Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1987. január-június (20. évfolyam, 1-25. szám)
1987-03-13 / 10. szám
Nagy László fel Halkan, észrevétlenül lopakodott az éjszakai sötétség. Nyikolaj Ivano- vics ránézett az órájára és gondolataiba merült. Ábrándozásait hangos ajtócsapódás szakította félbe. Megigazította az orrán lógó szemüveget és csodálkozva nézett a szobába hirtelen betoppanó, bekecsbe öltözött hatalmas fiatalemberre. Felállt kényelmes karosszékéból és megkérdezte:- Miben segíthetek? A fiatalember előrébb lépett.- ön Akszjonov? Akszjonov doktor? Annyira izgatott volt, hogy köszönni is elfelejtett. A házigazda tetőtől talpig végigmérte az idegent. A hatalmas termet szinte ámulatba ejtette. Mindig csodálta a magas, erős embereket, a szép emberi testet.- Doktor? Meglehet... de mióta nyugdíjba mentem, bizony nem tartom magam többé orvosnak. Ma már...-Segítenie kell... Szerjogin vagyok a meteorológiai állomásról... Értse meg, csak ma jött... Micsoda szerencsétlenség... Síelni voltak, s egyszer csak belerohant egy kiálló faágba. A mellkasa, a jobb oldalon... át van szúrva... Most eszméletlen. Nem tudjuk őt lehozni a szűk ösvényen. El kell jönnie velem, mégiscsak orvos... Szerjogin próbált nyugodtan beszélni, de nem nagyon sikerült. Homlokán verejtékcseppek, arca lángolt. Nyikolaj Ivanovics hallgatott. Maga elé képzelte a meteorológiai állomás kis épületét, amely ott állt fenn, elhagyatottan, magasan a hegyekben, egészen az ég alatt. Az esztendők öreg, megviselt szíve... Mit is mondhatna. Szerjogin megértette az öreg hallgatását. Kétségbeesetten kérlelte:- Csak maga segíthet. Csodákat regélnek önről. Értse már meg! Róla van szó! - az utolsó szavakat kiabálta, szinte magán kívül volt.- Róla? - kérdezte Nyikolaj Ivanovics, s közben azon tűnődött, vajon hová tette táskáját, melyben sebészeti műszereit tartotta.- Igen, róla... Nasztyenkáról.-Hm... Tudja mit, fiatalember, ne vesztegesse idejét, kérje meg Popriscsenko sebészt. Itt lakik- És a nők megzabálnának, Rezső! A fényes, fekete hajad - mondja akarata ellenére. A fiának van- Csak azért, hogy az izmaimat mozgassam. Az ujjaimnak kellett, nem nekem.-És?- Mit és? Az öregedő férfi most már ügyel a szavaira, lámpaláz lüktet a szivében, könnyű szédülés járja át. A fiatalember megkoccantja a poharat, duplát kér.- És megnéztem azt a bizonyos lokált, ahol játszanánk, Rezső, kulturált, rejtett fényforrások. És a közönség! Tudod az nekem nem mindegy! Inkább a gázsi legyen kevesebb, de a közönség... Szóval ott tisztelik a zenét. Nem huligán népség jár oda, értsd meg, tisztelik a produkciót, aminek lelke van. Szerióz számok, meg aztán a New Orle- ans-i stilus! És mi ketten, Rezső, mi ketten! Küzd a szaporodó vészjelek ellen, de nem adja fel a reményt. Ismét csak bizalommal néz a fiatalemberre. Maga sem tudja, honnan meríti. a szomszéd házban. Én nagyon nehezen érnék fel oda... A két férfi tekintete összetalálkozott. Mindketten hallgattak. Nyikolaj Ivanovics érezte, hogy Szerjogin nem hisz neki, nem tud hinni neki. Hiszen ott fekszik sebesülten kedvese, ő pedig a hjres sebész, akitől a csodát várja. Hirtelen, nem tudta miért, talán a hatalmas, erős SzerjoSzerjogin lehorgasztott fejjel megindult az ajtó felé. Nyikolaj Ivanovics utána kiáltott:- No, futás Popriscsenkóhoz, mondd meg neki, hogy Akszjonov kéri, jöjjön! Hozzon magával mindent, ami a műtéthez kell. Ne feledkezzen meg a nővérről sem... No, mit bámulsz? - szólt haragosan az orvos. és a nővérrel, és éjfél után a kis csapat elhagyta a települést. Sietve lépegetett egymás mögött a behavazott erdei ösvényen. A fagyos éjszakában a csillagok mintha kigyúl- tak volna, gyönyörű, kékes fényben ragyogtak a sötét égen. A kapaszkodó egyre meredekebb lett. Annyira siettek, hogy Nyikolaj megfeledkezt mindannyian j A rövid kér kolaj Ivanovi Szerjoginra t indult el. Szinl tóttá lépteit, i a hunyorgató Egyszer-egys a világ, ájulás PJOTR PROSZKURIN gin láttán, úgy érezte, újra fiatal. Mintha újból a tajga havas szele csapott volna az arcába, mint régen, amikor kutyafogatos szán röpítette száz meg száz kilométeren át célja felé, a bányába, a nomádok sátrába, a favágókhoz, betegekhez, sebesültekhez. Azon vette magát észre, hogy nagyon szeretne elmenni ezzel a csökönyös férfivel, szeretné újra érezni a fagyos éjszakát, izgatottan sietni, sietni, segíteni...