Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1987. január-június (20. évfolyam, 1-25. szám)
1987-02-13 / 6. szám
M ár magasan járt a nap, mikor Teliér Gábor kivitte a támlás konyhai széket a kertbe, az öreg körtefa alá. Mielőtt rátelepedett volna, megfeszítette izmait, hogy minden porcikája ropogott. Jólesett neki a nyújtózkodás. Megint szép, sárga vasárnap ígérkezik, állapította meg némi örömmel. Hogy miért éppen sárga, azt nehezen tudta volna megmondani, még nem is igen gondolkodott rajta. Számára minden vasárnap sárga volt, még akkor is, ha borongott az idő. Olyankor persze haloványabbnak tűnt. Ha pedig sütött a nap, akkor a sárga tündökölve ragyogott. Egyébként a hét minden napja valamilyen szín formájában vésődött be a tudatába, vagy inkább a tudata alatt. A vasárnap tehát úgy volt a számára sárga, ahogyan a csütörtök zöld és a szombat barna. A szóban forgó vasárnapot tehát olvasással szándékozta eltölteni. Pár mondat után magával ragadta a papírra sürített világ. Mély értelmű gondolatok ölelték magukhoz, képzelete a messzi múltban járt, valahol az ógörögöknél, mikor kellemetlen nyikorgással kinyílt a rozsdás kertkapu és Szekér Gyula csoszogott be rajta kétségbeesett ábrázattal.- Nagy baj van - mondta. Teliér anélkül, hogy letette volna Arisztotelész Rétorikáját, csodálkozva végigmérte az öreget.- Maga kerékpáron jár? - kérdezte.- Ha egyszer másként nem bírok. Az egyensúlyérzékem jó, csak a lábaim rogyadoznak, de ez a kisebbik baj. A nagyobb az, hogy be kéne menni a városba, mert megint kicsúszott a cső.- Szóval vigyem a városba. nem fekete, s abból az egybefolyó sötét homályból bukkannak fel az emlékei.- Te ismered Weisz doktort? - kérdezte Szekér, s választ sem várva folytatta:- Hogyne ismernéd! Te mindenkit ismersz a járásban, te nagy ember vagy. A kocsi hirtelen kanyart vett, az öregember feje megbillent, s enyhén az ablaküveghez koccant.- Kapaszkodjon a biztonsági övbe!- szólt keményen Teliér.- A fene egye meg, de fáj. Te Gábor, mit szólsz, mennyit adjak az orvosnak? Százas elég lesz?- Nem tudom, még sosem adtam borravalót. Szekér Gyula arcán gyerekes mosoly suhant át.- Borravaló a fenét. Itt úgy mondják, hálapénz.- Azt sem adtam még.- Jó neked. Ez a Weisz nagyon rendes ember, de a pénzt nem veti meg ő sem. Mit szólsz, egyszer az apjának csézát csináltam. Nagyszerű, kényelmes kocsit, féderes ülésekkel. Olyan ruganyosán járt, akár ez az autó, pedig akkor még híre sem volt az aszfaltozott útnak. Olcsón csináltam ám. A fiú már biztosan nem emlékszik rá, hiszen az még a negyvenes években történt, közvetlenül a háború után. Weisz úr a jobb kuncsaftjaim közé tartozott és megbecsülte a jó iparost, mert tudta, mi az a munka. De még mennyire tudta. Nem véletlen, hogy az új rendszer is befogadta. Mi az hogy befogadta, két kézzel nyúlt érte. Szóval azt mondod, százas elég lesz? Ne félj, neked sem maradok adósod.- Te sok embert ismersz, előtted minded ajtó kinyílik, még Weisz doktoré is. Téged biztosan nem dob ki a lakásáról. Ne félj, nem hozok rád szégyent - vette elő a pénztárcáját, majd ki is nyitotta. - Látod? A benzin árát is meg tudom fizetni.- Rendben - mondta Teliér, és a könyvet kinyitva, lapjával lefelé a székre borította. - Biztosan nem ázik meg, ma gyönyörű idő van. Szép sárga a vasárnap.- Sárga? - kérdezte Szekér. - Nekem a vasárnap kék. Vagy inkább tengerszín. A kéknek, zöldnek és a szürkének a keveréke.