Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1987. január-június (20. évfolyam, 1-25. szám)
1987-03-20 / 11. szám
KASSÁK LAJOS (RÉSZLET) A művészet az, aki nem parancsol ránk semmit, de ö az, aki a legtöbbre képessé tesz bennünket. A művészet átformál bennünket, és mi képesekké válunk környezetünk átformálására. S mint ahogyan ez eddig így volt- a mai világkavarodásban is a művészet érkezett legközelebb a ponthoz, ahonnan az új világkép fog kialakulni. Az alkalmazott tudomány visszahajlik a reakció kiszolgálásába, s a művészet az architektúrában maradék nélkül elérkezett önmaga, tehát a világ lényegéhez. Ma már tisztán látjuk: a művészet- Művészet és nem több, s nem kevesebb ennél. (...) Az eddigi művészi alkotások közül ezt az élettendenciát egyedül az architektúra demonstrálja. így a képarchitektúra sem az erős isten, a szörnyű háború vagy az idillikus szerelemnek a „megjelenítője“, hanem önmagát demonstráló erő! A képarchitektúra nem hasonlít semmire, nem mesél el semmit, és nem kezdődik el sehol, és nem végződik be sehol. Egyszerűen van. Hasonlóan a bekerítetlen városokhoz, a körbehajózható tengerhez, az elbolyongtató erdőhöz vagy a hozzá legközelebb álló alkotáshoz: a Bibliához. Akárhol bele lehet lépni, és minden pontján az egészet fölérezhetjük. Egyszerűen tehát van, mert önmaga erejénél fogva meg kellett születnie. És ebben a létezésben könyörtelen. A modern művészeti iskolák karakteréhez tartozik, hogy csakúgy, mint elődeik, hasonulni iparkodtak. Például az expresszionista képhez, ha azt akartuk, hogy az érvényesüljön, megfelelő és lehetőleg „kedves“ miliőt kellett keresnünk. Ha rossz miliőbe tettük, mint a leszakított virág, meghalt, színei elfakultak vagy eltarkásodtak. Formái szétmosódtak. A „hozzáértő“ azt mondta, nem bírja el ezt a környezetet. A képarchitektúránál ez éppen fordítottan van. Mint gyökeres, önmagából élő erő jelenik meg a környezetben, és ami körülötte van, az nem parancsol neki, hanem szenved általa. Aki a képarchitektúrát megszereti, annak meg kell undorodnia kispolgári berendezkedésétől és következésképpen polgári önmagától. A képarchitektúra nem illuzórikus, .hanem reális, hanem absztrakt, hanem a legszigorúbban vett naturalizmus. Olyannyira, hogy a ,,naturalizmus“-nak keresztelt másoló piktúra mellett mint másolható natúra lép fel, semmiben sem különbözve a fa, ember, hegy vagy egyéb „természeti csodáktól“. A képarchitektúra tehát nem kép többé a szó akadémikus értelmében. Ő egy aktív társ az életünkben, a mindenség szimbóluma, akihez hozzá kell szegődni, vagy aki ellen az életem érdekében küzdenem kell. Gazdagodás és gazdagodásra kényszerítő. A műtermek szinszószán és vonalsövényén át mint az egyszerűség, biztonság és igazság hármas egysége lépett elénk a képarchitektúra. Eljött mint a kor reprézentánsa, és megajándékozott bennünket a síknak mint reálisan használható térnek a felismerésével és a kollektív élethit formáival. Az eddigi művész megihletödve állt meg a vászon előtt, és az volt közülük a legboldogabb, aki annyira képes volt befogadni a világ hatását, hogy önmagát és közönségét rászedő „távlatokat" tudott beleveríté- kezni vagy beleügyeskedni a síkba. Mi tudjuk, ha képet festünk, nem alagutat fúrunk és nem házat építünk. De képet építünk. A képarchitektúra nem a síkba befelé, hanem a síkból kifelé építkezik. A síkot egyszerűen adott fundamentumnak