- Hát mégis?- Gyerünk, gyerünk! Az ajtó becsapódott, Nyikolaj Ivanovics pedig fürge léptekkel, izgatottan járt fel alá a szobában; összeszedte a szükséges holmit. Egy pillanatra megállt, tekintete megpihent a fagytól csipkézett ablaküvegen, s újra nyugtalanság fogta el. Megpróbált valami másra gondolni... Szerjogin visszatért az orvossal Ivanovics szólni akart, lassabban, de hirtelen megcsúszott és elesett. Szerjogin hozzáugrott, s mint a gyermeket, talpra állította. lyett, hogy mi magán és tov a csikorgó hav- Majd én felviszem magát a hegyre - ajánlkozott, azonban látszott rajta, hogy zavarban van. - Hamarabb érünk fel, igazán nem kerül semmibe - próbálkozott újra. A többiek összenéztek, el-elmo- solyodtak, és mintha egy pillanatra Gondolatai a régmúlt időkl ban dúlt a polc fiatal orvos volt vi kórházban vörösöket, fel" ben felvillantak be jutott első Petőfi Sándor Szolgaságunk idejében Minden ember csak beszélt, Mi valánk a legelsők, kik Tenni mertünk a honért! Mi emeltük föl először A cselekvés zászláját, Mi riasztók föl zajunkkal Nagy álmából a hazát! A földet, mely koporsó volt S benn egy nemzet a halott, Megillettük, és tizennégy Miljom szív földobogott. Egy szóvá s egy érzelemmé Olvadt össze a haza, Az érzelem „lelkesűlés“, A szó „szabadság“ vala. Oh ez ritkaszép látvány volt, S majd ha vénül a világ, Elmondják az unokáknak Ezt a kort a nagyapák. És mi becsben, hírben álltunk, Míg tartott a küzdelem, De becsünknek, de hírünknek Vége lett nagy hirtelen. Kik nem voltak a csatán, a Diadalhoz jöttének, S elszedék a koszorúkat, Mert a szóhoz értenek. E sereg, mely, míg a harc folyt, El volt bújva vagy aludt, így zúgott a diadalnál: Mi viseltünk háborút! Legyen tehát a tiétek A dicsőség és a bér, Isten neki... nem küzdénk mi Sem dicsőség-, sem díjért. És ha újra tenni kell majd, Akkor újra ott leszünk, És magunknak bajt s tinektek Koszorúkat szerezünk. Viseljétek a lopott hírt, a lopott babérokat, Nem fogjuk mi fejetekről Leszaggatni azokat. Abban lelünk mi jutalmat, Megnyugoszunk mi azon: Bárkié is a dicsőség, A hazáé a haszon! Pest, 1848. június A — öregedő férfi, középen elr\íL választott, szürkés hajjal, a kávéházi bejáratot figyeli. Takarékos kortyokkal issza feketéjét, szemlátomást vár valakit. Ruhája gondozott, nadrágja élesre vasalt, de a fényesedés határán, nyakkendőjében gyöngytü, cipője aggályosán kikefélt. Végül nyílik az üvegajtó, és egy sima arcú fiatalember lép be, középkék szemében kiegyensúlyozott emléknélküliség. Az öregedő férfi keze magasba emelkedik, a fiatalember arca reflex nélkül válaszol. Körülményes mozdulatokkal elhelyezi kabátját a ruhatárban, számot pedig tárcája egyik reteszében, s lassan az öregedő férfi asztalához indul. S valamikor oda is ér. Útját két idő méri, az övé és az öregedőé. A várakozó félig fölemelkedik, elörenyújtja kezét, arcán üdvözlet. A kezének mozdulatát s arcának derűjét egyforrású remény táplálja.- Szervusz! - köszönti a fiatalembert előre, s egy darabig a kezében •tartja a kezét. A fiatalember hosszan tárgyal a felszolgáTónóvel, végül gesztenyepürében állapodik meg, póthabbal. Az öregedő férfi alig győzi kivárni, ésrelsietve rákezdi:- Minden a legnagyobb rendben. A hely nem tömeghely, a közönség jó, zongora és bétenor szaxofon, aki, ha kell hegedül is - bizalommal néz a fiatalemberre, ez utóbbi két hangszert ó kezelné -, a neved garancia, mondta a góré, Rezsö- kém, hogy garancia! Gondolatban elhelyezkedik ebben az előnyös állapotban, látja a kéken izzó neonszöveget az étterem rózsaszín kirakatában: Óváry duó. Rezső uqyanis Óváry. Mondja, mondja a magáét, de a fiatalember sima arcán az érdeklődés jele sem ráncolódik.