- Fiatal korában is olyannak látta?- Mindig. Érdekes, gondolta Teliér. Hogy lehet az, hogy amit áz egyik ember fényesnek lát, ugyanazt a másik mattnak? - Jöjjön! - intett az öregnek és előrement a kocsihoz. Amíg ellenőrizte az olaj és a hűtőfolyadék szintjét, Szekér leoldozta kerékpárjáról a vaskos görbe botot.- Ezzel könnyebb - magyarázta. A kocsiban is úgy ült, hogy a bottal megtámasztotta magát. A biztonsági öv lötyögött rajta.-Jó könyvet olvasol? - kérdezte a sofőrt.- A Rétorikát Arisztotelésztől.- Én csak regényeket meg útleírásokat szoktam. __ Teliér bólintott. Sajnálta az elveszített időt. Az öreghez csak akkor szólt, ha éppen muszáj volt, hagyta, hogy kedvére fecsegjen. Az öregek, ha nem érzik kilátástalannak a helyzetüket, szívesen szaporítják a szót. Néha úgy tűnik, összefüggéstelen dolgokat raknak egymás mellé, de ha jól odafigyel az ember, könnyen nyomon követheti a gondolataikat.- Jó lenne, ha előbb a kórházhoz vinnél, a hátsó bejárathoz, hátha éppen Weisz doktor az ügyeletes. Teliér válasz helyett megint csak bólintott, s közben arra gondolt, hogy a vasárnap nem lehet más színű, csak sárga. Hiszen most is minden csupa sárgában úszik. Nem a nap miatt. A természetes fénynek ehhez semmi köze, a színt az idő adja. Az idő. S úgy örült, mint aki új tudományos tételt fedezett fel. Egy lépéssel közelebb került önmagához, rájött, hogy színekben gondolkodik. A múlt mindig szürke volt számára, majd- Hagyja már abba, Gyula bátyám! - szólt idegesen Teliér.-Te még fiatpl vagy fiam, el sem tudod képzelni, mit meg nem adna az ember az egészségéért. Nem mondom, szívesek is hozzám az orvosok. Már messziről megismernek és barátságosan szólnak - hogy vagyunk Szekér úr, bírjuk még az iramot? Ezt csak úgy mondják, de igazán jólesik. Hanem a nővérek, azok igen komisz népség, már tisztelet a kivételnek. Azoknak adhatsz, amit akarsz, másnapra elfelejtik azt is, hogy a világon vagy. Főleg a fiatalja. Már régen meg akartam mondani ezt neked. Valahogy nem jól nevelitek ti az ifjúságot. Ne haragudj meg rám, de ki tenné szóvá, ha nem én, a legközelebbi rokonod? Csak egy példát mondok, biztosan igazat adsz. Mikor utoljára bent feküdtem, akkor is kicsúszott az a nyavalyás cső, pont a legrosszabbkor, szombaton este. Harminchat órán át nem volt vizeletem. Visítottam, mint a torkon szúrt malac. Négykézláb másztam el az ügyeletes nővér ajtajáig, mert járni sem bírtam, és tudod mit mondott? Nem csengeti fel az orvost, mert vegyem tudomásul, hogy az orvos is ember, csak ne szimuláljak és bírjam' ki reggelig. A falat kapartam kínomban. Másnap pedig az orvos alaposan megdorgált. Engem. Én egy szóval sem árultam el a nővért. Megtanultam még a katonaságnál, hogy az altisztet bevádolni a legnagyobb marhaság. A portás, mikor az öreget meglátta, szó nélkül felemelte előttük a sorompót, s a leeresztett ablakon át beszólt a kocsiba.- Szerencséje van, Gyula papa, mert Weisz doktor éppen bent tartózkodik. Szekér arca felvidult.- Köszönöm - mondta hálásan. Mikor a parkolóban megálltak, Teliérhez fordult: - Ha akarsz, bejöhetsz velem a rendelőbe. Teliér csak a rendelő ajtajáig támogatta el az öreget. Halkan bekopogott, s mikor a nővér betessékelte a pácienst, ő kint maradt a várószobában. Az egész procedúra nem tartott tovább tíz percnél. Az ajtó lassan kinyílt, a nővér a következő beteget kereste, s ezalatt Teliér látta, amint az öreg nagy tétován elővette a bugyeilárisát.