Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1987. január-június (20. évfolyam, 1-25. szám)
1987-02-27 / 8. szám
BESZÉLGETÉS A 80 ESZTENDŐS BOHUMIL ftÍHA NEMZETI MŰVÉSSZEL Bohumil Ríha Klement Gottwald-dijas nemzeti művész a kortárs cseh irodalom egyik kiemelkedő egyénisége. Életműve a szocialista társadalom fejlődését, főleg a falu életében végbemenő változásokat tükrözi. Az ifjúsági- és gyermekirodalom területén kifejtett alkotó és szervező munkáját az új lehetőségek, új utak keresésének igénye hatja át. Az íróval, akinek egész egyéniségéből higgadtság, megfontoltság és töretlen alkotókedv sugárzik, a Csehszlovák írószövetség Klubjában beszélgettem. • Életének jelentős részét vidéken töltötte. Szőkébb hazája a festői szépségű Dél- Csehország, a Tábor melletti kis falu, Vyée- tice. Pedagógusi pályafutása során a keletcsehországi falvakkal ismerkedett. A háború után aztán a fővárosba költözött, de müveinek éltető eleme továbbra is a falu élete maradt. Miért ragaszkodik ennyire a vidéki emberekhez? Milyen értékek nevében részesíti őket előnyben a városi emberekkel szemben?- Ennek a ragaszkodásnak két oka is van. Egyrészt úgy érzem, hogy a vidéki ember minden hibája ellenére is, általában megbízhatóbb, szavahihetőbb, mint a városi. Közelebb áll a természethez és többé- kevésbé mentes a civilizációs ártalmaktól. Nem tartja öt annyira hatalmában a tévé és a rádió, és így tovább. Úgy is mondhatnám, hogy mindenekelőtt állampolgári magatartásának erényeiért tisztelem. Másrészt a falu életében követhetők leginkább nyomon azok a változások, melyeket a szocializmus hozott magával. A falu szocialista rendszerünk pillére. Ez a prózaíró számára azt jelenti, hogy a vidéki életet ismerve és összevetve azt a háború előtti állapotokkal, sokkal inkább kitapinthatja azokat a csomópontokát, melyek körül az alapvető emberi jellemtípusok kikristályosodtak. A városban a jellemtípusok még kialakulatlanok, illetve a jelenlegi képlékeny állapot nehezen ábrázolható és csak nagy vonalakban írható körül. Szóval én a vidéki életet tisztelem és szeretem, örömmel töltenek el azok a változások, melyeket a falusi élet demokratizálása jelent az emberek életében. Ezt példázzák első műveim is, a határmenti falvak benépesítését ábrázoló Ze- mé dokofán (Vár a föld, 1950), a kollektivizálás folyamatát megelevenítő Két tavasz (Dvé java, 1952), a változásokat nagyobb távlatban, több generáción keresztül nyo- jnon követő kétrészes regényem, a Venko- van (Vidéki ember, 1955, 1958) és általában az ötvenes években született elbeszéléseim, novelláim döntő többsége. De a fentebb említett értékek megtestesítője a Doktor Meluzín (1973) című regényem főhőse is, a városi értelmiség tipikus képviselője, a hatvanas évek vége társadalmi megrázkódtatásának egyik jellegzetes alakja, aki éppen az akkori tapasztalatok alapján kezd új életet. • Szándékosan kezdtem a prózával, habár tudom, hogy az életművét méltató Írások nagy része gyermekirodalmi munkásságát fontosabbnak tartja. Ennek nézetem szerint több oka is van: gyermekkönyveket régebbtől, már a negyvenes évek elejétől ír; az e téren kifejtett tevékenységéért megkapta a legrangosabb nemzetközi irodalmi elismerést, az Andersen-dijat. Műveit, a Jancsi utazását (Honzíkova cesta, 1954), A kis Vitek izgalmas kalandjait stb. nemcsak a cseh gyerekek forgatják, de a világ számos országában megtalálhatók a legkisebbek könyvespolcain. Részt vállal az IBBY, a nemzetközi gyermekirodalmi egyesülés szervező munkájában, az Állami Ifjúsági Irodalmi Könyvkiadó (a mai Albatros elődje) igazgatója is volt. Életművében én mégis az egységet hangsúlyozom. Érez-e éles választóvonalat a két fő területen tevékenykedő művész emberi-írói tartásában, alkatában?