Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1987. január-június (20. évfolyam, 1-25. szám)
1987-02-06 / 5. szám
pi :áaot ?s ,r }S i,tz Alcindor olyan kedvesen kacagott rajta, amikor a kezébe vette, s közben azt a női keresztnevet mormolta, amely valamennyi rövid név között a legsúlyosabb: Berthe - ez az egy szótag mintha lepottyant volna a földre. Alcindor hangja, mint valami pintyőke, fennakadt Berthe koponyájának mélyén, majd elengedte magát, kiterjesztette szárnyait, és verdesni kezdett a házban, a derengő ablakmélyedésben és a napok egymásutánjában.- Azt hittem, még leány vagy.- Nem.- Akkor miért várattál magadra? 3jy te ír llruis is fiat. in, iV r ria >k liie ilt aj ?■ ■e >k íz iá aii,1í>n ik in ki lé in ik ik iy !S d A szemrehányás gyöngéd volt, és inkább önelégült, de a hang, mint a bársonyon végigfutó köröm, még mindig fölborzolta Berthe-et. Fölkelt, és az ágyat nézte. Bevesse? Kicserélje a lepedőt? Szomorúság költözött belé és valami bizonyosságféle. Nem, így hagy mindent. Ma éjszaka a karosszékben alszik. Megőrzi az ágyat úgy, amint van, a bemélyedéseivel, a ráncaival, a testek lenyomataival, a vasnak és bőrnek szagával. Alcindor nem fog visszajönni. Érzi. Sírni szeretne, beleverni homlokát a falba. A párizsi gyors megremegtette az ablakokat, és visszahozta a jelent, a tennivalókat, a kötelességeket. Musat kisasszony egy hónapja elhanyagolja munkáját! Alcindor képe elhalványult, amikor lement az első helyiségbe, amely műhelyül szolgált. Pehellyel telt ládák vártak rá, meg vászonnal borított asztal, a rajzolólámpával a forgatható karján, az ollók, fonalak, ragasztók, selymek. Azonnal fogjon hozzá! Ne menjen vissza öltözködni! Berte, aki maga volt a tisztaság, habozott, de mint az ágyat, önmagát is érintetlenül hagyta estig az elhanyagoltságban és az emlékeiben. Végül is, a kapitány becsöngethetett késő délután, ez a rámenős alak, ez a csodapók - ó, ezek a férfiak! Késő délutánig elkészült egy tucat fehér pamaccsal, és belefáradt. A mindenféle színű pehely, toll ragyogott a skatulyákban, a fehér pamatcsokrok a nyers fényben egy menyasszony remegő tisztaságát idézték. Ha így halad, nem fogja idejében leszállítani, amit megrendeltek nála, de mára ebből elég volt. Berthe sebtiben felöltözött, áthaladt a városon, és bement a Zsilip-kávéházba.- Nem láttam senkit - szólt a tulajdonos -, de mégis, Alcindor kapitányt. Mit hozzak magának, Berthe? Kinézett az ajtón, nem jön-e valaki, és leült a leány mellé.- Na? Úgy látszik, vidám volt az éjszaka. Berthe, Berthe, ha csak egy kicsit is meghallgatna...- A kapitány nem mondott semmit?- De, elbúcsúzott. Vége a gyakorlatnak. Az előbb ment el, nagyon diszkréten. Berthe, Berthe... A leány már az ajtónál volt.