- Ugyan kérem! - tiltakozott az orvos. Szekér még egy ideig matatott, ma|d hangos hálálkodás közepette elhagyta a helyiséget. A nővérnek kezét csókolommal köszönt, és Teliérnek kurtán odaszólt: - Mehetünk. A kocsiban megkönnyebbülten felsóhajtott: —- Csakhogy túl vagyunk rajta. - Tekintetét körbehordta, mintha meg akarna győződni, nincs-e a közelben valaki. Csak ezután folytatta:- Tudod, mi a legnehezebb az egészből? Felkínálni a hálapénzt, mert tiltva van ám.- De nem fogadta el.- Hogy-hogy nem? Kétszázat adtam neki. Majd valahogy megspórolom. No megállj, ha megéred, te is megtudod, mibe kerül az élet. Aztán egy ideig csendben voltak. Sárguló gabonatáblák közt vezetett az út. Két szélét gyümölcstől roskadozó szilvafák szegélyezték. Apró falvakon kanyarogtak át, s Szekérnek mindegyikhez fűződött valami emléke. Az egyiknek a közepén igy szólt:- Itt megállhatnál egy pillanatra. Ez különösen érdekes. Még nem mondtam neked, . hogy itt váltunk el annak idején apádtól. Teliér hirtelen megnyomta a féket. Mintha villanyáram ütötte volna meg.- Ezt komolyan mondja, csak kitalálta?- Ott ni, az iskolaudvaron. Innen indították őket a frontra. A marhák - toldotta meg rövid szünet után. A kocsi szürke papsajttal benőtt árokparton állt. A bennülők hallgattak. Ki-ki a saját gondolataival volt elfoglalva. Szekér törte meg a csendet.- Csökönyös ember volt az apád, fiam. Hiába mondtam neki, hogy szökjön meg velünk, fogta a csajkáját és beállt a sorba babgulyásért. Ott osztották az udvar közepén - mutatott a kajla gémeskút felé. Teliér bekapcsolta a motort és rátaposott a gázra. A kocsi megugrott és Szekér Gyula feje erősen hátrabillent.- Ejnye, no - mondta méltatlankodva. Teliér úgy tett, mintha nem hallaná.- Ne vedd rossz néven, hogy mondom, de én mindig jó szándékkal voltam irántatok. A hídhoz is én juttattam be az apádat. Nagy dolog volt az akkor, harmincnyolcban, ezen a szerencsétlen vidéken pénzhez jutni. Addig könyörögtem a főmérnöknek, míg végre kötélnek állt. Egye fene, mondta, holnap elhozhatja a sógorát, Szekér. Nem fog benne csalódni, főmérnök úr, kemény, dolgos ember. Igazat mondtam. Csak azt restelltem cseppet, hogy az apád nem tudott viselkedni. Ménkű nagy tarisznyával a nyakában állított be a felvételi irodába- ennél a mondatnál az öreg felkacagott. Teliér az utat nézte és keményen szorította a kormányt.- Mit mondjak, paraszt volt - folytatta Szekér. - Úgy ólt itt akkoriban mindenki. Akár a jobbágyok. Toprongyosak voltak és alázatosak, de ha megsértődtek, az isten se bírt velük. Mondtam neki, gyere velem Lajos, de hiába, szóra sem méltatott, csak ment dacosan azért a moslék babgulyásért. Valami apróságon, már magam sem tudom min, összekülönböztünk. Tudod, hogy még ma is bánt a lelkiismeret? Szekér elhallgatott. Mintha megérezte volna, hogy rossz nyomon jár. Más téma után kutatott emlékezetében. A szakmájáról kezdett locsogni, meg az egykori megrendelőiről. Jómódú parasztokról, akiknek kocsit, szekeret, tragacsot csinált, akik olykor pénz helyett gabonával, malaccal, liszttel fizettek.