veszi, nem befelé nyit perspektívát, ami mindenkor csak illuzórikus lehet, hanem egymásra rakott színeivel és formáival belép a reális térbe, és Így megkapja a kép a képélet határtalan lehetőségét: a természetes perspektívát. A képarchitektúra csakúgy, mint az architektúra általában, számít a nehézkedés és a kémia törvényeivel. A formák és színek között beálló perspektíva nem ábrázolt testek látszólagos egymás mögé építéséből, hanem a valóban jelenlevő színek és sík formák önmaguk testiségéből ered. Ezért ezek a színek és formák élnek, élik önmaguk reális életét, ellenkLajsosk Költészetem I. Mentenem kéne ami menthető s én csak ülök súlyosan akár egy kőtömb akár az az óriási madár akit kamaszkoromban megsebeztem és némán vérzett el a füzes árnyékában. Csendben a világ ismeretlen részének mély csendjében költeményeimet írom amelyek egyszerre innen és túl vannak az irodalmon a megszokás törvényein a hülyék révületén. Elég volt az ömlesztett szépből az örökölt effektusokból. Az én költészetem nem az álmok kusza burjánzásából hanem a geometria szigorú rendjéből születik lefejti a gyümölcs héját megszerkeszti az alaprajzot térbeállítja a tárgyakat eltakarítja a múlt romjait s egy szebb jövendőt ígér. íme költészetem valóságlényege szavaim tartalma vallomásaim értelmetlennek vélt értelme tűzeső és jégcsapok csengése amik az ellentétek törvénye szerint egyszerre egymás mellett élnek és betöltik a világ ismert ismeretlen tájait. Kassák Lajos: Linómetszet II. (1963) (Illusztrációs képeink az érsekújvári (Nővé Zámky) Kassák-kiállítás anyagából valók.) ABDUL CHAK MUKIM Ő tudta (KASSÁK LAJOS EMLÉKÉRE) Széttört árnyék, álmában rombadermedt Róma - ennyi az ember. Átszáguld néhány századon, bünbánatot kortyolgat reggelente eszelős, néma rettenettel, hogy ami lesz, az ő lehessen, hogy kőben méltón kő lehessen. FERENCZI MARGIT fordítása tétben a szín- és forma-dekorációval, aminek a jó kritikusok majd nevezni fogják ezt a művészetet. A dekoráció a sík betöltése, a képarchitektúra a síkra építés. Képeink ezért nem olyanok, mintha, hanem olyanok, amilyenek. Közvetlenül hatnak, s hatásuk sohasem lehet olyan, mintha a másolt portré vagy tájkép vagy a legújabb gépillúzió-szer- kesztés meg akarna szólalni, ki akarna virágozni vagy el akarna indulni. És ezért a mi művészetünk primer teremtés, és mi, hasonlóan minden építészhez, elindulunk a magunk területéről a síkról mint alapról a térbe, úgy mint akik többé nem kiszolgálni, hanem saját képükre átformálni akarják a világot. És nem taktikával, mint a politikusok, és nem technikával, mint a ceruzarágók és pemzlikulik. Mert a művészethez nem kell technika. A technika rutin, s a rutin felületen- csúszkálás. Éppen ellentéte a művészetnek. A képarchitektúra elvet minden iskolát, önmagunk iskolázását is. A képarchitektúra nem köti magát bizonyos anyaghoz és bizonyos eszközökhöz, éppúgy, mint a merz-múvészet mindenféle anyagot és eszközt alkalmasnak tart arra, hogy rajta keresztül kifejezze magát. A képarchitektúra nem pszicholo- gizál. A képarchitektúra nem akar semmit. A képarchitektúra mindent akar. A képarchitektúra kiszabadult a „művészet" karjaiból, és átlépett a Dadán. A képarchitektúra azt hiszi magáról, hogy ö egy új világ kezdete. A képarchitektúra igazánból nem is a szobában akar elhelyezkedni. A képarchitektúra maga a szoba akar lenni, maga a ház akar lenni, sőt a te