- Ilyenek a katonák - kiáltott utána a tulajdonos. - Ismerem őket. Pofátlanok, valamennyien. >z Musat kisasszony menet közben egy ír pillantást vetett a kaszárnyára. Úgy e érezte, egyhelyben jár. És már megint iá hullott a hó. 3: I? RAYMAN KATALIN fordítása San a párba kötött fácánokat, olyan SZÍsorrendben, ahogyan a pótkoeg, csin keresztbe tett rúdon függvök tek. Én is megkaptam a magam részét - szép két kakast -, s félig vár megnyugodva indultam hazafe'em lé. Csak a lelkiismeretem nem kra, éreztem egészen tisztának. Néenhány lépésre a többitől azonban- biztos, ami biztos — megnézirat • fém őket közelebbről is. Megálliya tam, meg kellett állnom, mert sak a meglepődéssel egyidőben ráz/an ni kezdett a nevetés is. Amikor Bgy feleségem - aki a hajtőm is szóde kott lenni - értetlenül nézett rám, dáodamutattam neki a lyukas törnézsü fácánt. Ó fogalmazta meg az ,ha ítéletet: »/fa,- Nem is érdemeltél mást. Ez ?sígy igazságos. , Ezek után mintha a lelkiisme[re: retem is megtisztult volna. bbi S mostanában már azt sem bánőm, ha nem ,,lövöm dögre“ tjea vadat. Inkább keresgélem aki a menekülő szárnyazottat, de ’etközeli vadra nem emelek pus:1akát. itta RÁSKI ISTVÁN Alekszandr Szergejevics Puskin* mm I MI Ivl fii Mikor a földi nap lármája véget ér S végig az elnémult utcákon Áttetsző fátyolát teregeti az éj S a munka jutalma, az álom: Csöndben virrasztva még hevesebb akkor a Feszült órák keserű láza, A tétlen éjben még sajgóbban lángol a Lelkiismeret mardosása. Álom álomra gyűl, csorbult vágy tör nehéz Utat p romok közt, az emlék Némán és vádolón rángó arcomba néz És kibontja hosszú tekercsét: Borzadva olvasom, életem ez a könyv, Képei itt állnak köröttem: Átkozok, vádolok, sírok, de semmi könny Ki nem olt egyetlen betűt sem. SZABÓ LŐRINC fordítása EPIGRAMMÁK Ha csupa hülyeséget írnál, Akkor lehetne tán remény, Hogy átenged a cenzor s így Ragyoghatnál a cár egén. c már A. ) Mert haragod nehezen békül, Leszámolok veled, apó: Ünneplő vagyok - munka nélkül, Te meg tevékeny naplopó. AMBRUS TIBOR fordítása * A költőre emlékezünk, halálának 150. évfordulója alkalmából. TE ÉS ÖN A hölgy két szócskát felcserélt, S tegezés lett a szürke ,,ön“-böi, Szerelmes lelkem hőn remélt, Sok is volt szinte az örömből. S ámbár zavarra nincs okom, Tekintetünk kerüli egymást.- De kedves ön... Mit mondanék mást, S - Szeretlek, édes gondolom... GRIGÁSSY ÉVA fordítása EMLÉKMŰVEM (EXEGI MOMENTUM) Szobrot állítottam a népemben magamnak: Nem emberkéz műve, útját gyom nem növi, Égnek tör s dacosabb, mint amely a hatalmat, A hős Sándor cárt hirdeti. 9 Egészen soha én meg nem halok. Befödhet Rontó sír, ahová a test salakja tér, Glóriám őrzik a dalaim, míg a földnek Költője, bár csak egy is él. Beszárnyalja nevem messze Oroszországot, S minden nép s törzs nyelvén külön megszólalok, Ismernek finnek és kalmükök, büszke szlávok És irámbórös tunguzok. S féltett kincs maradok népem hálás szívében, Mert a jó ösztönét szítottam benne csak, Mert bús napokban a szent szabadságnak éltem, S védtem az elbukottakat. Istenednek figyelj mindig szavára, múzsa! Ne fájjon sérelem, babérért ne epedj, Tekints közömbösen a tapsra és a gúnyra, S a balgákkal ne pörlekedj! SZABÓ LŐRINC fordítása A mikor nagyapám először látta az apja fényképét, nem ismert rá az elbeszélésekből, idegennek tetszett a keskeny, szakállas arc, a mélyen ülő szempár, a figyelő, szomorú, komoly tekintet. Gyermek volt még, s egy januári napon akadt rá a szekrény mélyébe rejtett, összezsinege- zett