- És a góré mindent ránk hagy, vén róka, azt mondja... - és megint felizzik kéken az óváry duó. Megbízik bennünk, teljesen megbízik. A fiatalember maga elé húzza a gesztenyepürét, kanalazni kezdi. Homlokán az elfoglaltság gyűrődései.- Bizalom. Csakis bizalom. Másképp nem lehet. Mi pedig, ugye, majd megértjük egymást. Egy tapasztalt népfelkelő és egy fiatal űrhajós. Nem probléma! A fiatalember szép lassan levesz az ajkáról egy tömör gesztenyenud- lit, és elhelyezi a tányérja szélén.- Nézd, Rezső, nekem príma a szaglásom, tudod, becsavarogtam a világot, és még jó erőben vagyok, velem lehet nonstopmúsort csinálni. Várakozva vizsgálja a fiatalember arcát, az pedig a pohár oldaláról kapirgálja a maradék habot, majd vizet kér.- És te, Rezső - nekifohászkodik, biztatja magát, kipirul az izgalomtól - mintha az édes fiam lennél. Az apáddal játszottam együtt. Olyan dobos nem volt a piacon! A fiatalember kissé eltolja magától a tálcát, és az asztalra könyököl. Az öregedő férfi mással próbálkozik.- És mit szólsz Reinhold Dinihez? VÉSZ! ENDRE A legexkluzivabb stockholmi lokálban játszik, állítólag feles az üzletben, s tudod, a svédek döglenek a magyar zenészekért. Kint voltam a nyáron, láttam. Egy egész utca, mint nálunk a Váci utca, csupa bár, lokál, zenés hely, egyik a másik mellett. A fiatalember a társára néz, de középkék szeme éppoly mozdulatlan, mint az arca.-És miért nem fogott ott magánál?- A Reinhold? Mért, mért nem! Tudod, kérlek, meguntam a csavargást, a csontok hazavágynak, volt ott egy próbajátékom, Rezső, egy olyan próbajátékom!-És? fényes, fekete haja, hogy végigcsúszik rajta a neonfény. Ennek itt ritkul és seszinű a haja! - Mi ketten - folytatja, de elhallgat! Valaki beleszól: szégyelld magad, van bőr a képeden? Vén ló!- Mi ketten? - emeli fel a fiatalember az arcát, de nincs rajta kérdés. - Na és a Reinhold Dini? - kérdez valamit, ám ez se kérdés, csak éppen a csendet tölti ki. Újabb vizet kér a felszolgálónőtől- Azt már mondtam, hogy a helyiséget remekül világítják, de a szellö- zöberendezés is egészen príma, nekem igazán egészen mellékes, inkább legyen alacsony a gázsi, de a tiszta levegő, az egyenletes, illatos levegő! - az öreg szembeszáll a hanggal, amely most megint azt mondja: vén ló. Lehunyja a szemét, és ott az étterem, a kéken izzó felirat, a világos kirakat, a sarokbejárat, amely szitálja a fényt, a kárpittal elválaszott, intim előtér, tele zsongással, emberi szóval, a várakozás hangjaival! Belépsz, és testszínű fénybe érkezel, langyos női illatok vesznek körül, és a pincérek a magasra tartott karral suhannak az asztalok között. A dobogón két plüssel borított szék, egy aranyflitteres dob, egy lakkos fényű Bösendorfer, és reflektor is van. Rezső előlép fonnál, a fény fehérre festi egymásra pillantanak be sen, s az ö keze a bi csúszik. A fiatalember a pohár a cukrot kaparássza.- Fáradt vagyok - mon elé az öregedő férfi, de keményen, az előbbi kön ménykedés nélkül. - És c szednem az éveimet. Sok rogtam külföldön, az is kies a háború előtt nem tartott: sen nyilván a helyeket, ah bér játszott, ahogy változta után. És ezért össze kell k éveket, morzsákból, hónap A fiatalember tápillant, s megmozdul egy kérdés, szól.- Nincs mit halogatni, nyugdíjba megyek. Az öregedő férfi határoz nyugodtan mondja ezt. szemét, de nem látja már met, s a kirakatban izzó, ké sem látja, s ettől megkönny az áttetsző csendben, oc ablakon túl szürke téli fér elernyednek, idegei kel zsibbadnak, elmúlt a fe Mines már dolga a fiatalem