- Nehéz erre válaszolni. Érzésem szerint mindkét műfajt egyaránt szívesen, egyforma felelősséggel és komolysággal kezelem. Szakemberek esetleg fölfedezhetnek egyfajta kölcsönhatást is e két terület között, például magam is úgy gondolom, hogy regényeimben gyakrabban szerepelnek gyerekhósök, mint más cseh íróknál. De talán ennél is fontosabb az, hogy amikor gyermekkönyvet írok, már akkor a majdani felnőtt olvasót látom magam előtt. Másrészt az sem mellékes ebben a kérdésben, hogy hazánkban - összevetve más nemzetekkel is - a gyermekirodalomnak komoly rangja van. És most nagy cseh írókat sorolhatnék, Öapektól kezdve egészen Hrubínig. Azok az értékek - csupán a közelmúltnál maradva - melyeket az ötvenes években a legje- jelentösebb cseh írók teremtettek a gyermek- irodalomban, mára is azok maradtak. • Gondolom, az éppen elmondottak jegyében született 1959-ben - tehát akkor, amikor még közel sem öltött olyan hatalmas méreteket a „lexikonéhség", mint napjainkban - az a gyermeklexikon, Détská ency- klopedie címmel, amely azóta számos kiadásban megjelentés mindannyiszor szinte pillanatok alatt elfogyott.- Akkoriban éppen az említett ifjúsági könyvkiadó igazgatójaként a főszerkesztő és a közgazdász társaságában megjártam Moszkvát, Svájcot és az NSZK-t, tapasztalatokat gyűjtöttünk. Az ottani eredményeket látva született meg az ötlet, pontosabban a kötelező erejű felismerés, hogy nincs jogunk megfosztani a gyermekeinket a hasonló rendeltetésű könyvektől. Azonnal munkához láttam, emlékszem, fölhívtam FrantiSek Hrubínt és Vladimír Neffet, akiknek nagyon tetszett az ötlet, de sokallták az általam javasolt ezer címszót. Mivel nem jött össze a kis csapat, egyedül vágtam bele. Az első száz címszó nagyon könnyen ment, de aztán borzasztó időzavarba kerültem. A kéziratokat egyenesen a nyomdába küldözgettem, de végül összeállt a könyv. Igyekeztem elkerülni azt a szájbarágó és száraz megfogalmazást, melyet a hasonló külföldi kiadványok lapozgatásakor éreztem, ezért a bennünket körülvevő dolgokat közvetlenül valóságukban, szépségükben próbáltam érzékeltetni. • Közismert, hogy ön szenvedélyes turista, aki a világ számos országában megfordult. Utazásai során mi hagyta önben a legmaradandóbb élményt?- Mindig foglalkoztatott a letűnt korok kultúrája, ezért a kínai, a kambodzsai, az egyiptomi és a mexikói út a legemlékezetesebb számomra. Európában pedig a görög, a római és az aquincumi kultúra emlékei. De ma is egyik bánatom, hogy riportjaim, útirajzaim - a hazaiakat és egy magyarországi utamat kivéve - csak folyóiratokban jelentek meg. Ezen viszont már aligha változtathatok, az azóta eltelt idő történelmi eseményei sok szempontból megváltoztatták az akkori realitásokat. (ŐSTK-felvétel) • De a régmúlt idők máig szóló tanulságai mégiscsak helyet kaptak művészetében. A hetvenes években született történelmi tárgyú trilógiája, a Pfede mnou poklekni (Térdelj le előttem, 1971), a Dékáni na krále (A királyra várva, 1977) és az A zbyl jen meő (Csak a kard maradt, 1979), ugyanis Pogyebrád György korába vezeti az olvasót. Miért vonzotta a történelmi regény műfaja?- Meggyőződésem, hogy napjainkban nem szentelünk elég figyelmet régebbi történelmünk ma is fontos tanulságainak. Vajon mit mondhat a 15. század a ma emberének? Izgalmas feladat például a fantáziát szabadra eresztve hű képet adni az első modem cseh államférfiről és koráról. Úgy éreztem, olyan ez, mint a mese, amelyben az írónak látszólag mindent szabad, s csak ö ismeri e szabadság veszélyeit, buktatóit. György alakja egyébként már mint diákot is foglalkoztatott, s az elhatározás, hogy regényben is megörökitem, a háború utáni években, podébradyi pedagógusi tevékenységem idején született és a hatvanas évek végére az elképzelés beérett. Aztán - önmagámnak is be akartam bizonyítani: igenis képes vagyok megbirkózni a feladattal! Meg egy kicsit védekeztem ezzel a „beskatulyázás“ ellen is. • Voltak vagy vannak nagy irodalmi példaképei?