levelek, rózsaszín selyempapírba csomagolt iratok között. Sokáig nézte; csend volt a szobában, pattogott a tűz, kinn, a-végén, a századvégi Tabán utcáira reggel óta hullott a hó; hó ült a Gellérthegy oldalán, patyolatfehér volt a Felsöhegy út, vastagodó hószönyeg lepte a Kőmíves utca lépcsőit, az Aranykakas utcában csüdig süppedtek a hóba a stráfkocsit vonó muraközi lovak, orrlikaikból pára gomolygott és szállt foszlányokban a kucsmás, pokrócba-ponyvába bugyoláltan is didergő kocsis felé; a Rácfürdö kéménye beleveszett a sűrű felhőkbe. Papírtrombiták áztak a Hadnagy utca havában, szerpentinek és konfettik pirosa festette meg a Horváth-kert körül a buckákat; szilveszter díszei voltak a minap. Elmúltak az ünnepek, elmúlt a lárma; a fiú megértette, hogy az óévvel nem veszett el minden, újra kezdődik az élet, vendégek térnek be a kávézóba, amit az anyja nyitott néhány éve itt, a Tabán szélén, ahol nyáridőben a dunavizet szállító szamaras lajtfogatok kanyarodnak a dombnak; jönnek a kávézóba a régi vendégek, a csokornyakkendős színész, a lüszter kabátos hivatalnok, ott ülnek ismét a karcsú lábú, márványlapos asztalkáknál, olvasgatják a nádkeretbe csiptetett újságokat, kortyolgatják a talpas poharakban felszolgált kapucinert.- Vigyél friss vizet ahhoz az asztalhoz!... Ürítsd ki a hamutartókat, büdös az a sok szivarvég!... - Ilyeneket mondott a fiúnak az anyja. Kis kávézó volt az övék, csendes, özvegyi. Eltartotta a családot. Négy lány, egy fiú - gürcöltek, de megéltek. - Mutasd azt a képet? Hol akadtál rá? Ez az apád. Az apád arcképe. De most menj, sok a dolgom!... A fiúnak eleinte idegen volt a barna tónusú fotográfiáról reá tekintő szakállas arc. Öregnek látta, ismeretlennek. De aztán álmodott róla. Álmában az apja beszélt hozzá, kézen fogta, sétáltak a Fehér Sas téren, a Holdvilág utcában, leereszkedtek a Dunához, nézegették a boltokat, a fákat, megálltak az öreg kövek közül kiütköző fúcsomók- nál, és az apja mesélt, felkapta, magához szorította; Ferenc még a dohányillatot is érezte álmában, még a pödört bajusz szúrását is érezte az arcbőrén. Kedves és nyílt férfi volt az apja, amerre csak mentek ók ketten, a fiú álmában, vígság volt és derű, mindenki szerette és tisztelte a szakállas férfit. A fiú büszke volt rá. Várta az éjszakákat, hogy találkozhassanak, várta az éji álmot. Már nem látta öregnek, a tekintetéből is eltűnt a szomorúság- fiatal, erős ember volt az apja.- Negyvenkét éves volt, amikor itthagyott minket- mondta Ferencnek az anyja. - Itthagyott a nővéreiddel meg veled a hasamban. Csend volt a kávézóban délután, félhomály, hó lepte a Tabánt. A fiú az ablakon át nézte a fehér világot, az anyja beszélt, rákönyökölt a pultra, nagy kontykoszorúja volt, mint Erzsébet királynőnek. Testes, magas nő volt, bírta a strapát. Bírom a strapát, hálistennek, de azért özvegyen!? -szokSZAKONYI KÁROLY ta sóhajtások közt oda-odavetni a vendégeinek. - Bizony - mondta a fiának, a pult mögül ő is a téli, néptelen utcát nézte - bizony, négy hónappal az apád halála után születtél!... A fiú lassanként megismerte a történetet. Egyszer