Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1987. január-június (20. évfolyam, 1-25. szám)
1987-02-06 / 5. szám
V PANEL Soponyai panelházat vásárolt. Az egyik barátja meglátogatja és megkérdezi:- Mondd, igaz, hogy ezekben a házakban roppant vékonyak a falak?- Hát persze! Ha szívdobogást kapok, a szomszédomnak nyugtatót kell szednie! PRAKTIKUS- Elhagyott a menyasszonyom, és most egy másik férfi a vőlegényem. Mindenáron meg kell találnom...- Párbajozni akarsz vele?- Dehogy... El akarom adni neki a jegygyűrűmet! BORBÉLY- Mondja kérem, van itt valahol borbély? - kérdezi az idegen a kisvárosban egy helyi lakostól.- Menjen itt egyenesen előre, azután a saroknál forduljon balra, és addig menjen tovább, amíg vércsep- peket nem lát a járdán... SZABADSÁG- Hol töltötted a szabadságodat, Péter?- Kilenc óráig egy gleccserrepedésben - és utána három hétig a kórházban! TAPASZTALAT- Ki vágta magát így fejbe, szomszéd úr?- Hát az én kedves feleségem.- A kedves felesége? De hiszen úgy tudtam, hogy elutazott.- Hiszen én is úgy tudtam! EGYENJOGÚSÁG A második emeletről az egyik asszony megkérdi a harmadik emeleten lakó barátnőjétől, hogy kit vitt el a mentő.- Ödönt az ötödikről. Szegény, meg akarta verni a feleségét... KONYHAMŰVÉSZET- Ma valóban nagyon ízlett az étel - dicséri feleségét az ifjú férj. - Remekül sikerült ez a szardínia! TÜSKE Agglegény az az ember, akinek senki sem nyit otthon ajtót, de nem is szidja senki, hogy hol járt ilyen sokáig. xxx A férfi tragédiája, ha nem megy hozzá az imádott nő, de még nagyobb tragédia, ha az illetőt feleségül veszi. xxx Régen a férjnek törvényes joga volt felnyitni a felesége leveleit, ma nincs hozzá bátorsága. xxx Vannak emberek, akik nem vesznek poharat a kezükbe, de üveget annál gyakrabban. xxx Egy nő csak azért nem vesz meg egy cipőt, mert már mindenki hordja, vagy azért nem, mert már senki sem hordja. Palágyi Lajos KÖNYVGYÚJTÖ A bécsi könyvgyüjtótól megkérdi valaki:- Mellyek a gyűjteménye legértékesebb darabjai?-Változatlanul az anyám szakácskönyve és az apám csekkfüzete! DÖNTÉS A gyárból kisegítő munkabrigád érkezik a szövetkezetbe. Szenicei, az egyik brigádtag azt a feladatot kapja, hogy krumplit válogasson a szövetkezet pincéjében.- Pofonegyszerű - mutatják neki. - A jókat balra, a rosszakat jobbra... Két óra múlva megnézik, hogyan halad, és csodálkozva veszik észre, hogy csupán két kis kupac van mellette.- De hiszen maga jóformán semmit sem csinált! Pedig ez nagyon könnyű munka!- A munka könnyű, csak a döntés nehéz...- Micsoda? Hogy én nem értek a közgazdasághoz? Kapásból kiszámolon neked, hány féldecit vehetsz a fizetésedből! (Gossányi Péter rajza) iJJdt * AM«-« HÁZASÉLET- Hogy tetszik a házasélet, Péter?- Nem tetszik. Dohányozni nem merek, inni nem merek, a kocsmába sem merek járni...-Szóval sajnálod, hogy megházasodtál?- Nem. Még ezt sem merem! NEHÉZ ÜGY Az apa közli a lánya vőlegényével:- Most már minden adósságát rendeztem, mielőtt elveszi a lányomat. Van még valamilyen problémája?- Igen, a feleségem sehogy sem akar elválni - feleli a vőlegény. A HÉT VICCE- Hogyan érzed magad az új munkahelyeden?- Attól tartok, nem tudok beilleszkedni a kollektívába...- Miért?