hallatnak, inkább az eredményeket mondják, hivatásuk szépségeit. Pedig sokan - ha nem mindnyájan - átérzik és meg is fogalmazzák napjaink iskolájának helyzetét és benne a sajátjukat. Következésképpen a legsürgetőbb tennivalókat is jelezve. Egyikük például imigyen (némileg parafrazálva szavait): „Jó lenne, ha a családi nevelés erősítené az iskolai nevelés hatékonyságát és megfordítva... A tanítónak gondoskodnia kell a gyerekek tanórán kívüli elfoglaltságáról, felkészüléséről, a pihenéséről és szórakozásáról... A végzős diákok pályaválasztása, pályairányítása szintén az iskola feladata. A családi életre nevelést is, úgy tűnik, gyakran a család nélkül, sőt ellenében - az iskolában, tehát egy intézményben kell megoldani. .. A tanárnő sápadtan, elkínzott arccal, ehasznált hangszalagokkal támolyog ki az óráról..., a nevelő energiájának legnagyobb részét a fegyelmezés küzdelme emészti fel... Az iskola... nem lustaságból húzódik az »egész napos iskola» bármilyen variációja elől, hanem azért, mert tudja, hogy a gyerek igazi érdeke a családban való részvétel lenne... hogy a tehetség kibontakozásának feltétele nem csak a számítógép, nem csupán a különórákon megszerzett ismeret, és nem az osztályzat, s távolról sem a protekció, hanem a hosszú meleg gyermekkor". És mindez előtt: „A család immár néhány évtizede ujjal mutogat az iskolára, mert soha be nem vallott nevelői tehetetlenségének bűnbakját éppen az iskolában és a pedagógusban találta meg." Kemény, szenvedélyes szavak, és mélyen elgondolkoztatók. Éppen ezért vallom: a pedagógusok ünnepihez is úgy lehet mindenkor méltó a magatartásunk, ha ezekre a belső tapasztalatokból leszűrt és a hozzájuk hasonló, a jobbítás szándékával és felelősségérzettel tett helyzetjelentésekre, véleményekre, nézetekre is odafigyelünk. És nem feledkezünk meg róluk mindjárt az ünnepet követő napon. A pedagógusok a jövőn munkálkodnak, és ha szólnak, a szocialista jövönkért szólnak. A gyermekekért, akik közül bizony sokan érzik magukat magányosnak, mellékszereplőnek, még a legfontosabb embernevelő közegben is, a családi környezetben. A gazdagon berendezett lakás, a drága ruhák, külföldi játékok, a legmodernebb rádiómagnó, video, motorkerékpár - még nem minden. Van azonban egy másik kérdés is, amelyről ugyan már beszélünk, szó esett róla a legmagasabb párt- és oktatásügyi fórumokon is, de a cselekvésig még nem jutottunk el. Számos iskola súlyos gondja, hogy harmincnegyvenes létszámú osztályokban kénytelen tanítani - és eredményeket elérni - a pedagógus; hogy a napközi otthonban, melyről lerí, hogy kényszermegoldás „szüleménye", még tartózkodni sem kellemes, nemhogy változatos-játékos formákban foglalkozni a gyerekekkel, akiknek egyébként hiába beszélünk étkezési meg utazási kultúráról is mindaddig, amíg olyan zsúfoltságban kell elkölteniük az ebédet és utazniuk, amilyenben naponta kénytelenek. Nyivánvaló, az iskola egyedül nem képes megoldani ezeket a kérdéseket. Az ünnepi virágcsokor úgy lesz igazán szép, ha körülötte a pedagógusok olyan újabb tettek gyümölcseit is látják, melyek révén nemcsak könnyebbé, hanem hatékonyabbá is válik a munkájuk. Ezek egyúttal jeleznék feléjük, hogy valóban segítőtársaik vagyunk az ifjú nemzedékek egészséges, szocialista emberré nevelésében. BODNÁR GYULA