álmában katonának látta, az apjának csákója volt és zsinóros dolmánya, füstölgő csatatéren álltak, a férfi még egészen gyerek volt, bajusztalan, sima arcú. Megálmodta ezt, mielőtt még az anyja elmesélte volna, hogyan fogták be tizennyolc éves korában a morvaországi szász legényt a toborzók. Tíz évet szolgált, az utolsó esztendőket Magyarországon, Budán, amikor leszerelt, itt telepedett meg a Tabánban. Kitanulta a nyomdász mesterséget, litográfus lett. |- Ügyes kezű volt nagyon. Rajzolt. Láttad volna, milyen szépen rajzolt. Aztán mühelyfőnök lett... Múhelyfönök! Akkor hát azért tisztelték! A fiú elképzelte, milyen múhelyfönök lehetett az apja. Az a szigorúság a tekintetében! - attól talán még ő is félt volna. De álmaiban soha nem volt szigorú. Barát volt, kedves, jó barát, apa, férfi. Férfibarát. A nővérei meséltek róla. Történeteket is tudtak, karácsonyok, nyári kirándulások, nagy ebédek, egy reggel, amikor az apjuk bajuszkötőjén kacarásztak, lefekvéskor apai csókok, takaróigazítások, mesék.. De ezekből az elbeszélésekből nem ismert rá. Másnak látta. Álmaiban ó jobban ismerte. A fiú úgy érezte, hogy ó ismeri csak igazán. Az anyja mesélte el a tragédiát is. Apjának volt egy részeges beosztottja, engedetlen, kötekedő alak. Éveken át veszekedett vele, de tűrte, megtűrte a műhelyben, mert nyomorúságos élete miatt sajnálta. Mégis, amikor végképp betelt a pohár, figyelmeztette, hogy ha nem javul meg, kiteszi a szűrét. Pökhendi volt az az alak, packázott vele. Aznap is, amikor a baj történt, Ferenc apja csúnyán lekapta, emlékezett az Ígéretre. Majd fogta a kész levonatot, hogy felvigye az igazgatóhoz, láttamoztatni. Ez a munkás meg abban a hi- szemben, hogy az ö fegyelmezetlenségét ment jelenteni, nyitott bicskával várta. Ferenc apja kivédte a szúrást, a penge éppen csak megsebezte a bal tenyerét. Nem sokat törődött vele, de az ólom, amivel a nyomdában dolgoztak, megfertőzte a sebet, vérmérgezést kapott. Az orvosok már csak úgy tudtak volna segíteni rajta, ha amputálják a karját.- Nem engedte! Nem, nem és nem!... - A fiú anyja mindig elsírta magát, amikor idáig ért az elbeszélésben. - Képzelheted, itt vagyok négy leánykával, te a hasamban, ó pedig makacskodik, hogy nem és nem, félkarral hogyan éljen tovább, hogyan dolgozzon?! A láz beszélt belőle, mert amikor lecsillapodott, már beleegyezett volna a csonkolásba, csakhogy már késő volt... Kaptam utána nyugdíjat. De azzal mire mentem volna? Meg kellett nyitnom ezt a kávézót... - Az asszony szemét újra elfutották a könnyek: - Amikor négy hónap múlva megszülettél apád halála után, fehér fejkötöbe, fehér ingecskébe öltöztettünk. És az ingecske csipkéibe fekete szalagocskát fűztünk... A fiú álmában megkérdezte az apját: - Tudtad, hogy megszületek, miért nem vártál meg? - Szelíden kérdezte, de a férfi mégis érezte a szemrehányást, nem válaszolt, csak szomorúan, szomorúan nézte a fiát. Szomorúan, ahogy a fényképen. Aztán a kezéért nyúlt s a fiú adta, fogták egymás kezét, és elindultak a havas utcákon, puha, nesztelen léptekkel a vastag hóban, némán, de egymáshoz tartozóan a Fehér Sas tér felé...