- Mert az orvos eltiltott a szeszes italoktól! Hívatlan vendég Fiatal ismerősöm, egy húszéves diák mesélte el szilveszteri társaságban az alábbi esetet. Nyár volt; jól telt el az a két hét, amelyet a Duna partján töltöttem. Hazafelé tartottam maradék öt koronámmal a zsebemben. Tudtam, hogy szüleim még a bolgár tengerparton vannak, de biztos voltam abban, hogy hagytak nekem valami pénzmagot arra a pár napra, amíg ők meg nem érkeznek. Kaja, az bizony aligha lesz otthon! Egyébként is kopogott már a szemem az éhségtől: semmi kedvem nem volt hazakutyagolni az üres lakásba, s még egyszer visszajönni valamelyik büfébe. Betértem hát a legközelebbi talponállóba. A választék nem volt nagy, különösen az én öt koronámhoz képest. Tizenöt deka halsalátával és egy kiflivel álltam be a magas asztalok közé. Az ördögbe is, evőeszközt meg elfelejtettem hozni. Igen, mert egyik kezemben a sportszatyor, másikban a tányér, rajta a salátával, kiflivel. Letettem a tányért az asztalra, a szatyrot a földre, hogy villáért menjek. De aztán mást gondoltam: a szatyrot mégsem hagyom itt, hátha lába kel. Bár ott hagytam volna... A nyál már összefutott a számban, amikor a villával az asztal felé tartottam. De amikor a tányéromra pillantottam, földbe gyökerezett a Iában, Majdnem elbődültem dühömben. Egy rossz külsejű: borostás arcú és gyűrött öltönyú alak lakmározott a salátámból. Már a kiflimbe is beleharapott. Hamar feltaláltam magam; s erre szükség is volt, ha nem akartam éhen maradni.- Álljon meg a menet, öregem; valamennyi azért talán nekem is jut ebből - csaptam le a szatyromat, majd villámmal laposra igazítottam a salátakupacot, s a felénél vonalat húztam. - Az a része a magáé, ez az enyém - mondtam ki megfellebbezhetetlenül az Ítéletet, s enni kezdtem. Hívatlan vendégem egy pillanatig csodálkozva mért végig, de aztán beletörődött a sorsába, s egykedvűen falatozott tovább. Még én éreztem szükségét, hogy mentegetódzem:- Tudja, nincs már egy vasam sem, és reggel óta egy falatot sem ettem.- Sajnos, én is kifogytam már a pénzből, különben szívesen vendégül látnám egy tányér salátára - szólalt meg végül borízű hangon. - Tudja, mit? Ezt a kicsit én már itt is hagyom magának, fogyassza el jó étvággyal! - mutatott a félrész maradékára, majd felém biccentve távozott.- Nagyon kedves magától - mondtam ironikusan, de magamban örültem, hogy ennyit is megmenthettem a salátámból. Az evés befejeztével még kotorászni kezdtem a zsebeimben, hátha akad valahol egy üdítőre való apró, de hiába... Arra már nem futotta a visszakapott pénzből. Felkaptam hát a szatyromat, s indulni akartam kifelé. Amint megfordultam, megint lecövekeltem. Merőn bámultam a szomszédos asztalon elárvultán álló tányért, rajta halsa- látakupac és egy kifli. Azt a fűzfán fütyülő rézangyalát! Csak nem ez az én salátám?! Gyanakodva pillantottam körül a büfében, nem ment-e éppen villáért vagy italért a saláta tulajdonosa. De óvatosságom fölöslegesnek bizonyult. íme, egy egész adag saláta kiflivel, én mégsem tudtam neki örülni. Letettem újra a szatyrot, és szégyenkezve láttam hozzá az evéshez, azaz hogy folytattam azt. Egyre csak az járt a fejemben, hogy az a szegény ürge... De hát ezt úgyis kitalálják. No meg az, hogy mégiscsak jobb lett volna azt a szatyrot ott hagyni az asztal mellett. Biztosabb támpont lett volna, mint egy tányér saláta meg egy kifli. J. I.