- Volt esztendő, amikor nagyobb jövedelemre tettem szert, mint egy húszholdas gazda. Persze a kettőt mégsem lehetett összehasonlítani. A paraszt mégiscsak paraszt volt, én meg iparos. Te olvasott ember vagy Gábor, de könyvtárnyi könyv sem képes pótolni az élettapasztalatot. Én gyalog jártam be, fiam, fél Európát. Olvastad Kassák életrajzi regényét? Valahogy úgy bolyongtam én is, mint ö, csak éppen más vidékeken. Csodálkozol? Teliér néha félszemmel rásanditott az öregre, de azon, amit mondott, cseppet sem csodálkozott. Az esze valahol másutt járt.- Az élet nekem már nem sok jót ígér- sóhajtott Szekér -, de szerencsére kemény fából faragtak. Még mindig van egy vágyam. Szeretném még egyszer látni a prágai Orlojt. Bámulatos az a szerkezet. S mit gondolsz, hány esztendős?- ötszáz.- Elmúlt ötszáz. Kitűnő mesterember lehetett a készítője. Teliér mosolygott. *- Hamar megérkeztünk - mondta az öreg. - Veled szívesen elbeszélgetek, mert te művelt ember vagy. - Közben kabátja belső zsebében kotorászott és nagy nehezen elővette a pénztárcáját.- Hagyja csak, Gyula bátyám! Tegye félre a prágai útra. Gyenge szél motoszkált a fák lombja közt. A könyv ott hevert a széken kinyitva, lapjával leborítva. Teliér felvette és folytatta az olvasást ott, ahol abbahagyta: „És inkább élnek emlékeikből, mint a reményből: ami hátra van még életükből, kevés, a múlt viszont hosszú; a remény a jövőre irányul, az emtékezés a múltra.“ E zerkilencszáznegyvenöt márciusában egy közép-németországi városra két bomba hullott. A bombázásnak nem volt célja, egy légikötelék pilótája oldotta ki, hogy megszabaduljon terhétől, s utolérhesse a többieket. Az egyik bomba egy ötemeletes lakóházra zuhant. Átütött két emeletet, a harmadiknál megakadt. Nem robbant fel. A szakértők azt mondták, időzített bomba, lehet hogy két, de az is, hogy csak huszonnégy óra múlva robban. A másik bomba egy útkereszteződésre esett, a Kertész-utca sarkán, és fel is robbant. Nem volt haláleset, és nem sérült meg senki. Amikor a szirénák a légiriadó végét jelezték, s a lakók visszatértek lakásaikba, hogy még egyet szundítsanak, észrevették, hogy a légnyomás hatására az ablaküvegek apró darabokra törtek, s minden szoba úgy nézett ki, mintha a szőnyeget kristálycukorral szórták volna be. A fel nem robbant bomba az ötemeletes ház lakosait megfosztotta az éjszakai nyugalomtól. Egyesek visszamentek a pincébe, mások, az öregek - a katonának már be nem sorozhatók - tanácsára elmentek a közeli iskola tornatermébe. Hivatalosan légoltalmisoknak hívták őket. Másnap terjedt el a hír, hogy a harmadik emeleten lakó fiatalasszony, akinek lakásában a bomba megakadt, két kiskorú gyermekével a vasútállomásra ment, onnan vidéki rokonaihoz utazott. Az élet ment tovább. A bőltokban az elárusítók továbbra is nagy ollókkal vágták le az élelmiszerjegyek szelvényeit, amelyekért a bevásárlók alig kaptak valamit. Közben megtárgyalták, mi történt volna, ha felrobban az a fel nem robbant bomba. A gyerekek megint jártak iskolába, a történelem- órán tanulták a hősök nagy tetteit, akikhez már újabb „hősök“ is csatlakoztak, s a tanítás után megnézték az útkereszteződésre leesett bomba kráterét. A kertészek és a lakók pedig megpróbálták átültetni a virágokat és bokrokat, amelyeket a robbanás nem semmisített meg teljesen. Másnap katonák érkeztek. Nem volt fegyverük, csak lapát a vállukon. Fegyvere csak egy embernek volt, aki a parancsot adta ki. A hideg márciusi reggelen mormolt valamit a felsorakozott szakasznak, a katonák ugyanazt visszamormolták, de a szöveget nem lehetett érteni. A gyerekeknek csak az volt furcsa, hogy ezek a