- Hogyne lennének! Én mindig azokat az írókat részesítem előnyben, akik kívülről, a társadalmi valóság felöl közelítik meg az embert, ezért szeretem Tolsztojt és Anatole France-ot. A cseh irodalomból Majerovát, Olbrachtot, Pujmanovát említem és a számomra legkedvesebbet, Vanőurát. • Hogyan látja a kortárs cseh irodalom helyzetét? Mivel járulhatna hozzá a közelgő irókongresszus a jelenlegi irodalmi élet felpezsdítéséhez?- Korunk az irodalom, és általában a kultúra szerepét nem becsüli eléggé. Pedig már régen tudjuk, hogy nemcsak kenyérrel él az ember... Sok családban ma a tévé és a rádió a kultúra egyedüli hordozója. Pedig a két médium minden előnye ellenére sem pótolhatja az írott szót, s ez nem is feladata. A tévé és a rádió bizonyos szempontból gúzsba köti a fantáziát. Az irodalom megítélése koronként változik. A szocialista irodalom kezdeteit jórészt a forradalmi rétorika, a patetikus hangvétel jellemezte. A hősök valódi emberek helyett gyakran csak eszmék megtestesítői voltak, hiányoztak szubjektív vonásaik és ezáltal egy idő után a mű vesztett mozgósító erejéből. A bonyolult történelmi igazságok átlátszó dogmákká laposodtak. Jómagam sem voltam mentes ezektől a hibáktól, ezt utolsó műveimben jeleztem is, mintegy vitát folytatva egykori önmagámmal. A próza feladata az embert a maga teljességében ábrázolni, minden külső, belső meghatározó tényező figyelembevételével. A fokhagyma szó is az irodalomba tartozik - mondotta Nezval. Ez a kortárs prózára vonatkoztatva azt jelenti, hogy nem szabad félnünk a legszürkébb hétköznapok ábrázolásától sem. A mai nyugati írók például szívesen megkerülik az emberek munkahelyi gondjait. Mi ezt helytelenítjük, de jómagunk is - én ezt úgy mondom -, egyelőre csak kísérletezünk. A „hogyan“-t keressük. A mai cseh prózában olykor a nagyon szorosan korhoz és helyhez kötött apró részletekben elvész az irodalmiság, az esztétikum. S most nem a jelzőkre gondolok, a felszínes stilizáltság- ra, ellenkezőleg, a szinte aforisztikus sűrí- tettségre. A mondanivaló katartikus kifejtésére. Remélem, a kongresszuson részletesen szólunk az eszmei és az esztétikai kritériumokról és azokról az erkölcsi értékekről, melyeket az irodalomnak kötelessége minden időben felmutatnia. GÁL JENÓ ÚJ szú 14 Tavaly, Ivan Franko születésének 130. évfordulójával szinte egy időben látott napvilágot a nagy ukrán költő, író és műfordító összegyűjtött írásainak utolsó, 50. kötete. Franko megpróbáltatásokkal teli élete során egyszer sem érhette meg müvei teljes kiadását. Érdemeit, szellemi értékeit csak a szovjethatalom első évei méltatta kellőképpen. Harkovban, a szovjet Ukrajna akkori fővárosában nem sokkal az októberi forradalom győzelme után 32 kötetben adták ki Ivan Franko válogatott írásait. E válogatás a kiemelkedő ukrán személyiség irodalmi alkotásait és műfordításait tartalmazta. A sorozat ugyan az első nagyszabású vállalkozások tipikus hibáit is magán viselte, ám ezek a fogyatékosságok eltörpültek a kiadvány kultúrpolitikai jelentősége mellett. Az ukrán dolgozók széles tömegei ugyanis jórészt e kötetekből ismerhették meg alaposan honfitársuk halhatatlan életművét. A harmincas évek végén a Ivovi levéltárból és máshonnan is számos fontos dokumentum került elő, s ezután alapították meg Kijevben az Ivan Franko Levéltárat, amelynek igazgatója Marija Derőáková, a prágai Károly Egyetem egykori hallgatója és oktatója lett. Az elmélyülő tudományos kutatómunka eredményeképpen elkezdődött az ukrán költő és író válogatott műveinek a kiadása. A 25 kötetesre tervezett sorozatból még csupán kettő jelent meg, amikor kitört a második világháború. Később, a felszabadulás után több alkalommal adták ki Ivan Franko műéit. Születésének 100. évfordulója alkalmából 20 vaskos kötetben jelentek meg legismertebb irodalmi alkotásai, továbbá tudományos és publicisztikai írásai. 