legszemélyesebb életed akar lenni. A képarchitektúra olyan egyszerű, mint a csizmatalp, és mégis ő a tökéletesség gyökere. A képarchitektúra ellensége minden művészetnek, mert csak őbélőle indulhat ki a művészet. A képarchitektúra: 2x2=4. A képarchitektúra az alfa. A képarchitektúra megölte a szenvelgő cikcakkot és az idillikus tarkabarkát-. A képarchitektúra végtelen spirálist lát az egyenesben is. A kóparchitektúra a színspektrumot áthelyezte a fehérbe és a feketébe. A képarchitektúra az emberi zenitnek vallja magát. A képarchitektúra nem akar meghalni a falon. A képarchitektúra amerikai kaliberű város, kilátótorony, tüdőbetegek üdülőhelye és népünnepély is akar lenni. Mert a képarchitektúra művészet, a művészet pedig teremtés, és a teremtés minden. (MA, 1922/4.) Augusztus végén történt a déli és az esti csöngetés 4<özött, Trinidadtól nyugatra, hogy a szélárnyékos oldalon feltűnt a láthatáron a kalózhajó árboca. Előbb csak a keresztvitorlát láttuk, aztán az árbockosarat, estére meg már az egész hajót ki lehetett venni a tatján • lobogó fekete zászlóval együtt. Vártuk már a megjelenését, tudtuk egészen Liverpooltól, hogy követni fog bennünket. Inkább az volt a meglepő, hogy csak most mutatkozott. Felkészültünk a fogadására. Volt a fedélzeten egy tucatnyi vadonatúj mozsárágyúnk, amilyenekkel ezidáig még Őfelsége hajói sem rendelkeztek, muskétáink a legjobb párizsi fegyverműhelyböl kerültek ki, amilyenekkel a francia király őfelségének katonáit csak ezután látják majd el, minden egyes darab egy pár arab telivér árába került. A hajóorr alatt rengeteg a lőpor, olaszországi, ahol tudvalevőleg a legjobb, nyirkosságnak is ellenálló lőport állítják elő, közvetlenül Luigi-mester műhelyéből való. Ráadásul a passzát szelek felé közeledtünk. Köztudott, hogy ezen a tájon, ha hirtelen megnyugszik a tenger, akár az olaj, a hajók helyben állnak a tűző napon, ez elbá- gyaszt, nyomasztóan hat a legélesebb elmékre is, hogy itt minden a legénységen múlik, mert néha még. az evezőket is meg kell ragadni, mint az ókori görög gályákon. Az én embereim mindenre elszántak voltak. Hisz az én hajóm legénysége Liverpool legjobb családjainak gyermekeiből állott, csupa fiatalember, az ifjúság szine-java, úriember mind egy szálig. Csupán a kormányos tartozik a hajósnéphez. Azért hoztuk magunkkal, mert ismeri az iránytűt meg a csillagok állását, tehát behunyt szemmel is tartani tudja a helyes irányt. Jómagam már sok mindent elfelejtettem a legutolsó hajóutam óta. A barátaim - mert mind barátok vagyunk itt a hajón - tudják, miért megyünk az egyenlítő menti szigetekre. Küzdeni akarunk ideáljainkért. A kalózok viszont csak a haszon miatt hajóznak. Naphosszat vedelik a rumot, s ha majd az egyenlítőn vesztegelni kényszerülnek, hamar egymás torkának esnek, mielőtt még eszükbe jutna evezőt ragadni. Ismerem jól. Ismertem Flint kapitány embereit. Hajdanában együtt hajóztam velük. Apámnak, adjon az isten békés nyugodalmat neki, volt egy kis kocsmája a kikötőben, a hajdani révnél, a castle-i járásban, Liverpooltól délre. Egy haldokló matróz, akit ápoltam még kisfiú koromban, adott nekem egy térképvázlatot, amely egy szigetet ábrázolt, a világ leggazdagabb és legszebb szigetét - ahogy azt az a jóember mondta halálos ágyán. Megesketett, hogy elmegyek oda - egyedül. Ha az életben gazdag és boldog akarok lenni, menjek oda, és soha vissza se