katonák valahogy barátságosabbak voltak, mint a többiek. Minden gyerekre mosolyogtak. Büntető szakasz volt. Aztán egy kivételével munkához láttak. Az az egy kérdezősködni kezdett, egy nevet mondott, amire az egyik hátitáskás kisfiú megszólalt:- Tegnap bombázták ki őket, de a bomba fennakadt a lakásukban és nem robbant fel. A katona felemelte a fejét. Egy óra kimenőt kért. Hiszen az elmúlt három év alatt oly sok jót tett a Birodalom érdekében. A fronton és mögötte első osztályú sírokat ásott, a pincékből az egészség- ügyiekkel szó nélkül hordta ki az embereket, akik őrjöngtek a foszforos bombák okozta égési sebektől. S ugyanúgy a hordágyra rakta azokat, akik csupán nyílt lábtörésben haltak meg és mérgezést kaptak, mivel még a legalapvetőbb egészségügyi előírások betartására sem volt mód. De most itt van a szülővárosában! Itt van a lakása, a felesége, a gyermekei. Már egy év ója levelet is kaphat tőlük, s úgy érezte, hogy az élet a bünte- töszakaszban eléggé elviselhető. A fronton lőnek, itt nem, tehát nagyobb az esély az életben maradásra. Fri !-G a férfit apámí katona Az biztos ban rá Bér úgy ve dáját, reflexe a bunt -N - mon - D Ez i öt évv nem t< Az jelent hozott -Itt Amíg f xxx A lakásba nem engedték be. Tűzszerészek voltak ott, a bombát akarták ártalmatlanná tenni. Elmagyarázták, hogy a családok a közeli iskolában vannak elszállásolva, amely körülbelül tíz percnyi járásra van. Ismerte az utat, még bekötött szemmel is odatalált volna. Negyvenöt perce volt még. A lehető legrövidebb utat választotta. A régi iskola emlékei is vonzották. Érezhető volt a tavaszi szellő lehelete, s ez jól esett. Egyedül volt az utcán, és így most az iskolához vezető fasor is végtelennek tűnt.- Megjöttél - szólította meg egy nő. - Tudtam, hogy ma megjössz.-Téved, asszonyom. Én nem ismerem önt.- Az nem igaz, Franz.- Én nem vagyok Franz. Téved, asszonyom - mondta lágyan. A bombatámadások után sokszor volt dolga félbolondokkal. - Segíthetek valamiben? Vége a délutánnak. Nehéz otthagyni a játszóteret. A kisfiú visszavisszanéz, ahogy hazafelé ballag. Idegesen leporolja a nadrágját, ahogy az órás kirakata előtt elhalad. Késik. Lejárt a játékra megszabott idő. A város szürke délutánja poros kékesfeketébe váltott. Alkonyodik. A szüleire gondol, akik valahol külföldön élnek, s elkeseredés látszik az arcán. A József Attila utcánál bevág balra és megkerüli egy zöldséges kirakott gyümölcsösládáit. A kapuban előreengedi a szomszédnénit, aki megsimogatja a fejét, miközben pufi kutyája a fél fára vizel. Ágaskodva beleles a levelesládába. Üres. Rohan a lépcsőn fölfelé, a fordulónál megigazít egy rossz rongy lábtörlőt. Fönt minden csöndes, az ajtó zárva, mintha nem várná senki. Gyanús csönd van. Leakasztja a nyakából a kulcsot, és ahogy megfordítja a zárban, kidugja a nyelvét. Hát most megverik. Verés lesz. A szülei nem verték, de Alii jutalmaz. Elvei vám kiszámíthatatlanok, számítható. Teljes• biztos verés. Fakan- Nézdmegaztaz aszomszédban!!!! ■ Aliz néni csak be Lassan résnyire i beles. Bevetít a hói a kinti falról a feli = BIZTONSÁG Hát megérkezett.- Csókolom! A sarokban Aliz dülöngél, de nem fe sóhajt a kisfiú és ör van. Végigmegy a s Mégsincs egyedi. Aliz néni a hint nincs többé. Nagy vörösfoltos zott és most össze a székben. Fénylő i nagy ártatlanul. A kisfiú szemébő lem. Megcsillan a sz gatná a macskát, d a kézközelítésre és