1976-ban az Ukrán Tudományos Akadémia Irodalmi Intézete megkezdte az előkészületeket Ivan Franko műveinek eddigi legteljesebb kiadására. A széleskörűen megvitatott, majd jóváhagyott koncepció alapján 25 kötetben adták ki irodalmi alkotásait, 17 kötetben láttak napvilágot irodalomkritikai munkái, ötben más tudományos dolgozatai, 3 kötetben pedig legfontosabb levelezéseit gyűjtötték össze. Az életmű kiadását neves ukrán tudósokból álló szerkesztőbizottság készítette elő. A felelős szerkesztő Jevhen Prochorovics Kiöljük professzor, a tudományok doktora, a szerkesztőbizottság titkára pedig Fegyir Petrovics Pohrebennyik, a tudományok doktora volt. A vaskos köteteket (terjedelmük egyenként 500 és 700 oldal között mozog) ismert és most előkerült fényképek, írótársakról, barátokról készült felvételek és egyéb dokumentumok színesítik. Kár viszont, hogy nem találjuk a kötetekben annak az alkotásnak a felvételét, amelyet Olekszandr Archipenko, a neves ukrán szobrász mintázott Ivan Frankóról. Az ötven kötetes válogatás fontos határkő, s egyben jelentős esemény az ukrán szocialista kultúra történelmében. Ez a sorozat sem tartalmazza Ivan Franko teljes életművét, ugyanis ó nemcsak ukránul, hanem lengyelül, oroszul, és németül is írt, számos külföldi folyóiratba publikált, ezért nem lehet még ma sem azt állítani, hogy már valamennyi művét ismerjük. Ennek ellenére a sorozat árnyalt és sokrétű képet fest a kiváló ukrán költő és író szellemi nagyságáról, páratlanul gazdag életművéről. A fordításokat tartalmazó kötetben például babiloni himnuszok, indiai legendák, ógörög és római versek, arab és szláv epikus alkotások, magyar népi eposzok ukrán átültetéseit is megtalálhatjuk. Elmondhatjuk, hogy a neves tudósokból és ismert frankoló- gusokból álló munkaközösség tiszteletet parancsoló, számos vonatkozásban úttörő jellegű munkát végzett. Elismerően kell szólnunk arról is, hogy a szerkesztés során következetesen ragaszkodtak a szovjet textológia elveihez. Sokéves szorgalmas munkájuk eredményeképpen a kor tudományos követelményeinek minden szempontból megfelelő, figyelemre méltó sorozat gazdagítja a szocialista ukrán és az egyetemes világkultúrát. A szakembernek a sok pozitívum mellett feltűnik néhány apróbb hiba is. Például az első kötetből kimaradt Ivan Franko több zsengéje, és szívesen olvastuk volna néhány kiváló szociológiai tanulmányát is. Ezek és más fontos írások és írástöredékek minden bizonnyal majd a teljes életmű-sorozatban látnak napvilágot. A magyar szakemberek minden bizonnyal érdeklődéssel olvassák a magyar folklórból és irodalomból választott fordításait, továbbá az 1985-ben írt Tiszta faj című, megtörtént eseményen alapuló elbeszélését, amelyben elítél mindenfajta fajgyűlöletet, tisztelettel ír az egyik szereplőről, a becsületes magyar fiatalemberről. Ivan Franko elítélte az ukrán klerikális és liberális reakciót, az orosz cárizmust, a lengyel nemességet, s ugyanígy a népelnyomó osztrák és a magyar urakat is. Ilyen osztályszempont alapján kell értelmezni a kiemelkedő ukrán személyiség életművét, így válnak még nyilvánvalóbbá életművének eszmei és esztétikai értékei. ZINOVIJA FRANKO - Kijev MIKULÁS NEVRLY - Bratislava JELENTŐS VÁLLALKOZÁS Ivan Franko életműve 50 kötetben