térjek. Akkor nem vettem komolyan a haldokló lázálmait, s a térképet a ládám fenekére hajítottam a szobácskábán, amelyen testvéreimmel osztozkodtunk vendéglőnk padlásán. Csak valamikor tizennyolc esztendős koromban - amikor Mary hűtlenül elhagyott, s hozzáment a behemót Jimhez, aki őrmesterként tért vissza a franciák elleni háborúból - jutott eszembe ismét a vén matróz szigete, amely messze van, s ahol az ember ismét boldog lehet. Elszegődtem hát az első hajóra, amely érintette az öblünket, megszöktem hazulról, és sok-sok mérföldet hajóztam a különféle tengereken ezzel a hajóval, amely a kalózhajó volt, mígnem egyszer csak elhaladtunk a keresett szigetem mellett. Jelentéktelen kis szigetecske volt, valahol Nyugat-lndiában, látszatra semmi érdekes. Még azon az éjszakán gam a fedé partot értem ugató állatok De hamar elr lésének lakó tek, mintha > később megt időben várté érkezik hozz Eljegyezte kőházában s egy személy ennek a fal elégedettek természet m JOSE kodniuk, me nem veszek noszság ne mögött eme bányásztak, ték szerszán amit ismerte volt: a szers a kanalak és alkalmával f akik valaha I világunkat. MIK Csakhogy got. Hamaro ra nem volt szerettem ve bámészkodó Úgy tűnt, úg nék mások népe nem i egy tutajt és nyekbe. A királyné engem. Éze mert soha s jutott, vajon amelyről oly Legalább Mintha valót amit a mese ajtót megnyi társadalmi ki jobb, legnag sok magamfi tengerekről t bukkant, vág egész hada I A pád beteg, mégpedig nagyon beteg ... - mondta az anyja. - Hagyd abba végre a fütyörészést és a dobolást! A fiú megállt a lépcső alján, majd csöndben indult fel a szobájába. Hogy az apja olyan beteg, azt nem tudta. Nem is értette egészen. De most az anyja mondta... és hallotta a távozó orvos utolsó szavait is, amikor anyjától elköszönt:- Igen... úgy gondolom... legfeljebb egy-két nap. Becsukódott az ajtó az orvos mögött, az anyja bement a konyhába, folytatta a munkáját. A fiú leült fent a szobájában az ágy szélére, nem tudott megnyugodni. Nem találta a helyét. Különös, hogy az anyja képes a konyhában foglalatoskodni...! Elővette a füzetét, de képtelen volt számolni. Felugrott. Most már tudta, hogy holnap nem megy iskolába, még ha ki is kap érte! A széke alól elővette a futball-labdát és eldugta a szoba legtávolabbi sarkába. Nem akart többé futballozni! Az egyetlen, amit most kívánt, hogy apja gyógyuljon meg - de ez most olyan kilátástalannak tetszett! Az orvos is legfeljebb egy-két napot ígért. Elgondolkodott. Milyen különös! Egy héttel ezelőtt még birkóztak: Apja olyan ersös... könnyű mozdulattal kapta a levegőbe... és most? Kiment az előszobába, nagyon halkan odaosont a hálószoba ajtajához. Mindig megvasalt cipót hordott és soha nem tudta volna elképzelni, hogy ilyen zajtalanul is lehet benne járni. A hálószoba ajtaja be volt hajtva. Apja nem hallotta meg, amikor belépett. Ott feküdt mozdulatlanul a takaró alatt. A fiú az ajtó mellett állt meg: sírni szeretett volna, de természetesen i hány könnycsep méből, kabátja u Amikor felemt te. Feléje fordító -Te vagy az? Kész vagy a led- Az kész var- Nehéz volt? WILHE Ma a. Ma- Nem nagyo újságokat?- Most nem t apja. - Nincs is I Nem tetszett n újságot olvasni. - neked? - kérdez- Kedves tőle valóban nem ak; Figyelmesebb- Mi van veler A fiú megretti mit? De hiszen n se hallhatta!- Ne hozzam dezte újra. - Be\- Kedves tőle* Valóban elfelejte mára. Feloldanál- Egyet?
